A LIFT

Tyll Forest

A LIFT

   Edward meg sem lepődött azon, hogy a tárgyalóteremből kifelé senki sem gratulált neki, ahogy Elias Toadsen, az ügyvédje kezét sem szorongatta senki. Még ő sem próbálta, hiszen Toadsen folyton úgy mozgott, hogy ne kelljen kezet fognia védencével. A védenccel, akit nagy szakértelemmel védett, mégis határozottan éreztette vele ellenszenvét. De a tények tények maradtak, Edward Peltent felmentették a tizenkétszeres gyilkosság vádja alól. Ellenszenv és vélekedések ide vagy oda, Edward büszke volt magára. Úgy érezte, ő a történelem legügyesebb bűnelkövetője.

   Persze, jól tudta, hogy ezek után meghatványozódik ellenségei figyelme, úgy fognak a nyomában loholni, mint a kopók, igaz, próbálják majd észrevétlenül tenni. Ám ő okosabb volt mindannyiuknál. Egy olyan példánya az emberi fajnak, aki előrébb tart a többieknél, ha másban nem is, de agyafúrtságban mindenképpen. Ez pedig éppen elég volt neki.

   Ajkán fölényes mosollyal ment el az újságírók között, akik meg sem próbálták útját állni, felőlük is sütött a megvetés. Páran igyekeztek kérdéseket röpíteni felé, de ő feltartott kézzel és a tartózkodás hűvös mosolyával jelezte, hogy hiába teszik, nem hajlandó válaszolni egyetlen kérdésre sem.

   Elias Toadsen arca maga volt a borongós ősz az összes súlyos és szürke felhőjével, nem az az arc, amit egy ügyvéd egy megnyert per után produkálni szokott. Valóban az ördög ügyvédjének érezte magát. Edwarddal senki sem szimpatizált, mert a felmentését kieszközlő megdönthetetlen érvek ellenére is mindenki érezte, hogy bűnös. Az emberi elmét – még a kollektív elmét is – meg lehet vezetni, ráadásul meglepően könnyen, de a lelket már kevésbé. Ha valakiről pedig ordít, hogy bűnös, az Edward volt. Így hát Elias Toadsen is határozott gesztusokkal hárította a felé irányuló kérdéseket.

   Erica Belton, nő lévén nem csak az eszét használta a nyomozás során, hanem az intuícióira is hallgatott. De Edward ügye még rajta is kifogott. Hivatása legjobbjainak sem sikerült megszorongatnia, Erica pedig hiába vetette be „fű alatt” a spirituális módszereket, mindössze annyit ért el vele, hogy tökéletesen megbizonyosodott a férfi bűnösségéről. Ám a hatóságok nagyon is kötődnek e világ háromdimenziós valóságához, és csak észérvekkel lehet hatni rájuk. Erica hiába látta látomásban, hogyan kínoz és öl meg tizenkét ártatlan embert ez a szörnyeteg, nem tehetett semmit, a látomások ugyanis nem perdöntőek, videóval nem dokumentálhatók. A nyomozónő úgy érezte, húsz évet öregedett az ügy alatt, noha csak három éve tartott a nyomozás. Amikor már minden veszni látszott, volt egy beszélgetése az ügyésszel, aki egy kávé mellett elmondta, hogy ha Peltent felmentik, csak újabb bizonyítékok miatt lehet perújrafelvételt kezdeményezni, erre pedig elég kicsi az esély. Mire pedig valami csoda folytán találnának újabb bizonyítékot, a férfi már árkon-bokron túl lesz. Bizonyítékok híján pedig – ahogy a helyzet állt – Pelten olyan szabad lesz, mint a madár, és akármennyire is antipatikus a férfi, akkor sem lehet mit kezdeni vele, hacsak nem követ el ebben az országban újabb gyilkosságot, amit már rá lehet bizonyítani.

   – Szóval, nincs más lehetőségünk, mint várni? – kérdezte Erica a Camel füstfelhőjén keresztül. Épp ez ügy miatt szokott vissza a dohányzásra.

   – Lehet várni, de ez a pasas nagyon okos – felelte az ügyész, és kihörpintette az utolsó korty kávét, amivel egy adag zacc is a szájába került. Fintorgott, magas, kopasz homlokán csavarmenet-szerű mintázatot rajzoltak az elmúlt évtizedek. – Nem lesz olyan ostoba, hogy a közeljövőben akár egy közlekedési kihágást is elkövessen. Ha pedig nagyon viszket benne a gyilkolhatnék – amin nem lennék meglepve, hiszen ezek sosem állnak le –, akkor azt valószínűleg külföldön fogja elkövetni. Lemerem fogadni, hogy pár hónap, és emberünk már valahol a világ másik felén fogja tervezni az újabb gyilkosságot. Esetleg utána akar utazni, Erica?

   – Ekkora anyagi és szellemi kapacitásom nincs – felelte a nő, és elnyomta a csikket a hamutartóban. – Ez a tetű megengedheti magának, hogy elutazzon akár a Holdra is, mert szép summát örökölt az apjától. A rosszabb fajta, aki nem a pénzért gyilkol, hanem passzióból. Azért öl, mert élvezi. Én viszont örülök, ha lyuk van a seggemen. Maga tudja a legjobban, hogy nem vagyunk túlfizetve.

   Anthony Gecko, az ügyész ismét fintorgott, amitől a ráncok csak még hangsúlyosabbak lettek a homlokán. Úgy nézett ki, mint ha valamilyen műtéti eljárással késztették volna a mintázatot a fejére. Széttárta a karját és sajnálkozó arccal mondta:

   – Nos, Erica, ez az ember minden bizonnyal a Pokolból jött. Ha pedig oda valósi, akkor nem hat rá e világ, csak az, ahonnan jött. Hacsak valamilyen csoda folytán nem tesz vallomást, nem lehet mit tenni.

   Ezen Erica elgondolkodott, és egy apró fény kezdett el gyúlni elméjében. Mire a kocsijába ült, már ragyogott a fény. Úgy érezte, nem késlekedhet. Elővette a telefonját. Ennek sikerülnie kell, mert ha nem, akkor ki tudja hány ártatlan embernek kell még meghalnia Edward Pelten miatt.

   A három lift közül a bal szélső nyitva állt. Edward valójában örült neki, hogy senki sem tart vele, egyedül szállhat be, legfeljebb majd az épület előtt kell valahogy elkerülnie azokat, akik tiltakozásképpen összeverődtek. De legjobb tudomása szerint a rendőrségnek kötelessége vigyázni a testi épségére, nagyon jól tudta, micsoda botrány kerekedhet ki abból, ha mondjuk az indulatos tömeg meglincselné. Senki sem kockáztathat, ő meg főleg nem, szóval máris azt tervezgette, melyik lesz a legmegfelelőbb időpont, hogy elhagyja az országot. Egy dolgot sajnált, mégpedig azt, hogy ezt a libát, Belton nyomozót nincs módja elintézni. Pedig de sokszor elképzelte már, hogy elevenen megnyúzza! Valahogy ez lett volna eddigi ténykedéseinek végére a pont. Persze, attól, hogy egy ponttal véget ért egy mondat, még elkezdődhet egy másik. A világ pedig nagy, és csakis őrá vár, hogy valahol új mondatot kezdjen. Áldozatnak való mindenütt akad.

   A liftajtó bezárult, és érezte, ahogy a fülke megindul vele lefelé. Megtehette volna ezt a három emeletet gyalog is, de nem kockáztathatott. Még valamelyik dühös riporter „véletlenül” meglökné, ő pedig nyakát törné a műkőlépcsőn.

   A kijelzőn nagy piros számok jelezték az emeleteket. A felvonó meglehetősen lassú volt, éppen arra gondolt, hogy gyalogosan már rég leért volna, amikor azt látta, hogy a kijelző, amikor a földszinthez ért, számolt tovább, és –1-et mutatott. Úgy tudta, ebben az épületben nincs garázsszint vagy alagsor. A liftszekrény még mindig kitartóan mozgott vele, érezte, ahogy halad lefelé, anélkül, hogy megállt volna. A kijelző pedig már –3-at jelzett. Három szint az utcaszint alatt? Ráadásul ő a földszintet nyomta meg. Rosszat sejtett. Ha a lift éppen most romlott el, akkor nem éppen a legjobb kezdés számára, hogy ki kell menekíteni egy meghibásodott felvonóból. Az ő esetében ennek is csak kínos hírértéke lenne, ő pedig egy éppen hogy csendet szeretne maga körül.

   –6.

   Ilyen nem lehet, gondolta. Biztos elromlott a felvonó, de annak a gondolatmenetnek, hogy leért már a földszintre, csak a kijelző bolondult meg, ellentmondott a tény, hogy határozottan érezte a lift mozgását. Szépen, egyenletesen haladt lefelé. Megnyomta a vészleállító gombot, amire a szerkezet semmit sem reagált. Ahogy a többi nyomkodásra sem. A vészjelző nyomkodása sem segített.

   –10… –11… –12…

   Valamiért eszébe jutott az első. Mindössze tizenhat éves volt, tipikus szűzkurva. Ostoba női logikájával azt gondolta, hogy a teste kell neki. Ám Edward mást akart. Számára más okozott gyönyört, nem a szex. Annyiszor elképzelte már, ahogy a fiatal, szép testet lassan, módszeresen átváltoztatja egy vérző rettenetté, mialatt az éberen átéli az egészet, mert az élénkítő injekciók még az ájulást is megakadályozzák. A tizenhat éves Lorna olyan volt számára, mint másnak az első csók. Bár kissé túl hamar lett vége – ő többre, hosszabb szenvedésre számított – mégis kedves volt számára ez az emlék. Akik Lorna után következtek, már kénytelenek voltak elszenvedni Edward egyre bővülő tapasztalatát, hozzáértését, és egyre növekvő éhségét, igényeit is. Edward pedig minden egyes újabb áldozatánál úgy érezte, ennél már nem lehet tökéletesebb az élmény. De vágya és kíváncsisága folyamatosan újabb és újabb tettekre sarkallta, nem érte be a tökéletességnek hitt kínzásokkal, s az újabb akciók igazolni látszottak ténykedését: valóban egyre nagyszerűbb élményt nyújtottak. Mindeközben pedig ügyelnie kellett rá, hogy megmaradjon hideg, számító és következetes elméje, hogy soha se bukjon le. Az elégedettség mosolya jelent meg a szája sarkában, amint arra gondolt, hogy lám, a gyanú rá terelődött, mégis megúszta. Ám a szája szeglete nagyon hamar kiegyenesedett, amint a kijelzőre pillantott. A műszer szerint ugyanis már ötvenkét emelettel járt a talaj szintje alatt. Józan esze tudta, hogy ez lehetetlen. Azonban határozottan érezte, hogy mozog lefelé.

   A villanyfény pislákolt párat, majd kialudt. Csak a kijelző világított vörösen, fenyegetően, egyre lejjebbi szinteket mutatva. Edward homlokán verítékcseppek jelentek meg, és érezte, hogy az ingnyaka is nedves már az izzadságtól. Nem volt izzadós fajta, de most határozottan melege lett. Talán a helyzet abszurd és némiképp félelmetes jellege miatt? Nem. Határozottan érezte, hogy melegebb van. Nem az izgalom miatt.

   Hangosan dörömbölni kezdett a krómacél falon. Semmilyen válasz sem érkezett. Hogy is érkezhetett volna, kilencvenhárom emelettel a föld alatt? A kiabálását senki sem hallhatta, ha csakugyan olyan mélyen járt, már ha valóban bekövetkezett ez a lehetetlenség. Pedig kiabált, ahogy a torkán kifért. Az is lehet, hogy csak rosszul lett a liftben, és most épp ájultan hever a padlón és álmodja ezt az egészet.

   A mínusz százharmincadiknál hallotta meg a hangot. Egy nő sírása. Aztán egy másiké. „Valaki a bolondját járatja velem!” – gondolta, de józan esze nem talált semmilyen fogódzót. A lift határozottan haladt vele lefelé, és egyre melegebb lett. Aztán egyre több hang következett és halt el, mintha elhaladt volna mellettük. Elméje a hangok mellé arcokat társított. Lorna Banks, Helena Trimbald, Esther Smithson… A negyvenéves Esther nagyon elszántan próbált védekezni. Vörösre lakkozott körmei próbáltak belemarni a sárga esőkabátba, amit viselt, de nem tudtak fogást találni rajta. Mintha valaki nedves üvegfalon próbált volna felkapaszkodni. Reménytelen, kétségbeesett küzdelem, a fuldoklás morbid zenei aláfestésével. Persze nem fojtotta meg, csak fojtogatta. A megfojtás túl egyszerű lett volna. Ez nem Edward stílusa. Ő igazi ínyenc volt.

   Kétszázhatvan emelettel a föld alatt egészen más hangokat kezdett el hallani egyre közelebbről. Hörgéseket, nyögéseket, fájdalomtól eltorzult hangokat, a kimondhatatlan szenvedés hangjait. A meleghez pedig szag is társult. Nem az a szag, amit Edward szeretett, nem a frissen felhasított test és a frissen ömlő vér szaga, hanem a bomlás bűze. Édeskés, szúrós, átható dögszag. Elméje tudta, hogy ez lehetetlen, mégis érezte, hallotta, tapasztalta. A lift pedig határozottan, egyenletesen haladt egyre lejjebb. Lejjebb, valahova, arra a helyre, amiben ő soha nem hitt, most mégis érzékeivel tapasztalta fenyegető közeledtét.

   A lift acélajtói olyan szorosan voltak összezáródva, hogy még egy bankkártyát sem tudott volna közéjük dugni, nem hogy szétfeszíteni őket. Na, és ha szétfeszítené, mit látna? Egy beton liftaknát? Vagy egy folyamatosan felfelé mozgó földfalat. Hova szállhatna ki?

   A filmekben az akcióhősök a lift tetején levő csapóajtón szoktak kimászni a szekrény tetejére. De az a filmekben van. Nem minden lift olyan, ahogy ez sem. A vöröslő kijelző volt az egyetlen fényforrás, aminek halvány fényénél csak a sima, egyenletes mennyezetet látta. A világítótestek, amik most nem működtek, a doboz sarkaiban, a mennyezethez közel voltak elhelyezve.

   Felugrott, hogy öklével hátha fel tudja nyitni a mennyezetet, de az csak hangosakat döngött, anélkül, hogy megmozdult volna. Ekkor eszébe jutott, hogy ugráljon, mert a legtöbb modern lift automatikája ezt érzékelve leállítja a motort. Olyan sok biztonsági berendezést tettek ezekbe már, hogy lehetetlen, hogy lezuhanjanak. De ugrálása hasztalan volt, a liftszekrény még mindig haladt lefelé. De hát az is lehetetlen, hogy ilyen hosszú legyen a drótkötél! Ez az egész lehetetlen! Lehetetlen, mégis ez van! Mész oda le, barátom, ugye tudod hova?

   – Marhaság! – üvöltötte. – Ilyen nincs! Ahogy pokol sincs! Állítsák már meg ezt a szart!

   Semmi válasz, csak a  kijelző egyenletes számolása. Mínusz háromszázhúsz… mínusz négyszáz… mínusz ötszáztizenkettő…

   A hangok már egyre jobban kivehetők voltak. A szag pedig elviselhetetlen. Az égő bőr szaga, a rothadó belek szaga, az alvadó vér szaga, a fekália szaga. A fájdalom és szenvedés hangjain túl pedig valami sistergő, zizegő, kaparászó hang, mint ha milliónyi apró, kemény valami súrlódna egymáson, milliárdnyi apró ízelt láb zizegése…

   Ki nem állhatta a rovarokat. A szenvedő emberi hangokon és a démoni hörgéseken túli egyre erősödő zizegés pedig milliónyi kitinpáncél zizegésének hallatszott. Csótányok, svábbogarak, pókok, százlábúak…

   Valami a nyakára pottyant. Riadtan odakapott, és érezte, hogy valamit szétnyomott. Egy jókora svábbogár nyálkás bele kenődött szét a tenyerén. Felsikoltott.

   – Meg kellett tennem! – sikoltotta. – Nem tehettem mást! Ne bántsatok, vigyetek vissza! Megkínoztam, megöltem mindet és még többet is megöltem volna, ha van rá módom! De nem tehettem mást! Nem akarok oda lemenni!

   Ám válasz helyett tovább haladt a lift lefelé, és olyan meleg volt a fülkében, mint nyáron egy napon hagyott parkoló autóban. Valami végigszaladt a karján. A kijelző vörös fényében is jól látta, hogy egy ocsmány százlábú, jó tíz centi hosszú. A megriadt rovar fénylő, ízekre tagolt teste fürgén mozgott, még mielőtt lesöpörhette volna a zakójáról, az besurrant az ujján, és érezte, ahogy izzadt bőrén kapaszkodnak az apró lábak, igyekezve a hónalja felé. Sikoltozva csapkodta a karját, amíg biztos nem volt benne, hogy szétlapította az állatot.

   A padlóra rogyott, és a falat kezdte verni.

   – Állítsák meg! Nem akarok oda lemenni! Vigyenek vissza! Mindent bevallok nekik, feladom magam! Bevallom, hogy én… én voltam. Sőt, nem csak tizenkettőt öltem meg! Van egy ikerpár, akikről még nem tudnak. Összeaszaltam a testüket, a worlingtoni erdő turistaházának a fáskamrájában vannak. Csak ne… oda ne! Ne vigyenek oda le!

   Folyt a taknya, a nyála. Zokogott, és az áldozatok nevét sorolta. A lift pedig egyszer csak megállt.

   A hangok elhallgattak, és a bűz is eloszlott. Friss levegő áradt be a szellőzőrendszeren, és bekapcsolt a világítás. A kijelzőn a –666 világított vörösen, aztán némi villogás után átváltott a „B” betűre. B, mint „basement”, azaz alagsor…

   Amikor az ajtó kinyílt, nem Belzebub és az ördögi fogadóbizottság állt ott, hanem Erica Belton és egy csapat rendőr.

   – Köszönjük a vallomását, Edward – szólalt meg, de nem mosolygott. Luxusnak gondolta a mosolyt egy ilyen féreg jelenlétében.

   Edward villámgyorsan felpattant. Átizzadt inge testéhez tapadt, haja csatakos volt. A takony még mindig lógott az orrából, arca könnyes volt és vöröslött a szeme a sírástól. Ám tekintetében már nyoma sem volt a pokoli riadalomnak, a riadalmat átvette a meglepetés és felháborodás.

   – Ezt maguk csinálták? – nevetséges idegességgel gesztikulálva körbemutatott a liftszekrényben. – Ez… ez egy istenverte, rohadt trükk volt?

   – Bizony, Eddy fiú – szólalt meg az Erica melletti egyik rendőr. Ő mosolygott, de mosolya nem kedélyes volt, inkább gúnyos és fenyegető. – Tudod, hihetetlen a mai technika. Elég pár giroszkópos motor, néhány hangfájl és feltört illatampulla, egy-két ártatlan rovar, és máris megcsalhatók az ember érzékei. Nagyszerű dolog, ha az ember lányának van egy vidámparkot üzemeltető profi ismerőse, nem igaz, Belton nyomozónő?

   – Ezt nem tehetik meg! Engem felmentettek! Ez… ez… – Edward egyre dühösebb lett, de egyre nevetségesebbnek és szánalmasabbnak hatott.

   – Bizony nem! – felelte Erica – Mégis megtettük, szóval késő bánat. No, és ha fel is mentették, épp az előbb tett beismerő vallomást. Mindent rögzítettünk. Mellesleg tegyen nyugodtan feljelentést. Ez itt csak egy normális lift, amiben maga kissé klausztrofóbiás tüneteket produkált, s ennek következtében összeszarva magát, vallomást tett. Sőt… Az ikrek… Ó, maga rohadék, valóban megérdemelné, hogy ez a lift a pokolba menjen magával!

   – Azt tudja, hogy csúnyán megüthette volna a bokáját, ha a dolog rosszul sül el? – kérdezte Gecko. Ezúttal kevésbé volt hangsúlyos a redőminta a homlokán.

   – Nem hagyhattam futni – felelte Erica. – Mindannyian tudtuk, hogy ő követte el a gyilkosságokat. Azt is, hogy tovább fog gyilkolni. Ha nem itt, akkor máshol.

   – Ha nem tört volna meg, mit csinál?

   – Tudtam, hogy meg fog törni. Erősnek látszott a szarházi, de éppen az ilyenek a leggyengébbek, ha ég a talaj a lábuk alatt.

   – Nos, Erica, akárhogy is van, bejött a számítása, gratulálok. Az a szerencsétlen ikerpár pedig bónusz, ha szabad ilyen morbid képzavarral élnem. Ennek a szarházinak annyi. Még a Jóisten se tudja elintézni, hogy szabad legyen. A cirkuszos ismerőse pedig igazi profi. Abban a liftben én is összetojtam volna magam.

   – Nem cirkuszos. Mutatványos attrakciók technikai hátterét készíti el. De dolgozik Hollywoodnak is.

   – Most már mindannyian jól alszunk. Egy szörnyeteggel kevesebb járkál odakinn. Menjen haza, és pihenje ki magát. Ha javasolhatom, menjen szabadságra, utazzon el valahova, magára fér.

   Az épületen belül tilos volt a dohányzás, de Erica mégsem tervezte, hogy az utcára lépve rágyújtson. Inkább összegyűrte a fél csomag cigarettát és az egyik szemetesbe dobta. Ahogy állt a lift előtt, egy pillanatra belegondolt, mit érezhetett Pelten odabenn, útban lefelé. Úgy gondolta, bármit is érezhetett, annak a százszorosát érdemelte volna.

   A lift megérkezett és halk csengéssel szétnyílt az ajtó. Egy negyvenes nő szállt ki, hóna alatt egy notebookkal. Erica egy darabig állt a nyitott ajtó előtt, aztán úgy gondolta, jobb, ha inkább gyalog megy. Mélyet lélegzett és elindult a lépcsőház irányába.

MÉDIA

Tyll Forest:  Média

 – Nem tetszik nekem ez a sápadt arc! – sóhajtott a fehér köpenyes orvos a széken ülő pácienst  kerülgetve. Jobbkezével osztott, sziklaszerűen szögletes, nagy állát morzsolgatta, a félnapos borosta sercegett kérges tenyerében. Uborkaszerű orrán le volt csúszva a régimódi, vastag szarukeretes szemüveg, melynek egyik lencséje hiányzott, és ez a látványos hiányosság némileg aggasztotta az amúgy is rémült pácienst. Már az is gyanús volt a vékonydongájú férfinak, hogy miután a rendelőbe lépett, a bizarr külsejű orvos gyorsan bezárta mögötte az ajtót. A kulcsot nem hagyta a zárban, hanem zsebre tette.

 – Kérem, nekem haza kell mennem! – rebegte alázatos tekintettel az orvos felé, de az mintha meg sem hallotta volna.

 – Csúnya, csúnya, nagggyon csúnya sápadtság! Bizony! – Az orvos hangja egyre élesebb lett, mondhatni már-már fenyegető tónusú. –  Ez nem tetszik nekem! Naggyon nem tetszikk!

 – Kérem, doktor úr…

 – Megműtöm!

 A rémület meghatványozódva tört rá szegény emberre. Mondani akart valami tiltakozásfélét de nem jött ki hang a torkán. „MEGMŰTÖM!”  Ellentmondást nem tűrő, határozott kijelentés. „MEGMŰTÖM!” Mintha a pokol legrémisztőbb bugyrába került volna. Felpattant a székről.

 – NANANANANANANAAAAA! – az orvos nem kiabált. Üvöltött. Mint egy oroszlán. Egészen közel, az arcába! Érezte bűzös leheletét és fröcsögő nyálát. Szinte érintette orrával a hatalmas, okkersárga fogakat.

Valami meleg folyt végig a combján. Bevizelt. Egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy ez hülyeség, és ilyen csak a filmeken meg a regényekben van. Amikor ily módon kívánják szemléltetni a szereplő rémületének mértékét, és mutatják, hogy a nadrágszárából csurog ki a húgy. A filmeken. Igen! Felnőtt ember nem vizel be! Lenézett és meglátta eddig szilárd hitének romba dőlését: cipője körül sárgás tócsa kezdett el terjengeni a hideg terrazzo padlón.

 Mint ha ennyi borzalom nem lenne elég, olyasmit vett észre, amit még rémálmaiban sem gondolt volna. Az már eljutott az agyáig, hogy az orvoson lévő köpeny itt-ott vérfoltokkal tarkított, de azt csak most vette észre, hogy a zsebéből egy közönséges, fanyelű konyhakés nyele áll ki.

 „Jesszusom!” – sikította egy hang az agyában – „ Ez nem is orvos, hanem valami hentes!”

 A doktor ijesztő termete ellenére rendkívül gyorsan mozgott. Egy pillanat, és a helyiség túlsó végében lévő ládában turkált, a következő pillanatban már ott állt mellette, és mire felocsúdott, már erős kötelek gátolták meg abban, hogy felálljon a székből.

 – Nem fog fájni! – lihegte a fülébe egészen közelről a hatalmas, izzadó arc. A lapátkezek boszorkányos gyorsasággal kötöttek masszív csomókat a szúrós kenderkötélre. Az arc még mindig közel volt – nagyon közel! – és vegyespálinka szagot árasztott, amin jól érezhetően átütött valamilyen fokhagymás húsipari termék penetráns bűze.

 A székhez kötözött férfi fülét fémes csörgés-csilingelés ütötte meg, s oldalra pillantva meglátta, amint az orvos különféle éles eszközöket rendezget sorba egy asztalon. Szikék, ollók, krómacél fűrészek, bordaterpesz, fogók. Némelyiken megszáradt vér. Behunyta a szemét és halkan imádkozni kezdett.

 – Itt hiába imádkozik, barátom, ugyanis itt én vagyok az isten! – rikácsolta az orvos és elé állt. Elkezdte módszeres alapossággal felhajtogatni az orvosi köpeny ujjait. A székhez kötött ember vinnyogva felnyögött.

 – Kérem, ne… jaj… – de az orvos csak hajtogatta tovább a köpeny ujját, majd miután ezzel végzett, elkezdte kigombolni a köpenyt. A székhez kötözött férfi bele sem akart gondolni, hogy vajon miért teszi ezt.

 Az orvos egy pillanatra megállt, valami cinkos mosolyféle suhant át izzadtságtól fénylő képén. Folytatta. Az orvosi köpeny kitárult…

 A férfi felüvöltött, de hirtelen abba is hagyta, amikor meglátta a kitüremkedés alól előbukkanó ismerős figurát. Pajkos Kamera Peti volt az, a legnézettebb tévéműsor logó figurája. Hirtelen kacagó emberek vették körül és az előbb még oly rémisztő „orvos” már barátságosan ölelgette, s mutogatta a rejtett kamerákat. Neki azonban nem volt kedve nevetni, de azért mosolygott, és szégyenlősen hunyorogva tekintgetett körbe. A stáb tagjai barátságosan hátba veregették, és hahotázva mutogattak vizelettől átnedvesedett nadrágjára.

 – Jöjjön, írja alá a szerződést, amelyben beleegyezik, hogy a jelenetet közreadjuk! – szólt mosolyogva a rendezőasszisztens. 

  Nem is vette észre, mikor kerültek le róla a kötelek. Felállt, remegő lábbal elindult. Tíz perce még csillogó, fekete hajába ősz szálak vegyültek.

CASTING

Tyll Forest

CASTING

 – Elnézést, hogy is hívják?

 – Dreyfuss. Mark Dreyfuss, de úgy tudom, ott van a papíron. Tudják, Dreyfuss, mint a színész.

 – Esetleg rokona?

 – Nem, dehogy. De bárcsak úgy lenne!

 – Nem gondolnám, hogy egy ilyen ismeretség miatt előnyt élvezhetne nálunk, Mr. Dreyfuss!

 – Nem is úgy gondoltam. Csak tisztelem őt.

 – Ahogy mi is… No, de kezdjük, Mr. Dreyfuss. Itt van ez a néhány sor. A szerepe szerint ön egy háborúból érkezett haza, s a feleségét éppen ágyban találja egy vadidegennel. Egy kínos in flagranti helyzet, érti, ugye?

 – Természetesen. Volt is szerencsém hasonlóhoz.

 – Nem mondja? Sajnálom. De attól még menni fog a szöveg, ugye?

 – Ó, persze, természetesen! Meg aztán nem is a szenvedő alanya voltam a dolognak. Engem kaptak rajta. Vagyis hogy majdnem. De szerencsére időben sikerült elmenekülnöm. A fickó állítólag egy tagbaszakadt állat volt, szegény feleségével nem törődött. Én igen… No, de régen volt már ez. Térjünk inkább a lényegre, kezdjük! Odakinn még sokan várakoznak.

 – Nos, igen, Mr. Dreyfuss. Az időnk pedig véges. Talán eddig is túlságosan belemerítkeztünk az intimitásokba. Nos, akkor, kezdje!

 A válogatást vezető férfi negyvenes éveiben járt, olyan bajuszt viselt, mint Burt Reynolds fénykorában, amikor még a Smokey és a bandita ment a mozikban. Az egész fizimiskája emlékeztetett Reynolds-ra, bár ő maga igen távol állt a színjátszástól. Szereplő válogatás tekintetében viszont a legjobb volt, éppen ezért ragaszkodott hozzá Lester Burke, aki saját bevallása szerint a tavalyelőtti arany szobrocskát is neki köszönhette. Ha akkor nem találja meg Edward Simpsont arra a szerepre, az egész film nem ért volna egy kalap szart sem. Ezt még a kritikusok is több helyütt hangsúlyozták, persze más megfogalmazásban. Valójában Simpson vitte a hátán a filmet, de olyan szerencsésen, hogy tökéletesen kiemelte a rendezői munkát is. Ám Lester Burke, Oscar ide vagy oda, nem szerette ugyanazt a patront többször ellőni, mindig is utálta az olyan koncepciókat, amikor egy sikeres dolgot a végletekig meglovagolnak és kiszipolyoznak. Simpson hajója révbe ért az ő filmjével, neki pedig nem volt több dolga vele. Szerette az új alapanyagot.

 A magas, jó kiállású, szőke férfi, aki küllemében szinte teljesen az ellentéte volt névrokonának, úgy mondta el azt a néhány mondatot, hogy Henry Lowton, a casting manager nem tudott megszólalni. Egyből tudta, hogy teljesen fölösleges meghallgatnia a többieket, akik ott álltak kinn reménykedve, hogy bekerülhetnek egy Oscar-díjas rendező filmjébe. Lowton végigsimított Burt Reynolds-bajuszán – mindig így tett, amikor leplezni próbálta izgatottságát – és csak annyit mondott, igyekezve palástolni az örömét:

 – Köszönjük, Mr. Dreyfuss! Kérem, várjon odakinn egy kicsit!

 Lowton egyből tudta, hogy új csillagot fedezett fel, olyat, aki több mint tökéletes a szerepre, Burke rendezői keze alatt pedig világsztárrá fog avanzsálni egyetlen filmszereppel. Mellette ülő kollégái, Esther Benton és Duke Holland látták rajta, hogy megtalálta az igazit, és cinkos mosollyal összenéztek. Csak akkor szólaltak meg, amikor Dreyfuss betette maga mögött az ajtót.

 – Ő lesz az, ugye? Szerintem zseniális a pasas! Esther, te mit mondasz? – Duke levette vastag keretes szemüvegét, és rutinosan törölgetni kezdte egy papírzsepivel. A nő elismerő fintorral bólogatott.

 – Telitalálat a fickó. Szerintem Lester imádni fogja. Nyugodtan elküldhetjük haza a többieket.

 Lowton bólogatott.

 – Fogalmam sincs, hol volt eddig ez a tag, de tuti, hogy erre született. Most mégis azt mondom, még várjunk egy kicsit. Kimennék pár percre…

 – Menj csak. Nekünk sem árt egyet nyújtózni.

 Ahogy állt az épület mögött az egyik szemetes konténernek támaszkodva, és szívta a cigarettáját, a gondolatok sűrűn csapkodó villámokként cikáztak az agyában. A fickó, Dreyfuss, csakugyan remek volt, tökéletes. Egy olyan tapasztalt, öreg róka, mint ő, már egy mondatból is leveszi. Mégis volt itt valami, ami miatt gondolkodóba esett. A kis párbeszédük, mielőtt elkezdte a felolvasást.

 Megrohanták az emlékek. Jó hét éve történt, amikor hazaérve az ágyban találta Irene-t, a feleségét. A szobát áthatta a szeretkezés félre nem ismerhető illata, mindent belengett az idegen aura, és Lowton tudta, hogy felszarvazták. Sok ilyen esetet hallott már, de soha sem gondolta volna, hogy ez ennyire fájhat. Fájt, méghozzá szinte elviselhetetlenül. Lowton pedig, bár a fizikuma félelmetes volt, nem volt indulatos fajta. Ránézett lapátkezeire, és fejében visszhangoztak Dreyfuss szavai. „A fickó egy tagbaszakadt állat volt, szegény feleségével nem törődött”.

 No, igen. Napi tizenhat óra munka mellett ez nehezen megy. De miért gondolja azt, amit? Lehet, hogy ez a Dreyfuss nem is az a fickó. Hiszen nem látta, nem láthatta. Megcsalások történnek nap mint nap a világban, mert az emberek nem bírnak magukkal. Sosem jó nekik az, ami van, mindig másra vágynak, s csak akkor szembesülnek igazán vele, hogy milyen ostobák, amikor elveszítik azt, aki mellettük volt.

 Igazság szerint a házasságuk Irene-nel már amúgy is döcögött, s ő nem ért rá törődni vele. Akkor is épp Lester Burke szekerét tolta, ahogy most is azt teszi. Irene már mással él, az esetet követően néhány hónap múlva elváltak, ő pedig egy üres lakásba tér haza esténként, ha egyáltalán hazatér, és nem egy bárban múlatja az időt.

 Lehet, hogy ezzel a Mark Dreyfuss-szal csalta meg őt Irene akkor? Végül is fiatal, jóképű, és az ágyban minden bizonnyal egy csődör. Úgy érezte, egyre jobban kezdi hatalmába keríteni a kíváncsiság, ami még mindig jobb volt, mint a düh. Hiszen lehet, hogy nem Dreyfuss volt az. Ki kell derítenie, még mielőtt tovább adja Burke-nek.

 Mintegy válaszként a gondolataira megjelent Mark Dreyfuss, épp egy doboz Pall Mall-ból pöckölgetve elő egy szálat. Úgy illesztette a szája sarkába, mint a harmincas évek mozis férfi ideáljai, csak a ballonkabát és az enyhén félrecsapott kalap hiányzott róla. Most, hogy így látta, nappali fénynél, szabadban, konstatálta, hogy nem csak jó kiállású, de egyenesen sztár alkat a fickó. Csak plusz pont a valódi sztárrá válásához. Tehetséges és jól néz ki. Lester Burke dirigálása alatt csakis világsztár válhat belőle. Filmenként akár tízmilliót fog keresni, saját szigetet vesz és egy félperces reklámszpotért is annyi pénzt fog kaszálni, amennyit ő csak filmeken látott.

 Lowton nem irigyelte senkitől a sikert. Elfogadta saját helyét a világban és ennek tükrében végezte a dolgát. De most valahogy nem hagyta nyugodni, hogy talán ez a fickó…

 – Elnézést, Mr. Lowton, csatlakozhatok? Ezek a hülye törvények! Már sehol sem lehet bagózni. Gondoltam, megkerülöm az épületet…

 – Csak nyugodtan. Ez egy szabad ország, legalábbis ennek az illúziójában ringatjuk magunkat.

 Csend telepedett közéjük, ahogy cigarettáztak. Lowton elnyomta a csikket a fém szemetes oldalán, és készült visszamenni, de tudta, hogy a fickó nem véletlenül jött ki. Nem hitt a véletlenekben. Éppen rá gondolt, és ő megjelent. Ez lehetett valami jel is.

 – Mondja, Dreyfuss, ugye mi még nem találkoztunk? – kérdezte a férfit.

 – Nem, még nem. Bár voltam már castingon Mr. Burke filmjéhez, de nem jutottam be ön elé.

 – Hmm… nos, szokott így lenni. Ha megtaláljuk, akit kerestünk, van úgy, hogy a többieket elküldjük. Fölösleges rabolnunk egymás idejét. Szerintem ez így korrekt.

 – Igen, ez így korrekt – bólogatott Dreyfuss.

 Lowton nem tudta, hogy kezdje el, milyen kérdést szegezzen neki. Furcsán venné ki magát, hogy az említett megcsalási eset felől érdeklődjön. Mint ha a gondolataiban olvasna, egyszer csak Dreyfuss kérdezett.

 – Mondja, Mr. Lowton, ugye nem lettem túl szimpatikus, amikor arról beszéltem benn, ugye?

 – Arról? Mire céloz? – játszotta az értetlent Lowton, mert valójában meglepte a kérdés.

 – Amikor a segítségemmel követtek el házasságtörést. Amikor erről beszéltem, mintha valamilyen árny suhant volna át az arcán. Bizonyára erkölcsös ember, és emiatt most rosszat gondol rólam.

 – Eszemben sincs – hazudott Lowton. – Ez itt a munkám. Mindenféle emberekkel dolgozom. A színészek nem angyalok, nagyon is gyarló lények. Ha erkölcsi alapon válogatnánk, kénytelenek volnánk a színészeket CGI animációkkal helyettesíteni.

 Dreyfuss elnevette magát.

 – Az jó, megkönnyebbültem. Tudja, olykor kissé túl sokat jár a szám. Így próbálom palástolni az izgalmat. Bekerülni egy Lester Burke moziba nem mindennapi lehetőség.

 – Még nem került be, hiszen tart a válogatás. Ha pedig meg akarja kérdezni, hogy jó volt-e, nos, egyelőre semmit sem mondhatok. De ha már szóba hozta azt a bizonyos esetet, meséljen róla! Igazán kíváncsivá tett. Tudja, nem minden nap adódik alkalma az embernek egy valódi Don Juan-nal találkozni.

 Dreyfuss ismét elnevette magát, arcán mintha kamaszos pír suhant volna át.

 – Régen volt, talán hat vagy hét éve.

 Lowton lélegzete megállt egy pillanatra. Lehet, hogy mégis ő az?

 – Sokáig tartott a titkos kapcsolat? Vagy csak amolyan alkalmi eset volt?

 – Nos, az a helyzet, hogy egyikünk sem vette túl komolyan a dolgot. Neki is szüksége volt valakire, és nekem is. Valójában nem terveztünk semmit. A férjét nem ismertem, igazság szerint ma sem tudom, ki volt az, de biztos valami menő fazon, mert elég helyre kis otthonuk volt.

 No, igen. Lowton nem szerepelt ugyan a filmek főcímeiben, és csak kevesek olvasták el a nevét a stáblistán, de mivel már jó ideje dolgozott az A-kategóriás filmek világában, volt neve a szakmában, és nem panaszkodhatott anyagilag sem, még ha jövedelme messze is volt egy sztárgázsitól. Irene-nek nem kellett dolgoznia mellette, s a válás után csak azért nem fizetett neki tartásdíjat, mert az asszonyban még volt annyi gerinc, hogy ne erőszakoskodjon, főleg, hogy ő volt a hunyó. Igaz, hogy eleinte még próbálkozott, de amikor Larry Truman, Lowton ügyvédje leült vele egy kicsit csevegni, hirtelen megváltoztatta a véleményét.

 A dolog eddig passzolt, a titokzatos lovag szerepe ráillett Dreyfuss-ra. Lowton úgy gondolta, jobb lesz levágni a fölösleges kanyarokat, így hát megkérdezte:

 – Legalább a hölgy nevére emlékszik, Dreyfuss? Mert remélhetőleg nem csupán egy tárgyként él az emlékeiben.

 Dreyfuss-t kissé meglepte a kérdés, de válaszolt.

 – Természetesen. Azért, mert nem szerelem volt, még emlékszem a nevére. Irene. Csak a keresztneveknél maradtunk, fogalmam sincs, hogy hívhatták a férjét. De gondolom, ez ma már lényegtelen, azóta biztos élik megszokott életüket. Bár nem hinném, hogy egy ilyen fazon mellett rendbe jöhetett a házasságuk. Ahogy szinte zabáltuk egymást, nos, az asszony mohóságából arra következtettem, hogy nemigen volt közöttük már szex.

 Lowton uralkodott magán, hogy ne szorítsa ökölbe a kezét. A fickóval ellentétben ő nem volt színész, de igyekezett úgy viselkedni, hogy ne látszódjon rajta, mennyire hatottak rá az elhangzottak. Most már tudta, biztos volt benne. Dreyfuss az, ez a fickó kefélgette a feleségét a saját ágyukban. Most pedig épp rajta múlik, hogy a világ egyik legismertebb sztárjává váljon. Lowton egyszerre érzett dühöt és egyfajta elégtételt is, hiszen a kezében volt a fickó sorsa.

 Amikor visszament, Esther és Duke mindketten fánkot ettek egy dobozból. A nő hosszú, sovány arca mókás látvány volt rágás közben. Felé nyújtották a dobozt, de ő nem kért.

 – Nos, Henry? Folytatjuk még, vagy megvan a nyerő? – kérdezte Duke, szemében a remény csillogásával. A csillogás gyorsan elillant, és arca szinte kérdőjellé változott, amikor Lowton közölte velük, hogy folytatják a meghallgatást.

 Fárasztó nap volt, főleg a két asszisztensnek. A jelentkezők csapnivalóan mondták el a pár soros szöveget. Lowton valójában nem is a jelentkezőket figyelte. A szöveg, amit mondtak, a házasságtörést leleplező férj indulatai, lassan a részévé váltak, nem véletlenül. Henry Lowton, a joviális fickó, aki mindig igyekezett mindent békésen rendezni, és nem engedte meg magának a negatív érzelmek luxusát, ahányszor újra végighallgatta a szöveget, egyre dühösebb lett. A nap végére olyan düh és bosszúvágy hatalmasodott el rajta, hogy a pillantásával is ölni tudott volna. Igyekezett kerülni kollégái tekintetét, és alig várta, hogy végre elhagyhassa az épületet.

 Nem ment a bárba, hanem egyenesen haza vezetett. Először arra gondolt, felhívja a volt feleségét, hogy rákérdezzen a fickó nevére, akivel akkoriban csalta, de rájött, hogy súlyos hiba lenne, annak tükrében, amire készült. Mert bizony készült valamire.

 Egy darabig csak ült és nézte Dreyfuss telefonszámát, amit kiírt az adatlapjáról, aztán döntött. Nem otthonról, hanem egy elhagyott, de működőképes telefonfülkéből kezdeményezte a hívást. Dreyfuss már másodszori kicsengésre felvette.

 – Meglepetés parti? Ilyet még nem is hallottam! Ez… Mr. Lowton, el nem tudja képzelni, mi játszódik most le bennem. Egy álmom vált valóra! Beválogattak egy Lester Burke filmbe! Ezt… ezt nem hiszem el!

 Lowton kocsijában ültek, a motor halkan duruzsolt. Odakinn szinte senki sem járt az éjszakában, csak messze suhant el néhány elhaladó autó fénye, fürge fénycsíkot vetítve a két férfi arcára.

 – Méghozzá a főszerepre! – mondta teli szájjal vigyorogva Lowton. – Lester még az este meg akarta nézni a felvételeket. Mivel a többség elég gyengén muzsikált, csak azt a párat mutattuk meg, akik szóba jöhettek. Maga pedig toronymagasan vezetett. Igazság szerint rögtön tudtam, csak hát tudja, hogy van az. A tisztesség azt kívánta, hogy meghallgassuk a többieket is. Bár tudtam, hogy fölösleges. Talán ezért is látszottam kissé frusztráltnak. Fárasztó nap volt, de végül is megérte. – Lowtont magát is meglepte, milyen természetesen tud hazudni. – Lester meg igazán fura fickó, majd meglátja. Szeret ünnepelni, ez szinte az ars poeticája. Olyan ez nála, mint valami szerencsehozó szertartás. Ha megvan az, akit keresett, mindig megünnepli, olyankor csapunk egy bulit. Fáradtság ide vagy oda, a szokás az szokás. Remélem, betartotta az egyezségünket, és nem újságolta el a hírt senkinek, a beszélgetésünket követően? Lester nem szereti az ilyesmit, babonás.

 – Viccel, Mr. Lowton? Egyből rohantam önhöz, a találkozóra! Én… én egyáltalán nem vagyok fáradt! Éjjel egy partiba hív Lester Burke? Hogy az istenbe lennék fáradt!? Menjünk, ne várassuk!

 Ekkor Lowton egy kendőt vett elő.

 – Csak egy kis apróság, Mark. Lester igen ismert ember, és vannak az életének bizonyos szegmensei, amiket szeret titokban tartani, addig, amíg személyesen nem ismer valakit. Önt még nem ismeri, bár már rajong magáért. De van egy szokás. Tudja, a partit a saját ranch-én szoktuk tartani. Csak a közeli ismerősei tudják, melyik az övé. Aki még nem az…

 – Ne is folytassa, Mr. Lowton! Értem! Most még nem szabad látnom, merre megyünk, Mr. Burke szeretné megőrizni a privát titkát. Kösse csak nyugodtan a szemem elé azt a kendőt!

 Lowton örült, hogy ilyen könnyen ment. No, igen, ezek a feltörekvő kis színészecskék akár a seggét is kinyalnák, csak hogy teljesüljön az álmuk.

 – Csak odafelé szükséges ez, biztosíthatom. Néhány óra múlva már úgyis olyan lesz, mintha ezer éve ismernék egymást Lesterrel.

 Lowton módszeres alapossággal kötötte fel a fekete kendőt, ügyelve rá, hogy Dreyfuss semmit se lásson. – Így ni! – mondta, és barátságosan meglapogatva a férfi hátát, sebességbe tette az autót. A Lexus zajtalanul fúródott bele az éjszakába, miközben Henry Lowton bajuszos szája széles, kaján mosolyra húzódott.

 Ahogy Dreyfuss korábban megjegyezte, Lowton egy „tagbaszakadt állat” volt, így semmi probléma sem volt a fizikai erejével, mégis megizzadt, mire a hat láb magas, fekete nylonnal körbetekert és kötelekkel jól összekötözött hullát elcipelte a zsaluig. Az építkezés őrei épp javában kártyáztak, de maga az őrzés is egy vicc volt, gyakorlatilag semmi értékes sem volt, amit ellophattak volna. A gépeket korszerű riasztó védte, a kivitelező pedig – aki Lowton unokatestvére volt – úgy gondolta, a mozgásérzékelő még luxus az építkezésnek ebben a szakaszában.

 A talajba ásott árok jó tizenöt méter mély volt, a zsalufalak meredeken tűntek el a sötétségben. Dreyfuss becsomagolt teste tompán puffant, amikor leért az aljára. Lowton a biztonság kedvéért rászórt még néhány lapát földet, nehogy valamelyik melós észrevegye a fekete nylon csomagot, mielőtt másnap elkezdenék a zsalu közé engedni a betont.

 – Na, milyen a parti, baromarc? – sziszegte az árokba, aztán utána is köpött egyet.

 Henry Lowton úgy gondolta, a lelkiismeret nem hagyja békén az olyanokat, akik gyilkosságot követnek el, de meglepve tapasztalta, hogy remekül aludt. Pihenten ébredt, és másnap – mivel a legesélyesebbnek tartott Dreyfuss nem jött vissza, és el sem tudták érni – folytatták a válogatást. Igaz, hogy aznap sem találtak senkit, aki alkalmas lett volna, de mégis úgy döntöttek, korábban végeznek. A casting managernek erre jó oka volt: még látni akarta az építkezést nappali fénynél.

 Hazafelé menet tett egy kis kerülőt az építkezés felé, azzal az ürüggyel, hogy beszéljen pár szót az unokatestvérével. Otto, az építésvezető még ott volt, éppen haza készült. Beültek még egy negyed órára az irodakonténerbe, megitták a termoszban maradt kávét, és elbeszélgettek, s mindeközben Lowton elégedetten konstatálta, hogy az aznapra tervezett betonozást sikeresen befejezték. Dreyfus testét immár több száz köbláb beton takarta.

 Néhány nap múlva találtak egy megfelelő fickót a megcsalt férj szerepére, fél év múlva már a forgatáson is túl voltak, s bár a film mérsékelt sikerrel debütált a mozikban, Lowton elégedett volt. A bemutatón igazi meglepetésként érte, amikor találkozott Irene-nel, az exnejével. Gerard Tomlin-nal, egy kanadai impresszárióval érkezett, akivel kedélyesen el is beszélgettek a bemutató után. Dreyfuss eltűntetésével minden tüske eltűnt belőle exnejével kapcsolatban, és a beszélgetés olyannyira jól sikerült, hogy órákon át iszogattak, nevetgéltek hármasban Lowton lakásán.

 Amikor Gerard kissé spiccesen, Quebec-i franciás akcentusával bejelentette, hogy felkeresi az illemhelyet, Lowton eligazította, és kettesben maradtak Irene-nel. Az asszony is kissé spiccesnek tűnt, de amikor Gerard kiment, komoly kifejezés ült ki még mindig szép arcára.

 – Tudod, Henry, lehet, hogy nem számít már, sőt, biztos, hogy nem, de tartozom egy vallomással.

 Lowton kezében megállt a pohár – aznap este már a sokadik –, amikor látta exneje arcán, hogy valami komoly dologról van szó. „Csak nehogy azt mondja, hogy bánja, hogy szétváltunk!” gondolta, és nagyot kortyolt a habzóborból.

 – Ki vele, nehogy úgy érjen véget ez a remek nap, hogy nem könnyítettél a lelkeden!

 Ezen mindketten elnevették magukat, de Irene ismét komoly lett.

 – Gerardról van szó – mondta komolyan.

 – Hé, csak nem az áldásomat kéred? Ám legyen! Sokasodjatok és szaporodjatok, hajtsátok uralmatok alá a Földet! – Lowton nevetni akart saját poénkodásán, de nem tudott, látván, hogy Irene nem nevet vele.

 – Tudod, régen tart a kapcsolatunk Gerard-dal. Eleinte egyikünk sem gondolta, hogy ez komolyabb is lehet, Gerard is nős volt, nekem meg ott voltál te…

 Lowton kiegyenesedett ültében, ivás közben majdnem elharapta a pohár szélét.

 – Miről beszélsz, Irene? Mi már hét éve nem vagyunk együtt.

 – Igen, tudom, és azt is, hogy miattam. Tudtam, kihez megyek hozzá, tudtam, hogy a munkád nem egy sima, kilenctől ötig tartó dolog, hanem egy életmód, egy hivatás. Ez Hollywood, nem a Walmart. Mégis éreztem, hogy egyre boldogtalanabb vagyok melletted, és láttam, hogy te sem vagy boldog. Gerarddal egy ugyanilyen filmbemutatón találkoztunk. Még a filmre is emlékszem, a „Spekulánsok” volt az. Lester első igazi sikere. Amit persze jórészt neked köszönhet, te találtad meg hozzá Arthur Winnings-et és Anna Pelvint. Talán nem emlékszel már rá, de Anna, a kanadai színésznő, Gerard ügyfele volt, ő volt az ügynöke, ő szervezte le veled a castingot.

 Lowton körül megfordult a szoba, ami lehetett volna az elfogyasztott alkoholtól is, de nem attól volt. Sőt, Lowton egyre inkább azt érezte, ahogy az ital ellenére is kezd vészes gyorsasággal kijózanodni.

 – Várj, csak nem azt akarod mondani, hogy Gerard volt ott. Akkor…

 – De. Éppen ezt akartam mondani neked. Szégyellem, és tudom, hogy lehet, hogy nem a legjobb, hogy most ezzel előhozakodtam, de úgy éreztem, hogy…

 – Az isten verje meg! – Lowton letette a poharat, mert érezte, hogy ha nem teszi le, összeroppantja, és szétvágja a kezét az üveggel.

 – Ó, hát ennyire gyűlölöd?

 – Nem! Nem… nem értheted. – Lowton érezte, hogy elviselhetlen hányinger lesz úrrá rajta.

 – El akartuk mondani neked, de mindkettőnk élete, Gerardé és az enyém is olyan bizonytalan volt. Csak egymásba habarodtunk, de egyikünknek sem volt elég bátorsága, hogy kilépjen a házasságából, pedig azt kellett volna tennünk! Őszintén, egyenes gerinccel. Meg tudsz nekem, nekünk bocsátani, Henry? – Irene e mondatokat már sírva mondta. Lowton pedig belenézve a szemébe egyáltalán nem tudott haragudni rá. Sem rá, sem pedig Gerardra, aki még kinn dudorászott a fürdőszobájában. Csak egyvalakire haragudott, az pedig Henry Lowton volt.

 Amikor Irene és Gerard elmentek, és ő egyedül maradt a lakásban, tudta, hogy ez az egyedüllét csak látszólagos. Tudta, hogy már soha többé nem lesz egyedül, még ha magányos is lesz. A jókora hall homályba vesző részében egy magas férfi sziluettjét látta kirajzolódni. Nem mozdult, nem tett semmit, de érezte, hogy őt nézi. Csak egy sziluett, egy körvonal volt, nem több. De ezt a sziluettet látta, bárhova ment. Ott ült vele az autóban, ott állt a forgatásokon, ott állt az ágya mellett, amikor félálomban fetrengett. Henry Lowton tudta, hogy ezután már mindig ott lesz vele ez az árny. Csendben, vádlón, fenyegetőn.

CSEREBERE

Tyll Forest
CSEREBERE

 A két idős asszony késő délután érkezett a parkba, és letelepedtek a magukkal hozott kis összecsukható székekre. A parkban voltak padok is, kényelmesek, ergonomikus kialakítással, de ők mégis az ülőalkalmatosságoktól messzebbi helyet választották. Megvolt rá az okuk. Amolyan gurulós szatyrokat húztak magukkal, csak kissé modernebb változatban, ezek már egészen megbízható hűtőfunkcióval lettek ellátva. Bár az időjárás, hála a konstrukció mérnökeinek, kedvező volt, amolyan igazi vénasszonyok nyara, mégsem beszéltek róla. Rögtön a lényegre tértek, arra, amiért jöttek.

 – Mid van, Ethel? – kérdezte köszönés helyett az egyik, az, amelyiknek autófókuszos szemüvege volt. A szemüveg fókuszmechanikája folyton zümmögött, ahogy a nő kapkodta ide-oda a tekintetét. Beszédszintetizátora ugyan nem fejezte ki izgatottságát, de a viselkedés elárulta, valójában mennyire izgul, milyen jó üzletet sikerül nyélbe ütnie.

 – Máj és vese. Na és neked? – A másik nőnek kontyba fogott parókája kissé félre csúszott a fején, s kilátszott alóla az agyi funkciókat jelző LED szép egyenletesen villogó zöld fénye. A szemüveges legalább láthatta, hogy minden rendben azzal, akivel üzletel, mert ha pirosra váltana, neki, vagy bárkinek, aki látja, kötelessége lenne jelentenie az Egészségügyi Főfelügyeletnek. Az ilyen alkalmatosságok beültetése már kötelező volt egy ideje, csúnyán megjárhatta az az idős ember, aki nem élt vele. A kormány komolyan vette az ilyesmit, egy-kettőre fehérjekoncentrátumként végezhette az, aki mentesíteni akarta magát alóla.

 – Iszonyatos baleset volt tegnap a mágnes sztráda mellett – kezdte a mesélést a szemüveges. Mesélés közben néha nagyot kattant a nyaka, mivel folyton kapkodta a fejét, mint valami madár, azt lesve, hogy nem jön-e éppen arra valaki vagy valami. Az antigravitációs őrszemek hangtalanul és a legváratlanabb helyzetekben szoktak megjelenni. A kattogás a lejárt nyaki inplantátumából jött. – Tudod, ott, a holopiac mellett, ahol két nagy zajvédő üvegtábla van. Mindkét tábla ripityára tört, ahogy a légpárnás motoros nekicsapódott. Ne tudd meg, mióta vártam ott, hogy történjen végre valami! Kevesen tudják – én is csak az unokám jóvoltából, aki részt vett a rendszer telepítésében –, hogy arrafelé van egy jó tizenöt méteres szakasz, amit nem lát semmilyen kamera, semmilyen szenzor! De persze, ez után az eset után biztosan lefedik.

 – Ne mondd! És nekem miért nem szóltál? Szégyelld magad, Vilma! – hördült fel Ethel. Neki még rendes, emberi hangja volt, nem volt szüksége a beszédszintetizátorra. A szervezetében egyelőre stagnált a rákos burjánzás, a nanoinjekciók remekül teljesítették feladatukat, no persze, ez nyugdíjának jó felébe került minden hónapban.

 – Tudod, hogy így is elég kockázatos a dolog! – válaszolta Vilma, és folytatta a mesélést. – A járműbe épített jeladó azonnal jelez a központnak, és percek alatt kiérnek. Nem vagyok már villám, de nagyon gyorsan kellett cselekednem. A fickónak csaknem mindene tropára ment, bár még élt, amikor hozzáláttam.

 – Ne mondd! Hogy voltál képes…?

 – Ne add itt a finom lelkűt, Ethel! Az sem volt semmi, amikor annál a silóvonat-szerencsétlenségnél kiszedted annak az ikerpárnak a gyomrát! Szóval hagyjuk ezt!

 – Magánál volt szegény?

 – Eleinte nem, de egy pillanatra igen. Aztán hamar elvesztette az eszméletét. Hiszen csak az agya volt ép, de azt nem hozhattam el, semmire sem mennék vele. Nem alkalmas a szatyrom a tárolására. Pedig a belőle kivont szupravezető anyag nagy kincs, csak igen kényes az eljárás. Nem ismerek senkit, aki ezzel foglalkozna. No, mindegy! A járművét nézve, nem volt valami tehetős, szóval nem siettek a mentőegységek sem, ő pedig úgyse kapott volna új szerveket.

 – Akkor mégis, mit hoztál el tőle, ha mindene oda lett?

 Vilma ezernyi ránccal átszőtt arcán cinkos mosoly jelent meg. Felnyitotta a gurulós szatyor oldalán levő tépőzáras zsebet, és mögötte láthatóvá vált az átlátszó fagyasztótartály, és ami benne volt.

 – Uramatyám! – csapta össze kezét Ethel, és éppen hogy el tudta fojtani nevetését. – Jókora példány, és gyönyörű! Ezért néhány puccos hivatalnok odafönn akár húszezret is megadna!

 – Még annál is többet! – mondta Vilma, és gyorsan visszacsukta a zsebet. – De egy ép máj és egy ép vese együtt talán éppen megfelelne cserébe. Van néhány vevőm, akiknek az kell, az ilyesmit meg nekem kockázatos továbbadnom. Neked jobb ismeretségeid vannak e téren, Ethel.

 – Áll az alku! – mondta Ethel gondolkodás nélkül. – Azt hiszem, már tudom is, kinek tudnám elpasszolni. Az árából futja akár félévi nanoinjekcióra is!

 – Csak tudnám, miért ragaszkodunk ennyire az élethez! – sóhajtott fel Vilma, és körülnézett. A szemüveg autófókusza zümmögve pásztázta a környéket. Ez a világ már nagyon más volt, mint kilencvenhat éve, amikor még nem mesterséges fák és bokrok szegélyezték ezt a sétányt, és a parkban valódi, élő madarak daloltak, nem egy hangszóróból jött a trillázás. Akkoriban még a folyó is itt zúgott, azóta rég elterelték, a kibetonozott mederben légpárnások száguldottak szinte hangtalanul.

 – Az élet, az élet! – felelte Ethel. – Addig becsüljük meg, amíg tart! Látod, mi beérjük ezekkel a ketyerékkel a testünkben, de aki megteheti, valódi szerveket szerez magának. Mi pedig tesszük a dolgunkat. A nyugdíj kreditből éhen halnánk. De most gyorsan intézzük el a cserét, mert bármikor felbukkanhat egy repülő őrszem, és talán gyanús, hogy túl sokat tartózkodunk a kamerák látószögén kívül!

 Valahonnan, egy hangszóróból harkály kopácsolása hallatszott, és egy csapat veréb talán éppen egy kiflicsücskön veszekedhetett, amikor valamikor rögzítették a csipogásukat. De ki tudja? Az is lehet, hogy ezt is csak egy számítógép generálta. Ahogy számítógép vezérelte a hatalmas, áttetsző kupola falára vetített naplementét is, és a falon túl a kénes, belélegezhetetlen kavargásban fel-felvillant néhány elektromos kisülés.

SÜTEMÉNY

Tyll Forest
SÜTEMÉNY

 Peter kedvenc süteménye volt az a sajtos párna, amit anyja reggelente hozott a szomszédos szupermarketből. Mindig úgy fogyasztotta el, hogy a közepén kettétépte, és mielőtt még beleharapott volna, bedugta nyelvét a középen keletkezett barlangszerű üregbe. Ez a kis „barlang” úgy nézett ki, mint a fantasztikus képregényekben ábrázolt távoli bolygók vagy aszteroidák furcsa barlangjai, amelyekben az arra tévedő űrkalandorokra ocsmány lények leselkednek a hártyás ragacs-hálók mögül. Ez az anyag jelen esetben az olvadt sajtkrém volt. Bolondos, ártatlan gyermeki szertartás volt ez nála.

 Egyszer, amikor Gerard, az apja öccse is náluk reggelizett, e művelet láttán a férfi tréfásan megjegyezte:

 – Öcsi, neked határozott tehetséged lesz a cunnilingus-hoz. A barátnőid imádni fognak!

 Gerard gyakran volt feléjük átutazóban üzleti okból, olyankor náluk szállt meg éjszakára. A tréfásnak szánt megjegyzésen csak Peter apja mosolygott, Irene, az anya rosszalló pillantást lövellt a férfi felé, mely pillantás, ha anyaggá sűrűsödött volna, Gerard bácsi nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenved. Gerard e pillantás hatására feltette mindkét kezét, mint akire fegyvert fognak, miközben egy fél szendvics lógott a szájából.

 Peternek, lévén mindössze hat esztendős, fogalma sem volt, róla, mi lehet az a „kunilingusz”, ám kérdő tekintete zavartan zárkózott arckifejezésekbe ütközött. Ettek hát tovább, s a dolog semmilyen nyomot nem hagyott volna a gyermeki lélekben, ha a kisfiú az iskolából hazafelé nem tér be a közkönyvtárba, és egy vaskos értelmező szótárból ki nem keresi a szó értelmét.

 Ettől a naptól kezdve Peter undorodott a sajtos párnától, s ez undor végigkísérte egészen ifjúkoráig. A süteménytől való undor még nem is lett volna probléma, de Peter a női nemi szervtől is megundorodott, még mielőtt azzal bármiféle kapcsolatra lehetősége nyílt volna. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem érte őt is el Ámor nyila. Többször is szerelmes volt, s ahogy az lenni szokott az érzékeny fiúknál, ezen szerelmek beteljesülése rendre elmaradt. Peternél azonban ez később is elmaradt, amikor végzős egyetemista volt, mondhatni felnőtt férfi. A probléma gyökerét az ominózus süteményes eset képezte, de sajnálatos módon Peter az évek alatt elfelejtette, hogy honnan is ered undora, az elme hajlamos a számára kínos dolgoktól megszabadulni, míg azok markáns következménye akár élete végéig is elkíséri az embert.

 Ám, ahogy lenni szokott, Ámor, ez a körmönfont gazfickó nem hagyta békén a fiatalembert, s egy ízben olyan erősen találta el, ami mellett a többi nyílvessző szánalmas tűszúrásnak tűnt.

 A lányt Rebecca Tilton-nak hívták, magas volt, szép és vörös, az arcán olyan szeplő mintázattal, ami egészen különlegessé tette, s e kedves szeplő-csillagrendszerből szinte világított a búzavirágkék szempár. Mondhatni tökéletes kapcsolatnak ígérkezett a bimbózó románc, és ezt Peter is így érezte addig a bizonyos reggelig, amíg meg nem látta, hogy a campus épületei közti sétányon felé lépdelő lány mit majszol éppen. Sajtos párnát evett egy papírzacskóból, hóna alatt jegyzeteket tartott, és szabad kezével boldogan integetett. Ekkor már elkezdett Peter gyomra bizseregni, de ezen még túltette volna magát. Azon viszont nem tudta, amikor a lány a félig megevett süteményt felé nyújtotta, hogy harapjon bele. Teljesen normális, baráti, kedves gesztus volt ez, bárki más vidáman beleharapott volna, de nem Peter. Ő csak állt megmerevedve és nézte a kettéharapott sajtos párnát, ami teljesen úgy nézett ki, mint amibe gyerekkora reggelijeinél beledugta a nyelvét, igaz, ez az emlék nem tudatosult benne, hiszen eltemette lelkének egy mély bugyrába, ami már sebként viselkedett. A nyúlós szalagszerű hártyával befont üreg úgy nézett rá, mint valami szörnyeteg szája. Peter leblokkolt, nem tudott cselekedni, így el sem tudott fordulni, amikor kibukott belőle a hányás. Természetesen nem tudta, hogy miért hányta el magát, tudati szinten nem kapcsolta össze a süteményt gyermekkori élményével. Tehát a sajtos párna, mint probléma és az ominózus információ, ami miatt probléma lett, rejtve maradt. Csak a tünet nyilvánult meg, erőteljes undor és hányás képében. Peter nem is sejtette, hogy eme újabb traumával problémája csak mélyebb gyökeret vert lelkének sérelmektől feláztatott földjébe.

 Egy darabig még röhögve beszéltek a campuson a srácról, aki telibe hányta a barátnőjét, de mivel minden csoda három napig tart, és az ifjúkor számtalan érdekesebb ingert is tartogat, egy hét múlva már nem foglalkoztak vele. Ám ettől Peter egy hét múlva sem érezte jobban magát, és kerülte Rebeccát. Amikor az eset történt, elfutott, és két napig elő sem került. Később azt mondta, betegeskedett, elrontotta a gyomrát. Ám a gyomrával semmi baj sem volt, nem úgy a lelkével. Nem csak Rebeccát kerülte, de úgy általában mindenkit. Kollégiumi szobatársai invitálására is nemet mondott, valahányszor valami jó bulira hívták, elmaradásokra és vizsgákra hivatkozott. De hiába ült könyvekkel körülbástyázva magát, nem tanult, csak egyfolytában Rebeccára gondolt, és arra, ami történt. Félt újra találkozni a lánnyal, ugyanakkor vágyott is rá. Ám Rebecca nem hívta, sőt, messzire elkerülte őt, ami a történtek után nem volt meglepő. Peter soha nem tudta meg, mit gondolt a lány, s ezzel az újabb sebbel a lelkében élte tovább életét, az évek pedig teltek.

 Peter lediplomázott, s élte munkával terhes, ám szűzi életét, s mivel a párkapcsolatok elkerülték – vagyis inkább ő kerülte a párkapcsolatokat – szinte minden idejét a munkájának szentelte. Kutatóasszisztensként dolgozott egy olyan intézetben, ahol állatok viselkedését vetették össze emberek viselkedésével úgy, hogy hasonló szituációknak vetették őket alá. Az egyik vezető kutatóról, Leo Orlofskyról kiderült egy beszélgetés folytán, hogy mestere a regressziós hipnózisnak. Ezen Peter elgondolkodott, ugyanis már nem csak sejtette, hanem biztos volt benne, hogy életét egy gyermekkori trauma okozta blokád hátráltatja abban, hogy normális mederben folyjon, és ő is képes legyen a párkapcsolatra. Végül rászánta magát, hogy beszéljen Orlofsky-val, és egy bizalmas társalgás keretében elmondta neki gyötrelmeit.

 Orlofsky konzerv kávét ivott, miközben beszélgettek, s apró, szürke szemével megértően pislogott a kerek szemüveglencsék mögül. A haja szénaboglya-szerűen meredezett szanaszét, igazi őrült tudós benyomását keltve. De nem volt őrült. Legfeljebb olykor kissé szórakozott, de semmiképpen sem őrült. Tökéletesen megértette Peter problémáját, noha ő maga önszántából választotta az agglegény életet. Mindig is egyedül volt, életét csak egy afrikai házi sünnel osztotta meg. Amikor Peter végül elmondta, hogy a segítségét kéri, hogy regressziós hipnózissal vigye vissza életének azon pontjára, ahol a blokád keletkezett, a terapeuta behunyt szemmel bólintott, egyik kezét bíztatóan Peter vállára tette, és csak annyit mondott:

 – Bízzon bennem, Peter. Megoldjuk a problémát. Nem mindenki olyan, mint én, hogy magányosan érzi jól magát.
 Persze, Orlofsky nem volt igazán magányos, hiszen életének nagy részét a munka és a kutatás tette ki, ahol számos emberrel került kapcsolatba. A magány csak a privát szféráját jellemezte.

 Orlofsky egy széles mosoly kíséretében benyúlt a táskájába, és elővett egy papírstaneclit, rajta valamilyen pékség logójával. Kivett egy sajtos párnát, és a zacskót Peter felé nyújtva megkínálta őt is. Fogalma sem volt, hogy ezzel mit indít el. Honnan is tudhatta volna, hogy minden bajok okozóját készül éppen elfogyasztani a bajok elszenvedője előtt? Ráadásul úgy, hogy az elszenvedőben még csak nem is tudatosult, hogy ez volt a kiváltó ok.

 Mivel az egyetemen történt hányásos eset csak jobban elmélyítette Peter problémáját, Orlofsky kínálása nem hogy tovább mélyítette, de új szintre helyezte azt. Az undor mellé ugyanis félelem és düh társult. Ennek eredménye az lett, hogy a regressziós terápia elmaradt, annak okán, hogy Peter váratlanul – ő maga sem tudta miért – nekiugrott a férfinek, és addig szorította a nyakát, amíg az arca lilás-szederjessé vált, majd pedig megfulladt.

 Peter értetlenül állt a dülledt szemű tetem fölött, és érezte, hogy az eddig csupán aggasztó lelki anomália komoly problémává, betegséggé érett benne. Ám e tudat nem mentesítette a tény alól, hogy megölt egy embert, így azonnal működésbe lépett logikus elméje, háttérbe szorítva a pánikolni készülő énjét, és boszorkányos gyorsasággal, már-már gépies precizitással hozzálátott, hogy Orlofsky hulláját eltűntesse.

 Beszélgetésük egy laborhelyiségben történt, ahova bármikor bejöhetett valaki, szóval Peternek igyekeznie kellett. A halottat semmiképp nem hagyhatta ott, hiszen az árulkodó nyomok révén nem lett volna nehéz rájönni, hogy megfojtották, s mivel láthatták őket együtt, a gyanú rögtön rá terelődne. Bebugyolálni és kicipelni Orlofsky jókora testét körülményes lett volna, és kivitelezhetetlen anélkül, hogy észrevennék. Körülnézett. Szeme megakadt a sarokban lévő jókora titánötvözetű rozsdamentes acélkádon, amiben az eszközöket szokták fertőtleníteni. Következő pillantása a kénsav oldatos tartályokra esett. Megdöbbenve konstatálta, hogy teljesen olyan, mintha kimondottan ilyen esetekre tartanák fenn a helyiséget. Még a test feldarabolására alkalmas eszközök is akadtak, ez meggyorsította és megkönnyítette, hogy Orlofsky sistergőn feloldódva a lefolyón keresztül távozzon. A helyiségbe szerelt nagy hatásfokú gáztalanító- és szellőztető rendszer pedig tökéletesen abszolválta a savazás során fellépő kellemetlen szagokat.

 A kolléga eltűnésére nem találtak magyarázatot, s az intézet csakhamar napirendre tért afölött, hogy a magányos Orlofsky egyszerűen se szó, se beszéd lelépett. Peter élte tovább dolgos életét, mi több, újításai és ötletei révén kutatóasszisztensből kutatóvá avanzsált. Ismét csak a munkájának élt, s a laborban történt eset csak még markánsabbá tette lelkén a láthatatlan, ám nyitott, és vérző sebet. Peter egy időzített bomba lett.

 A bomba akkor kezdett el újfent ketyegni, amikor egy ízben elhatározta, hogy kihasználva a tavasz első kellemes napjait, gyalog megy haza, ráadásul nem a megszokott útvonalon. A városnak olyan részén haladt át, amit eddig nem ismert. Gyomra nagyot kordult, amikor meglátta a park melletti büféskocsit. Úgy gondolta, egy kávé és egy fánk mellett kellemesebb lesz hallgatnia a madarak kora tavaszi hangicsálását, amikor majd átgyalogol a parkon.

 Az ötlet remeknek bizonyult, egészen addig, amíg a büfés, egy valamilyen fura akcentussal beszélő ősz hajú fickó, arcán széles mosollyal ki nem vett az elektromos sütőből egy tálca frissen gőzölgő sajtos párnát. Peter nem emlékezett rá, mikor és hogyan ugrott át a büféskocsi ablakán, és az ott lévő konyhai eszközökkel miként ejtett több mint kétszáz szúrást és vágást a férfin. Olyan volt a dolog számára, mint egy emlékezetkiesés. Csak arra eszmélt, hogy lihegve áll a büféskocsi apró konyhájában, lába előtt egy felismerhetetlenségig összekaszabolt tetem fekszik, és szinte mindent – beleértve őt magát is – vér borít.

 Talán a sors furcsa fintorának vagy perverz játékának volt köszönhető, hogy egyetlen ember sem járt a környéken, senki sem volt tanúja az esetnek. Peter logikus, életigenlő része azonnal munkához látott. Két egész tekercs papírtörlőt elhasznált, hogy úgy ahogy letisztítsa magát, de tudta, hogy ezzel nem sokat ér. A büfé víztartályából amennyire lehetett, megtisztálkodott. A büfésnek volt egy váltás ruhája, nem abban járt dolgozni, amiben látta. Szerencsére éppen jó volt rá a ruha. Egy farmernadrág, egy kötött garbó és egy piros széldzseki, valamint egy nagyon finom, puha bőrcipő. Ez utóbbi meg is nyerte Peter tetszését, és egy pillanatra el is csodálkozott, hogy a történtek után – amire valójában nem is emlékezett, csak a végeredményre – hogy képes egy tetszetős bőrcipővel foglalkozni. A lábbeli meglehetősen drága darabnak látszott, Peter szerint nem egy büféshez illő. Inkább valami fontos emberhez, olyanhoz, aki tiszta kézzel, fehér gallérban keresi meg a kenyerét. Ekkor kezdett el Peter elméjében körvonalazódni, hogy ő többre hivatott, mint önkényeskedő cégek által szponzorált kutatásokat végezni, és hajbókolni a korlátozott lehetőségek előtt, miközben egy ilyen bőrtalpú cipőt meg sem engedhet magának.

 Amikor Peter már vagy ötven méterre volt, lángba borult a büfé, köszönhetően Peter remek fizikai ismereteinek, és a büfében található nagy mennyiségű éghető anyagnak. Gyakorlatilag minden megsemmisült, a tűzoltók csak a férfi ropogósra sült csontvázát találták meg, s egyértelműen balesetként zárták le az ügyet.

 Az évek teltek, s Peter már igazán nem is kívánt normális életet élni, társat, családot és gyerekeket, hanem gőzerővel dolgozott, aminek újabb és újabb szakmai előmenetel lett az eredménye, s kiváló eredményei még befolyásos körökkel is megismertették, amikben az emberek mind drága bőrcipőt viseltek. Ezen befolyásos körök olyannyira megtetszettek Peternek, hogy ő maga is kacérkodni kezdett a politikai pályával. Innen az élete olyan lett, akár egy futószalag, neki szinte lépkednie sem kellett, az út futott a lába alatt. A harmincas éveiben járó férfit szinte belökdösték a képviselői székbe. Ő pedig nem hogy helytállt, de ráérzett a politikus lét igazi ízére, s kezdte látni, micsoda lehetőségei vannak.

 Tudatosan állt olyan lobbik mellé, amelyek a saját előmenetelét segítették, remekül ráérzett, merre kell lépjen ahhoz, hogy ő jöjjön ki jófiúként a dolgokból, még ha valójában ordas hazugságokról volt is szó. Hazugságokból pedig akadt bőven. Peter kiváló képességű volt mindig, s egyáltalán nem esett nehezére, hogy képességeit a politikában, a hazudozás és a fű alatt megkötött szerződések, előre lezsírozott pályázati eredmények oltáránál kamatoztassa. Minél magasabb pozícióba került, annál jobban tudta, mikor, melyik érdekcsoportnak kell szívességet tennie, mindig nagyon jól ismerte aláírásának súlyát és anyagi értékét. Még nem töltötte be a negyvenet, amikor a kormányzói bársonyszékbe került, és nagyon jól tudta, hogy számára itt nincs megállás: neki az a sorsa, hogy az Államok elnöke legyen. Nem érte be holmi elnökjelöltséggel, vagy alelnöki poszttal, ő a csúcsra törekedett. Mint mindig, mindenben, ebben is maximalista volt.

 Nagyon jól ismerte a megnyerő mosolyok fortélyait és a varázsszavak, varázsmondatok alkalmazásának trükkjét, hiszen tudta, hogy az embereknek csak azt kell mondani, amit hallani akarnak, s máris azt tesz velük, amit akar. Tudta, hogy az emberi lények csupán két lábon járó számítógépek, amelyeknél bizonyos szóösszetételek úgy hatnak, akár az univerzális beléptető kódok a legtitkosabb adatbázisokhoz. A lélek faktorát nem vette komolyan, hiszen önmagában is mélyen eltemette már saját problémáját, sőt, még a sajnálatos esetekre sem emlékezett. Nem engedhette meg magának, hogy a múlt árnyai eltakarják előle a jövő fényének csillogását.

 Az elnökválasztás napján egyedül ő nem izgult. Még Stewart, a kampányfőnöke is savlekötőkön és nyugtatókon élt hetek óta, amit persze felturbózott némi kokainnal és energiaitallal, de mit ér az élet, ha nem zajlik? Peternek csak a biztos tudata volt, hogy ezen az éjszakán, amikor a szavazatok összeszámlálásának a végére érnek, őt kiáltják ki győztesnek. Sokat dolgozott azért, hogy így legyen, bevetve mindent, amit egy politikus bevethet, de ő még annál is többet vetett be: száz százalékos optimizmusát.

 Valójában meg sem lepte az eredmény. Amikor a villogó kivetítőktől vibráló teremben pezsgők durrantak és zúgott a tapsvihar, ő csak széles mosollyal, tekintetében a hála jól begyakorolt csillogásával – mert bizony ezt is be lehet gyakorolni – széttárta a karját, mint valami modern Krisztus, s e gesztus az ominózus tekintettel kombinálva kettős jelentéssel bírt. Mint ha át akarná ölelni választóit, és az alázatos szolgálatkészséget. Ám volt ott egy harmadik jelentés is, amit egyedül ő tudott. „Enyém a világ!”

 Peter elérte, amit akart, s tudta, hogy a nagyobb menet csak most kezdődik, de örömmel állt elébe. A hatalom édes, mámorító érzése töltötte el, amit ő gondosan, továbbra is a begyakorolt joviális arckifejezés álarca mögé rejtett.

 A kamerák és villogó vakuk kereszttüzében fogadta a gratulációkat, osztogatta a kézfogásokat és az öleléseket, miközben a hangszórókból a győzelem indulói szóltak.

 Betty Tomlinson volt a kampánycsapat azon tagja, aki mindig gondoskodott Peter fizikai szükségleteiről. Egy ízben még testi szolgálatait is felajánlotta, de Peter udvariasan hárította a dolgot, nála ez a téma nem játszott szerepet. Esélye sem volt, hogy valaha is szexbotrányba keveredjen. Akik ismerték, komolyan és őszintén meg mertek volna esküdni, hogy a történelem legjobb, legkarizmatikusabb elnöke válik belőle, az első, akit nem a farka, hanem a feje irányít. Vagy kinyírják, vagy tényleg diadalmenet lesz eljövendő elnöksége, de mindenképp emlékezetes lesz.

 Betty Tomlinson őszintén aggódott Peter egészsége miatt, hiszen tudta, hogy jó húsz órája nem evett semmit. Ezért is nyomott tréfásan a kezébe egy metszett üvegtálkán néhány frissen sült süteményt. Tudta, hogy a férfiak imádják a sajtos dolgokat, úgy gondolta, a sajtos párna tökéletes kiegészítője lesz a pezsgőnek, amit nem tanácsos éhgyomorra inni. Gondoskodni akart róla, hogy Peter gyorsan bekapjon párat ebben a nagy hercehurcában. Nem jönne jól egy gyomorgörcs az ünneplés kellős közepén, ország-világ előtt.

 Betty nem is sejtette, hogy mennyire emlékezetes lesz ez a nap. Talán a történelem egyik legemlékezetesebb napja. Peter ujjai karomszerűen begörbültek…

TERELŐÚT

Tyll Forest

TERELŐÚT

 „Amikor végre megkapod azt, amit szerettél volna, úgy tűnik, egyáltalán nem ez volt, amit annyira akartál.”

– Gertrude Stein

 Már biztos volt, hogy az eleinte csodálatosnak ígérkező őszi nap éjszakája szomorkásba, esősbe hajlik, amikor Gertrude kilépett a kávézóból az üres parkolóba. Csak az ő kocsija állt ott, a személyzet autói a kávézó mögötti elkerített részen parkoltak. Egy darabig állt, ízlelgette a közelgő eső illatát, és nézte a sötét eget borító egyöntetű, koszos pala színű felhőtömeget. Kelet felé nézve már látszott a sötétszürke esőfüggöny, s kitartóan közeledett, mint egy az egész világot ölelésébe zárni kívánó zúgó kísértet. A közeledő jelenség nedves szelet tolt maga előtt. Még egy mélyet szippantott az ózondús levegőből, és sietős léptekkel elindult a kocsija felé, nem akart zuhanyt kapni a nyakába. Az utóbbi időben amúgy is könnyebben felfázott, ráadásul nem is volt melegen öltözve.

 Az ezeréves Geo rugói megnyekkentek, pedig a lány nem volt több ötven kilónál. Amikor becsapta az ajtót, mint ha vezényszóra történne, eleredt az eső. Sajnálta, hogy a szép idő így elromlott, de hát ősz volt már, s ilyesmire bármikor számítani lehetett. Egy darabig még nem indította be a motort, csak nézte a szélvédőn a kövér esőcseppek rajzolta mintázatot, a legördülő és egybeolvadó vízcseppek kanyargós derbijét a szélvédő alja felé. Adam Portman szavai jártak a fejében, és ismét dühös lett. Dühös a fiúra és dühös azért is, mert voltaképpen igazat mondott. Ugyanakkor nem tudta megbocsátani neki, hogy olyan érzéketlenül nyúlt szókimondásával egy olyan dologhoz, ami neki eddig szépet és jót jelentett. Ráadásul semmi köze hozzá.

 Édesanyja Gertrude Stein-ről, a híres írónőről nevezte el, s ő mind a mai napig büszke is volt erre, amíg Adam, ez a szemtelen, őszinte, de ugyanakkor sajnálatos módon szívdöglesztő és intelligens srác az arcába nem vigyorogta azt a mondatot, hogy:

 „Nem értem, hogy nevezheti el valaki a gyerekét olyan emberről, aki a saját neméhez vonzódott, és a végén gyomorrákban halt meg.”

 Ez a mondat többszörösen is bántotta Gertrude-ot. Igaz, hogy nem volt valami emlékezetes kapcsolata anyjával, aki csupán a hatalmas könyvgyűjteményének élt, de mégis úgy gondolta, hogy csakis tiszteletből és jóindulatból nevezte őt el az írónőről. Bár ő maga nem olvasta a műveit, mégis örömmel mondta mindenkinek, hogy kiről kapta a nevét. Boldogan élt ezzel a tudattal, amíg meg nem ismerte ezt a srácot, aki egyszer csak olyasmit vágott az arcába, amit egyszerűen nem tud megemészteni. Ráadásul még az időjárás is csavart pár fordulatot lefelé lelkének hangolókulcsain, s ő úgy érezte magát, mint egy kopott vén gitár, amin lógnak a húrok, és a sarokba támasztva várja, hogy kikerüljön a lomtalanításba, ahol majd megtalálja egy hobó, és valami szomorú bluest játszik rajta részegen.

 Ránézett az órájára, már tíz is elmúlt, és ugyan nem szeretett sötétben és esőben vezetni, mégis beindította a motort. A parkolóban nem állt másik kocsi, Adam Portman terepzöld pickupja sem volt ott, pedig Gertrude egy kicsit reménykedett, hogy mégsem megy el, hanem megvárja. Amikor kikanyarodott a kávézó parkolójából, majdnem oldalba trafálta egy kamion, a sofőr hangos kürtszóval, és valószínűleg élénk káromkodással adta tudtára vaskos véleményét. A hatalmas jármű oldalán egy rajzolt cowboy kacsintott, miközben mutatóujjával a kalapjának karimájára bökött. Megállt, lehunyta a szemét és mélyeket lélegzett. Ki kell tisztítania a fejét, mert így még baj érheti. Egy darabig ült ott járó motorral, az út néptelen volt, csak az eső csapkodta a feketén csillogó aszfaltot, mintha milliárdnyi fénylő szöggel igyekezett volna a talajhoz rögzíteni. Néhány mély lélegzet után gyorsabbra állította az alaktörlőt és felengedte a kuplungot.

 Az út kihalt volt, úgy látszott, ezen az éjjelen senki sem tartott a völgy felé, sem a völgyből kifelé, ahol másodmagával bérelt egy aprócska házat. Semmi luxus, csak két szoba, egy nappalival, WC, zuhanyzó és egy apró konyha, amiben legalább ablak volt a szomszéddal közös kertre. Lakótársa Irene volt, az egyik munkatársa. Eszébe jutott, hogy megígérte neki, hogy felhívja a randi után, ami jelen esetben eléggé furára sikeredett. Adam előbb távozott, mert ő egyszerűen elküldte, s még vagy fél óráig ült az asztalnál, sértődöttségét hizlalva. Teljesen kiment a fejéből Irene, aki volt olyan kedves – vagy inkább kíváncsi –, hogy legalább a látszatát igyekezett fenntartani annak, hogy szívén viseli barátnője sorsát. Azért a „barátnő” szó mellett nem tette volna le tiszta szívvel a garast.

 Könnyelmű dolgok nem voltak jellemzőek rá, így az sem, hogy ilyen látási viszonyok mellett telefonáljon, de azért annyit megengedett magának, hogy ránézzen a mobiljára. A kijelző gombnyomásra sem villant fel, a készülék teljesen lemerült. Ezek szerint, ha lerohadna az éjszakai út szélén, még csak segítséget sem hívhatna. A völgy még vagy egy órás autóút volt, ami azt jelentette, hogy Irene talán már ágyban lesz és alszik, nem várja meg, mert annyira azért nem viseli szívén az érzelmi életét. Sebaj, gondolta, legalább nem kell kínos kérdésekre kínos, kelletlen válaszokat adnia.

 Már messziről látta az átlós csíkozású táblát, ami nem jelentett jót. Közelebb érve aztán egyértelművé vált, hogy forgalom elterelő táblát tettek ki, kerülnie kell Deanstown felé, ráadásul egy olyan úton, amit nem ismert. Sőt, valójában azt sem tudta eddig, hogy ez a leágazás létezik, de még Deanstown-ban sem járt soha. A tábla mindenesetre azt mutatta, hogy ha balra lekanyarodik, akkor Deanstown határában visszatérhet egy bekötőútra, amin pár mérföld után eljut az autópálya felhajtóig. Így jó tízmérföldes kerülőre kényszerül. A mobilján nem volt GPS, de volt interaktív térkép, amit most nem tudott megnézni.

 Rápillantott az üzemanyagszint jelzőre. Reggel tankolt, emiatt nem kellett aggódnia. Nem értette, miért zárták le az utat, hiszen semmi baj nem volt vele. Talán valamilyen baleset történt? De sehol még csak egy rendőrautó sem állt, hogy tájékoztassa az autósokat. Az autósokat, akik úgy látszik, ezen az éjjelen nem akartak autózni. Félórás vezetés alatt Gertrude nem találkozott egyetlen járművel sem. Sem szemből, de a visszapillantóban sem látott távoli reflektorokat, de előtte az úton, a fél mérföld hosszú egyenes szakaszon sem voltak hátsó lámpákat jelző vörös pontok. Tökéletesen kihalt úton tette meg az eddigi távolságot.

 Az eső szűnni nem akaró intenzitással csapkodta az aszfaltot, és dobolt a Geo tetején. Más esetben megnyugtatóan hat az efféle fehér zaj az ember idegeire, de Gertrude inkább csak nyugtalanabb lett tőle. Főleg, amikor elnézett a leágazás felé, a sötétbe vesző útra, ami erdős részen vezetett át. Olyannak látta, mint az éjszaka sötét száját, ami éppen készül elnyelni őt. De ha el akar jutni a lakásához, kénytelen ráhajtani az útra. Így is jó későn ér haza, ezzel a nem várt kerülővel. Bár egy belső hang azt mondta, hogy inkább forduljon vissza, ő ezt értelmetlennek találta, hiszen mi a fenét csinálhatna az éjszakai városban egyedül? Nyűgös volt és fáradt, neki ágyra volt szüksége. Sóhajtott egyet, és balra tekerte a volánt.

 Az eső nem csak egyszerűen esett, hanem szakadt. Úgy tűnt, a szűnni nem akaró égi áldás el akarja árasztani a világot, s Gertrude tréfásan arra gondolt, hogy a jó öreg Noé már biztos vadul ácsolná a bárkáját. Az ablaktörlő lapátok teljes sebességgel dolgoztak, de így is alig látta maga előtt az utat, így még jelentősen le is kellett lassítania. Ezzel a tempóval talán reggelre érhet haza.

 Bekapcsolta a rádiót, de nem reménykedett tiszta hangzásban, mivel az eső szinte követelőzően dörömbölt a kasztnin. Mint kiderült, nem hogy a tiszta hangzás, de egyáltalán a hangzás is reménytelen volt, a rádióból csak statikus sercegés hallatszott, hiába kapcsolgatta. Pedig valami éjszakai zenés műsor kissé enyhítette volna egyre növekvő szorongását. Azt sem bánta volna, ha egy szófosó seggfej műsorvezető erőltetett poénkodásait kell hallgatnia. Ömlő eső, ismeretlen út, vaksötét éjszaka, fenyegető magány. Amikor reggel nekivágott a napnak, nem ezt tervezte. Örült, hogy munka után találkozni fog Adammal, örült, hogy végre egy olyan fickóval hozta össze a sors, akivel szinte mindenben passzolnak, örült, hogy egy olyan férfivel lehet, akivel tartalmasan beszélgethetnek, anélkül, hogy a szemében a „meg akarlak dugni” alattomos neonfelirat villogna. Nem mintha prűd lett volna, de ha már kapcsolat, akkor úgy volt vele, hogy meg kell adni a módját. Először agyban passzoljanak, aztán ágyban. Örült, egészen addig a bizonyos mondatig. Addig a rohadt mondatig.

 Dühösen szorította a kormányt, félig előrehajolva nézte azt a pár métert, amit az útból látott, a reflektor kettős fénypászmáját, ami a világot kitartóan támadó esőcseppek alig átlátható függönyét világította meg. Mint megannyi apró, ezüst nyílvessző. Dühös volt, először Adam-re, aztán már önmagára. Dühös volt, mert fájt neki az igazság. Valójában az igazsággal való kíméletlen találkozás tud a legfájdalmasabb lenni, amikor az ember szembesül saját gyengeségével, kudarcaival és megsemmisül az a bura, amit az elme borít mindenre jótékony álcaként. Gertrude körül szilánkokká robbant ez a bura, s a sokmilliárdnyi esőcsepp mintha ennek a burának a darabkáiként hullott volna alá dühösen, követelőn, vádlón, erőszakosan.

 Harmincévesen kellett, egy szemtelen pasi jóvoltából rájönnie, hogy az anyja soha nem szerette. Az anyja, akinek már szemrehányást sem tehet emiatt, hiszen elhagyta ezt a világot, itt hagyva lánya felé a kifizetetlen számlákat, amik nem anyagi számlák voltak, hanem a lelkiismerettel való elszámolás dokumentumai.

 Gertrude zaklatott elméjében eddig eltemetett emlékek sorjáztak. Anyja mélységes megvetése a homoszexuálisok felé. Ahogy fennhangon kritizálta a művészet, az irodalom azon ágait, amik szerinte túlzottnak, mesterkéltnek tűntek. Amint társasági beszélgetések alkalmával kifejezte mélységes megvetését azon amerikai művészek iránt, akik szerinte álságos szofisztikáltsággal igyekeztek hírnevüket megalapozni európai kultúrkörökben, akik elhagyták hazájukat. Még azt is megjegyezte néhány tragikus eset kapcsán a szomorú véget elszenvedőkre, hogy „csak azt kapták az élettől, amit megérdemeltek”. Mondta mindezt a szemében villogó gyűlölettel. A környezetükben mindenki tudta, hogy ezt a mélységes megvetést és gyűlöletet Gertrude apja váltotta ki belőle, aki még kislány korában elhagyta őket. Ő csak később tudta meg, hogy egy férfi miatt. Ott, az autóban, az esőtől zajos sötét, éjszakai úton döbbent rá, hogy anyja nem a művésznő iránti tiszteletből nevezte el őt Gertrude-nak, hanem éppen ellenkezőleg: megvetésből. Hiszen ő volt az, akit az apja itt hagyott neki, neki kellett őt egyedül felnevelnie, s ez inkább kötelesség volt számára, mint örömteli feladat. Ő pedig évtizedeken át áltatta magát, mert elméje védekező páncélt növesztett maga köré, a szeretettség csillogásával, amit ő maga polírozott fényesre és nem az anyja. Eszébe jutottak a szótlan vacsorák, a születésnapok, amiken anyja valamiért éppen nem ért rá, olyankor mindig el kellett mennie valahova.

 Ahogy a szélvédőn ömlött az eső, úgy patakzottak Gertrude könnyei is. Legszívesebben beleordította volna az éjszakába, hogy ő nem az apja, hátha valahol meghallja az a szellem, aki valaha az anyjaként élt ezen a Földön. Váltakozott benne a keserűség és a düh, s ezt az állapotot egy a semmiből előbukkanó hatalmas tárgy törte meg hirtelen. A fékbe taposott, de a Geo megpördült a szinte folyóvá változott úton, és az anyósülés felőli oldalával nekicsapódott a valaminek. A biztonsági üveg berobbant az utastérbe, beterítve az üléseket és Gertrude ölét. Mivel be volt kötve, csak a feje rándult kissé nagyot a nyakán, de rögtön konstatálta, hogy nem sérült meg. Oldalra nézett, és látta, hogy egy úton keresztbe fordult kamionnak ment neki. A raktér külső oldala jóval feljebb volt, mint a Geo ablakának a szintje, a széle éppen telibe kapta a gépkocsit, most pedig a kitört ablakon át ki lehetett látni az alvázra.

 Első gondolata az volt, hogy lehetett volna rosszabb, ha mondjuk normál sebességgel halad, és nem ilyen lassan. De így is komoly kárt szenvedett az autója, sőt, úgy nézett ki, az oldala még be is ékelődött a kamion alváza alá. Hálát adott a szerencséjének, hogy nem a vezető oldalon csattant. A motor leállt az ütközés pillanatában, de próbaként elfordította az indítókulcsot. Az önindító csak kattant egyet, még csak meg sem fordította a motort. Nem értett az autókhoz, de gondolta, hogy széteshetett valami kábel csatlakozás. Egyet biztosan tudott: ő maga képtelen lesz megjavítani. De a kamion sofőrje talán segíthet.

 Kilökte az ajtót és kiszállt. Nem volt nála semmi, amit a fejére tehetett volna, de úgy gondolta, az most a legkisebb probléma, ha elázik. Az eső néhány másodperc alatt beterítette, az eredetileg égszínkék blúza most sötéten tapadt a testéhez, láttatva az alatta viselt melltartót. A víz pillanatok alatt a cipőjébe is befolyt, kényelmetlenül csúszkált, cuppogott benne a lába, úgyhogy inkább levetette, és bedobta a Geo hátsó ülésére. Összefogta csatakossá lett haját, csavart egyet rajta, és hátra dobta. Mintha egy zuhany alatt állt volna. Szerencséjére, az eső nem volt hideg, még őrzött valamit a kora őszi napok melegéből.

 – Hé, uram! – igyekezett túlkiabálni a szakadó esőt, miközben mezítláb elindult a kamion vezetőfülkéjének irányába. Ekkor felismerte a kamiont: ez volt az, amelyik majdnem oldalba kapta, amikor kihajtott a parkolóból. Ott kacsintott a cowboy nagy, rajzolt arca a Geo teteje fölött, mint ha csak azt mondaná: „Helló, kislány! Látod? Csak összefutottunk!” A sors fintora, hogy mégis ütközniük kellett, még ha úgy is, hogy ő kapta oldalba a teherautót. Persze, ezt az ütközést láthatóan csak a Geo sínylette meg.

 Már egész közel ért a vezetőfülkéhez, aminek az ajtaja tárva-nyitva volt, úgy látszott, a sofőrt nem zavarja a beverő eső. Ekkor fordult meg Gertrude fejében, hogy talán túl könnyelmű dolog így közelítenie, hiszen ő mégiscsak egy védtelen nő, míg a jármű vezetője egy férfi, akit nem ismer. Mégsem gondolta, hogy a kamionos szándékosan fordult volna keresztbe az úton, és éppen őt várná arra készen, hogy megerőszakolja. Hiszen jöhetett volna más autó is, nem csak az övé. Ugyanakkor egyre erősödött benne a balsejtelem, hogy valami nagyon nincs rendben.

 Lenézett az aszfaltra, annak a nyomait keresve, ahogy a jókora jármű megcsúszhatott, de olyan erősen zuhogott, hogy semmilyen nyom nem látszódott, és ha ennyire vizes az út, még csak nyomot sem hagyhattak a gumik. A kamion lámpái égtek, ahogy az utastér világítása is működött, lévén nyitva az ajtó. Odaért, és mivel nem látott senkit a vezetőülésben, megeresztett egy „helló”-t. Semmilyen válasz nem érkezett, csak az esőcseppek vad dobszólója a jármű tetején.

 Megkerülte a kamiont, hogy lássa az utat, hátha van még valaki az úton, de csak a sötétbe vesző aszfalt feketéllett. Két oldalt csak sejtette az erdőt, a sűrű esőtől nem látszottak a fák. A lombokon, ágakon csapkodó esőcseppek hangos sistergés-szerű zaja volt minden, amit hallhatott a saját izgatott légzésén kívül. A természet generálta fehér zaj most inkább fenyegető volt, mintsem megnyugtató. Ezt a fenyegető érzést pedig csak fokozta, amikor a vezetőfülke másik oldalán megbotlott valamiben. Lenézett. Egy fél pár cipő volt, jókora darab Reebok, legalább negyvenhetes. Ha a kamionosé – ki másé lehetne? – akkor elég nagydarab fickó lehet.

 Mozgást észlelt a szeme sarkából, onnan, ahová a kamion égő reflektorainak fénypászmája fúródott a fák közé. Odakapta a fejét, de már nem látszott más, csak néhány girbe-gurba fatörzs és az aljnövényzet.

 – Hahó! – kiabálta abba az irányba, de nem akaródzott neki közelebb menni. Valamiért nem tetszett neki az a villanásnyi dolog, amit a periférikus látásával érzékelt. Túl fehér volt. Valósággal megvillant a reflektorok fényében. Egy röpke pillanatig azt gondolta, hogy a sofőr ment be a fák közé vizelni, de mi oka lett volna a szükségét elrejtőzve végezni itt, ahol senki sem jár? Ráadásul fél pár cipőben…

 Elhatározta, hogy visszamegy a Geo-hoz, és megpróbál életet lehelni a telefonjába. Ez inkább amolyan kapaszkodó volt az idegei számára, hiszen tudta, hogy a telefon tökéletesen hasznavehetetlen, hacsak…

 Visszafordult a kamion utasfülkéje felé, és felkapaszkodott. Úgy gondolta, egy kamionosnál kell lenni valamilyen rádiónak. Szoktak CB-t használni, de a mobil korszakkal egyre kevesebb kamionos élt ezzel a lehetőséggel. Vagy esetleg találhat egy mobilt, ami működik.

 CB rádiót nem talált, úgy látszott, ez a kamionos is az új generációhoz tartozott, viszont az anyósülésen ott feküdt egy szép, szinte új Motorola okostelefon, felhajtható bőrtokban. Neki iPhone-ja volt, de gondolta, hogy ezzel is elboldogul. Beült a vezetőülésbe és felhajtotta a mobil védőtokját. Be volt kapcsolva, néhány mozdulattal életre is keltette a készüléket. Ám amúgy is átázott testén jeges borzongás futott végig, amikor megpillantotta a készülék háttérképét.

 A szürkésfehér alak egyenesen rá bámult a képről, a nagy, fekete szempár olyan volt, mint egy rovar szeme, sápadt bőre nedvesen csillogott. Haja nem volt, keskeny, kegyetlen szájában pedig apró, tűhegyes fogak látszottak. Görnyedten, fenyegetően állt, lehetetlenül hosszú karjai végén az ujjak karomszerűen végződtek. Gertrude behunyta a szemét, és egy pillanatig habozott, hogy ki merje-e nyitni. Nem a kép miatt, hanem a kép háttere miatt. Amikor kinyitotta, megbizonyosodhatott róla, hogy amit lát a szélvédőn át, az ugyanaz, ami a képen szereplő lény mögött van. Ekkor tudatosult benne, hogy a kijelzőn nincsenek ikonok, mivel nem háttérképet lát, hanem egy fotót, amit ezzel a készülékkel készítettek nemrég.

 Majdnem elejtette a telefont, de volt annyi lélekjelenléte, hogy megtartotta, ez maradt az egyetlen kapcsolati lehetősége a civilizációval. Egy pillanatig nézte még a fotót, de a lény arcából, tekintetéből sugárzó fenyegetés olyan erős volt, hogy szinte fizikálisan érezte, ahogy szívja ki belőle az erőt.

 Bezárta a képet, és előhívta a virtuális billentyűzetet. Nem is nézte a sarokban lévő apró antenna-ikont, ami azt jelezte, hogy nincs térerő. De erről csakhamar meg is bizonyosodott. „A szolgáltatás nem elérhető” – jelent meg a szöveg a képernyőn, és Gertrude konstatálta, hogy amit a kezében tart, most nem több mint egy lapos fényképezőgép. Egy fényképezőgép, amivel a gazdája szintén nem tudott segítséget hívni, csak lefotózott vele valamit, amire a legtöbb ember azt mondaná: „idegen”.

 Már tudta, mi volt az a túl világos dolog, amit látott a szeme sarkából a fák között. Ugyanaz, amit a kamionos lefényképezett. Az pedig, hogy hova tűnhetett a férfi, aki a cipőmérete alapján nem lehetett egy kis gyenge fickó, még nagyobb aggodalommal töltötte el.

 Kinyúlt, és behúzta a vezetőfülke ajtaját. A belső lámpa kialudt, és így jobban láthatta, mi van odakinn. A reflektorok átfúrták az esőfüggönyt és sárgás fényoszlop végignyalta a göcsörtös fatörzseket, mintegy tíz méterre tőle. Mereven bámult ki az ablakon, és érezte, hogy egész testében elkezd remegni. Gyerekkora óta hitt az idegenekben, azokban a nagyfejű szürke lényekben, akik mindenféle idétlen magazinok címoldalán virítottak, vagy fantasztikus filmeken, tévéműsorokban hozták a frászt a nézőkre. Látott jópár ilyen fotót, ezek valójában hamisítványok voltak, számítógépes grafikák, festmények. Néha elképzelte, hogy egyszer ő is találkozik velük, és mivel az embernél intelligensebb lények, rengeteg mindent tanulhat tőlük. Kislánykorában egyenesen vágyott is egy ilyen találkozásra, mint sok más gyerek. Bár a lányok között ritkábban akadnak „ufó rajongók”. Úgy gondolta, magukkal vihetnék a világukba, és segítenének az emberiségnek egy boldogabb világot teremteni. Ez a valami is egy idegen volt, de más. Határozottan más. Más és valódi. Másfél óra leforgása alatt többedszer kellett szembesülnie azzal, hogy nem azt kapta, amit várt.

 Soha életében nem vezetett személygépkocsinál nagyobb járművet, mégis az indítókulcs felé nyúlt. El kell tűnnie, mielőtt az a valami visszajön. Lenyomta a kuplungot, ami fizikailag komolyabb művelet volt, mint a Geo kuplungolása, főleg mezítláb, aztán indított. Az önindító szépen forgott, ő pedig egy kis gázfröccsel rásegítve életre keltette a monstrumot. Azt sem tudta, merre vannak a sebességek, de eleresztve a sebességváltó gombot, észrevette, hogy van rajta jelölés.

 A hatalmas jármű megremegett, ahogy lassan felengedte a kuplungot. Baloldalról csikorgás hallatszott, ahogy a jókora vasak tovább gyűrték a vékony lemezekből összeszerelt Geo-t. Így nem tudott elmenni, ellenkező irányba kellett kormányoznia, de úgy meg Deanstown felé menne. Ő pedig vissza akart fordulni. A jármű nagyot rándult, ahogy hátramenetbe kapcsolt, és ellenkező irányba tekerve a jókora kormányt, próbálta helyzetbe hozni. A visszapillantóból látta, hogy a Geo végre levált róla. A kacsintó cowboy mintha azt mondta volna: „Jól van, kislány, menni fog ez!” Visszakapcsolt egyesbe, és a kamion elindult visszafelé, amerről jött.

 Az eső továbbra is csak dörömbölt az utasfülke tetején, és a motor is elég zajos volt, mégis meghallotta a kiáltást. Azonnal a fékbe taposott, de ügyelt rá, hogy a kuplungot is benyomja közben. Ha leállna a motor, és nem tudná újra beindítani, az nem tenne jót a jelenlegi helyzetben. Szeme vadul pásztázott, de csak annyit látott, amennyit a reflektorok megvilágítottak. Már éppen tovább akart indulni, amikor meglátta a baseball sapkás alakot kiszökdelni a fák közül. Testes fickó volt, és néhány erőlködő ugrás után elterült az aszfalton. Azért ugrált, mert csak a bal lába volt meg. A másik helyén csak a farmernadrág tépett szára lógott véresen. Az esés ellen védeni sem tudta magát, mert egyik karja is sérült volt, a jobb. Hason feküdt, és kétségbeesetten próbált újra feltápászkodni.

 Gertrude nem engedhette meg magának, hogy pánikoljon. Viszont azt is tudta, hogy ha kiszáll, egyedül nem tudja odavonszolni a fickót a kamionhoz, így hát oda kell gurulnia hozzá, egészen közel, vigyázva, nehogy elgázolja, és akkor együtt valahogy megoldják a beszállást.

 Már csak alig tíz méterre volt a vizes aszfalton vergődő férfitől, amikor a lény kirontott az erdőből. Elképesztően gyorsan mozgott. Sápadt, szürkésfehér bőre éles kontrasztot alkotott a kamionoséval, ahogy megállt esőtől csillogó testével a reflektorok fényében. Gertrude ösztönösen a fékbe taposott, de ezúttal nem nyomta be a kuplungot, és a motor is leállt. Már abban a pillanatban megbánta, úgy vélte, inkább át kellett volna hajtania a lényen, még ha ez a szerencsétlen kamionos életébe kerül is.

 A lény ott állt közte és a földön fetrengő férfi között, és borzongató, túlvilági tekintetét egyenesen Gertrude-ra szegezte. Jó két méter magas lehetett, nem viselt semmilyen ruhát. Talán mégis takarhatta valamilyen réteg a testét, valamilyen gél-szerű anyag, olyan, mint a szilikon, teljesen átlátszó. Nemi szervek nem látszottak, csak a halvány, erekkel átszőtt szürkésfehér bőr. Nem volt szembogara, ahogy szeme fehérje sem, egész szeme egy feketén csillogó tömegként árasztott gonosz mohóságot és rosszindulatot. Ajak nélküli, keskeny száját vicsorra húzta, felvillantva a tűhegyes fogsort, amin ott vöröslött a kamionos vére. Csakis az lehetett. Gertrude egy egyre erősödő gondolatot érzett a fejében. Nem szavakat, hanem konkrét gondolatot. „Hús” és „kell”. Úgy lüktetett ez a borzalmas gondolat, hogy beleszédült. Meg kellett erőltetnie magát, hogy elfordítsa a tekintetét a borzalmas arcról. Megfordította az indítókulcsot. A kocsiszerelvény megrándult, elfelejtett kuplungolni, és sebességben hagyta. Röviden káromkodott egyet, és újra indítani próbált, de ezúttal nem akart beindulni a motor, csak a lámpák fénye halványodott az önindító forgásának ütemére, ahogy elszívta az energiát.

 Szándékosan nem nézett a lényre, tudta, hogy rabul tudja ejteni a tekintetével, és behatol a fejébe, hogy rettenetes üzenete ott lüktessen a gondolataiban. Indítózott. Indítózott újra. Periférikus látásával észlelte, hogy az idegen már egész közel van. Villámgyorsan lezárta az ajtókat, aztán tovább indítózott.

 Az idegen a kilincset rángatta már, túlvilági arca ott fehérlett fényesen, nedvesen a vezető oldali üveg túloldalán. Mohó lehelete párafoltokat rajzolt az üvegre, torkából reszelés-szerű hang kúszott elő. Gertrude nem nézett rá, csak próbálta beindítani a kamiont, de érezte a mohó lüktetést az agyában, amit a lény a félméternyi távolságról pumpált felé: „Hús! Kell! Hús! Kell!”

 Kaparást hallott a másik oldalról. Fogalma sem volt, hogy tudott a sérült férfi felállni, de valahogy felkapaszkodott, ordított felé az üvegen át.

 – Nyisd ki! Engedj be! Engedj beeee!

 Nem gondolkodott. Áthajolt az anyósülésen és felhúzta a zárdugót. Szinte azonnal kinyílt az ajtó, de a férfi, egy ép keze lévén, megszédült, és a kilincsbe kapaszkodva lógott. Gertrude teljes erejével belekapaszkodott az ajtóba, és visszahúzta. Másik kezével megragadta a vér- és víz áztatta pólót, és berántotta a kamionost a fülkébe. Talán igaz, hogy a szükség megtízszerezi az ember erejét. Éppen abban a pillanatban nyomta le a zárdugót, amikor megjelent a lény nagy, vicsorgó feje. Dühöngött, már nem csak reszelős, de vinnyogó hangokat adott, s közben folyamatosan küldte rettenetes gondolati képeit.

 „Hús! Kell! Hús!...”

 A férfi úgy lihegett, mint egy fújtató, és egész testében – már ami megmaradt belőle – reszketett.

 – Mik ezek? Miféle pokolbéli lények ezek? – sivítozta, és közben úgy kapkodta a levegőt, mint egy fuldokló. – Leszedték a lábam…

 – Hogy hívják? – kérdezte szinte kiabálva Gertrude.

 – Bert – nyöszörögte a férfi.

 – Nyugi, Bert, most már minden rendben – csitítgatta Gertrude, miközben ő maga is a pánik szélén egyensúlyozott. Végignézve a szerencsétlen sofőrön, tudta, hogy semmi sincs rendben, ilyen súlyos sérülésekkel nem sok esélye van a túlélésre, hacsak nem jutnak el időben egy kórházig. De lehet, hogy neki sincs túl sok esélye.

 – Kurvaélet! – hörögte a férfi és elvesztette az eszméletét. A lény abbahagyta a dühöngést odakinn, és száján kegyetlen vicsorgással módszeresen ütni kezdte az üveget. A masszív anyag ellenállt, de Gertrude tudta, hogy nem sokáig. Ha pedig berobban az üveg, neki annyi.

 Eszébe jutott, hogy a férfi az előbb többes számban beszélt: „Mik ezek?” Tehát többen vannak. Az pedig nem jó. Nagyon nem jó.

 Indított. Ezúttal beindult, hangosat röffent a Mack motorja, a szerelvény megremegett. A lény csak püfölte tovább az üveget, de nem eshetett jól neki, a dühön túl fájdalomról is árulkodtak a hangok, amik elhagyták szörnyű torkát.

 Gertrude előre nézett, s amit megpillantott, attól nem lett jobb kedve. Két másik lény állt görnyedten az úton, arcukon fenyegető vicsorgással. Ami még aggasztóbb volt, az a tárgy, amit az egyikük a kezében tartott. Határozottan valami fegyverfélének látszott. Ha pedig ezek a fickók – még ha vérszomjas szörnyek is – de egy fejlettebb civilizáció egyedei, akik képesek átszelni az űr irdatlan távolságait, akkor semmi esélye egy ilyen fegyver ellen. Kész, vége. Ennyi volt, Gertrude…

 A csattanás olyan hangos volt, hogy még az üveget csapkodó lény is meglepődött. A terepszínű pickup gumijai sírtak a vizes aszfalton, ahogy megfordult, miután elcsapta a fegyveres lényt. A másik ugyan gyors volt, de nem tudott versenyre kelni a Forddal, éppen akkor törte el gerincét a bozótrács, mielőtt elérte volna az útpadkát.

 A lény leugrott a kamion oldaláról, és eltűnt.

 – Adam! – sikoltotta Gertrude, és várta, hogy a férfi autója ismét felbukkanjon. Valahonnan a kamion mögül csikorgást, majd csattanást hallott. Tudta, hogy ez csakis Adam pickupja lehet, és ezek a hangok nem jelenthettek jót. Fogalma sem volt, hogy a lények még hányan lehettek, de gondolkodás nélkül kinyitotta az ajtót, és lehuppant az aszfaltra. Mezítelen talpának már a kamion nagy pedáljai is megpróbáltatást jelentettek, a vizes aszfalt csak jól esett.

 Adam Fordja láthatóan megpördült a vizes aszfalton, és átugratva az útpadka melletti sekély árkon, egy fának ütközött, ez volt az előbbi zaj. A férfi homloka vérzett, beüthette a kormányba, de magánál volt. Látszott rajta, hogy szédül, a mozdulatai le voltak lassulva. A lény mindössze néhány méterre volt tőle, s láthatóan dühösen igyekezett felé.

 – Adam! Zárd be az ajtókat! – sikoltotta Gertrude. Ekkor a lény hátranézett, s egy pillanatig látszott, hogy hezitál: a nőt kapja el előbb, vagy a férfit a kocsiban? Aztán az utóbbi mellett döntött. Gertrude nem tudta mit tegyen. Puszta kézzel nem szállhatott szembe az idegennel, aki már fel is pattant a felgyűrődött motorháztetőre, és rugdosni kezdte a szélvédőt. Akármilyen intelligens lények, ha vért szimatolnak, elvesztik a fejüket, gondolta Gertrude, látva a lény oktalan, mohó igyekezetét.

 – A fegyver! – hallatszott a kamion felől egy rekedtes hang. Ezek szerint a kamion sofőrje magához tért. Gertrude először azt gondolta, van az utastérben valami puska, aztán rájött, mit akart a férfi. Az elütött idegen fegyveréről beszélt.

 Rohant az ellenkező irányba, elszaladt az elgázolt lény mellett. Sötét volt, de Gertrude szeme már megszokta, így láthatta, hogy hab-szerűen türemkedtek elő a belei és nagy, szétrepedt koponyájából zöldes kocsonyaként bukkant elő az agyveleje. Szintén zöldes vére növekvő tócsaként terjengett kicsavarodott teste körül, keveredve a szűnni nem akaró eső vizével. Tudta, hogy a lénynek vége, mégis széles ívben kikerülve futott el mellette. A sötétben a fegyvert kereste, ami a gázoláskor kirepült a lény kezéből. Ekkor meglátott egy szürkésfehér foltot, ami mozgott. Mivel Adamról volt szó, félelmét legyőzve közelebb futott, és meglátta azt a lényt, akinek a gerince törött el. Teste alsó része nem mozgott, de két keze még funkcionált, és nagy igyekezettel kúszott valami felé. A valami csak néhány méterre volt már tőle. A fegyver!

 Gertrude úgy sprintelt a vizes aszfalton, mint még soha. Szinte egyszerre értek a fegyverhez, de Gertrude volt a gyorsabb. Az idegen hosszú, karmos ujjai a bokájára fonódtak, ahogy vetődött, s érezte a szorítást. A kéz hideg volt és kemény, a karmok a bőrébe vájtak. Felsikoltott, de már a kezében tartotta a különös lőfegyvert, ami bármennyire idegen is volt, elég egyértelműen látszott rajta, hogyan kell használni. Úgy látszik, a gyilkolás eszközei a legtöbb világban hasonlóak.

 „Halál!” – vágta fejbe a gondolat, amit a sérült idegen lövellt felé. Karjában még volt jócskán erő ahhoz, hogy szája felé húzza Gertrude meztelen talpát. A lövés eltűntette a fél fejét, mielőtt haraphatott volna. Körülötte az aszfaltot zöldes kocsonya terítette be, de a halott lény szorítása megmerevedett, nem enyhült. Gertrude-nak ujjaival kellett lefeszítenie a karmos kezet a bokájáról. Undorodva fogta meg a hideg, nyálkás tapintású kezet. A teremtmény péppé vált koponyája szörnyű bűzt árasztott, úgy érezte, ha még tovább kell beszívnia ezt a levegőt, elájul. Mivel nehezen boldogult és sietnie kellett, belelőtt a karba csukló felett, ami ettől szintén gőzölgő masszává változott. A kéz szorítása azonnal enyhült.

 A motorháztetőn vicsorgó idegen értelme kissé felülkerekedhetett vad mohóságán, mert kezében már egy jókora követ tartott, azzal készült betörni a szélvédőt. Odabenn Adam már teljesen magához tért, és rémülten nézte a lényt, aki olyan mohón akart hozzáférni, mint éhező a konzervdoboz tartalmához. A kő egyetlen ütéssel bezúzta a szélvédőt, de mivel nem szilánkokra robbanó üveg volt, több ütést kellett eszközölnie. Mikor elég nagy lyuk tátongott már az üvegen, eldobta a követ és egy mozdulattal kitépte a pókhálószerűen összezúzott üvegtáblát a keretéből. Adam hátramászott, hogy az idegen ne érje el, de nem sok esélye maradt, mert a lény már a nyomában volt, felső testével már be is nyomult az utastérbe. Adam karját erős, hideg, nedves kéz ragadta meg, és érezte a bőrén a lény szörnyű leheletét. Úgy fordult, hogy bele tudjon rúgni támadója arcába, már ha arcnak lehetett nevezni azt a szürkésfehér, vicsorgó démoni pofát. A nagy, fekete, dülledt szemek egyikét találta el cipője sarkával, mire a lény felüvöltött. Mint ha valami kocsonyás gumiba rúgott volna. Rúgott ismét, újra meg újra, de a lény majd’ leszakította a karját, olyan erősen fogta, és húzta maga felé. Már nem tudott rúgni, és a másik szürke kéz hosszú ujjai a nyakára fonódtak. Hosszú, vékony, de erős ujjak voltak, és a sárgás karmok a végükön belevájtak Adam bőrébe.

 Látta maga előtt a borzalmas arcot, egyre közelebb, látta a tűhegyes, össze-vissza meredező fogakat, ahogy közelítenek az arca felé, érezte az idegen émelyítően büdös, dögszagra emlékeztető leheletét, és a szorítás hatására kezdett minden elhomályosulni a szeme előtt…

 A lövésnek szinte semmilyen hangja sem volt. Viszont a hatására eltűnt a lény egész alteste, ami kilógott a szélvédőn, sőt, a Ford motorházteteje is péppé olvadt. Az autó elején keletkezett olvadt lyukban a lény és az autó anyaga bugyborékolt, mint valami bizarr olvasztótégelyben. A lövés után erős ózon szag terjengett a levegőben, a halott idegen roncsolt testrészeinek dögletes bűzével keveredve.

 Adam érezte a nyakán lévő kéz szorításának enyhülését, amitől a látása is kitisztult, és köhögve, fuldokolva lefejtette magáról az ocsmány kezeket. A halott idegen felső testét kirugdosta, bele a motorház helyén bugyborékoló anyagba, és pánikszerűen kiszállt az autóból.

 Gertrude még mindig ott állt, szétvetett lábbal, a fegyvert két kézzel tartva, és egész testében reszketett.

 – Van még több? – kiabálta az esőbe. – Hol vagytok, rohadékok? Vagytok még?

 Nem volt több idegen. Legalábbis ezen a helyen, ezen az éjszakán nem volt több.

 – Segítsetek! – hallották a kamionos elfúló hangját. Mire odaértek, a férfi ismét az ájulás szélén volt. Gertrude magához vette a holmiját a félig összeroncsolt Geo-ból, és beszállt a kamionba, ahol Adam már a volán mögött ült.

 – Sajnálom, hogy megbántottalak – mondta Adam. – Tudod, én ilyen vagyok. Kimondom, amit gondolok. Durva egy randi ez így együtt, elsőre, nem gondolod?

 – Az. Nagyon durva – válaszolt a lány, és még mindig remegett.

 – Ez is durva – nyögte a kamionos hiányzó lába helyére mutatva. – Szóval, jobb lenne indulnunk, ha nem gond.

 – Lehet, hogy mindketten jobban jártunk volna, ha oldalba kap ezzel a monstrummal ott a parkolónál. – mondta Gertrude, és komolyan is gondolta. Bár lehet, hogy azt ő nem úszta volna meg sérülés nélkül. Odafordult Adamhoz, aki kissé reszkető kézzel babrált az önindítóval.

 – Te sem vezettél még ilyet, mi?

 – Traktor már vezettem, az se pici.

 – Öreg gyerek már a Mackie, kell egy apró, gyors gázfröccs indításkor, de nem túl sok, mert akkor azért nem indul. Csak érzéssel – magyarázta a kamionos kissé elhomályosuló tekintettel, aztán ismét elájult.

 – Szegény pasas – mondta Gertrude. – Ezek az izék már elkezdték kajálni. Amúgy meg visszatérve kettőnkre… én voltam a hülye. Sőt, egy ostoba, hisztis picsa. De köszi, hogy mégis utánam jöttél, ha nem teszed, ezek már vígan csámcsognák a májam.

 Bár viccesnek szánta, de egyiküknek sem volt kedve nevetni. Most még nem.

 – Láttam, mennyire megbántottalak. Tudtam, hogy valami nem oké, éreztem, hogy utánad kell jönnöm – mondta Adam, és közben úgy adagolta a gázfröccsöt, ahogy a sofőr javasolta. A motor egyszer csak mély brummogással beindult, az egész jármű megremegett.

 – Ez az! –Adam a volánra csapott.

 – Oké, húzzunk innen. Nincs kedvem még egy harmadik típusú találkozáshoz – mondta Gertrude, és még hozzá tette: – Ami pedig az anyámat illeti, aki a nevemet adta…

 – Az anyád bekaphatja, akárhol is van most. Stein-t nem ismerem, de anyádnak fogalma sem volt, hogy a lánya egy kőkemény csillagharcos – vágott közbe Adam, és felengedte a kuplungot. A Mack megrázkódott, és elindult a koromfekete, vad eső áztatta úton, sárgás fényoszlopokat fúrva a sűrű éjszakába.