Tulajdonképpen
semmi érdekes nem volt a fickóban, kivéve talán a robusztus testalkatát. Amikor
megláttam, épp a pultot támasztotta abban a külvárosi kricsmiben, ahol a betérő
vendégek többségének az IQ-ja kb. a fele a vérnyomásuknak. Mivel ezek a népek
általában csak olcsó sörön éltek, így ez a szám nem volt túl magas. Nem akarok
nagyképűnek tűnni, hiszen én sem vagyok épp egy észlény, ahogy a tag sem tűnt
annak első blikkre. A Frosty nem éppen az értelmiségiek gyülekezőhelye volt.
Ő is sört ivott éppen, s minden korty után
olyan pofát vágott, mint akit szájba hánytak. Aki ismeri annak a kricsminek a
sörét, az ezt tökéletesen megérti. Valójában ez egyfajta perverzió lehet, hogy
mégis olyan sokan isszák, no meg az alkoholizmusnak az igénytelenebb verziója.
Mert ugye máshogyan alkoholista a csóringer segédmunkás, és megint másképp az
orvos, aki a hivatásával járó feszkót egy jobb bárban vezeti le valami menő
whiskyvel vagy konyakkal a kezében, miközben háttérzeneként kellemes
jazz-sztenderdek szólnak, nem pedig a külvárosi alkeszek károgás-szerű beszélgetése,
röhögcsélése, amit a legjobb indulattal sem lehet intelligens társalgásnak
nevezni. Végül is mindkettőnek a mája bánja, plusz egyéb szervei. No, de
mindegy, nem is erről akartam írni.
Szóval ő is itta a borzalmas sört, amit a
törzsközönség frappánsan csak „magzatvíz”-ként emlegetett, utalva annak
zavarosságára és langyosságára. Mivel nem volt más dolgom, és mivel a többieket
már gyakran láttam itt, őt viszont most először, figyelni kezdtem. Észrevettem,
hogy amikor letette a pultra a korsóját, megnézett valakit találomra, aztán, mindig
belefirkantott valamit az előtte heverő noteszba. Valamit hümmögött is hozzá,
aztán visszatért a söréhez.
Gondoltam, nem követek el semmi zavarót, ha
odamerészkedek, és beszédbe elegyedek vele. Csak amikor közelebb mentem, akkor
tudatosult bennem, hogy a fickó legalább két méter és megvan vagy százötven
kiló. Ez egy ilyen helyen persze nem sokat jelent egy alkalmi kocsmai bunyó
során, ugyanis ha kitör a gebasz, errefelé nem úriemberek módjára harcolnak,
nem válogatnak az eszközökben. De ez a fickó valahogy más volt, mint a többiek,
nem csak a testalkatát illetően. Közelebbről már észre lehetett venni azt a
csillogást a szemében, ami a tanultabb emberek szemében van. Erre a csillogásra
nem vont opálos hártyát az elfogyasztott alkohol, mint a vendégeknél általában.
Bár görnyedten állt a pult mellett, még így is
egy jó fejjel magasabb volt nálam. Jöttömre sem húzta ki magát, ahogy hasonló
helyzetben szokták, csak rám emelte a tekintetét, s a szürke szempár úgy mért
végig, mint egy beléptető szkenner valami fontos helyen. Rögtön bele is
firkantott valamit ismét a noteszbe a szokásos hümmögés kíséretében.
– Bocs, hogy zavarok, csak látom, hogy valamit
irkál. Esetleg valami ellenőr vagy italkritikus? Vagy talán író?
Elvigyorodott. Szeme körül nevetőráncok erdeje
jelent meg, ami remekül passzolt ritka, őszes hajához. Amikor megszólalt, a
hangja olyan öblösen szólt, mint ha egy üres tartályból szólna.
– Nem gondolnám, hogy italkritikusok ilyen
helyekre járnának. Na, az írók már annál inkább!
– Ezek szerint író? Eltaláltam?
Megcsóválta busa fejét. Lassan, nagyon lassan.
Volt ebben a mozdulatban valami nyugtalanító.
– Tudom, hogy pofátlanság, de megkérdezhetem,
mit ír a noteszbe? Látom, rólam is írt valamit. Ha nem író, akkor esetleg valami
tanulmányt folytat?
Belekortyolt ismét a sörébe, amivel a korsó ki
is ürült. Először azt vártam, hogy megereszt egy böfögést, de nem tette.
Ehelyett összehajtotta a noteszt és a belső zsebébe csúsztatta. Kiegyenesedett,
amitől úgy éreztem, mint ha egy torony nőtt volna ki előttem a padlóból.
– Úgy is mondhatnánk, igen. Egyfajta
tanulmány. A hobbimhoz. Kíváncsi esetleg arra is, hogy mi az?
Nem tagadom, kíváncsi voltam. Az az igazság,
hogy jobb napokat is láttam, és én sem voltam mindig ilyen külvárosi krimók
törzsvendége. Üdítő színfolt volt egy ilyen különös ember feltűnése.
– Nos, kíváncsi vagyok. Persze, csak ha nem
sértem meg vele. Elvégre a maga dolga, hogy miket irkál abba a noteszbe. Csak
tudja, nem minden nap lát az ember ezen a helyen egy olyan fickót, aki ír
valamit.
Felnevetett. Elővette a noteszt és lendületes
mozdulattal odaadta nekem. Vonakodtam elvenni, aztán mégiscsak győzött a
kíváncsiságom.
– Biztos? – kérdeztem felpillantva rá, mintegy
engedélyt kérve, hogy kinyithassam.
– Ha nem volna az, nem adtam volna a kezébe.
Nosza! Lessen bele nyugodtan!
Kinyitottam. A sárgás lapokon számok voltak
felsorakoztatva listaszerűen. A számok mellett idegen szavak, valószínűleg
latinul, amit nem értettem. Pontosan kétszázhatig tartott a listaszám, kétszázhat, s minden szó mellett egy pipa. A lista összes eleme ki volt pipálva.
– Bolond legyek, ha értem – mondtam
mosolyogva, és visszaadtam a noteszt. A fickó visszatette a zsebébe, majd öblös
hangján megszólalt.
– Nem is kell, hogy értse. Ez csak az én
hobbim. Fura hobbi, de hát mi emberek elég fura lények vagyunk.
– Azt meg kell hagyni – motyogtam, majd kissé
félénken megkérdeztem: – Ugye, ezek ott latinul vannak?
– Igen. Csodálatos nyelv. Az orvoslásban és az
anatómiában a mai napig használatos.
Valahogy olyan furcsa volt a mosolya. Arra
emlékeztetett, mint amikor egy rajzfilm-béli macska rámosolyog a rajzfilm-béli
egérre. Végigfutott a hideg a hátamon.
– Érdekes hobbi, az biztos! Latin szavakat
irkálni egy noteszbe. – A homlokomra csaptam. – Ááá! De ostoba vagyok! Ezek
szerint maga latinul tanul, és ez itt egy amolyan szótárfüzet-féle! Eltaláltam?
A macskavigyor még szélesebb lett, s újfent az
a lassú fejcsóválás társult mellé, amitől ismét a hideg futkosott a hátamon.
– Neeeem-neeeem! Nem szótárfüzet. No, és ez a
hobbi azért annál több, mint firkálgatni egy noteszbe. De úgyis megtudja
mindjárt, barátom. Mindjárt…
Megindult a kijárat felé, útközben
megveregette a vállam. Hatalmas testét elnyelte a kinti éjszaka. Intettem a
csaposnak, hogy adjon valami erősebbet a langyos sörnél. Ő ki is töltötte nekem
a kommersz whisky-t és odalökte elém. Kezembe vettem és néztem, ahogy az
alkohol megformálja tipikus csíkjait az üvegpohár falán. Mire azonban a számhoz
emeltem a poharat, egyszeriben elment a villany és a krimóban töksötét lett. Az
emberek káromkodni meg ordibálni kezdtek, én pedig a hangzavaron túl hallottam,
ahogy az ajtó kivágódik. Arra fordítottam a tekintetem és a kintről beszűrődő
halovány utcai lámpák fényében megláttam az imént távozott fickó hatalmas
sziluettjét. Azt is láttam, hogy valami van a kezében, amin megcsillant az
utcai lámpa fénye. Bár csak filmeken láttam ilyet, de felismertem, hogy egy
machete, méghozzá jókora. Valami gáz is terjengett a levegőben és a kiabálás is
elhalkult, hörgésbe fulladt. Megpróbáltam a sötétben kóválygó és a padlón
fetrengő embereken keresztül a kijárat felé vonszolni magam, de tagjaim egyre
nehezebbek lettek s végül belesüppedtem a kábulat feneketlen gödrébe. Halványan
rémlik egy nagy arc, amin megcsillan egy éjjellátó készülék optikája. Utána már
csak a reccsenésekre és a fájdalomra emlékszem…
Az otthon, ahol élek nem egy luxusszálló, de a
magamfajtának megteszi. Főleg, hogy gondjaim vannak a táplálkozással, amit
önmagam nehezen tudnék megoldani. Egy csövön keresztül etetnek, itatnak, és az
a helyzet, hogy nem vagyok egy szívderítő látvány. Viszont én még élve
megúsztam.
Persze, többen is élve maradtak, hiszen
bizonyos csontok nélkül még életképes a szervezet, de akinek például a koponyacsontja
hiányzik, annak nincs szerencséje. Elég sokáig cikkeztek az esetről, újságírók
meg kíváncsiskodók járták a környéket, amire azelőtt a kutya sem volt kíváncsi.
„A Frosty Mészárlás”. Így nevezték el az esetet a kocsma nevéről. Valami
elmebeteg banda betört oda és a kocsma teljes közönségét elkábította és
megcsonkította. Kiből ezt, kiből azt szedtek ki. Csontokat. Állítólag úgy
nézett ki a hely, mint egy mászárszék, csak sokkal durvábban. Az emberek a mai
napig nem tudtak napirendre térni az eset fölött, mivel hogy a tettesek még
mindig szabadlábon vannak. Persze én tudom, hogy csak egy tettes volt. Ahogy
azt is tudom, hogy mi a hobbija a rohadéknak.
A rehabos dokival elég sokat beszélgettünk. Na
jó, az hogy beszélgettünk, túlzás, hiszen én már nem tudok beszélni. De egy
táblára írva azért egész jól tudok kommunikálni. Na, szóval a doki elmondta,
hogy amiben én jelenleg hiányt szenvedek, az az állkapocscsont, latinul „mandibula”.
Rögtön ismerősen csengett, amint kimondta. Ott volt a noteszben, a listán, arra
is emlékszem, hogy legutoljára azt pipálta ki a manus. Továbbá azt is elmondta,
hogy a felnőtt emberi csontváz kettőszázhat csontból áll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése