A piros gomb

 Tyll Forest:

A PIROS GOMB

A szoba egyszerű volt, üres és szürke. Mindössze egyetlen pult állt a közepén, fél méterszer fél méteres, körülbelül egy méter magas. A tetején egy nagy, csaknem tenyérnyi nagyságú nyomógomb, aminek piros színe szinte sikoltott a helyiség szürke egyhangúságában.

Patrick értetlenül állt a pult előtt, hiszen ő csak egy állásinterjúra jelentkezett. Fogalma sem volt, mint akar jelenteni ez az egész. Amikor a megbeszélt helyre érkezett, egy nagy, fekete autóba ültették, amiből nem lehetett kilátni, és teljesen biztos volt benne, hogy a jármű egy helyben áll, ám amikor néhány perc múlva kinyílt az ajtaja, már egy óriási, szürke teremben voltak, ahonnan ide vezették. Azt mondták, nem kell félnie, csak az állás bizalmas jellege miatt szükségesek ezek az óvintézkedések.

– Kérem, megmondaná valaki, hogy hol vagyok és mi ez az izé itt?

A piros gomb felé mutatott. Mivel egyedül állt a zárt helyiségben, nem volt, aki válaszoljon neki, csak sejtése volt, hogy figyelik valahonnan. Sejtése beigazolódott, amikor a szemben lévő falon kivilágosodott egy képernyő, majd megjelent rajta egy elegáns kosztümbe öltözött nő. Szőke haja decensen összefogva, a bőre hibátlan, akár a porcelán felszíne és a szeme olyan kék, akár a tenger. Ez a kék szempár most őt nézte a képernyőről. Néhány másodperc csend után megszólalt kissé mély, ám mégis kellemesen nőies hangján.

– Ez volna maga az állásinterjú, Patrick. Mindössze egyetlen kérdésre kell felelnie, egyszerű cselekvés formájában. A kérdés a következő: Ha most megtudná, hogy a világ bizonyítottan menthetetlen és minden csak egyre rosszabb lesz, beleértve az ön életét is, sőt gyakorlatilag száz százalékig reménytelen, akkor megnyomná azt a piros gombot, amellyel az egész világot egy pillanat alatt elpusztíthatja? Kérem, ne válaszoljon azonnal, a kérdés megválaszolására van öt perce. Addig gondolkodjon el rajta. Az öt perc letelte után, ha döntésre jutott, és a válasza igen, akkor kérem, azonnal nyomja meg a gombot. Amennyiben a válasza nem, akkor ne tegyen semmit, csak forduljon meg, majd távozzon az automatikusan kinyíló ajtón. Az embereink visszaviszik önt oda, ahonnan elhozták. Az eredményről pedig majd értesítjük.

Patrick nem nagyon szerette a pszichológiai teszteket, és nyilvánvaló volt számára, hogy ez egy teszt. Nem tudta, melyik lenne a helyes válasz, bár már ő maga is érezte sokszor az életében, hogy ha egy gombnyomással megsemmisíthetné a világot, habozás nélkül megtenné. De az ilyen gondolatok általában felindult vagy nagyon keserű lelkiállapotában lepték meg, s csak nagyon rövid ideig. Alapjában véve életpárti volt.

Ám, ha ez egy olyan cég, ahol éppen olyan embereket keresnek, akik képesek meghozni a legkeményebb döntéseket, akkor nyilvánvaló, hogy olyasvalaki kell nekik, aki az említett szituációban habozás nélkül megnyomja a gombot. Patrick ezzel be is fejezte az okoskodást, és elhatározta, megmutatja nekik, hogy ő képes a gyors, határozott döntéshozatalra, még ha az áldozatokkal jár is, hiszen most egy alternatíva elé állították, nem magyarázkodhat, nem kérdezhet, csak cselekednie kell. Tudta jól, hogy a mai cégek kemény, határozott embereket keresnek, nincs helye a filozofálgatásnak. Tehát várt, hogy leteljen az öt perc, s amikor letelt, habozás nélkül rátenyerelt a piros gombra. A szemben levő képernyő ismét kivilágosodott, újra a szőke nő kék szempárja nézett rá.

– Gratulálunk, Patrick! Ön elvégezte a világegyetem legnehezebb feladatát, méghozzá gyorsan, határozottan, és amint azt műszereink érzékelték, még csak a pulzusa sem emelkedett közben. Így nem nekünk kellett elvégeznünk ezt a kínos feladatot, amit Galaktikus Tanácsunk szükségesnek tartott, hiszen fajunk felesküdött a közvetlen gyilkosság megtagadására. A teszt, amely során bebizonyította, hogy képes akár az egész Földet is elpusztítani, ha kell, alkalmassá tette önt, hogy letelepedést és galaktikus ítéletvégrehajtó állást ajánljunk önnek a bolygónkon, a néhai Föld helyétől tizenkét fényévnyi távolságra…