A HARAPÓ

Tyll Forest

A HARAPÓ

   Álmodozott a vörös szőnyegről, de soha nem hitte, hogy egyszer valóra válhat. Együtt vigyorogni azokkal, akikre a világ ikonokként tekint, kínálni magát a fotósok seregének, akik úgy állnak, egymást letaposva, mint ha az életük függne tőle, hogy képet készítsenek róla. Elgondolkodott rajta, vajon ha most megbotlana, és egy nagyot zakózna, milyen szalagcímek jelennének meg a cikis fotó mellett a bulvársajtóban és a szenzációhajhász weboldalakon. „A „Felkoncolva” forgatókönyvírója betépve érkezett az Oscar gálára”. Pedig nem tépett be, sőt, valójában a füves cigit is egyszer próbálta ki. Mindössze egyetlen pohár chardonnay-t gurított le a nap során, de az is órákkal ezelőtt volt, pedig erősen elgondolkodott rajta, hogy némi töménnyel oldja a stresszt. Forgatókönyvíró volt, nem filmsztár, nem szokta meg a reflektorfényt, a koncentrált figyelmet. Ám a „Felkoncolva” sikere után elindult vele a gyorslift, ami felrepítette Hollywood luxus tetőteraszára, ott pedig nem ildomos elbújni. Nem is akart elbújni, valójában mindig is vágyott az effajta sikerre. Frissen megreparált fogsorát kivillantva mosolygott körbe, integetett a tömegnek, a fotósoknak, igyekezett legszimpatikusabb oldalát megmutatni. Való igaz: ez itt a kurvák világa, amit ő eddig csak láthatatlanul szolgált, de most neki is ki kellett lépnie a placcra.

   Denise-szel az oldalán lépdelt a Dolby színház felé. A lánynak már volt tapasztalata ebben, és rutinos álszerénységgel mosolygott körbe. Az eddig csak B kategóriás mozikban szereplő színésznő már másodszor lépdelt a vörös szőnyegen, Steve Geymour forgatókönyv író partnereként első ízben. A tavalyi gálán Harald Gemmise-t kísérte, aki a várakozások ellenére sem kapta meg a díjat, és ez olyannyira megviselte, hogy rá két hétre holtrészegen botrányt rendezett egy jótékonysági partin: mindenki szeme láttára belevizelt a bólés tálba. Már ez az emlék önmagában elegendő pletykaalap volt, így legalább írtak pár sort Denise-ről is az újságok, ez viszont kevés volt ahhoz, hogy valami normális szerepet kapjon. Denise legnagyobb bánatára a „Felkoncolva” stáblistáján sem szerepelt, de mivel két hónapja összejött Steve-vel, őszintén reménykedett, hogy hamarosan neki is csurran-cseppen valami, hiszen vészesen közeledett a harmadik X-hez, ami Hollywoodban legfeljebb a legendáknál nem számít.

   Steve Geymour egy kiadós szeretkezés során könnyelmű ígéretet tett Denise-nek, hogy elintéz neki egy főszerepet a „Fekoncolva 2”-ben. A bibi csak az volt, hogy esze ágában sem volt második részt írni. Szerinte – és a kritikusok, valamint a nézők szerint is – a „Felkoncolva” úgy volt tökéletes, ahogy volt, egy esetleges folytatás csak degradálná a filmvilágban elért státuszát. Ezt a státuszt pedig éppen ez az este fogja megerősíteni, legalábbis azt csipogták a madarak, hiszen Steve nem véletlenül vett részt a gálán, ugyanis a filmet nem kevesebb mint négy kategóriában jelölték, s ezek között volt a legjobb eredeti forgatókönyv kategória is.

   A „Felkoncolva” valójában a harmadik olyan sztorija volt, amit megfilmesítettek. Az első egy igazi low-budget mozi volt, amit mindössze huszonkétezer dollárból forgattak, egyetlen ismert szereplő nélkül. Jó kritikákat kapott, de nem sikerült áttörnie a falakat, és hamar a videótékák alsó polcain végezte. A sztori egy kisstílű bűnöző bandáról szólt, mintegy megideologizálva azt az életet, amit az egyszerű halandó nem ismer, és Steve úgy igyekezett bevinni a nézőket ebbe a világba, hogy neki magának semmi tapasztalata sem volt benne. Csak a fantáziájára hagyatkozott. Ugyanígy járt el a második megfilmesített sztorinál is, azzal a különbséggel, hogy a kegyetlenséget, az emberi szenvedést és a szenvtelen arccal végrehajtott legkegyetlenebb gyilkosságokat amolyan pszichedelikus lassított felvételeken képzelte el, amit ő művészinek gondolt. Ezt gondolták rajongói is, akik eleinte kevesen voltak, aztán a második film után többen lettek. Filmjei kultfilmekké váltak, de csak egy szűk réteg számára.

  Az igazi áttörést a „Felkoncolva” hozta meg számára, mégpedig egy furcsa véletlen folytán. Igor Rempelino, aki már gyakran került közel az Oscar-hoz, egy kokainnal behintett és három mindenre hajlandó prosti társaságában, amikor már kifogyott a férfiúi lőszerből, brahiból megnézte az interneten a „Klasszikus vér”-t, Steve második filmjét. A rendezés pocsék volt, ahogy a színészek is, és a filmet nézve a tág pupillájú Rempelino, rögtön észrevette, hol bukott meg a szerinte egyébként zseniális sztori. Még azon frissiben, mialatt a stáblista futott az óriásképernyős tévén, és az egyik elmaszatolt sminkű luvnya próbált életet lehelni kipurcant férfiasságába, rákeresett a neten Steve elérhetőségére. Hamar meglett a telefonszáma is, és az első mondat, amit mondott Steve-nek, az volt, hogy a következő forgatókönyvéből ő szeretne filmet forgatni.

   A film óriási siker lett, és ami ritka, nem csak a rendező nevét emelte feljebb, de egyre többen beszéltek arról, aki a sztorit írta. Innen pedig már szinte magától értetődő volt, hogy Edgar „Blinky” Holmes, a film producere egy személyes beszélgetés során minden teketória nélkül ezt mondta:

   – Steve, mint forgatókönyvíró te egy zseni vagy. Igor viszont egy kibaszott időzített bomba. Mindketten tudjuk, hogy egy drogos roncs, aki ha még egy ilyen esélyt kap, elszáll. Mint producer kérdem: nincs kedved megrendezni a következő általad írt sztorit? Ha Rempelino kilép a képből, a nagyobb stúdiók közül is mellénk állnának.

   Steve ezzel a tudattal lépdelt a vörös szőnyegen, nézve, ahogy Igor Rempelino, az erőszakos mozik kultrendezője drogtól furán csillogó szemmel integet a rajongóknak, és hátranézve rá kacsint. A kacsintásban benne volt minden: „Haver vagy! Megcsináltuk! Még csak most jön a java! A következő még ütősebb lesz!” Steve visszamosolygott, és tudta, hogy nem lesz következő, legalábbis Igorral. Ettől ugyan pocsékul érezte magát, árulónak, hiszen Igornak köszönhette, hogy befutott, de ott visszhangoztak agyában Holmes szavai is, és ez enyhítette rossz érzését: „Stevie fiú, a kopott gumikat le kell cserélni. Lehet, hogy volt vele egy jó köröd a pályán, de a következőben defektet kaphatsz és otthagyhatod a fogad. Egy körben jól teljesítettél, de a futamnak még nincs vége. A kopott gumiknak ez a sorsa. Te viszont egy hatszáz lóerős V8-as vagy. Hollywood már keményebb pálya.”

   Steve arcán a maszk-szerű mosollyal nézte, ahogy Igor belép a bejáraton, és igyekezett egy kopott gumiként látni őt. Kopott gumi, elnyűtt cipő, viseltes kabát, lyukas zokni. Még nem ment, de tudta, hogy előbb-utóbb menni fog. Ez itt Hollywood, a legnagyobb „autóverseny pálya”. Itt lehet a leglátványosabb sikereket elérni, de a bukások is itt a legocsmányabbak. Csak egy kopott gumi…

   Nem szokott inni, így a buli során elfogyasztott jó néhány pohár Crystal alaposan fejbe vágta. Bár Holmes a lelkére kötötte, hogy ne beszéljen Igornak a terveikről, valahogy mégis elkottyintotta magát, amikor azt találta mondani, hogy az Universal-lal már nem kell majd annyit kínlódni, ha pár dolcsival emelkedik a büdzsé. Rempelino erre csak kitágult szemmel nézett, megrögzött függetlenként soha nem tette volna be a lábát egy Universal szintű stúdió háza tájára. Steve elszólásából pedig rögtön sejtette, hogy Holmes – aki mindig is kacsingatott a vastag bankszámlájú mecénások után – duruzsolhatott valamit a srác fülébe. Sőt, a drog ellenére azt is rögtön levette, hogy ez a duruzsolás nem volt hatástalan Steve-re.

   Igor egy egész üveg Crystalt vágott a falhoz, amit még az is súlyosbított, hogy a falon egy jókora velencei tükör volt, ami hatalmas csörömpöléssel tört ripityára. Ez az aktus némileg hangsúlyos pontot tett a buli végére. A kés megállt a levegőben, és a társaság már azt várta, hogy a nagydarab rendező, akinek izzadt, őszes tincsei az arcába lógtak, péppé veri a friss Oscar-díjas forgatókönyvírót, de az csak közel lépett hozzá, olyan közel, hogy szinte összeért az arcuk. Szeméből eltűnt a drog és a pia opálos csillogása, tekintete olyan metsző lett, mint a borotva. Mutatóujját nekiszegezte Steve mellkasának, ami az ijedtségtől most kissé zihált, és csak ennyit mondott:

   – Átkozott jó vagy, Steve Geymour, ezt én tudom a legjobban. Sőt, mondhatom, hogy te vagy a legjobb, legeredetibb forgatókönyvíró, akit láttam ebben a kibaszott életben. Ez a fos szobor, amit ma kaptál, semmit nem számít, mindketten tudjuk, hogy miért osztogatják. De tudod mit? Légy átkozott, Steve Geymour. Légy átkozott!

   Igor szavai úgy hangzottak, mint ha jégcsapokat döftek volna bele. De nem csak Steve érezte így, hanem mindnyájan, akik tanúi voltak a jelenetnek. Igor elhagyta a szállodai lakosztályt, nyomában még ott kavargott a levegőben átkának jeges fuvallata.

  „Ez a fos szobor” – Steve Geymourban még sokáig visszhangoztak ezek a szavak, és arra gondolt, hogy mennyire hihetetlen volt számára, hogy Ellen DeGeneres, a gála háziasszonya most vele poénkodott. Sosem volt oda Ellen-ért, ahogy a showműsoráért se, de be kellett vallania magának, hogy a fél életét odaadta volna, hogy egy Oscar-gálán vele poénkodjon. A háromnegyedet meg azért, hogy övé lehessen az a „fos szobor”. Nos, a fél életét nem kellett odaadnia, a háromnegyedét meg főleg nem, megkapta a díjat, és egy remek lehetőséget is: szinte zöldfülűként kipróbálhatta magát rendezőként. A próba pedig nem hogy sikerült, de akkora sikert aratott, ami meghozta számára az igazi világsikert.

   Mindössze három hónap alatt forgatták le az „Acélt a szívbe” című filmet, ami mind brutalitásban, mind a szereplőgárdát tekintve sokszorosan múlta felül az előző filmjeit, és rendezői debütálásként a legnagyobbak közé emelte. Hirtelen Hollywood egyik legbefolyásosabb embere lett. A következő filmjeire olyan összegeket ígértek be neki, amit el sem akart hinni, és olyan sztárok ügynökei tárgyaltak vele az esetleges szerepekről, akiknek talán még a klotyójuk is színarany csempékkel volt kirakva. Igazi húzónevek álltak a produkciói mellé, és mire betöltötte a harminchatodik életévét, már négy olyan sikeres filmet tudhatott maga mögött, amit ő írt és ő is rendezett. Steve Geymour ikon lett.

   Ezalatt Igor Rempelino, aki valójában felfedezte, halálra drogozta magát. Steve el akart menni a temetésére, de nem mert. Igor halálával ismét eszébe jutott az a jeges érzést, félelmet kiváltó átok azon a bulin.

   Steve igyekezett megmaradni annak, aki volt: egy viszonylag szerény fickónak, aki nem száll el, hanem a népszerűségét és egyre növekvő jólétét arra használja, hogy tehetségéből a legjobbat hozza ki, egyre jobb sztorikat, egyre eredetibb párbeszédeket, egyre egyénibben ábrázolt brutalitást és kegyetlenséget. Kritikusai azt mondták, hogy munkái valójában művészetnek álcázott okádékok, ő pedig Hollywood véres és szaros ökle, de őt ez nem érdekelte. Rendíthetetlenül dolgozott tovább. Valami olyat akart létrehozni, amivel eddigi munkái sorából is magasan kitűnik. Ekkor született meg benne a Harapó ötlete. Olyan filmet akart készíteni, amiben együtt van gengszterfilmek stílusa a maguk morbid humorával és nyers, leplezetlen látványvilágával, valamint belenyúlik a krimi, a thriller és a horror műfajába is.

   A Harapót párhuzamosan írta regényként és forgatókönyvként, úgy gondolta két legyet üt egy csapásra. Mindig is vonzotta a regényírás, amiben jobban kiteljesedhet a részletek ábrázolásában, az olvasó képzeletében megteremtve mindazt, ami az ő kritikusai szerint beteg fantáziájából pattant ki. Már hónapok óta írta a Harapót, ami egy kötetben nem is kerülhetett volna nyomtatásba, hiszen ötszázötven gépelt oldal volt eddig, ami könyvnél, sűrűn szedve is kitesz két vaskos kötetet. Úgy tervezte, hogy a leendő film premierjét és a könyv megjelenését egy időre teszik, tarolva a mozipénztáraknál és a könyvesboltokban is.

   A Harapó több energiát kivett belőle, mint amennyit kapott tőle, de közben egyetlen percig sem érezte, hogy sokat kellene gondolkodnia valamin. A sztori, a karakterek szinte maguktól jöttek, türelmetlenül sürgetve, noszogatva őt, hogy írjon gyorsabban.

   Saját regényének forgatókönyv-átirata élvezetesebb volt számára, mint eddigi forgatókönyveinek megírása. Úgy érezte, most valami olyat alkot, amivel filmtörténelmet ír. Alkotás közben azonban annyira feloldódott a munkában, hogy még az is csak valamiféle halvány emlékfoszlányként lebegett benne, hogy aktuális barátnője, Brigitte aggodalomról és félelemről beszélve összecsomagolt és elhagyta, szakítva abbéli reménykedésével, hogy főszereplő lehet egy Steve Geymour moziban. Annak tükrében, hogy filmjeinek szereplői rendre alkoholisták vagy kábítószerfüggők lettek, szerencsésnek is mondhatta magát.

   Steve dolgozott reggel és dolgozott este. Dolgozott éjjel és hajnalban. Ha néha el-elaludt, akkor is egy újabb ötletroham ébresztette, amit azonnal bele kellett szőni a történetbe. Steve művének megszállottja lett. Nem is emlékezett rá, mikor és mit evett, a telefonálókat is lerázta valamilyen ürüggyel, s filmes berkekben azt sutyorogták, hogy vagy teljesen meghibbant, vagy valóban valami óriási dologgal fog előrukkolni.
   Edgar „Blinky” Holmes, aki időközben Steve első számú mindenesévé avanzsált és az ügynöki teendőket is intézte, száz százalékig megbízott az arany tojást tojó Steve-ben, de azért neki is kezdtek álmatlan éjszakái lenni, és komolyan aggódott a sztárrendező egészségéért. Ugyanakkor rettenetesen furdalta a kíváncsiság, vajon milyen új vértől csatakos remekmű születik éppen.

   Steve számára a napok egybefolytak, még fizikai szükségletei is csak félig-meddig zökkentették ki a maga teremtette világból. Aludnia viszont mégis kellett, huzamosabb ideig még a literszám fogyasztott kávéval sem csaphatta be szervezetét. Ültében aludt el, a székről is leesett, de ezúttal még erre sem ébredt fel. Mély álomba merült, teste furcsán kicsavarodva hevert a padlón, feladta a küzdelmet az alvás ellen. A szájából folyó keskeny nyálpatakot beitták a narancssárga szőnyeg bolyhos szálai.

   Egy székhez kötözve ébredt fel. Kötelékei nem voltak szorosak, de minden bizonnyal profi, tapasztalt emberrablóra utaltak, ugyanis a minimális mozgást megengedték, de szabadulni nem tudott belőlük. Elrablója nem emberségből ugyan, de ügyelt rá, hogy a vérkeringése minél kevésbé legyen elszorítva.

   Körbe nézve nyers betonfalakat látott, amiken jól látszottak a zsaluzás nyomai. A padló is beton volt, egyenetlen, itt-ott víztócsákkal, melyeket a mennyezetről csöpögő víz táplált. Az egyik közelebbi tócsában látta a legalább hat méter magas mennyezetről függő egyetlen fényforrást, egy alacsony wattszámú csupasz villanykörtét tükröződni. Az egyik beázás talán egy méterre volt a vezetéktől, s fura mód Steve arra gondolt, hogy ha a vezetéket is víz éri, ami lecsurog a foglalatra, akkor ez a világítás is odalesz a keletkező zárlat miatt.

   Megpróbált hátranézni, ami félig-meddig sikerült. A vasszéket nem tudta megmozdítani, le volt csavarozva a betonpadlóhoz. A szeme sarkából egy rozsdás vasajtót látott éppen maga mögött. A helyiség szabályos négyzet alakú volt, körülbelül ötször öt méter. Lélegzetvétele, ami nagyon gyorsan riadt lihegéssé vált, súlyosan visszhangzott a betonfalakról.

   Gazdag és immár befolyásos embernek számított, tehát érthető volt, hogy elrabolták. Valószínűleg szép summát fognak kérni váltságdíjként. Edgar talán már épp az emberrablók üzenetét olvassa, vagy hallgatja, amiben egy olyan összeget kérnek érte, ami sok nullát tartalmaz. Ezek szerint ez is a hírnév egyik ára. Ha megússza, talán erről is ír egy sztorit. De mintha ez a szituáció is ismerős lett volna számára, csak nem tudta honnan.

   Mintegy válaszként hangosan megcsikordult a vasajtó a jókora hegesztett zsanérokon. Nem tudta teljesen hátrafordítani a fejét, így csak azt látta, hogy egy zömök, öltönyös figura lép be, majd becsukja maga mögött az ajtót, hangos, visszhangzó döngéssel. A beáramló levegővel valami furcsa szag is bekúszott. Furcsa, émelyítő szag, amire jól emlékezett gyerekkorából, amikor kiástak egy döglött macskát a szomszéd kertjében. Az enyészet félreismerhetetlen, gyomorforgatóan ocsmány bűze.

   A zömök férfi lassan, de határozottan lépdelt, még a tócsákat sem kerülte ki, mint ha ott sem lettek volna. Pedig amikor már elé ért, láthatta, hogy márkás bőrcipőt visel, ami gondosan ki volt suvickolva. Kezében egy szögletes diplomatatáskát tartott. A magas mennyezetről lógó villanykörte sápadt fénye mintha felnagyította volna előre ugró, széles homlokát, ami alól keskeny, pengeszerű orr meredt elő. Kissé kopaszodott, de haja mégis ébenfekete volt, régimódian hátrasimítva valamilyen pasztával. Talán festette. Az előreugró homlok rejtekében megbújó szempár pislogás nélkül meredt Steve-re, szürkén, mindenféle látható érzelem nélkül. Ajka keskeny volt, kissé kifelé pöndörödő, egyes nők az ilyen férfiajkakat nevezik szenvedélyesnek. Az arcot alul nagy, szögletes áll zárta egy vízszintes forradással. Steve ült, de olyan százhetven centinek saccolta, viszont a férfi testmagasságát ellensúlyozta erős testalkata. Még a kifogástalan öltönyön át is látszott, hogy félelmetes izomzattal bír.

  Az aktatáskát élére állítva letette Steve előtt, és ráült. A bőr Samsonite megnyekkent súlya alatt. Ülve még zömökebbnek, erőteljesebbnek hatott. Amikor megszólalt, hangja érdekes kontrasztot alkotott a külsejével. Ha Steve csak a hangját hallja, egy sovány algebratanárt képzelt volna el.

  – Jól érzed magad, Steve? – kérdezte, tekintetében ugyanazzal a rezzenéstelen közönnyel.

  – Kurva jól érezhetem magam, egy székhez kötözve ebben a betonkriptában – köpte a szavakat Steve, s mielőtt a másik újból megszólalhatott volna, folytatta: – Haver, ne kezdjünk el itt tereferélni, térj a lényegre. Mennyi pénz kell? Az ügynökömmel elintézitek a pénzügyi részt, és engedj a dolgomra. Rengeteg a dolgom.

  – Remélem, nem szorít a kötél – mondta az öltönyös, mintha meg sem hallotta volna a Steve által mondottakat. – Igyekeztem úgy megejteni a kötözést, hogy ne essen kár benned. Tudod, ezért is kérdeztem, hogy jól érzed-e magad. A körülményekhez képest. Tudod, nem vág a kötél, nem nyom nagyon a szék, nem fázol stb.

  – Ó, igazán figyelmes faszfej vagy – felelte Steve. – A kávét két cukorral iszom, és import tejszínnel.

  – Nem lesz szükséged kávéra, Steve, a véredben keringő szernek hála friss vagy és üde.

  – Milyen szerről beszélsz? Beadtál nekem valamit?

  – Hát persze. Ez a szer majd megakadályoz abban, hogy elájulj. Nem szeretem, ha elájulnak, az olyan kiábrándító… A szer nevét ne kérdezd, nem vagyok orvos, én csak használom. De remek, bevált anyag, eddig még nem okozott csalódást.

   Steve hátán hideg verítékcseppek gördültek le, átnedvesítve az inget ott, ahol a széktámlának szorult. Milyen szer? Milyen ájulás? Mi az, hogy eddig nem okozott csalódást? Mint ha gondolataira válaszolna, a férfi folytatta.

   – Ne gondolkozz, hamarosan úgyis megtudod. Most pedig engedelmeddel…

   Felkattintotta az aktatáska két zárját. Steve azt gondolta, hogy valamilyen papírok aláírására akarja kényszeríteni, akár kínzással is, ami esetleg a vagyona jó részébe fog kerülni. De a fazon téved, ha azt gondolja, hogy hagyom magam megkínozni. Az életem fontosabb, a pénzt meg majd újra megkeresem. Aláírom, csak…

   Az aktatáska kinyílt. Nem volt benne semmiféle papír, aláírásra váró csekk, semmi ilyesmi. Egy vízálló, egész testet takaró munkaruha volt benne, amilyet az autófényezők viselnek, még kapucni is tartozott hozzá. Steve-be jéghideg kardként hasított a félelem.

   – Ember, erre semmi szükség! Hívjuk fel Edgar-t, annyit fizet ki neked, amennyit akarsz. Pénz nem számít, én…

   – Leszarom Edgar-t és a pénzedet is. Abból nekem is van bőven – a férfi módszeresen elkezdte magára ölteni az overallt. Egész gyorsan belebújt, láthatóan nagy gyakorlata volt benne. Különleges ruha volt. Okkersárga, és egész testét betakarta, még a cipőket is. Csak az arcot hagyta szabadon, úgy nézett ki, mint egy idétlen űrhajós figura egy nagyon alacsony költségvetésű, B kategóriás filmből.

   – Ne tedd, amire készülsz, kérlek! Életem fő művén dolgozom éppen, egy nagyon fontos regény és film…

   – Tudom. Épp most, ebben a pillanatban is azt írod.

   Mintegy fél percig megfagyott a levegő, csak Steve sekély, riadt légzése hallatszott és a mennyezetről csöpögő víz hangja.

   – Álmodom? – kérdezte Steve. – Nekem nem úgy tűnik. Ez nem lehet álom, ahhoz túl…

   – Helyes következtetés, Steve. Ez nem álom. A történetben pedig most már eljutottál oda is, hogy tudod, én ki vagyok.

   Steve-vel forogni kezdett a helyiség. Ő nem a happy endek írója volt, mindig is utálta a hollywoodi klisés befejezést, amikor a jók megmenekülnek és a gonoszok meglakolnak. Az ő művei véres film noire-ok voltak átszőve izgalommal, akcióval, vérrel, sötét karakterekkel.

   Fogalma sem volt, hogy fejezze be a sztorit, nem látta a végét, csak írta, írta, egyre nagyobb beleéléssel, ő maga lett az írás, ő maga lett a sztori…

   – Kinyírtad az egyetlen tökös szereplőjét a sztoridnak, Steve. Ez hiba volt.

   Valóban. Demos Trek volt az az öntörvényű karakter, aki mintegy végigvágtázott az egész történeten, elképesztő lazasággal, morbid humorral, de az akcióban vídia keménységgel üldözve azt, akit eddig még senki sem látott, aki látta, az pedig meghalt. Demos Trek keményebb volt, mint Jason Statham a legdurvább akciófilmjeiben – igazság szerint Statham-et is szerette volna megnyerni a szerepre, ha hajlandó egy film erejéig levetni brit akcentusát –, olyan figura, akit nem féltenek a nézők, olvasók, mert az első perctől az utolsóig bíznak benne, tudják, hogy ő fogja kiverni a szart is a főgonoszból. De Steve úgy érezte, ez is egy hollywoodi klisé, ő pedig szakítani akart ezekkel a klisékkel. Ezért ölte meg őt a legutóbbi fejezetben.

   Demos Trek meghalt, az intézte el, akit neki kellett volna elintéznie. Halála nem volt egyszerű, hanem minden filmes halálok legrémesebbike, amit a sztori végén szándékozott részletesen bemutatni.

   – Nyugi, a sztori végén ott lesz részletesen, hogy dolgozik a Harapó! – mondta az öltönyös, és fura védőruhájában közelebb hajolt. Arca szinte érintette Steve arcát. Első ízben látszódott rajta valamiféle érzelem: szélesen elvigyorodott. Szájában hegyesre csiszolt, borotvaéles fogak sorakoztak. Akár egy emberi cápa.

   – Elkövetted azt a hibát, Steve, hogy kiiktattad a tökös jófiút. Mellesleg igazán jó íze volt… Az izmos test finomabb – a Harapó cuppantott egyet. – Továbbá azzal, hogy ennyire beleélted magad a történetbe, magad is a részévé váltál. Ez itt – széles gesztussal körbemutatott – a könyved, a filmed egyik jelenete. Olyan jelenet, amit még a legkeményebb nézőid is összeszorított segglyukkal néznek végig, és mozi után azzal az ürüggyel, hogy hugyozni mennek, kidobják a fajanszra a taccsot.

   – De ez nem lehet… – hebegte Steve, és érezte, hogy hányingere támad.

   – Dehogynem. Emlékszel, mint mondtál az egyik sajtótájékoztatón, amikor az a vörös picsa megkérdezte, honnan szeded az ötleteidet?

   Steve érdekes módon élénken emlékezett a vörös hajú újságírónőre. Persze, hogy emlékezett rá, hiszen azt tervezte, hogy a sajtótájékoztatót követő fogadáson közelebb kerül hozzá, és este már le is fekteti. Hogy is hívták? Irene… Irene…

   – Irene Holtz – fejezte be gondolatát a Harapó. – Fincsi kis bestia, tudom, hogy meg akartad búbolni, de nem jött össze. Szívesen megkóstolnám őt is. Na, emlékszel, mit válaszoltál neki? Várj, segítek! Azt mondtad, a sztorik csak úgy jönnek maguktól, mintha nem is te írnád őket. Egy valóságban ezek a sztorik, szereplők már léteznek, te csak formába rendezed ebben a valóságban, láthatóvá teszed. Érdekes gondolat. Érdekes és igaz is. Most ezt személyesen is megtapasztalhatod.

   – Ez baromság! Te nem létezel! Én találtalak ki! – kiabálta Steve a széles arcba. A Harapó hátrébb lépett.

   – Most meg akarod hazudtolni magad? Nos, engem nem érdekel, ettől csak érdekesebb a történet. Az olvasók és a nézők imádni fogják. Viszont ennek a sztorinak lesz a legeredetibb befejezése. Mindenkiben vigyázzba fog állni a szar, amikor elolvassa, megnézi. A rémületük pedig tartós lesz. Még a klotyóra sem mennek ki egyedül soha többé.

   A Harapó felhúzta a védőruha elején a cipzárat. Most már valóban csak az arca volt szabad.

   – Elég idétlenül festek így, de hiába vagyok kőgazdag bankár, az öltönyeim nem ingyen vannak, szeretem őket. Az isten se szedné ki belőlük azt a rengeteg vért. Az arcomat pedig könnyen lemosom, amikor végeztem. Szappan és víz. Ilyen egyszerű minden.

   Steve sikítani akart, de nem tudott. Helyette csak elfúló hangon ennyit mondott:

   – De még meg is kell rendeznem a filmet! Így hogy…?

   A Harapó sóhajtott egyet.

   – Ez is egy kis bibi, Steve, de egyben a slusszpoén is. Az utolsó filmedet – ahogy mondtad: az életművedet – nem te fogod megrendezni. De nyugi, van rá jelentkező. Talán Tarantino…

   – Tarantino egy fasz! Lepaktált a pénzemberekkel. A „Kutyaszorítóban” volt a legeredetibb filmje, még a „Ponyvaregény” is jó volt, de utána kezdett elkurvulni…

   Steve hirtelen elhallgatott. Hirtelen beléhasított a helyzet félelmetes abszurditása, hogy a saját rémtörténetében azon vitázik, hogy halála után ki rendezhetné meg a filmjét. A hányinger erősebben tört rá. Bárcsak elájulhatna…

   – Mint mondtam, nem fogsz elájulni – olvasott gondolataiban a Harapó. – Tudod, a macskának nincs ilyen gondja, ugyanis az egér nem ájul el. Eszméleténél van egészen addig, amíg a macska meg nem eszi. A macska ugyanis tudja, hogy az adrenalinnal telített vér… hogy is mondjam… ízesebb. Sokat lehet tanulni az állatoktól, Steve.

   – Ne tedd ezt, kérlek! Tovább írom a sztorit, soha nem fognak elkapni, csak engedj el!

   A Harapó leguggolt Steve elé. Összehúzta a szemöldökét.

   – Ezt te sem gondolod komolyan. Te nem egy Hannibal Lectert írtál, hanem a Harapót. Ne kezdjünk el a klisék felé vándorolni, Steve! Na, de kezdek izzadni ebben a hacukában, és a gyomrom is korog. Jobb lesz hozzálátni. Még egy kérdés így a végére…

   – Kérlek… ne…

   – Engem kivel játszatnál el?

   Steve nem tudott megszólalni, egész testében remegett.

   – Szerintem John Lithgow remek lenne, csak ő magas és öreg már. Égimeszelő. Én meg, lássuk be, kissé mélynövésű vagyok a mai átlaghoz képest. Na, mindegy! Valami új arc kell, ebben is jobb elszakadni a kliséktől. Miért mindig egy bejáratott seggfej játsszon el mindent? Fedezzünk fel új tehetségeket, nem igaz, Steve?

   Steve nem tudott megszólalni. A Harapó ismét közel hajolt, Steve még az íriszét is jól láthatta, ahogy közepén a pupillát, amelyből olyan sötétség áradt, amilyet eddig elképzelni sem tudott. Akár egy fekete lyuk,  ami elnyel mindent. Most pedig éppen őt készült elnyelni. Szájából enyhe rothadás bűze áradt, amikor megkérdezte:

   – Steve, mondd, félsz?

   – I… i… gen. – nyögte Steve.

   – Az jó. Azt szeretem. Tudod, az íz miatt…

   A zömök, védőruhás férfi arca széles vigyorba húzódott. Ismét elővillant a rémes fogsor. Szeme kidülledt, szörnyű tekintetével megbénítva Steve-et. Akár egy emberi cápa…

   Edgar „Blinky” Holmes nyitva találta Steve házának kapuját, így felhajtott nyitott tetejű sportkocsijával a térkővel kirakott, mályva- és azália bokrok között kanyargó úton, ami a ház bejáratához vezetett. Rosszat sejtett, amikor belépett a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtón.

   A dolgozószobában a nyitott laptopot találta. Megmozdította az egeret. A képernyőn az új sztori befejező sorai után ott állt a „VÉGE” szó. Legszívesebben nekiült volna elolvasni, hiszen már nagyon kíváncsi volt arra, amin barátja ennyit dolgozott. Orrát fura, édeskés szag csapta meg, ismerte jól ezt a szagot. Bár már tíz éve vegetáriánus volt, de bármikor felismerte a nyers hús és a vér szagát.

   A konyha padlóján találta meg a csontvázat, ami úgy festett, mint ha kutyák csócsálták volna meg. Csak foszlányokban maradt rajta itt-ott egy kis hús.

A LIFT

Tyll Forest

A LIFT

   Edward meg sem lepődött azon, hogy a tárgyalóteremből kifelé senki sem gratulált neki, ahogy Elias Toadsen, az ügyvédje kezét sem szorongatta senki. Még ő sem próbálta, hiszen Toadsen folyton úgy mozgott, hogy ne kelljen kezet fognia védencével. A védenccel, akit nagy szakértelemmel védett, mégis határozottan éreztette vele ellenszenvét. De a tények tények maradtak, Edward Peltent felmentették a tizenkétszeres gyilkosság vádja alól. Ellenszenv és vélekedések ide vagy oda, Edward büszke volt magára. Úgy érezte, ő a történelem legügyesebb bűnelkövetője.

   Persze, jól tudta, hogy ezek után meghatványozódik ellenségei figyelme, úgy fognak a nyomában loholni, mint a kopók, igaz, próbálják majd észrevétlenül tenni. Ám ő okosabb volt mindannyiuknál. Egy olyan példánya az emberi fajnak, aki előrébb tart a többieknél, ha másban nem is, de agyafúrtságban mindenképpen. Ez pedig éppen elég volt neki.

   Ajkán fölényes mosollyal ment el az újságírók között, akik meg sem próbálták útját állni, felőlük is sütött a megvetés. Páran igyekeztek kérdéseket röpíteni felé, de ő feltartott kézzel és a tartózkodás hűvös mosolyával jelezte, hogy hiába teszik, nem hajlandó válaszolni egyetlen kérdésre sem.

   Elias Toadsen arca maga volt a borongós ősz az összes súlyos és szürke felhőjével, nem az az arc, amit egy ügyvéd egy megnyert per után produkálni szokott. Valóban az ördög ügyvédjének érezte magát. Edwarddal senki sem szimpatizált, mert a felmentését kieszközlő megdönthetetlen érvek ellenére is mindenki érezte, hogy bűnös. Az emberi elmét – még a kollektív elmét is – meg lehet vezetni, ráadásul meglepően könnyen, de a lelket már kevésbé. Ha valakiről pedig ordít, hogy bűnös, az Edward volt. Így hát Elias Toadsen is határozott gesztusokkal hárította a felé irányuló kérdéseket.

   Erica Belton, nő lévén nem csak az eszét használta a nyomozás során, hanem az intuícióira is hallgatott. De Edward ügye még rajta is kifogott. Hivatása legjobbjainak sem sikerült megszorongatnia, Erica pedig hiába vetette be „fű alatt” a spirituális módszereket, mindössze annyit ért el vele, hogy tökéletesen megbizonyosodott a férfi bűnösségéről. Ám a hatóságok nagyon is kötődnek e világ háromdimenziós valóságához, és csak észérvekkel lehet hatni rájuk. Erica hiába látta látomásban, hogyan kínoz és öl meg tizenkét ártatlan embert ez a szörnyeteg, nem tehetett semmit, a látomások ugyanis nem perdöntőek, videóval nem dokumentálhatók. A nyomozónő úgy érezte, húsz évet öregedett az ügy alatt, noha csak három éve tartott a nyomozás. Amikor már minden veszni látszott, volt egy beszélgetése az ügyésszel, aki egy kávé mellett elmondta, hogy ha Peltent felmentik, csak újabb bizonyítékok miatt lehet perújrafelvételt kezdeményezni, erre pedig elég kicsi az esély. Mire pedig valami csoda folytán találnának újabb bizonyítékot, a férfi már árkon-bokron túl lesz. Bizonyítékok híján pedig – ahogy a helyzet állt – Pelten olyan szabad lesz, mint a madár, és akármennyire is antipatikus a férfi, akkor sem lehet mit kezdeni vele, hacsak nem követ el ebben az országban újabb gyilkosságot, amit már rá lehet bizonyítani.

   – Szóval, nincs más lehetőségünk, mint várni? – kérdezte Erica a Camel füstfelhőjén keresztül. Épp ez ügy miatt szokott vissza a dohányzásra.

   – Lehet várni, de ez a pasas nagyon okos – felelte az ügyész, és kihörpintette az utolsó korty kávét, amivel egy adag zacc is a szájába került. Fintorgott, magas, kopasz homlokán csavarmenet-szerű mintázatot rajzoltak az elmúlt évtizedek. – Nem lesz olyan ostoba, hogy a közeljövőben akár egy közlekedési kihágást is elkövessen. Ha pedig nagyon viszket benne a gyilkolhatnék – amin nem lennék meglepve, hiszen ezek sosem állnak le –, akkor azt valószínűleg külföldön fogja elkövetni. Lemerem fogadni, hogy pár hónap, és emberünk már valahol a világ másik felén fogja tervezni az újabb gyilkosságot. Esetleg utána akar utazni, Erica?

   – Ekkora anyagi és szellemi kapacitásom nincs – felelte a nő, és elnyomta a csikket a hamutartóban. – Ez a tetű megengedheti magának, hogy elutazzon akár a Holdra is, mert szép summát örökölt az apjától. A rosszabb fajta, aki nem a pénzért gyilkol, hanem passzióból. Azért öl, mert élvezi. Én viszont örülök, ha lyuk van a seggemen. Maga tudja a legjobban, hogy nem vagyunk túlfizetve.

   Anthony Gecko, az ügyész ismét fintorgott, amitől a ráncok csak még hangsúlyosabbak lettek a homlokán. Úgy nézett ki, mint ha valamilyen műtéti eljárással késztették volna a mintázatot a fejére. Széttárta a karját és sajnálkozó arccal mondta:

   – Nos, Erica, ez az ember minden bizonnyal a Pokolból jött. Ha pedig oda valósi, akkor nem hat rá e világ, csak az, ahonnan jött. Hacsak valamilyen csoda folytán nem tesz vallomást, nem lehet mit tenni.

   Ezen Erica elgondolkodott, és egy apró fény kezdett el gyúlni elméjében. Mire a kocsijába ült, már ragyogott a fény. Úgy érezte, nem késlekedhet. Elővette a telefonját. Ennek sikerülnie kell, mert ha nem, akkor ki tudja hány ártatlan embernek kell még meghalnia Edward Pelten miatt.

   A három lift közül a bal szélső nyitva állt. Edward valójában örült neki, hogy senki sem tart vele, egyedül szállhat be, legfeljebb majd az épület előtt kell valahogy elkerülnie azokat, akik tiltakozásképpen összeverődtek. De legjobb tudomása szerint a rendőrségnek kötelessége vigyázni a testi épségére, nagyon jól tudta, micsoda botrány kerekedhet ki abból, ha mondjuk az indulatos tömeg meglincselné. Senki sem kockáztathat, ő meg főleg nem, szóval máris azt tervezgette, melyik lesz a legmegfelelőbb időpont, hogy elhagyja az országot. Egy dolgot sajnált, mégpedig azt, hogy ezt a libát, Belton nyomozót nincs módja elintézni. Pedig de sokszor elképzelte már, hogy elevenen megnyúzza! Valahogy ez lett volna eddigi ténykedéseinek végére a pont. Persze, attól, hogy egy ponttal véget ért egy mondat, még elkezdődhet egy másik. A világ pedig nagy, és csakis őrá vár, hogy valahol új mondatot kezdjen. Áldozatnak való mindenütt akad.

   A liftajtó bezárult, és érezte, ahogy a fülke megindul vele lefelé. Megtehette volna ezt a három emeletet gyalog is, de nem kockáztathatott. Még valamelyik dühös riporter „véletlenül” meglökné, ő pedig nyakát törné a műkőlépcsőn.

   A kijelzőn nagy piros számok jelezték az emeleteket. A felvonó meglehetősen lassú volt, éppen arra gondolt, hogy gyalogosan már rég leért volna, amikor azt látta, hogy a kijelző, amikor a földszinthez ért, számolt tovább, és –1-et mutatott. Úgy tudta, ebben az épületben nincs garázsszint vagy alagsor. A liftszekrény még mindig kitartóan mozgott vele, érezte, ahogy halad lefelé, anélkül, hogy megállt volna. A kijelző pedig már –3-at jelzett. Három szint az utcaszint alatt? Ráadásul ő a földszintet nyomta meg. Rosszat sejtett. Ha a lift éppen most romlott el, akkor nem éppen a legjobb kezdés számára, hogy ki kell menekíteni egy meghibásodott felvonóból. Az ő esetében ennek is csak kínos hírértéke lenne, ő pedig egy éppen hogy csendet szeretne maga körül.

   –6.

   Ilyen nem lehet, gondolta. Biztos elromlott a felvonó, de annak a gondolatmenetnek, hogy leért már a földszintre, csak a kijelző bolondult meg, ellentmondott a tény, hogy határozottan érezte a lift mozgását. Szépen, egyenletesen haladt lefelé. Megnyomta a vészleállító gombot, amire a szerkezet semmit sem reagált. Ahogy a többi nyomkodásra sem. A vészjelző nyomkodása sem segített.

   –10… –11… –12…

   Valamiért eszébe jutott az első. Mindössze tizenhat éves volt, tipikus szűzkurva. Ostoba női logikájával azt gondolta, hogy a teste kell neki. Ám Edward mást akart. Számára más okozott gyönyört, nem a szex. Annyiszor elképzelte már, ahogy a fiatal, szép testet lassan, módszeresen átváltoztatja egy vérző rettenetté, mialatt az éberen átéli az egészet, mert az élénkítő injekciók még az ájulást is megakadályozzák. A tizenhat éves Lorna olyan volt számára, mint másnak az első csók. Bár kissé túl hamar lett vége – ő többre, hosszabb szenvedésre számított – mégis kedves volt számára ez az emlék. Akik Lorna után következtek, már kénytelenek voltak elszenvedni Edward egyre bővülő tapasztalatát, hozzáértését, és egyre növekvő éhségét, igényeit is. Edward pedig minden egyes újabb áldozatánál úgy érezte, ennél már nem lehet tökéletesebb az élmény. De vágya és kíváncsisága folyamatosan újabb és újabb tettekre sarkallta, nem érte be a tökéletességnek hitt kínzásokkal, s az újabb akciók igazolni látszottak ténykedését: valóban egyre nagyszerűbb élményt nyújtottak. Mindeközben pedig ügyelnie kellett rá, hogy megmaradjon hideg, számító és következetes elméje, hogy soha se bukjon le. Az elégedettség mosolya jelent meg a szája sarkában, amint arra gondolt, hogy lám, a gyanú rá terelődött, mégis megúszta. Ám a szája szeglete nagyon hamar kiegyenesedett, amint a kijelzőre pillantott. A műszer szerint ugyanis már ötvenkét emelettel járt a talaj szintje alatt. Józan esze tudta, hogy ez lehetetlen. Azonban határozottan érezte, hogy mozog lefelé.

   A villanyfény pislákolt párat, majd kialudt. Csak a kijelző világított vörösen, fenyegetően, egyre lejjebbi szinteket mutatva. Edward homlokán verítékcseppek jelentek meg, és érezte, hogy az ingnyaka is nedves már az izzadságtól. Nem volt izzadós fajta, de most határozottan melege lett. Talán a helyzet abszurd és némiképp félelmetes jellege miatt? Nem. Határozottan érezte, hogy melegebb van. Nem az izgalom miatt.

   Hangosan dörömbölni kezdett a krómacél falon. Semmilyen válasz sem érkezett. Hogy is érkezhetett volna, kilencvenhárom emelettel a föld alatt? A kiabálását senki sem hallhatta, ha csakugyan olyan mélyen járt, már ha valóban bekövetkezett ez a lehetetlenség. Pedig kiabált, ahogy a torkán kifért. Az is lehet, hogy csak rosszul lett a liftben, és most épp ájultan hever a padlón és álmodja ezt az egészet.

   A mínusz százharmincadiknál hallotta meg a hangot. Egy nő sírása. Aztán egy másiké. „Valaki a bolondját járatja velem!” – gondolta, de józan esze nem talált semmilyen fogódzót. A lift határozottan haladt vele lefelé, és egyre melegebb lett. Aztán egyre több hang következett és halt el, mintha elhaladt volna mellettük. Elméje a hangok mellé arcokat társított. Lorna Banks, Helena Trimbald, Esther Smithson… A negyvenéves Esther nagyon elszántan próbált védekezni. Vörösre lakkozott körmei próbáltak belemarni a sárga esőkabátba, amit viselt, de nem tudtak fogást találni rajta. Mintha valaki nedves üvegfalon próbált volna felkapaszkodni. Reménytelen, kétségbeesett küzdelem, a fuldoklás morbid zenei aláfestésével. Persze nem fojtotta meg, csak fojtogatta. A megfojtás túl egyszerű lett volna. Ez nem Edward stílusa. Ő igazi ínyenc volt.

   Kétszázhatvan emelettel a föld alatt egészen más hangokat kezdett el hallani egyre közelebbről. Hörgéseket, nyögéseket, fájdalomtól eltorzult hangokat, a kimondhatatlan szenvedés hangjait. A meleghez pedig szag is társult. Nem az a szag, amit Edward szeretett, nem a frissen felhasított test és a frissen ömlő vér szaga, hanem a bomlás bűze. Édeskés, szúrós, átható dögszag. Elméje tudta, hogy ez lehetetlen, mégis érezte, hallotta, tapasztalta. A lift pedig határozottan, egyenletesen haladt egyre lejjebb. Lejjebb, valahova, arra a helyre, amiben ő soha nem hitt, most mégis érzékeivel tapasztalta fenyegető közeledtét.

   A lift acélajtói olyan szorosan voltak összezáródva, hogy még egy bankkártyát sem tudott volna közéjük dugni, nem hogy szétfeszíteni őket. Na, és ha szétfeszítené, mit látna? Egy beton liftaknát? Vagy egy folyamatosan felfelé mozgó földfalat. Hova szállhatna ki?

   A filmekben az akcióhősök a lift tetején levő csapóajtón szoktak kimászni a szekrény tetejére. De az a filmekben van. Nem minden lift olyan, ahogy ez sem. A vöröslő kijelző volt az egyetlen fényforrás, aminek halvány fényénél csak a sima, egyenletes mennyezetet látta. A világítótestek, amik most nem működtek, a doboz sarkaiban, a mennyezethez közel voltak elhelyezve.

   Felugrott, hogy öklével hátha fel tudja nyitni a mennyezetet, de az csak hangosakat döngött, anélkül, hogy megmozdult volna. Ekkor eszébe jutott, hogy ugráljon, mert a legtöbb modern lift automatikája ezt érzékelve leállítja a motort. Olyan sok biztonsági berendezést tettek ezekbe már, hogy lehetetlen, hogy lezuhanjanak. De ugrálása hasztalan volt, a liftszekrény még mindig haladt lefelé. De hát az is lehetetlen, hogy ilyen hosszú legyen a drótkötél! Ez az egész lehetetlen! Lehetetlen, mégis ez van! Mész oda le, barátom, ugye tudod hova?

   – Marhaság! – üvöltötte. – Ilyen nincs! Ahogy pokol sincs! Állítsák már meg ezt a szart!

   Semmi válasz, csak a  kijelző egyenletes számolása. Mínusz háromszázhúsz… mínusz négyszáz… mínusz ötszáztizenkettő…

   A hangok már egyre jobban kivehetők voltak. A szag pedig elviselhetetlen. Az égő bőr szaga, a rothadó belek szaga, az alvadó vér szaga, a fekália szaga. A fájdalom és szenvedés hangjain túl pedig valami sistergő, zizegő, kaparászó hang, mint ha milliónyi apró, kemény valami súrlódna egymáson, milliárdnyi apró ízelt láb zizegése…

   Ki nem állhatta a rovarokat. A szenvedő emberi hangokon és a démoni hörgéseken túli egyre erősödő zizegés pedig milliónyi kitinpáncél zizegésének hallatszott. Csótányok, svábbogarak, pókok, százlábúak…

   Valami a nyakára pottyant. Riadtan odakapott, és érezte, hogy valamit szétnyomott. Egy jókora svábbogár nyálkás bele kenődött szét a tenyerén. Felsikoltott.

   – Meg kellett tennem! – sikoltotta. – Nem tehettem mást! Ne bántsatok, vigyetek vissza! Megkínoztam, megöltem mindet és még többet is megöltem volna, ha van rá módom! De nem tehettem mást! Nem akarok oda lemenni!

   Ám válasz helyett tovább haladt a lift lefelé, és olyan meleg volt a fülkében, mint nyáron egy napon hagyott parkoló autóban. Valami végigszaladt a karján. A kijelző vörös fényében is jól látta, hogy egy ocsmány százlábú, jó tíz centi hosszú. A megriadt rovar fénylő, ízekre tagolt teste fürgén mozgott, még mielőtt lesöpörhette volna a zakójáról, az besurrant az ujján, és érezte, ahogy izzadt bőrén kapaszkodnak az apró lábak, igyekezve a hónalja felé. Sikoltozva csapkodta a karját, amíg biztos nem volt benne, hogy szétlapította az állatot.

   A padlóra rogyott, és a falat kezdte verni.

   – Állítsák meg! Nem akarok oda lemenni! Vigyenek vissza! Mindent bevallok nekik, feladom magam! Bevallom, hogy én… én voltam. Sőt, nem csak tizenkettőt öltem meg! Van egy ikerpár, akikről még nem tudnak. Összeaszaltam a testüket, a worlingtoni erdő turistaházának a fáskamrájában vannak. Csak ne… oda ne! Ne vigyenek oda le!

   Folyt a taknya, a nyála. Zokogott, és az áldozatok nevét sorolta. A lift pedig egyszer csak megállt.

   A hangok elhallgattak, és a bűz is eloszlott. Friss levegő áradt be a szellőzőrendszeren, és bekapcsolt a világítás. A kijelzőn a –666 világított vörösen, aztán némi villogás után átváltott a „B” betűre. B, mint „basement”, azaz alagsor…

   Amikor az ajtó kinyílt, nem Belzebub és az ördögi fogadóbizottság állt ott, hanem Erica Belton és egy csapat rendőr.

   – Köszönjük a vallomását, Edward – szólalt meg, de nem mosolygott. Luxusnak gondolta a mosolyt egy ilyen féreg jelenlétében.

   Edward villámgyorsan felpattant. Átizzadt inge testéhez tapadt, haja csatakos volt. A takony még mindig lógott az orrából, arca könnyes volt és vöröslött a szeme a sírástól. Ám tekintetében már nyoma sem volt a pokoli riadalomnak, a riadalmat átvette a meglepetés és felháborodás.

   – Ezt maguk csinálták? – nevetséges idegességgel gesztikulálva körbemutatott a liftszekrényben. – Ez… ez egy istenverte, rohadt trükk volt?

   – Bizony, Eddy fiú – szólalt meg az Erica melletti egyik rendőr. Ő mosolygott, de mosolya nem kedélyes volt, inkább gúnyos és fenyegető. – Tudod, hihetetlen a mai technika. Elég pár giroszkópos motor, néhány hangfájl és feltört illatampulla, egy-két ártatlan rovar, és máris megcsalhatók az ember érzékei. Nagyszerű dolog, ha az ember lányának van egy vidámparkot üzemeltető profi ismerőse, nem igaz, Belton nyomozónő?

   – Ezt nem tehetik meg! Engem felmentettek! Ez… ez… – Edward egyre dühösebb lett, de egyre nevetségesebbnek és szánalmasabbnak hatott.

   – Bizony nem! – felelte Erica – Mégis megtettük, szóval késő bánat. No, és ha fel is mentették, épp az előbb tett beismerő vallomást. Mindent rögzítettünk. Mellesleg tegyen nyugodtan feljelentést. Ez itt csak egy normális lift, amiben maga kissé klausztrofóbiás tüneteket produkált, s ennek következtében összeszarva magát, vallomást tett. Sőt… Az ikrek… Ó, maga rohadék, valóban megérdemelné, hogy ez a lift a pokolba menjen magával!

   – Azt tudja, hogy csúnyán megüthette volna a bokáját, ha a dolog rosszul sül el? – kérdezte Gecko. Ezúttal kevésbé volt hangsúlyos a redőminta a homlokán.

   – Nem hagyhattam futni – felelte Erica. – Mindannyian tudtuk, hogy ő követte el a gyilkosságokat. Azt is, hogy tovább fog gyilkolni. Ha nem itt, akkor máshol.

   – Ha nem tört volna meg, mit csinál?

   – Tudtam, hogy meg fog törni. Erősnek látszott a szarházi, de éppen az ilyenek a leggyengébbek, ha ég a talaj a lábuk alatt.

   – Nos, Erica, akárhogy is van, bejött a számítása, gratulálok. Az a szerencsétlen ikerpár pedig bónusz, ha szabad ilyen morbid képzavarral élnem. Ennek a szarházinak annyi. Még a Jóisten se tudja elintézni, hogy szabad legyen. A cirkuszos ismerőse pedig igazi profi. Abban a liftben én is összetojtam volna magam.

   – Nem cirkuszos. Mutatványos attrakciók technikai hátterét készíti el. De dolgozik Hollywoodnak is.

   – Most már mindannyian jól alszunk. Egy szörnyeteggel kevesebb járkál odakinn. Menjen haza, és pihenje ki magát. Ha javasolhatom, menjen szabadságra, utazzon el valahova, magára fér.

   Az épületen belül tilos volt a dohányzás, de Erica mégsem tervezte, hogy az utcára lépve rágyújtson. Inkább összegyűrte a fél csomag cigarettát és az egyik szemetesbe dobta. Ahogy állt a lift előtt, egy pillanatra belegondolt, mit érezhetett Pelten odabenn, útban lefelé. Úgy gondolta, bármit is érezhetett, annak a százszorosát érdemelte volna.

   A lift megérkezett és halk csengéssel szétnyílt az ajtó. Egy negyvenes nő szállt ki, hóna alatt egy notebookkal. Erica egy darabig állt a nyitott ajtó előtt, aztán úgy gondolta, jobb, ha inkább gyalog megy. Mélyet lélegzett és elindult a lépcsőház irányába.

MÉDIA

Tyll Forest:  Média

 – Nem tetszik nekem ez a sápadt arc! – sóhajtott a fehér köpenyes orvos a széken ülő pácienst  kerülgetve. Jobbkezével osztott, sziklaszerűen szögletes, nagy állát morzsolgatta, a félnapos borosta sercegett kérges tenyerében. Uborkaszerű orrán le volt csúszva a régimódi, vastag szarukeretes szemüveg, melynek egyik lencséje hiányzott, és ez a látványos hiányosság némileg aggasztotta az amúgy is rémült pácienst. Már az is gyanús volt a vékonydongájú férfinak, hogy miután a rendelőbe lépett, a bizarr külsejű orvos gyorsan bezárta mögötte az ajtót. A kulcsot nem hagyta a zárban, hanem zsebre tette.

 – Kérem, nekem haza kell mennem! – rebegte alázatos tekintettel az orvos felé, de az mintha meg sem hallotta volna.

 – Csúnya, csúnya, nagggyon csúnya sápadtság! Bizony! – Az orvos hangja egyre élesebb lett, mondhatni már-már fenyegető tónusú. –  Ez nem tetszik nekem! Naggyon nem tetszikk!

 – Kérem, doktor úr…

 – Megműtöm!

 A rémület meghatványozódva tört rá szegény emberre. Mondani akart valami tiltakozásfélét de nem jött ki hang a torkán. „MEGMŰTÖM!”  Ellentmondást nem tűrő, határozott kijelentés. „MEGMŰTÖM!” Mintha a pokol legrémisztőbb bugyrába került volna. Felpattant a székről.

 – NANANANANANANAAAAA! – az orvos nem kiabált. Üvöltött. Mint egy oroszlán. Egészen közel, az arcába! Érezte bűzös leheletét és fröcsögő nyálát. Szinte érintette orrával a hatalmas, okkersárga fogakat.

Valami meleg folyt végig a combján. Bevizelt. Egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy ez hülyeség, és ilyen csak a filmeken meg a regényekben van. Amikor ily módon kívánják szemléltetni a szereplő rémületének mértékét, és mutatják, hogy a nadrágszárából csurog ki a húgy. A filmeken. Igen! Felnőtt ember nem vizel be! Lenézett és meglátta eddig szilárd hitének romba dőlését: cipője körül sárgás tócsa kezdett el terjengeni a hideg terrazzo padlón.

 Mint ha ennyi borzalom nem lenne elég, olyasmit vett észre, amit még rémálmaiban sem gondolt volna. Az már eljutott az agyáig, hogy az orvoson lévő köpeny itt-ott vérfoltokkal tarkított, de azt csak most vette észre, hogy a zsebéből egy közönséges, fanyelű konyhakés nyele áll ki.

 „Jesszusom!” – sikította egy hang az agyában – „ Ez nem is orvos, hanem valami hentes!”

 A doktor ijesztő termete ellenére rendkívül gyorsan mozgott. Egy pillanat, és a helyiség túlsó végében lévő ládában turkált, a következő pillanatban már ott állt mellette, és mire felocsúdott, már erős kötelek gátolták meg abban, hogy felálljon a székből.

 – Nem fog fájni! – lihegte a fülébe egészen közelről a hatalmas, izzadó arc. A lapátkezek boszorkányos gyorsasággal kötöttek masszív csomókat a szúrós kenderkötélre. Az arc még mindig közel volt – nagyon közel! – és vegyespálinka szagot árasztott, amin jól érezhetően átütött valamilyen fokhagymás húsipari termék penetráns bűze.

 A székhez kötözött férfi fülét fémes csörgés-csilingelés ütötte meg, s oldalra pillantva meglátta, amint az orvos különféle éles eszközöket rendezget sorba egy asztalon. Szikék, ollók, krómacél fűrészek, bordaterpesz, fogók. Némelyiken megszáradt vér. Behunyta a szemét és halkan imádkozni kezdett.

 – Itt hiába imádkozik, barátom, ugyanis itt én vagyok az isten! – rikácsolta az orvos és elé állt. Elkezdte módszeres alapossággal felhajtogatni az orvosi köpeny ujjait. A székhez kötött ember vinnyogva felnyögött.

 – Kérem, ne… jaj… – de az orvos csak hajtogatta tovább a köpeny ujját, majd miután ezzel végzett, elkezdte kigombolni a köpenyt. A székhez kötözött férfi bele sem akart gondolni, hogy vajon miért teszi ezt.

 Az orvos egy pillanatra megállt, valami cinkos mosolyféle suhant át izzadtságtól fénylő képén. Folytatta. Az orvosi köpeny kitárult…

 A férfi felüvöltött, de hirtelen abba is hagyta, amikor meglátta a kitüremkedés alól előbukkanó ismerős figurát. Pajkos Kamera Peti volt az, a legnézettebb tévéműsor logó figurája. Hirtelen kacagó emberek vették körül és az előbb még oly rémisztő „orvos” már barátságosan ölelgette, s mutogatta a rejtett kamerákat. Neki azonban nem volt kedve nevetni, de azért mosolygott, és szégyenlősen hunyorogva tekintgetett körbe. A stáb tagjai barátságosan hátba veregették, és hahotázva mutogattak vizelettől átnedvesedett nadrágjára.

 – Jöjjön, írja alá a szerződést, amelyben beleegyezik, hogy a jelenetet közreadjuk! – szólt mosolyogva a rendezőasszisztens. 

  Nem is vette észre, mikor kerültek le róla a kötelek. Felállt, remegő lábbal elindult. Tíz perce még csillogó, fekete hajába ősz szálak vegyültek.

CASTING

Tyll Forest

CASTING

 – Elnézést, hogy is hívják?

 – Dreyfuss. Mark Dreyfuss, de úgy tudom, ott van a papíron. Tudják, Dreyfuss, mint a színész.

 – Esetleg rokona?

 – Nem, dehogy. De bárcsak úgy lenne!

 – Nem gondolnám, hogy egy ilyen ismeretség miatt előnyt élvezhetne nálunk, Mr. Dreyfuss!

 – Nem is úgy gondoltam. Csak tisztelem őt.

 – Ahogy mi is… No, de kezdjük, Mr. Dreyfuss. Itt van ez a néhány sor. A szerepe szerint ön egy háborúból érkezett haza, s a feleségét éppen ágyban találja egy vadidegennel. Egy kínos in flagranti helyzet, érti, ugye?

 – Természetesen. Volt is szerencsém hasonlóhoz.

 – Nem mondja? Sajnálom. De attól még menni fog a szöveg, ugye?

 – Ó, persze, természetesen! Meg aztán nem is a szenvedő alanya voltam a dolognak. Engem kaptak rajta. Vagyis hogy majdnem. De szerencsére időben sikerült elmenekülnöm. A fickó állítólag egy tagbaszakadt állat volt, szegény feleségével nem törődött. Én igen… No, de régen volt már ez. Térjünk inkább a lényegre, kezdjük! Odakinn még sokan várakoznak.

 – Nos, igen, Mr. Dreyfuss. Az időnk pedig véges. Talán eddig is túlságosan belemerítkeztünk az intimitásokba. Nos, akkor, kezdje!

 A válogatást vezető férfi negyvenes éveiben járt, olyan bajuszt viselt, mint Burt Reynolds fénykorában, amikor még a Smokey és a bandita ment a mozikban. Az egész fizimiskája emlékeztetett Reynolds-ra, bár ő maga igen távol állt a színjátszástól. Szereplő válogatás tekintetében viszont a legjobb volt, éppen ezért ragaszkodott hozzá Lester Burke, aki saját bevallása szerint a tavalyelőtti arany szobrocskát is neki köszönhette. Ha akkor nem találja meg Edward Simpsont arra a szerepre, az egész film nem ért volna egy kalap szart sem. Ezt még a kritikusok is több helyütt hangsúlyozták, persze más megfogalmazásban. Valójában Simpson vitte a hátán a filmet, de olyan szerencsésen, hogy tökéletesen kiemelte a rendezői munkát is. Ám Lester Burke, Oscar ide vagy oda, nem szerette ugyanazt a patront többször ellőni, mindig is utálta az olyan koncepciókat, amikor egy sikeres dolgot a végletekig meglovagolnak és kiszipolyoznak. Simpson hajója révbe ért az ő filmjével, neki pedig nem volt több dolga vele. Szerette az új alapanyagot.

 A magas, jó kiállású, szőke férfi, aki küllemében szinte teljesen az ellentéte volt névrokonának, úgy mondta el azt a néhány mondatot, hogy Henry Lowton, a casting manager nem tudott megszólalni. Egyből tudta, hogy teljesen fölösleges meghallgatnia a többieket, akik ott álltak kinn reménykedve, hogy bekerülhetnek egy Oscar-díjas rendező filmjébe. Lowton végigsimított Burt Reynolds-bajuszán – mindig így tett, amikor leplezni próbálta izgatottságát – és csak annyit mondott, igyekezve palástolni az örömét:

 – Köszönjük, Mr. Dreyfuss! Kérem, várjon odakinn egy kicsit!

 Lowton egyből tudta, hogy új csillagot fedezett fel, olyat, aki több mint tökéletes a szerepre, Burke rendezői keze alatt pedig világsztárrá fog avanzsálni egyetlen filmszereppel. Mellette ülő kollégái, Esther Benton és Duke Holland látták rajta, hogy megtalálta az igazit, és cinkos mosollyal összenéztek. Csak akkor szólaltak meg, amikor Dreyfuss betette maga mögött az ajtót.

 – Ő lesz az, ugye? Szerintem zseniális a pasas! Esther, te mit mondasz? – Duke levette vastag keretes szemüvegét, és rutinosan törölgetni kezdte egy papírzsepivel. A nő elismerő fintorral bólogatott.

 – Telitalálat a fickó. Szerintem Lester imádni fogja. Nyugodtan elküldhetjük haza a többieket.

 Lowton bólogatott.

 – Fogalmam sincs, hol volt eddig ez a tag, de tuti, hogy erre született. Most mégis azt mondom, még várjunk egy kicsit. Kimennék pár percre…

 – Menj csak. Nekünk sem árt egyet nyújtózni.

 Ahogy állt az épület mögött az egyik szemetes konténernek támaszkodva, és szívta a cigarettáját, a gondolatok sűrűn csapkodó villámokként cikáztak az agyában. A fickó, Dreyfuss, csakugyan remek volt, tökéletes. Egy olyan tapasztalt, öreg róka, mint ő, már egy mondatból is leveszi. Mégis volt itt valami, ami miatt gondolkodóba esett. A kis párbeszédük, mielőtt elkezdte a felolvasást.

 Megrohanták az emlékek. Jó hét éve történt, amikor hazaérve az ágyban találta Irene-t, a feleségét. A szobát áthatta a szeretkezés félre nem ismerhető illata, mindent belengett az idegen aura, és Lowton tudta, hogy felszarvazták. Sok ilyen esetet hallott már, de soha sem gondolta volna, hogy ez ennyire fájhat. Fájt, méghozzá szinte elviselhetetlenül. Lowton pedig, bár a fizikuma félelmetes volt, nem volt indulatos fajta. Ránézett lapátkezeire, és fejében visszhangoztak Dreyfuss szavai. „A fickó egy tagbaszakadt állat volt, szegény feleségével nem törődött”.

 No, igen. Napi tizenhat óra munka mellett ez nehezen megy. De miért gondolja azt, amit? Lehet, hogy ez a Dreyfuss nem is az a fickó. Hiszen nem látta, nem láthatta. Megcsalások történnek nap mint nap a világban, mert az emberek nem bírnak magukkal. Sosem jó nekik az, ami van, mindig másra vágynak, s csak akkor szembesülnek igazán vele, hogy milyen ostobák, amikor elveszítik azt, aki mellettük volt.

 Igazság szerint a házasságuk Irene-nel már amúgy is döcögött, s ő nem ért rá törődni vele. Akkor is épp Lester Burke szekerét tolta, ahogy most is azt teszi. Irene már mással él, az esetet követően néhány hónap múlva elváltak, ő pedig egy üres lakásba tér haza esténként, ha egyáltalán hazatér, és nem egy bárban múlatja az időt.

 Lehet, hogy ezzel a Mark Dreyfuss-szal csalta meg őt Irene akkor? Végül is fiatal, jóképű, és az ágyban minden bizonnyal egy csődör. Úgy érezte, egyre jobban kezdi hatalmába keríteni a kíváncsiság, ami még mindig jobb volt, mint a düh. Hiszen lehet, hogy nem Dreyfuss volt az. Ki kell derítenie, még mielőtt tovább adja Burke-nek.

 Mintegy válaszként a gondolataira megjelent Mark Dreyfuss, épp egy doboz Pall Mall-ból pöckölgetve elő egy szálat. Úgy illesztette a szája sarkába, mint a harmincas évek mozis férfi ideáljai, csak a ballonkabát és az enyhén félrecsapott kalap hiányzott róla. Most, hogy így látta, nappali fénynél, szabadban, konstatálta, hogy nem csak jó kiállású, de egyenesen sztár alkat a fickó. Csak plusz pont a valódi sztárrá válásához. Tehetséges és jól néz ki. Lester Burke dirigálása alatt csakis világsztár válhat belőle. Filmenként akár tízmilliót fog keresni, saját szigetet vesz és egy félperces reklámszpotért is annyi pénzt fog kaszálni, amennyit ő csak filmeken látott.

 Lowton nem irigyelte senkitől a sikert. Elfogadta saját helyét a világban és ennek tükrében végezte a dolgát. De most valahogy nem hagyta nyugodni, hogy talán ez a fickó…

 – Elnézést, Mr. Lowton, csatlakozhatok? Ezek a hülye törvények! Már sehol sem lehet bagózni. Gondoltam, megkerülöm az épületet…

 – Csak nyugodtan. Ez egy szabad ország, legalábbis ennek az illúziójában ringatjuk magunkat.

 Csend telepedett közéjük, ahogy cigarettáztak. Lowton elnyomta a csikket a fém szemetes oldalán, és készült visszamenni, de tudta, hogy a fickó nem véletlenül jött ki. Nem hitt a véletlenekben. Éppen rá gondolt, és ő megjelent. Ez lehetett valami jel is.

 – Mondja, Dreyfuss, ugye mi még nem találkoztunk? – kérdezte a férfit.

 – Nem, még nem. Bár voltam már castingon Mr. Burke filmjéhez, de nem jutottam be ön elé.

 – Hmm… nos, szokott így lenni. Ha megtaláljuk, akit kerestünk, van úgy, hogy a többieket elküldjük. Fölösleges rabolnunk egymás idejét. Szerintem ez így korrekt.

 – Igen, ez így korrekt – bólogatott Dreyfuss.

 Lowton nem tudta, hogy kezdje el, milyen kérdést szegezzen neki. Furcsán venné ki magát, hogy az említett megcsalási eset felől érdeklődjön. Mint ha a gondolataiban olvasna, egyszer csak Dreyfuss kérdezett.

 – Mondja, Mr. Lowton, ugye nem lettem túl szimpatikus, amikor arról beszéltem benn, ugye?

 – Arról? Mire céloz? – játszotta az értetlent Lowton, mert valójában meglepte a kérdés.

 – Amikor a segítségemmel követtek el házasságtörést. Amikor erről beszéltem, mintha valamilyen árny suhant volna át az arcán. Bizonyára erkölcsös ember, és emiatt most rosszat gondol rólam.

 – Eszemben sincs – hazudott Lowton. – Ez itt a munkám. Mindenféle emberekkel dolgozom. A színészek nem angyalok, nagyon is gyarló lények. Ha erkölcsi alapon válogatnánk, kénytelenek volnánk a színészeket CGI animációkkal helyettesíteni.

 Dreyfuss elnevette magát.

 – Az jó, megkönnyebbültem. Tudja, olykor kissé túl sokat jár a szám. Így próbálom palástolni az izgalmat. Bekerülni egy Lester Burke moziba nem mindennapi lehetőség.

 – Még nem került be, hiszen tart a válogatás. Ha pedig meg akarja kérdezni, hogy jó volt-e, nos, egyelőre semmit sem mondhatok. De ha már szóba hozta azt a bizonyos esetet, meséljen róla! Igazán kíváncsivá tett. Tudja, nem minden nap adódik alkalma az embernek egy valódi Don Juan-nal találkozni.

 Dreyfuss ismét elnevette magát, arcán mintha kamaszos pír suhant volna át.

 – Régen volt, talán hat vagy hét éve.

 Lowton lélegzete megállt egy pillanatra. Lehet, hogy mégis ő az?

 – Sokáig tartott a titkos kapcsolat? Vagy csak amolyan alkalmi eset volt?

 – Nos, az a helyzet, hogy egyikünk sem vette túl komolyan a dolgot. Neki is szüksége volt valakire, és nekem is. Valójában nem terveztünk semmit. A férjét nem ismertem, igazság szerint ma sem tudom, ki volt az, de biztos valami menő fazon, mert elég helyre kis otthonuk volt.

 No, igen. Lowton nem szerepelt ugyan a filmek főcímeiben, és csak kevesek olvasták el a nevét a stáblistán, de mivel már jó ideje dolgozott az A-kategóriás filmek világában, volt neve a szakmában, és nem panaszkodhatott anyagilag sem, még ha jövedelme messze is volt egy sztárgázsitól. Irene-nek nem kellett dolgoznia mellette, s a válás után csak azért nem fizetett neki tartásdíjat, mert az asszonyban még volt annyi gerinc, hogy ne erőszakoskodjon, főleg, hogy ő volt a hunyó. Igaz, hogy eleinte még próbálkozott, de amikor Larry Truman, Lowton ügyvédje leült vele egy kicsit csevegni, hirtelen megváltoztatta a véleményét.

 A dolog eddig passzolt, a titokzatos lovag szerepe ráillett Dreyfuss-ra. Lowton úgy gondolta, jobb lesz levágni a fölösleges kanyarokat, így hát megkérdezte:

 – Legalább a hölgy nevére emlékszik, Dreyfuss? Mert remélhetőleg nem csupán egy tárgyként él az emlékeiben.

 Dreyfuss-t kissé meglepte a kérdés, de válaszolt.

 – Természetesen. Azért, mert nem szerelem volt, még emlékszem a nevére. Irene. Csak a keresztneveknél maradtunk, fogalmam sincs, hogy hívhatták a férjét. De gondolom, ez ma már lényegtelen, azóta biztos élik megszokott életüket. Bár nem hinném, hogy egy ilyen fazon mellett rendbe jöhetett a házasságuk. Ahogy szinte zabáltuk egymást, nos, az asszony mohóságából arra következtettem, hogy nemigen volt közöttük már szex.

 Lowton uralkodott magán, hogy ne szorítsa ökölbe a kezét. A fickóval ellentétben ő nem volt színész, de igyekezett úgy viselkedni, hogy ne látszódjon rajta, mennyire hatottak rá az elhangzottak. Most már tudta, biztos volt benne. Dreyfuss az, ez a fickó kefélgette a feleségét a saját ágyukban. Most pedig épp rajta múlik, hogy a világ egyik legismertebb sztárjává váljon. Lowton egyszerre érzett dühöt és egyfajta elégtételt is, hiszen a kezében volt a fickó sorsa.

 Amikor visszament, Esther és Duke mindketten fánkot ettek egy dobozból. A nő hosszú, sovány arca mókás látvány volt rágás közben. Felé nyújtották a dobozt, de ő nem kért.

 – Nos, Henry? Folytatjuk még, vagy megvan a nyerő? – kérdezte Duke, szemében a remény csillogásával. A csillogás gyorsan elillant, és arca szinte kérdőjellé változott, amikor Lowton közölte velük, hogy folytatják a meghallgatást.

 Fárasztó nap volt, főleg a két asszisztensnek. A jelentkezők csapnivalóan mondták el a pár soros szöveget. Lowton valójában nem is a jelentkezőket figyelte. A szöveg, amit mondtak, a házasságtörést leleplező férj indulatai, lassan a részévé váltak, nem véletlenül. Henry Lowton, a joviális fickó, aki mindig igyekezett mindent békésen rendezni, és nem engedte meg magának a negatív érzelmek luxusát, ahányszor újra végighallgatta a szöveget, egyre dühösebb lett. A nap végére olyan düh és bosszúvágy hatalmasodott el rajta, hogy a pillantásával is ölni tudott volna. Igyekezett kerülni kollégái tekintetét, és alig várta, hogy végre elhagyhassa az épületet.

 Nem ment a bárba, hanem egyenesen haza vezetett. Először arra gondolt, felhívja a volt feleségét, hogy rákérdezzen a fickó nevére, akivel akkoriban csalta, de rájött, hogy súlyos hiba lenne, annak tükrében, amire készült. Mert bizony készült valamire.

 Egy darabig csak ült és nézte Dreyfuss telefonszámát, amit kiírt az adatlapjáról, aztán döntött. Nem otthonról, hanem egy elhagyott, de működőképes telefonfülkéből kezdeményezte a hívást. Dreyfuss már másodszori kicsengésre felvette.

 – Meglepetés parti? Ilyet még nem is hallottam! Ez… Mr. Lowton, el nem tudja képzelni, mi játszódik most le bennem. Egy álmom vált valóra! Beválogattak egy Lester Burke filmbe! Ezt… ezt nem hiszem el!

 Lowton kocsijában ültek, a motor halkan duruzsolt. Odakinn szinte senki sem járt az éjszakában, csak messze suhant el néhány elhaladó autó fénye, fürge fénycsíkot vetítve a két férfi arcára.

 – Méghozzá a főszerepre! – mondta teli szájjal vigyorogva Lowton. – Lester még az este meg akarta nézni a felvételeket. Mivel a többség elég gyengén muzsikált, csak azt a párat mutattuk meg, akik szóba jöhettek. Maga pedig toronymagasan vezetett. Igazság szerint rögtön tudtam, csak hát tudja, hogy van az. A tisztesség azt kívánta, hogy meghallgassuk a többieket is. Bár tudtam, hogy fölösleges. Talán ezért is látszottam kissé frusztráltnak. Fárasztó nap volt, de végül is megérte. – Lowtont magát is meglepte, milyen természetesen tud hazudni. – Lester meg igazán fura fickó, majd meglátja. Szeret ünnepelni, ez szinte az ars poeticája. Olyan ez nála, mint valami szerencsehozó szertartás. Ha megvan az, akit keresett, mindig megünnepli, olyankor csapunk egy bulit. Fáradtság ide vagy oda, a szokás az szokás. Remélem, betartotta az egyezségünket, és nem újságolta el a hírt senkinek, a beszélgetésünket követően? Lester nem szereti az ilyesmit, babonás.

 – Viccel, Mr. Lowton? Egyből rohantam önhöz, a találkozóra! Én… én egyáltalán nem vagyok fáradt! Éjjel egy partiba hív Lester Burke? Hogy az istenbe lennék fáradt!? Menjünk, ne várassuk!

 Ekkor Lowton egy kendőt vett elő.

 – Csak egy kis apróság, Mark. Lester igen ismert ember, és vannak az életének bizonyos szegmensei, amiket szeret titokban tartani, addig, amíg személyesen nem ismer valakit. Önt még nem ismeri, bár már rajong magáért. De van egy szokás. Tudja, a partit a saját ranch-én szoktuk tartani. Csak a közeli ismerősei tudják, melyik az övé. Aki még nem az…

 – Ne is folytassa, Mr. Lowton! Értem! Most még nem szabad látnom, merre megyünk, Mr. Burke szeretné megőrizni a privát titkát. Kösse csak nyugodtan a szemem elé azt a kendőt!

 Lowton örült, hogy ilyen könnyen ment. No, igen, ezek a feltörekvő kis színészecskék akár a seggét is kinyalnák, csak hogy teljesüljön az álmuk.

 – Csak odafelé szükséges ez, biztosíthatom. Néhány óra múlva már úgyis olyan lesz, mintha ezer éve ismernék egymást Lesterrel.

 Lowton módszeres alapossággal kötötte fel a fekete kendőt, ügyelve rá, hogy Dreyfuss semmit se lásson. – Így ni! – mondta, és barátságosan meglapogatva a férfi hátát, sebességbe tette az autót. A Lexus zajtalanul fúródott bele az éjszakába, miközben Henry Lowton bajuszos szája széles, kaján mosolyra húzódott.

 Ahogy Dreyfuss korábban megjegyezte, Lowton egy „tagbaszakadt állat” volt, így semmi probléma sem volt a fizikai erejével, mégis megizzadt, mire a hat láb magas, fekete nylonnal körbetekert és kötelekkel jól összekötözött hullát elcipelte a zsaluig. Az építkezés őrei épp javában kártyáztak, de maga az őrzés is egy vicc volt, gyakorlatilag semmi értékes sem volt, amit ellophattak volna. A gépeket korszerű riasztó védte, a kivitelező pedig – aki Lowton unokatestvére volt – úgy gondolta, a mozgásérzékelő még luxus az építkezésnek ebben a szakaszában.

 A talajba ásott árok jó tizenöt méter mély volt, a zsalufalak meredeken tűntek el a sötétségben. Dreyfuss becsomagolt teste tompán puffant, amikor leért az aljára. Lowton a biztonság kedvéért rászórt még néhány lapát földet, nehogy valamelyik melós észrevegye a fekete nylon csomagot, mielőtt másnap elkezdenék a zsalu közé engedni a betont.

 – Na, milyen a parti, baromarc? – sziszegte az árokba, aztán utána is köpött egyet.

 Henry Lowton úgy gondolta, a lelkiismeret nem hagyja békén az olyanokat, akik gyilkosságot követnek el, de meglepve tapasztalta, hogy remekül aludt. Pihenten ébredt, és másnap – mivel a legesélyesebbnek tartott Dreyfuss nem jött vissza, és el sem tudták érni – folytatták a válogatást. Igaz, hogy aznap sem találtak senkit, aki alkalmas lett volna, de mégis úgy döntöttek, korábban végeznek. A casting managernek erre jó oka volt: még látni akarta az építkezést nappali fénynél.

 Hazafelé menet tett egy kis kerülőt az építkezés felé, azzal az ürüggyel, hogy beszéljen pár szót az unokatestvérével. Otto, az építésvezető még ott volt, éppen haza készült. Beültek még egy negyed órára az irodakonténerbe, megitták a termoszban maradt kávét, és elbeszélgettek, s mindeközben Lowton elégedetten konstatálta, hogy az aznapra tervezett betonozást sikeresen befejezték. Dreyfus testét immár több száz köbláb beton takarta.

 Néhány nap múlva találtak egy megfelelő fickót a megcsalt férj szerepére, fél év múlva már a forgatáson is túl voltak, s bár a film mérsékelt sikerrel debütált a mozikban, Lowton elégedett volt. A bemutatón igazi meglepetésként érte, amikor találkozott Irene-nel, az exnejével. Gerard Tomlin-nal, egy kanadai impresszárióval érkezett, akivel kedélyesen el is beszélgettek a bemutató után. Dreyfuss eltűntetésével minden tüske eltűnt belőle exnejével kapcsolatban, és a beszélgetés olyannyira jól sikerült, hogy órákon át iszogattak, nevetgéltek hármasban Lowton lakásán.

 Amikor Gerard kissé spiccesen, Quebec-i franciás akcentusával bejelentette, hogy felkeresi az illemhelyet, Lowton eligazította, és kettesben maradtak Irene-nel. Az asszony is kissé spiccesnek tűnt, de amikor Gerard kiment, komoly kifejezés ült ki még mindig szép arcára.

 – Tudod, Henry, lehet, hogy nem számít már, sőt, biztos, hogy nem, de tartozom egy vallomással.

 Lowton kezében megállt a pohár – aznap este már a sokadik –, amikor látta exneje arcán, hogy valami komoly dologról van szó. „Csak nehogy azt mondja, hogy bánja, hogy szétváltunk!” gondolta, és nagyot kortyolt a habzóborból.

 – Ki vele, nehogy úgy érjen véget ez a remek nap, hogy nem könnyítettél a lelkeden!

 Ezen mindketten elnevették magukat, de Irene ismét komoly lett.

 – Gerardról van szó – mondta komolyan.

 – Hé, csak nem az áldásomat kéred? Ám legyen! Sokasodjatok és szaporodjatok, hajtsátok uralmatok alá a Földet! – Lowton nevetni akart saját poénkodásán, de nem tudott, látván, hogy Irene nem nevet vele.

 – Tudod, régen tart a kapcsolatunk Gerard-dal. Eleinte egyikünk sem gondolta, hogy ez komolyabb is lehet, Gerard is nős volt, nekem meg ott voltál te…

 Lowton kiegyenesedett ültében, ivás közben majdnem elharapta a pohár szélét.

 – Miről beszélsz, Irene? Mi már hét éve nem vagyunk együtt.

 – Igen, tudom, és azt is, hogy miattam. Tudtam, kihez megyek hozzá, tudtam, hogy a munkád nem egy sima, kilenctől ötig tartó dolog, hanem egy életmód, egy hivatás. Ez Hollywood, nem a Walmart. Mégis éreztem, hogy egyre boldogtalanabb vagyok melletted, és láttam, hogy te sem vagy boldog. Gerarddal egy ugyanilyen filmbemutatón találkoztunk. Még a filmre is emlékszem, a „Spekulánsok” volt az. Lester első igazi sikere. Amit persze jórészt neked köszönhet, te találtad meg hozzá Arthur Winnings-et és Anna Pelvint. Talán nem emlékszel már rá, de Anna, a kanadai színésznő, Gerard ügyfele volt, ő volt az ügynöke, ő szervezte le veled a castingot.

 Lowton körül megfordult a szoba, ami lehetett volna az elfogyasztott alkoholtól is, de nem attól volt. Sőt, Lowton egyre inkább azt érezte, ahogy az ital ellenére is kezd vészes gyorsasággal kijózanodni.

 – Várj, csak nem azt akarod mondani, hogy Gerard volt ott. Akkor…

 – De. Éppen ezt akartam mondani neked. Szégyellem, és tudom, hogy lehet, hogy nem a legjobb, hogy most ezzel előhozakodtam, de úgy éreztem, hogy…

 – Az isten verje meg! – Lowton letette a poharat, mert érezte, hogy ha nem teszi le, összeroppantja, és szétvágja a kezét az üveggel.

 – Ó, hát ennyire gyűlölöd?

 – Nem! Nem… nem értheted. – Lowton érezte, hogy elviselhetlen hányinger lesz úrrá rajta.

 – El akartuk mondani neked, de mindkettőnk élete, Gerardé és az enyém is olyan bizonytalan volt. Csak egymásba habarodtunk, de egyikünknek sem volt elég bátorsága, hogy kilépjen a házasságából, pedig azt kellett volna tennünk! Őszintén, egyenes gerinccel. Meg tudsz nekem, nekünk bocsátani, Henry? – Irene e mondatokat már sírva mondta. Lowton pedig belenézve a szemébe egyáltalán nem tudott haragudni rá. Sem rá, sem pedig Gerardra, aki még kinn dudorászott a fürdőszobájában. Csak egyvalakire haragudott, az pedig Henry Lowton volt.

 Amikor Irene és Gerard elmentek, és ő egyedül maradt a lakásban, tudta, hogy ez az egyedüllét csak látszólagos. Tudta, hogy már soha többé nem lesz egyedül, még ha magányos is lesz. A jókora hall homályba vesző részében egy magas férfi sziluettjét látta kirajzolódni. Nem mozdult, nem tett semmit, de érezte, hogy őt nézi. Csak egy sziluett, egy körvonal volt, nem több. De ezt a sziluettet látta, bárhova ment. Ott ült vele az autóban, ott állt a forgatásokon, ott állt az ágya mellett, amikor félálomban fetrengett. Henry Lowton tudta, hogy ezután már mindig ott lesz vele ez az árny. Csendben, vádlón, fenyegetőn.