BERTA ÉS A BERETTA

 Tyll Forest

BERTA ÉS A BERETTA

 Az egész azzal a hülye konzervvel kezdődött. Ha Berta tudta volna, hogy mi kerekedik ki belőle, inkább némán tűrte volna az éhséget, mert hogy még csak kenyér sem volt otthon. Berta viszont éhes volt és valami rejtélyes oknál fogva – ki tudja, miért, hiszen a nőknél az ilyesmi általában kiszámíthatatlan – éppen a konzerv kukoricát kívánta. Kívánhatott volna egy hamburgert vagy egy sajtos pizzát, amit házhoz szállítanak akár éjszaka is, de nem, ő kimondottan arra a feltépős konzerv kukoricára vágyott, amivel tele vannak az élelmiszerüzletek.

 Berta meglehetősen lusta volt, de ezúttal kukorica utáni vágya felülkerekedett lustaságán, és nekiindult a késő estének, ami már inkább éjszakába hajlott, hogy a három sarokra lévő kisboltban beszerezze az áhított élelmiszert. A környéken ez volt ez egyetlen üzlet, ami késő estig nyitva tartott, s csak tizenegy órakor húzta le a tulaj a rolót. Tizenegyig még volt fél órája, amennyi idő bőségesen elegendő, hogy még a kiszemelt TV műsorra haza is érjen. Ám ahogy említettem, Berta lusta volt, így esze ágában sem volt a háromsaroknyi utat gyalogosan megtenni, szóval kocsiba ült.

 A motor még csak el sem kezdett felmelegedni, amikor Berta recsegve behúzta a vénséges Geo kézifékjét a „Roland és Roland” vegyesbolt előtt és kikászálódott közel száznyolcvan centis termetével a mélyen fekvő ülésből.

 „Jó volna nekem is egy SUV, amit emberi léptékre szabtak, nem ez a hobbit járgány!” – morogta, mialatt a kivilágított ajtó felé igyekezett. Amint belépett, rögtön meg is látta a vörös, göndör hajú eladót, aki olyan pofát vágott, mint aki a nadrágjába piszkított. Valójában nem is járt messze a valóságtól, mert az eladó, aki történetesen a boltocska nevében szereplő Rolandok egyike volt, épp azon igyekezett, hogy visszatartsa a vizeletét, ugyanis a nemi szervére éppen egy 9 milliméteres Beretta csöve irányult, amit az a fickó tartott, akit Berta nem láthatott a cukorkás állvány takarásában.

 Bertának egyébként meggyőződése volt, hogy ez a Roland meg a másik, aki inkább az áruszállítást meg a bolt egyéb ügyeit szokta intézni, valójában buzibarátok, és olykor, gyér forgalmú langyos estéken zacsipacsizgatnak a raktár fűszerszagú félhomályában. Bertának ismét bevillant ez a gondolat, és előtörni készülő kuncogását próbálta visszafojtani, amikor észrevette, hogy mi a helyzet.

 Rögtön kapcsolt, hogy neki itt semmi keresnivalója, de ahhoz már késő volt, hogy sarkon forduljon. A Beretta csöve felváltva mutatott hol őrá, hol pedig a rőt hajú Roland kincstári ereklyéire. Bertának az is eszébe villant – mert hogy válsághelyzet ide vagy oda, neki folyton járt az agya -, hogy Roland cerkája valószínűleg mogyorónyi méretűre zsugorodott a félelemtől. Ez tisztán látható volt az arcán is. Petyhüdt, sápadt lángosra emlékeztető, szeplőkkel tarkított arcán fénylő verítékcseppek gördültek le. Pocsolyaszín szeme két félbevágott főtt tojásra emlékeztetve dülledt elő és a szája széle remegett.

 A rabló egy barnás bőrű latino fickó volt, hátrafordított baseball sapkával a fején. Kissé kancsal volt, ami már azért is zavaróan hatott, mert nem lehetett pontosan tudni, hogy hova néz. Az a tipikus külvárosi drogos csóringer, akinek a napi adagra kell a lóvé.

 – Kezeket fel, ribanc! – rikácsolta, és kezében kissé remegni látszott a fegyver. Berta látott már Berettát, az egyik expasija elvitte egy lőgyakorlatra. Ugyanez a típus volt, ahogy meg tudta ítélni, de mégis, valahogyan más. Ahogy pedig a srác kezében remegett – jó ha a tag megvolt hatvan kiló vasággyal együtt  –, az arról árulkodott, hogy pillekönnyű. Márpedig Berta amikor megfogta a lőgyakorlaton azt a stukkert, annak igen tekintélyes súlya volt. Csupa acél, egy kézzel csak a profik tudnak lőni vele, de még ők is keményen megtámasztják a másik kezükkel. Olyan, mint ha egy féltéglát kellene kitartani. Az ember válla begörcsöl tőle. Ez a macskajancsi meg fél kézzel tartja már ki tudja mióta, ráadásul vékonyabb a karja, mint Twiggy-é, a régmúlt idők cérnavékony modelljéé. Ugyanakkor nem éppen egy olcsó darab, feketén is szép summát kérnek érte. Miből telne egy ilyen csóró junkie-nak egy ilyen drága fegyverre? Lehet, hogy lopta, de az nem valószínű.

 Berta ilyen elemző típus volt. Folyamatosan járt az agya, rögtön megoldásokat keresett. Ezúttal pedig arra a következtetésre jutott, hogy a fegyver csak egy műanyag játékpisztoly, így nincsenek igazán veszélyben. Úgy gondolta, kockáztat, és feltartott kézzel bár, de közelebb lépett.

 – Haver, azt ugye tudod, hogy vesz a kamera? Én a helyedben szétlőném. – mondta és kacsintott.

 – Hol van? – kérdezte a rabló és idegesen kapkodta a fejét, mint egy veréb.

 – Ott ni! – mutatott az egyik sarokba Berta. – De már úgyis felvett egy csomó mindent, szóval eső után köpönyeg.

 – Milyen köpönyegről hadoválsz? – makogta a rabló idegesen, nyilvánvalóvá téve, hogy intellektusa még ahhoz is gyenge, hogy tisztában legyen az idiómákkal.

 – Mindegy, hagyjuk! – sóhajtott Berta és Rolandra nézett.

 – Add neki oda, amit kér, és hadd menjen mindenki a dolgára.

 A latino most Roland tökéről az arca felé mozdította fel a Berettának látszó tárgyat. Roland összehunyorította a szemét és görnyedten, vinnyogni kezdett.

 – Odaadnám, de üres a kassza! A társam már elvitte, épp zárni készülök. Három órája nem járt itt vevő. Vigyen amit akar, de pénz az itt nincs!

 – Akkor szétloccsantom a hülye fejed! Azt akarod, he? Nyisd ki azt a kibaszott kasszát!

 Roland kinyitotta. Csakugyan üres volt, csak némi apró csörrent meg a fakkokban.

 A rabló szörnyű pofákat vágott, látszott, hogy szenved, ráadásul a düh is majd’ szétvetette. Egyre gyorsabban váltogatta a célt. Berta, Roland, Berta, Roland, Berta… Aztán odaugrott a lány mellé és hirtelen a halántékához nyomta a fegyvert. Berta hideget érzett, pontosan olyan hideget, amilyen hideg egy acélcső. Basszus, ez nem műanyag! – villant át az agyán.

 – Akkor elmegyünk a ribanccal sétálni egy ATM-hez. Levesz nekem pénzt! Amennyit csak tud! Ugye, ribanc?!

 A srác szinte sikított. Ilyen közelről még bántóbb volt a hangja. Berta tudta, hogy egy ilyen kiszámíthatatlan ipsével ő nem fog többszáz métereket menni, ráadásul a kártyája sem volt nála. Villámgyorsan cselekedett. Ahogy azt egy filmen is látta. Bravúros mozdulattal kifordult a pisztolycső elől, s ugyanabban könyökkel keményen orrba vágta a rablót. Csont reccsent, vér fröccsent. Berta alig akarta elhinni, hogy ezt meg merte csinálni, azt pedig még kevésbé, hogy sikerült is. De nem állt le csodálkozni. Valami földöntúli erő szállta meg és késztette cselekvésre. Odébb taszította a srácot, aki felborult, ő pedig felkapta az acélból készült cukorkás állványt és lesújtott vele. Egyszer, kétszer, háromszor… nem számolta. Agyát elöntötte a bíbor köd. Roland úgy sikoltott, mint akit erőszakolnak. A fémállvány pedig fel-le járt Berta kezében és csattogott, csattogott, végül már csak cuppogott. A latin srác feje helyén csak egy csontszilánkokkal keveredett véres massza lett, agyveleje szanaszét a padlón a szétszóródott cukorkák között…

 Berta megállt, lihegett. Lassan tudatosult benne, hogy mit is tett, s ahogy tudata tisztult, meglátta a lába előtt mindössze néhány ujjnyira heverő pisztolyt. Megmozdította a lábát, belerúgott. A pisztoly tompa hangot adva csusszant a vériszamos padlón. Pont olyat, mint egy műanyag játékpisztoly. Mégegyszer belerúgott: kétségtelen, hogy műanyag. Játék. Berta elejtette a cukorkásállványt, ami viszont acélra valló hanggal zengve esett le.

 – Kurvaélet… – nyögte.

 

 – A kamera! – lihegte a még mindig rémült tekintetű Roland arcába. – Hol a videómagnó, ami veszi?

 Roland tekintete kissé kitisztult, hátrébb lépett a vérrel összefröcskölt lánytól.

 – Milyen videómagnó? Hol élsz te, a nyolcvanas években? Minden a vinyóra kerül. A raktárban, egy számítógépen. De… mit akarsz vele? Nagyon bedurvultál, de ez… ez akkor is jogos önvédelem volt! Le is lőhetett volna!

 Roland remegő ujjával a padlón fekvő srácra mutatott, legalábbis arra, ami maradt belőle. A feje helyén valami körülírhatatlan borzalom volt, az egyik lába pedig vadul rángatózott valami kósza idegtől. Aztán hirtelen tudatosult benne a látvány és agyát elárasztotta az a rezes, émelyítő vérszag, ami már töményen ült a kis bolt légterében. Elfordult a pulttól és a padlóra hányt.

 – Idefigyelj, te nagyonhülye! – sziszegte Berta. – A srácnál nem volt igazi fegyver! Gyakorlatilag fegyvertelen volt! Egy műanyag szarral hadonászott itt. Én meg kinyírtam itt egy fegyvertelen embert.

 – Nem, te nem csak kinyírtad. Péppé őrölted. – motyogta Roland elfúló hangon, a száját törölgetve. A boltban most már elviselhetetlen volt a szag, amit Roland okádéka emelt még durvább szintre. Berta és Roland úgy gondolták, ennél rosszabb már nem lehet a szag, amikor a padlón heverő hulla felől rottyanó hang hallatszott.

 – Ez… ez… most be… – motyogott rémülten Roland.

 – Igen, Beszart. A hullák beszarnak, nem tudtad? Mivel nem élnek, elernyed a záróizmuk.

 Roland megint hányt. Berta nem is értette, hogy ő miért nem. Keze-lába remegett. Körbehordozta a tekintetét a boltban, és megállapodott egy akkurátusan felhalmozott konzerv halmon.

 – A kurokica. Az a kibaszott kukorica…

 Roland egy papírtörlővel törölgette lángosszerű arcát. Kissé közelebb ment a földön heverő fegyverhez.

 – Műanyag? De nekem teljesen igazinak tűnt.

 – Egy pillanatra nekem is, amikor a fejemhez nyomta. Éppen ezért tettem azt, amit. De nagyon elragadott a hév.

 – Az nem kifejezés. De most mi legyen? Hívnom kell a zsarukat.

 – Csak azt ne! Mivel magyarázom meg ezt itt? Nem hogy kinyírtam, de ledaráltam csórikámat! A legjobb esetben is diliházban vagy valamilyen zárt intézményben végzem. Főleg, ha a zsaruk visszanézik a felvételt.

 – De… de ezzel itt mit lehet kezdeni? Szólni kell nekik, kötelesség. Én… én semmit sem csináltam, teljesen ártatlan vagyok. És a boltunkban most itt egy hulla meg ez a szag… Istenem!

 Roland a mobiljáért nyúlt. Berta tiltakozón felemelte a kezét. Vértől volt iszamos. Mint ha épp most most vágott volna le egy disznót.

 – Ne! Kérlek! Töröljük azt a kurva videót! Én meg eltűnök, azt mondod, hogy valaki más volt itt. Kérlek, hagyj ki ebből! Töröljük a…

 – A… azt nem… nem lehet! – dadogta Roland és kioldotta a képernyőzárat a telefonján. Ám a keze remegett, ideges volt és elejtette a mobilt, ami csattanva esett a padlóra, majdnem egy vértócsába. Lehajolt, hogy felvegye, de felegyenesedni már nem tudott, mert valami iszonyatosat csattant a tarkóján, ő pedig hasra esett. Keze belecsusszant a latino vérébe. Szeme előtt villódzó karikák táncoltak, megpróbált felállni, de a Berta által lesújtó állvány ismét a padlóra küldte.

 Kiabálni kezdett, ami rekedt sikoltozásra sikeredett. Alkatához képest jól bírta az ütéseket, de a sokadik után már nem jött ki hang a száján. Berta kezében a fémállvány úgy járt le-föl, mint a gőzkalapács.

 

 

 A fájlhoz nem tudott hozzáférni, a raktárban lévő gép jelszót kért. Régi darab volt, kimondottan csak arra lett odatéve, hogy rögzítse az eladótérben történő dolgokat, s két hét után törölje is azokat, tárhelyet biztosítva az új felvételeknek. Teljesen automatikusan működött. Berta nem volt egy komputerzseni, de azt ellenőrizni tudta, hogy az eldugott gép nem csatlakozik semmilyen hálózathoz vagy az internethez. Viszont a fájlokat így nem tudta törölni.

 Nem sokat teketóriázott, szétszedte a gépet és kiszedte belőle a merevlemezeket. Sok idejébe került, míg eltüntette a saját nyomait. A borzalmat maga mögött hagyva szállt vissza a Geo-ba, de még mielőtt beindította volna, egy Ford Transit Connect kisteher kanyarodott be mellé a bolt előtti kis parkolóba. Az oldalán „Roland és Roland” felirat virított, s Berta rögtön tudta, hogy a másik Roland érkezett meg. Azt is látta, hogy a tag észreveszi őt és mosolyogva átinteget. Szimpatikus fickó. Amikor kiszállt, Berta azt is rögtön levette izmos, férfias alkatáról, hogy ő játssza, vagyis már csak játszotta a férfiszerepet a vörös hajúval közös kapcsolatukban. Egy pillanatra megsajnálta, mert valóban szimpatikus volt. Az a fajta jó pasi, akit a nők nagyon sajnálnak, hogy meleg, mert nekik kellene. Nem is érette, mit evett azon a szerencsétlen vöröskén. Ám a sajnálaton túl első sorban önmagára kellett gondolnia, ezért hát nem indította be a Geo-t, hanem kiszállt, és széles mosollyal az arcán elindult a férfi felé. Örült, hogy a múltkor a kocsiban hagyta azt a váltás ruhát, ami most rajta volt, hiszen nagyon furcsán vette volna ki magát, ha a véres göncökben közeledne.

 – Helló! Csak nem a másik Roland? – kérdezte a legszebb hangján. Bár a pasas nyilvánvalóan meleg volt, de stílusával azonnal megnyerte.

 – De bizony! Látom, késve jött, Roli már bezárt, így nem kapott, amit akart. Nagyon sajnálom…

 A pasasnak még a hangja is kellemes volt.

 – Ó, igazán sajnálom, nem vagyok én ilyen tolakodó, de a barátját nem tudtam rávenni, hogy adjon egy kis tejet. Nagyon szigorúan tartja magát a rendhez. Ha esetleg megtenné, hogy beszél vele, és adna egy dobozzal, igazán hálás volnék. A dupláját is kifizetem. Tudja, a kisfiamnak hasgörcsei vannak, és ilyenkor csak a tej szokott segíteni rajta.

 – Roland nem adott? Pedig nála segítőkészebb srácot nem ismerek. Ejnye, Roli, hát kőből van a szíved?

 Berta felkacagott. Maga sem gondolta volna, hogy a szükség ilyen jó színésznővé varázsolja.

 – Jaj, ne bántsa szegényt! Valójában nagyon kedvesen utasított el, és megértem, hogy…

 – Jöjjön, bemegyünk, és adok tejet, amennyit csak akar. De ne terjessze el ezt, kérem, nem szeretnénk, ha ennek híre menne és rendszert csinálnának belőle az emberek. Ugye, érti…

 – Tökéletesen! A hálám örökké üldözni fogja!

 A férfi szélesen elmosolyodott.

 – Arra igazán nincs semmi szükség! Emberek vagyunk. De inkább ne a bejáraton menjünk, hanem hátul. Adja ide a pénzt, kiadom amit kér. Nem szeretném, ha valami erre járó meglátná, és azt gondolná, nyitva vagyunk. Akkor soha nem érünk haza.

 – Remek ötlet, én is ezt akartam javasolni! – mondta Berta és megindult a férfi után. Nézte magas, széles vállú alakját, a fenekét. Most aztán tényleg nagyon sajnálta, rettenetesen. De hát meglátta. Az a rohadt kukorica. Minden az miatt történt…