ADDIG NYÚJTÓZKODJ...

 

 Már negyedik napja nem jött álom a szemére. Kezdett aggódni, mert egész életében remek alvó volt. Olyannyira jó alvó volt, hogy bárhol, bármikor képes volt akár egy percen belül elaludni.

 Először azt gondolta, az étkezésével van a gond, ugyanis az emésztés kihatással van az alvás minőségére. Esetleg a nőket időszakosan gyötrő valamilyen hormonális dolog. De valójában ugyanúgy étkezett, ahogy mindig. Ebben semmit sem változott. Az úgynevezett változó kortól meg még kissé messze volt. Általában tizenegy előtt ágyba került. Nem nézett idegesítő műsorokat, nem hallgatott vad zenét, nem evett fűszereset, nem tett szert semmilyen új szokásra. Ugyanúgy élt, ahogy mindig is élt. Tudomása szerint a legjobb egészségnek örvendett.

 Esetleg az élelmiszerek minőségében történt valami olyan változás, ami ilyen módon kihathat az idegrendszerére?

 Feküdt az ágyában, ami nagyon kényelmes ágy volt, az egyik legdrágább, gyógyászatilag is tesztelt matrac, amit a kereskedelemben kapni lehetett. Feküdt és járt az elméje, azon gondolkodott, vajon mi okozhatja nála ezt az álmatlanságot, de nem tudott rájönni. Végül arra a döntésre jutott, hogy ha néhány napon belül nem javul a helyzet, szakemberhez fordul segítségért. Tavaly azzal a színes szemüvegű csajjal is ez volt az irodában, aztán kiderült, hogy agyrák. Januárban még majd’ kicsattant az élettől, tavaszra meg már lehúzta a rolót. De nem, vele ilyesmi nem eshet meg, pozitívan áll a dolgokhoz, elvégre ez csak egy kis álmatlanság. Inszomnia, abból is az enyhébb fajta, hiszen még csak pár napja tart. Kivár, és ha a dolog nem javul, haladéktalanul szakemberhez fordul.

 Amint ezt eldöntötte, kissé nyugodtabb lett, s mint ha valami álmosság-féle kezdett volna az agyára telepedni, amit ő boldogan üdvözölt, hiszen az elmúlt napok kialvatlansága már a munkájára is kezdte rányomni a bélyegét. Életében először figyelmetlen volt, hibázott is. Ez nem mehet így tovább!

 Befordult a fal felé, felvette a lehető legkényelmesebb pózt, s a lassú légzést gyakorolva nyugtatta zaklatott idegrendszerét. Lassan számolt közben. Egy, kettő, három, négy, belégzés. Kicsit benntart, majd szintén négyig számolva kienged. Egy, kettő, három…

 Valami megérintette a lábát. Riadtan rántotta be a takaró alá. Lassacskán rátelepedő nyugalma most hirtelen elillant, a helyét rémület és heves szívdobogás vette át. Egyedül élt, egyedül lakott ebben a lakásban, még csak háziállata sem volt. Márpedig az érintést határozottan érezte. Nem olyan volt, amit egy macska produkál, vagy amikor egy éjjeli lepke meglibbenti a szárnyával. Határozottan emberi kéz érintését érezte.

 Lehet, hogy nekem is agydaganatom van? Álmatlanság, idegi zavarok, hallucináció… Hülyeség! Egészséges vagyok, csak túlspirázom a dolgot. Egyedül fekszem a szobámban és mindjárt elalszom.

 Lábát kissé feljebb húzta és magzatpózban ismét elkezdte a lassú légzést. A tizedik be- és kilégzésre kezdtek elernyedni az izmai, jóleső nyugalom kezdett szétáradni a testében. Vigyázott, nehogy több oxigént vigyen be a szervezetébe, mint amennyit muszáj, mert akkor a dolog éppen fordítva sül el, akár hiperventiláláskor: éber lesz, felpörög, mint ha két kávét ivott volna meg. A lassú, kontrollált, egyenletes légzéssel már többször sikerrel járt, amikor kissé zaklatott volt. Most is egyre jobban, egyre nyugodtabbnak érezte magát, a néhány perccel ezelőtti dolgot – az érintést – már el is felejtette, s kezdte érezni a szemhéjára nehezedő jótékony erőt.

 Az érintés most erősebb volt. Sokkal erősebb. Erősebb és a takaró alatt.

 Felsikoltott, de lábát már nem tudta feljebb húzni, így is magzat pózba volt kuporodva. Inkább a fejére húzta a takarót, mint kislány korában. Iménti, éppen hogy elkezdődő nyugalma úgy röppent el, mint riadt madárcsapat a háztetőről. Azon kapta magát, hogy a fogai összekoccannak a rémülettől.

 De ilyen nincs! Képzelődőm!

 Mintegy a gondolatára érkező kihívó válaszként valami megfogta a nagylábujját. A valami érdes volt és hideg. Határozottan emberi kézre emlékeztetett, egy érdes és hideg emberi kézre.

 Egy hulla keze. Az ilyen hideg és… nyirkos!

 Felvonyított, mint egy kiskutya. Kiáltani akart, de bárhogy igyekezett, nem jött ki hang a torkán. A kéz – már ha kéz volt egyáltalán – elengedte az ujjat. Bár eddig nem kellett vizelnie, most úgy feszült a hólyagja, mint egy túlfújt lufi, úgy érezte, bármikor szétdurranhat. Az előbb még a lassú légzést gyakorolta, de most lihegve hiperventilált. Izzadt a takaró alatt, moccanni sem mert. Nem volt vallásos, sőt, újabban kimondottan ateista nézeteket vallott, most mégis imádkozni kezdett. Mivel saját gondolatai leblokkoltak, csak a Miatyánkot kezdte el nyüszítve kántálni. Amikor odaért, hogy „szabadíts meg a gonosztól”, akkor érezte meg a szagot.

 Penetráns, édeskés, gyomorforgató. A bomlás félreismerhetetlen szaga. Dögszag. Hullaszag.

 Elakadt az imában és elengedett a hólyagja. A meleg vizeletet mohón szívta magába a lepedő és a matrac, a vizelet szaga a dögszaggal elegyedett.

 A combja hátsó felén végigfolyó vizelet egy pillanatra kizökkentette jeges rémületéből. Elhatározta, hogy történjék bármi, felkapcsolja az ágy melletti lámpát, lerúgja a takarót és felkel.

 Háromra. Igen, háromra elfordulok a faltól, felkapcsolom a lámpát és véget vetek ennek a szarságnak! Akkor… egy… kettő… három!

 A takaró alatt maradva villámgyorsan fordult és nyúlt a kapcsoló felé. Ám a kapcsoló ismerős tapintása helyett keze valami mást tapintott. A valami nyirkosat, hideget és keményet. Tisztán érezte ujjbegyeivel rajta a körmöket is. Jó nagy körmöket…

 Vissza akarta rántani a kezét, de a kéz megragadta. Olyan erősen tartotta, mint egy satu. Nedvességet érzett a keze fején, mint ha valaki végig nyalná. Torkaszakadtából sikítani akart, de csak nyöszörgés jött belőle. Mint ha valami letekerte volna a hangerőt benne. A kéz elengedte, ő pedig visszarántotta a kezét a takaró alá. A rátapadt nyál hatványozottan árasztotta magából a dögszagot.

  – Menj innen! Hagyj békén! – hörögte rekedten a bűzös sötétségbe, egyre elfúló, fakó hangján. Válaszul a takaró sarka elkezdett emelkedni a lábánál…

 

xxx

 

 – Nem tudod, mi lehet a Magdival? Hetek óta nem láttam.

 A magas nő szorgalmasan pakolta a kockacukrokat a kávéjába. A mellette álló kopasz férfi keserűen itta. Nagyot kortyolt a sötétbarna italból. Kortyát fintor kísérte.

 – Nekem is hiányzik. Ugyanis ez a kávé vacak. A Magdi legalább jó kávét főzött. Mióta is..?

 – Egészen pontosan három hete és négy napja. El sem érem, pedig próbáltam hívni. A mobilja ki van kapcsolva.

 A kávézókhoz egy alacsony, tömzsi férfi csatlakozott.

 – Marad nekem is ebből a löttyből? Jól hallottam, Magdiról beszéltetek? Ezek szerint ti nem is tudjátok?

 – Mit? Ne idegesíts, csak nem..?

 – Én is a Zsófitól tudom. Tegnapelőtt találtak rá szegényre a saját lakásában. Az ágyában feküdt, már jócskán oszlásnak indult. A szomszédjai hívták ki a rendőröket a szag miatt. Állítólag úgy hemzsegtek a lakásban a legyek, hogy vágni lehetett őket.

 A magas nő és a kopasz férfi keze megállt a levegőben a kávéspohárral. A nő a szája elé tette a kezét, arca elsápadt.

 – Uramisten! Ez borzalmas!

 – Rettenetes, igen. Azt mondják, össze volt kuporodva, mint egy magzat. A szája nyitva volt, mint aki sikoltozás közben halt meg.

 – Mikor lesz a temetés? – kérdezte a kopasz férfi.

 – Nem tudom, talán a Zsófi többet tud ez ügyben. Megkérdezem. Ez a kávé pocsék. Miből van ez, kazánsalakból?

 – Lehet, hogy nem is kellene kávét innod – mondta a kopasz. –  Lehet, hogy ez a bajod!

 A magas nő meglepetten nézett a tömzsi férfira.

 – Csak nem a szíved? Valami baj van?

 – Nem, dehogy. Csak egy kis álmatlanság. De semmi komoly.

 A kopasz férfi a fejét ingatta.

 – Harmadik napja nem alszik. Ez már aggodalomra adhat okot. Nézd, a szeme is milyen karikás! Így meg fog betegedni.

 A tömzsi felnevetett.

 – Dehogy is! Tudod, hogy vasból vagyok. Ezer éve nem voltam beteg és mindig jó alvó voltam. Biztos kicsit több stressz ért. Ha még pár napig ez lesz, ígérem, orvoshoz megyek. De addig minek az ördögöt a falra festeni?

BERTA ÉS A BERETTA

 Tyll Forest

BERTA ÉS A BERETTA

 Az egész azzal a hülye konzervvel kezdődött. Ha Berta tudta volna, hogy mi kerekedik ki belőle, inkább némán tűrte volna az éhséget, mert hogy még csak kenyér sem volt otthon. Berta viszont éhes volt és valami rejtélyes oknál fogva – ki tudja, miért, hiszen a nőknél az ilyesmi általában kiszámíthatatlan – éppen a konzerv kukoricát kívánta. Kívánhatott volna egy hamburgert vagy egy sajtos pizzát, amit házhoz szállítanak akár éjszaka is, de nem, ő kimondottan arra a feltépős konzerv kukoricára vágyott, amivel tele vannak az élelmiszerüzletek.

 Berta meglehetősen lusta volt, de ezúttal kukorica utáni vágya felülkerekedett lustaságán, és nekiindult a késő estének, ami már inkább éjszakába hajlott, hogy a három sarokra lévő kisboltban beszerezze az áhított élelmiszert. A környéken ez volt ez egyetlen üzlet, ami késő estig nyitva tartott, s csak tizenegy órakor húzta le a tulaj a rolót. Tizenegyig még volt fél órája, amennyi idő bőségesen elegendő, hogy még a kiszemelt TV műsorra haza is érjen. Ám ahogy említettem, Berta lusta volt, így esze ágában sem volt a háromsaroknyi utat gyalogosan megtenni, szóval kocsiba ült.

 A motor még csak el sem kezdett felmelegedni, amikor Berta recsegve behúzta a vénséges Geo kézifékjét a „Roland és Roland” vegyesbolt előtt és kikászálódott közel száznyolcvan centis termetével a mélyen fekvő ülésből.

 „Jó volna nekem is egy SUV, amit emberi léptékre szabtak, nem ez a hobbit járgány!” – morogta, mialatt a kivilágított ajtó felé igyekezett. Amint belépett, rögtön meg is látta a vörös, göndör hajú eladót, aki olyan pofát vágott, mint aki a nadrágjába piszkított. Valójában nem is járt messze a valóságtól, mert az eladó, aki történetesen a boltocska nevében szereplő Rolandok egyike volt, épp azon igyekezett, hogy visszatartsa a vizeletét, ugyanis a nemi szervére éppen egy 9 milliméteres Beretta csöve irányult, amit az a fickó tartott, akit Berta nem láthatott a cukorkás állvány takarásában.

 Bertának egyébként meggyőződése volt, hogy ez a Roland meg a másik, aki inkább az áruszállítást meg a bolt egyéb ügyeit szokta intézni, valójában buzibarátok, és olykor, gyér forgalmú langyos estéken zacsipacsizgatnak a raktár fűszerszagú félhomályában. Bertának ismét bevillant ez a gondolat, és előtörni készülő kuncogását próbálta visszafojtani, amikor észrevette, hogy mi a helyzet.

 Rögtön kapcsolt, hogy neki itt semmi keresnivalója, de ahhoz már késő volt, hogy sarkon forduljon. A Beretta csöve felváltva mutatott hol őrá, hol pedig a rőt hajú Roland kincstári ereklyéire. Bertának az is eszébe villant – mert hogy válsághelyzet ide vagy oda, neki folyton járt az agya -, hogy Roland cerkája valószínűleg mogyorónyi méretűre zsugorodott a félelemtől. Ez tisztán látható volt az arcán is. Petyhüdt, sápadt lángosra emlékeztető, szeplőkkel tarkított arcán fénylő verítékcseppek gördültek le. Pocsolyaszín szeme két félbevágott főtt tojásra emlékeztetve dülledt elő és a szája széle remegett.

 A rabló egy barnás bőrű latino fickó volt, hátrafordított baseball sapkával a fején. Kissé kancsal volt, ami már azért is zavaróan hatott, mert nem lehetett pontosan tudni, hogy hova néz. Az a tipikus külvárosi drogos csóringer, akinek a napi adagra kell a lóvé.

 – Kezeket fel, ribanc! – rikácsolta, és kezében kissé remegni látszott a fegyver. Berta látott már Berettát, az egyik expasija elvitte egy lőgyakorlatra. Ugyanez a típus volt, ahogy meg tudta ítélni, de mégis, valahogyan más. Ahogy pedig a srác kezében remegett – jó ha a tag megvolt hatvan kiló vasággyal együtt  –, az arról árulkodott, hogy pillekönnyű. Márpedig Berta amikor megfogta a lőgyakorlaton azt a stukkert, annak igen tekintélyes súlya volt. Csupa acél, egy kézzel csak a profik tudnak lőni vele, de még ők is keményen megtámasztják a másik kezükkel. Olyan, mint ha egy féltéglát kellene kitartani. Az ember válla begörcsöl tőle. Ez a macskajancsi meg fél kézzel tartja már ki tudja mióta, ráadásul vékonyabb a karja, mint Twiggy-é, a régmúlt idők cérnavékony modelljéé. Ugyanakkor nem éppen egy olcsó darab, feketén is szép summát kérnek érte. Miből telne egy ilyen csóró junkie-nak egy ilyen drága fegyverre? Lehet, hogy lopta, de az nem valószínű.

 Berta ilyen elemző típus volt. Folyamatosan járt az agya, rögtön megoldásokat keresett. Ezúttal pedig arra a következtetésre jutott, hogy a fegyver csak egy műanyag játékpisztoly, így nincsenek igazán veszélyben. Úgy gondolta, kockáztat, és feltartott kézzel bár, de közelebb lépett.

 – Haver, azt ugye tudod, hogy vesz a kamera? Én a helyedben szétlőném. – mondta és kacsintott.

 – Hol van? – kérdezte a rabló és idegesen kapkodta a fejét, mint egy veréb.

 – Ott ni! – mutatott az egyik sarokba Berta. – De már úgyis felvett egy csomó mindent, szóval eső után köpönyeg.

 – Milyen köpönyegről hadoválsz? – makogta a rabló idegesen, nyilvánvalóvá téve, hogy intellektusa még ahhoz is gyenge, hogy tisztában legyen az idiómákkal.

 – Mindegy, hagyjuk! – sóhajtott Berta és Rolandra nézett.

 – Add neki oda, amit kér, és hadd menjen mindenki a dolgára.

 A latino most Roland tökéről az arca felé mozdította fel a Berettának látszó tárgyat. Roland összehunyorította a szemét és görnyedten, vinnyogni kezdett.

 – Odaadnám, de üres a kassza! A társam már elvitte, épp zárni készülök. Három órája nem járt itt vevő. Vigyen amit akar, de pénz az itt nincs!

 – Akkor szétloccsantom a hülye fejed! Azt akarod, he? Nyisd ki azt a kibaszott kasszát!

 Roland kinyitotta. Csakugyan üres volt, csak némi apró csörrent meg a fakkokban.

 A rabló szörnyű pofákat vágott, látszott, hogy szenved, ráadásul a düh is majd’ szétvetette. Egyre gyorsabban váltogatta a célt. Berta, Roland, Berta, Roland, Berta… Aztán odaugrott a lány mellé és hirtelen a halántékához nyomta a fegyvert. Berta hideget érzett, pontosan olyan hideget, amilyen hideg egy acélcső. Basszus, ez nem műanyag! – villant át az agyán.

 – Akkor elmegyünk a ribanccal sétálni egy ATM-hez. Levesz nekem pénzt! Amennyit csak tud! Ugye, ribanc?!

 A srác szinte sikított. Ilyen közelről még bántóbb volt a hangja. Berta tudta, hogy egy ilyen kiszámíthatatlan ipsével ő nem fog többszáz métereket menni, ráadásul a kártyája sem volt nála. Villámgyorsan cselekedett. Ahogy azt egy filmen is látta. Bravúros mozdulattal kifordult a pisztolycső elől, s ugyanabban könyökkel keményen orrba vágta a rablót. Csont reccsent, vér fröccsent. Berta alig akarta elhinni, hogy ezt meg merte csinálni, azt pedig még kevésbé, hogy sikerült is. De nem állt le csodálkozni. Valami földöntúli erő szállta meg és késztette cselekvésre. Odébb taszította a srácot, aki felborult, ő pedig felkapta az acélból készült cukorkás állványt és lesújtott vele. Egyszer, kétszer, háromszor… nem számolta. Agyát elöntötte a bíbor köd. Roland úgy sikoltott, mint akit erőszakolnak. A fémállvány pedig fel-le járt Berta kezében és csattogott, csattogott, végül már csak cuppogott. A latin srác feje helyén csak egy csontszilánkokkal keveredett véres massza lett, agyveleje szanaszét a padlón a szétszóródott cukorkák között…

 Berta megállt, lihegett. Lassan tudatosult benne, hogy mit is tett, s ahogy tudata tisztult, meglátta a lába előtt mindössze néhány ujjnyira heverő pisztolyt. Megmozdította a lábát, belerúgott. A pisztoly tompa hangot adva csusszant a vériszamos padlón. Pont olyat, mint egy műanyag játékpisztoly. Mégegyszer belerúgott: kétségtelen, hogy műanyag. Játék. Berta elejtette a cukorkásállványt, ami viszont acélra valló hanggal zengve esett le.

 – Kurvaélet… – nyögte.

 

 – A kamera! – lihegte a még mindig rémült tekintetű Roland arcába. – Hol a videómagnó, ami veszi?

 Roland tekintete kissé kitisztult, hátrébb lépett a vérrel összefröcskölt lánytól.

 – Milyen videómagnó? Hol élsz te, a nyolcvanas években? Minden a vinyóra kerül. A raktárban, egy számítógépen. De… mit akarsz vele? Nagyon bedurvultál, de ez… ez akkor is jogos önvédelem volt! Le is lőhetett volna!

 Roland remegő ujjával a padlón fekvő srácra mutatott, legalábbis arra, ami maradt belőle. A feje helyén valami körülírhatatlan borzalom volt, az egyik lába pedig vadul rángatózott valami kósza idegtől. Aztán hirtelen tudatosult benne a látvány és agyát elárasztotta az a rezes, émelyítő vérszag, ami már töményen ült a kis bolt légterében. Elfordult a pulttól és a padlóra hányt.

 – Idefigyelj, te nagyonhülye! – sziszegte Berta. – A srácnál nem volt igazi fegyver! Gyakorlatilag fegyvertelen volt! Egy műanyag szarral hadonászott itt. Én meg kinyírtam itt egy fegyvertelen embert.

 – Nem, te nem csak kinyírtad. Péppé őrölted. – motyogta Roland elfúló hangon, a száját törölgetve. A boltban most már elviselhetetlen volt a szag, amit Roland okádéka emelt még durvább szintre. Berta és Roland úgy gondolták, ennél rosszabb már nem lehet a szag, amikor a padlón heverő hulla felől rottyanó hang hallatszott.

 – Ez… ez… most be… – motyogott rémülten Roland.

 – Igen, Beszart. A hullák beszarnak, nem tudtad? Mivel nem élnek, elernyed a záróizmuk.

 Roland megint hányt. Berta nem is értette, hogy ő miért nem. Keze-lába remegett. Körbehordozta a tekintetét a boltban, és megállapodott egy akkurátusan felhalmozott konzerv halmon.

 – A kurokica. Az a kibaszott kukorica…

 Roland egy papírtörlővel törölgette lángosszerű arcát. Kissé közelebb ment a földön heverő fegyverhez.

 – Műanyag? De nekem teljesen igazinak tűnt.

 – Egy pillanatra nekem is, amikor a fejemhez nyomta. Éppen ezért tettem azt, amit. De nagyon elragadott a hév.

 – Az nem kifejezés. De most mi legyen? Hívnom kell a zsarukat.

 – Csak azt ne! Mivel magyarázom meg ezt itt? Nem hogy kinyírtam, de ledaráltam csórikámat! A legjobb esetben is diliházban vagy valamilyen zárt intézményben végzem. Főleg, ha a zsaruk visszanézik a felvételt.

 – De… de ezzel itt mit lehet kezdeni? Szólni kell nekik, kötelesség. Én… én semmit sem csináltam, teljesen ártatlan vagyok. És a boltunkban most itt egy hulla meg ez a szag… Istenem!

 Roland a mobiljáért nyúlt. Berta tiltakozón felemelte a kezét. Vértől volt iszamos. Mint ha épp most most vágott volna le egy disznót.

 – Ne! Kérlek! Töröljük azt a kurva videót! Én meg eltűnök, azt mondod, hogy valaki más volt itt. Kérlek, hagyj ki ebből! Töröljük a…

 – A… azt nem… nem lehet! – dadogta Roland és kioldotta a képernyőzárat a telefonján. Ám a keze remegett, ideges volt és elejtette a mobilt, ami csattanva esett a padlóra, majdnem egy vértócsába. Lehajolt, hogy felvegye, de felegyenesedni már nem tudott, mert valami iszonyatosat csattant a tarkóján, ő pedig hasra esett. Keze belecsusszant a latino vérébe. Szeme előtt villódzó karikák táncoltak, megpróbált felállni, de a Berta által lesújtó állvány ismét a padlóra küldte.

 Kiabálni kezdett, ami rekedt sikoltozásra sikeredett. Alkatához képest jól bírta az ütéseket, de a sokadik után már nem jött ki hang a száján. Berta kezében a fémállvány úgy járt le-föl, mint a gőzkalapács.

 

 

 A fájlhoz nem tudott hozzáférni, a raktárban lévő gép jelszót kért. Régi darab volt, kimondottan csak arra lett odatéve, hogy rögzítse az eladótérben történő dolgokat, s két hét után törölje is azokat, tárhelyet biztosítva az új felvételeknek. Teljesen automatikusan működött. Berta nem volt egy komputerzseni, de azt ellenőrizni tudta, hogy az eldugott gép nem csatlakozik semmilyen hálózathoz vagy az internethez. Viszont a fájlokat így nem tudta törölni.

 Nem sokat teketóriázott, szétszedte a gépet és kiszedte belőle a merevlemezeket. Sok idejébe került, míg eltüntette a saját nyomait. A borzalmat maga mögött hagyva szállt vissza a Geo-ba, de még mielőtt beindította volna, egy Ford Transit Connect kisteher kanyarodott be mellé a bolt előtti kis parkolóba. Az oldalán „Roland és Roland” felirat virított, s Berta rögtön tudta, hogy a másik Roland érkezett meg. Azt is látta, hogy a tag észreveszi őt és mosolyogva átinteget. Szimpatikus fickó. Amikor kiszállt, Berta azt is rögtön levette izmos, férfias alkatáról, hogy ő játssza, vagyis már csak játszotta a férfiszerepet a vörös hajúval közös kapcsolatukban. Egy pillanatra megsajnálta, mert valóban szimpatikus volt. Az a fajta jó pasi, akit a nők nagyon sajnálnak, hogy meleg, mert nekik kellene. Nem is érette, mit evett azon a szerencsétlen vöröskén. Ám a sajnálaton túl első sorban önmagára kellett gondolnia, ezért hát nem indította be a Geo-t, hanem kiszállt, és széles mosollyal az arcán elindult a férfi felé. Örült, hogy a múltkor a kocsiban hagyta azt a váltás ruhát, ami most rajta volt, hiszen nagyon furcsán vette volna ki magát, ha a véres göncökben közeledne.

 – Helló! Csak nem a másik Roland? – kérdezte a legszebb hangján. Bár a pasas nyilvánvalóan meleg volt, de stílusával azonnal megnyerte.

 – De bizony! Látom, késve jött, Roli már bezárt, így nem kapott, amit akart. Nagyon sajnálom…

 A pasasnak még a hangja is kellemes volt.

 – Ó, igazán sajnálom, nem vagyok én ilyen tolakodó, de a barátját nem tudtam rávenni, hogy adjon egy kis tejet. Nagyon szigorúan tartja magát a rendhez. Ha esetleg megtenné, hogy beszél vele, és adna egy dobozzal, igazán hálás volnék. A dupláját is kifizetem. Tudja, a kisfiamnak hasgörcsei vannak, és ilyenkor csak a tej szokott segíteni rajta.

 – Roland nem adott? Pedig nála segítőkészebb srácot nem ismerek. Ejnye, Roli, hát kőből van a szíved?

 Berta felkacagott. Maga sem gondolta volna, hogy a szükség ilyen jó színésznővé varázsolja.

 – Jaj, ne bántsa szegényt! Valójában nagyon kedvesen utasított el, és megértem, hogy…

 – Jöjjön, bemegyünk, és adok tejet, amennyit csak akar. De ne terjessze el ezt, kérem, nem szeretnénk, ha ennek híre menne és rendszert csinálnának belőle az emberek. Ugye, érti…

 – Tökéletesen! A hálám örökké üldözni fogja!

 A férfi szélesen elmosolyodott.

 – Arra igazán nincs semmi szükség! Emberek vagyunk. De inkább ne a bejáraton menjünk, hanem hátul. Adja ide a pénzt, kiadom amit kér. Nem szeretném, ha valami erre járó meglátná, és azt gondolná, nyitva vagyunk. Akkor soha nem érünk haza.

 – Remek ötlet, én is ezt akartam javasolni! – mondta Berta és megindult a férfi után. Nézte magas, széles vállú alakját, a fenekét. Most aztán tényleg nagyon sajnálta, rettenetesen. De hát meglátta. Az a rohadt kukorica. Minden az miatt történt…

Tyll Forest: 206

 

Tulajdonképpen semmi érdekes nem volt a fickóban, kivéve talán a robusztus testalkatát. Amikor megláttam, épp a pultot támasztotta abban a külvárosi kricsmiben, ahol a betérő vendégek többségének az IQ-ja kb. a fele a vérnyomásuknak. Mivel ezek a népek általában csak olcsó sörön éltek, így ez a szám nem volt túl magas. Nem akarok nagyképűnek tűnni, hiszen én sem vagyok épp egy észlény, ahogy a tag sem tűnt annak első blikkre. A Frosty nem éppen az értelmiségiek gyülekezőhelye volt.

 Ő is sört ivott éppen, s minden korty után olyan pofát vágott, mint akit szájba hánytak. Aki ismeri annak a kricsminek a sörét, az ezt tökéletesen megérti. Valójában ez egyfajta perverzió lehet, hogy mégis olyan sokan isszák, no meg az alkoholizmusnak az igénytelenebb verziója. Mert ugye máshogyan alkoholista a csóringer segédmunkás, és megint másképp az orvos, aki a hivatásával járó feszkót egy jobb bárban vezeti le valami menő whiskyvel vagy konyakkal a kezében, miközben háttérzeneként kellemes jazz-sztenderdek szólnak, nem pedig a külvárosi alkeszek károgás-szerű beszélgetése, röhögcsélése, amit a legjobb indulattal sem lehet intelligens társalgásnak nevezni. Végül is mindkettőnek a mája bánja, plusz egyéb szervei. No, de mindegy, nem is erről akartam írni.

 Szóval ő is itta a borzalmas sört, amit a törzsközönség frappánsan csak „magzatvíz”-ként emlegetett, utalva annak zavarosságára és langyosságára. Mivel nem volt más dolgom, és mivel a többieket már gyakran láttam itt, őt viszont most először, figyelni kezdtem. Észrevettem, hogy amikor letette a pultra a korsóját, megnézett valakit találomra, aztán, mindig belefirkantott valamit az előtte heverő noteszba. Valamit hümmögött is hozzá, aztán visszatért a söréhez.

 Gondoltam, nem követek el semmi zavarót, ha odamerészkedek, és beszédbe elegyedek vele. Csak amikor közelebb mentem, akkor tudatosult bennem, hogy a fickó legalább két méter és megvan vagy százötven kiló. Ez egy ilyen helyen persze nem sokat jelent egy alkalmi kocsmai bunyó során, ugyanis ha kitör a gebasz, errefelé nem úriemberek módjára harcolnak, nem válogatnak az eszközökben. De ez a fickó valahogy más volt, mint a többiek, nem csak a testalkatát illetően. Közelebbről már észre lehetett venni azt a csillogást a szemében, ami a tanultabb emberek szemében van. Erre a csillogásra nem vont opálos hártyát az elfogyasztott alkohol, mint a vendégeknél általában.

 Bár görnyedten állt a pult mellett, még így is egy jó fejjel magasabb volt nálam. Jöttömre sem húzta ki magát, ahogy hasonló helyzetben szokták, csak rám emelte a tekintetét, s a szürke szempár úgy mért végig, mint egy beléptető szkenner valami fontos helyen. Rögtön bele is firkantott valamit ismét a noteszbe a szokásos hümmögés kíséretében.

 – Bocs, hogy zavarok, csak látom, hogy valamit irkál. Esetleg valami ellenőr vagy italkritikus? Vagy talán író?

 Elvigyorodott. Szeme körül nevetőráncok erdeje jelent meg, ami remekül passzolt ritka, őszes hajához. Amikor megszólalt, a hangja olyan öblösen szólt, mint ha egy üres tartályból szólna.

 – Nem gondolnám, hogy italkritikusok ilyen helyekre járnának. Na, az írók már annál inkább!

 – Ezek szerint író? Eltaláltam?

 Megcsóválta busa fejét. Lassan, nagyon lassan. Volt ebben a mozdulatban valami nyugtalanító.

 – Tudom, hogy pofátlanság, de megkérdezhetem, mit ír a noteszbe? Látom, rólam is írt valamit. Ha nem író, akkor esetleg valami tanulmányt folytat?

 Belekortyolt ismét a sörébe, amivel a korsó ki is ürült. Először azt vártam, hogy megereszt egy böfögést, de nem tette. Ehelyett összehajtotta a noteszt és a belső zsebébe csúsztatta. Kiegyenesedett, amitől úgy éreztem, mint ha egy torony nőtt volna ki előttem a padlóból.

 – Úgy is mondhatnánk, igen. Egyfajta tanulmány. A hobbimhoz. Kíváncsi esetleg arra is, hogy mi az?

 Nem tagadom, kíváncsi voltam. Az az igazság, hogy jobb napokat is láttam, és én sem voltam mindig ilyen külvárosi krimók törzsvendége. Üdítő színfolt volt egy ilyen különös ember feltűnése.

 – Nos, kíváncsi vagyok. Persze, csak ha nem sértem meg vele. Elvégre a maga dolga, hogy miket irkál abba a noteszbe. Csak tudja, nem minden nap lát az ember ezen a helyen egy olyan fickót, aki ír valamit.

 Felnevetett. Elővette a noteszt és lendületes mozdulattal odaadta nekem. Vonakodtam elvenni, aztán mégiscsak győzött a kíváncsiságom.

 – Biztos? – kérdeztem felpillantva rá, mintegy engedélyt kérve, hogy kinyithassam.

 – Ha nem volna az, nem adtam volna a kezébe. Nosza! Lessen bele nyugodtan!

 Kinyitottam. A sárgás lapokon számok voltak felsorakoztatva listaszerűen. A számok mellett idegen szavak, valószínűleg latinul, amit nem értettem. Pontosan kétszázhatig tartott a listaszám, kétszázhat, s minden szó mellett egy pipa. A lista összes eleme ki volt pipálva.

 – Bolond legyek, ha értem – mondtam mosolyogva, és visszaadtam a noteszt. A fickó visszatette a zsebébe, majd öblös hangján megszólalt.

 – Nem is kell, hogy értse. Ez csak az én hobbim. Fura hobbi, de hát mi emberek elég fura lények vagyunk.

 – Azt meg kell hagyni – motyogtam, majd kissé félénken megkérdeztem: – Ugye, ezek ott latinul vannak?

 – Igen. Csodálatos nyelv. Az orvoslásban és az anatómiában a mai napig használatos.

 Valahogy olyan furcsa volt a mosolya. Arra emlékeztetett, mint amikor egy rajzfilm-béli macska rámosolyog a rajzfilm-béli egérre. Végigfutott a hideg a hátamon.

 – Érdekes hobbi, az biztos! Latin szavakat irkálni egy noteszbe. – A homlokomra csaptam. – Ááá! De ostoba vagyok! Ezek szerint maga latinul tanul, és ez itt egy amolyan szótárfüzet-féle! Eltaláltam?

 A macskavigyor még szélesebb lett, s újfent az a lassú fejcsóválás társult mellé, amitől ismét a hideg futkosott a hátamon.

 – Neeeem-neeeem! Nem szótárfüzet. No, és ez a hobbi azért annál több, mint firkálgatni egy noteszbe. De úgyis megtudja mindjárt, barátom. Mindjárt…

 Megindult a kijárat felé, útközben megveregette a vállam. Hatalmas testét elnyelte a kinti éjszaka. Intettem a csaposnak, hogy adjon valami erősebbet a langyos sörnél. Ő ki is töltötte nekem a kommersz whisky-t és odalökte elém. Kezembe vettem és néztem, ahogy az alkohol megformálja tipikus csíkjait az üvegpohár falán. Mire azonban a számhoz emeltem a poharat, egyszeriben elment a villany és a krimóban töksötét lett. Az emberek káromkodni meg ordibálni kezdtek, én pedig a hangzavaron túl hallottam, ahogy az ajtó kivágódik. Arra fordítottam a tekintetem és a kintről beszűrődő halovány utcai lámpák fényében megláttam az imént távozott fickó hatalmas sziluettjét. Azt is láttam, hogy valami van a kezében, amin megcsillant az utcai lámpa fénye. Bár csak filmeken láttam ilyet, de felismertem, hogy egy machete, méghozzá jókora. Valami gáz is terjengett a levegőben és a kiabálás is elhalkult, hörgésbe fulladt. Megpróbáltam a sötétben kóválygó és a padlón fetrengő embereken keresztül a kijárat felé vonszolni magam, de tagjaim egyre nehezebbek lettek s végül belesüppedtem a kábulat feneketlen gödrébe. Halványan rémlik egy nagy arc, amin megcsillan egy éjjellátó készülék optikája. Utána már csak a reccsenésekre és a fájdalomra emlékszem…

 Az otthon, ahol élek nem egy luxusszálló, de a magamfajtának megteszi. Főleg, hogy gondjaim vannak a táplálkozással, amit önmagam nehezen tudnék megoldani. Egy csövön keresztül etetnek, itatnak, és az a helyzet, hogy nem vagyok egy szívderítő látvány. Viszont én még élve megúsztam.

 Persze, többen is élve maradtak, hiszen bizonyos csontok nélkül még életképes a szervezet, de akinek például a koponyacsontja hiányzik, annak nincs szerencséje. Elég sokáig cikkeztek az esetről, újságírók meg kíváncsiskodók járták a környéket, amire azelőtt a kutya sem volt kíváncsi. „A Frosty Mészárlás”. Így nevezték el az esetet a kocsma nevéről. Valami elmebeteg banda betört oda és a kocsma teljes közönségét elkábította és megcsonkította. Kiből ezt, kiből azt szedtek ki. Csontokat. Állítólag úgy nézett ki a hely, mint egy mászárszék, csak sokkal durvábban. Az emberek a mai napig nem tudtak napirendre térni az eset fölött, mivel hogy a tettesek még mindig szabadlábon vannak. Persze én tudom, hogy csak egy tettes volt. Ahogy azt is tudom, hogy mi a hobbija a rohadéknak.

 A rehabos dokival elég sokat beszélgettünk. Na jó, az hogy beszélgettünk, túlzás, hiszen én már nem tudok beszélni. De egy táblára írva azért egész jól tudok kommunikálni. Na, szóval a doki elmondta, hogy amiben én jelenleg hiányt szenvedek, az az állkapocscsont, latinul „mandibula”. Rögtön ismerősen csengett, amint kimondta. Ott volt a noteszben, a listán, arra is emlékszem, hogy legutoljára azt pipálta ki a manus. Továbbá azt is elmondta, hogy a felnőtt emberi csontváz kettőszázhat csontból áll.