Tyll Forest

Tyll Forest

2020. október 21., szerda

Tyll Forest: 206

 


Tulajdonképpen semmi érdekes nem volt a fickóban, kivéve talán a robusztus testalkatát. Amikor megláttam, épp a pultot támasztotta abban a külvárosi kricsmiben, ahol a betérő vendégek többségének az IQ-ja kb. a fele a vérnyomásuknak. Mivel ezek a népek általában csak olcsó sörön éltek, így ez a szám nem volt túl magas. Nem akarok nagyképűnek tűnni, hiszen én sem vagyok épp egy észlény, ahogy a tag sem tűnt annak első blikkre. A Frosty nem éppen az értelmiségiek gyülekezőhelye volt.

 Ő is sört ivott éppen, s minden korty után olyan pofát vágott, mint akit szájba hánytak. Aki ismeri annak a kricsminek a sörét, az ezt tökéletesen megérti. Valójában ez egyfajta perverzió lehet, hogy mégis olyan sokan isszák, no meg az alkoholizmusnak az igénytelenebb verziója. Mert ugye máshogyan alkoholista a csóringer segédmunkás, és megint másképp az orvos, aki a hivatásával járó feszkót egy jobb bárban vezeti le valami menő whiskyvel vagy konyakkal a kezében, miközben háttérzeneként kellemes jazz-sztenderdek szólnak, nem pedig a külvárosi alkeszek károgás-szerű beszélgetése, röhögcsélése, amit a legjobb indulattal sem lehet intelligens társalgásnak nevezni. Végül is mindkettőnek a mája bánja, plusz egyéb szervei. No, de mindegy, nem is erről akartam írni.

 Szóval ő is itta a borzalmas sört, amit a törzsközönség frappánsan csak „magzatvíz”-ként emlegetett, utalva annak zavarosságára és langyosságára. Mivel nem volt más dolgom, és mivel a többieket már gyakran láttam itt, őt viszont most először, figyelni kezdtem. Észrevettem, hogy amikor letette a pultra a korsóját, megnézett valakit találomra, aztán, mindig belefirkantott valamit az előtte heverő noteszba. Valamit hümmögött is hozzá, aztán visszatért a söréhez.

 Gondoltam, nem követek el semmi zavarót, ha odamerészkedek, és beszédbe elegyedek vele. Csak amikor közelebb mentem, akkor tudatosult bennem, hogy a fickó legalább két méter és megvan vagy százötven kiló. Ez egy ilyen helyen persze nem sokat jelent egy alkalmi kocsmai bunyó során, ugyanis ha kitör a gebasz, errefelé nem úriemberek módjára harcolnak, nem válogatnak az eszközökben. De ez a fickó valahogy más volt, mint a többiek, nem csak a testalkatát illetően. Közelebbről már észre lehetett venni azt a csillogást a szemében, ami a tanultabb emberek szemében van. Erre a csillogásra nem vont opálos hártyát az elfogyasztott alkohol, mint a vendégeknél általában.

 Bár görnyedten állt a pult mellett, még így is egy jó fejjel magasabb volt nálam. Jöttömre sem húzta ki magát, ahogy hasonló helyzetben szokták, csak rám emelte a tekintetét, s a szürke szempár úgy mért végig, mint egy beléptető szkenner valami fontos helyen. Rögtön bele is firkantott valamit ismét a noteszbe a szokásos hümmögés kíséretében.

 – Bocs, hogy zavarok, csak látom, hogy valamit irkál. Esetleg valami ellenőr vagy italkritikus? Vagy talán író?

 Elvigyorodott. Szeme körül nevetőráncok erdeje jelent meg, ami remekül passzolt ritka, őszes hajához. Amikor megszólalt, a hangja olyan öblösen szólt, mint ha egy üres tartályból szólna.

 – Nem gondolnám, hogy italkritikusok ilyen helyekre járnának. Na, az írók már annál inkább!

 – Ezek szerint író? Eltaláltam?

 Megcsóválta busa fejét. Lassan, nagyon lassan. Volt ebben a mozdulatban valami nyugtalanító.

 – Tudom, hogy pofátlanság, de megkérdezhetem, mit ír a noteszbe? Látom, rólam is írt valamit. Ha nem író, akkor esetleg valami tanulmányt folytat?

 Belekortyolt ismét a sörébe, amivel a korsó ki is ürült. Először azt vártam, hogy megereszt egy böfögést, de nem tette. Ehelyett összehajtotta a noteszt és a belső zsebébe csúsztatta. Kiegyenesedett, amitől úgy éreztem, mint ha egy torony nőtt volna ki előttem a padlóból.

 – Úgy is mondhatnánk, igen. Egyfajta tanulmány. A hobbimhoz. Kíváncsi esetleg arra is, hogy mi az?

 Nem tagadom, kíváncsi voltam. Az az igazság, hogy jobb napokat is láttam, és én sem voltam mindig ilyen külvárosi krimók törzsvendége. Üdítő színfolt volt egy ilyen különös ember feltűnése.

 – Nos, kíváncsi vagyok. Persze, csak ha nem sértem meg vele. Elvégre a maga dolga, hogy miket irkál abba a noteszbe. Csak tudja, nem minden nap lát az ember ezen a helyen egy olyan fickót, aki ír valamit.

 Felnevetett. Elővette a noteszt és lendületes mozdulattal odaadta nekem. Vonakodtam elvenni, aztán mégiscsak győzött a kíváncsiságom.

 – Biztos? – kérdeztem felpillantva rá, mintegy engedélyt kérve, hogy kinyithassam.

 – Ha nem volna az, nem adtam volna a kezébe. Nosza! Lessen bele nyugodtan!

 Kinyitottam. A sárgás lapokon számok voltak felsorakoztatva listaszerűen. A számok mellett idegen szavak, valószínűleg latinul, amit nem értettem. Pontosan kétszázhatig tartott a listaszám, kétszázhat, s minden szó mellett egy pipa. A lista összes eleme ki volt pipálva.

 – Bolond legyek, ha értem – mondtam mosolyogva, és visszaadtam a noteszt. A fickó visszatette a zsebébe, majd öblös hangján megszólalt.

 – Nem is kell, hogy értse. Ez csak az én hobbim. Fura hobbi, de hát mi emberek elég fura lények vagyunk.

 – Azt meg kell hagyni – motyogtam, majd kissé félénken megkérdeztem: – Ugye, ezek ott latinul vannak?

 – Igen. Csodálatos nyelv. Az orvoslásban és az anatómiában a mai napig használatos.

 Valahogy olyan furcsa volt a mosolya. Arra emlékeztetett, mint amikor egy rajzfilm-béli macska rámosolyog a rajzfilm-béli egérre. Végigfutott a hideg a hátamon.

 – Érdekes hobbi, az biztos! Latin szavakat irkálni egy noteszbe. – A homlokomra csaptam. – Ááá! De ostoba vagyok! Ezek szerint maga latinul tanul, és ez itt egy amolyan szótárfüzet-féle! Eltaláltam?

 A macskavigyor még szélesebb lett, s újfent az a lassú fejcsóválás társult mellé, amitől ismét a hideg futkosott a hátamon.

 – Neeeem-neeeem! Nem szótárfüzet. No, és ez a hobbi azért annál több, mint firkálgatni egy noteszbe. De úgyis megtudja mindjárt, barátom. Mindjárt…

 Megindult a kijárat felé, útközben megveregette a vállam. Hatalmas testét elnyelte a kinti éjszaka. Intettem a csaposnak, hogy adjon valami erősebbet a langyos sörnél. Ő ki is töltötte nekem a kommersz whisky-t és odalökte elém. Kezembe vettem és néztem, ahogy az alkohol megformálja tipikus csíkjait az üvegpohár falán. Mire azonban a számhoz emeltem a poharat, egyszeriben elment a villany és a krimóban töksötét lett. Az emberek káromkodni meg ordibálni kezdtek, én pedig a hangzavaron túl hallottam, ahogy az ajtó kivágódik. Arra fordítottam a tekintetem és a kintről beszűrődő halovány utcai lámpák fényében megláttam az imént távozott fickó hatalmas sziluettjét. Azt is láttam, hogy valami van a kezében, amin megcsillant az utcai lámpa fénye. Bár csak filmeken láttam ilyet, de felismertem, hogy egy machete, méghozzá jókora. Valami gáz is terjengett a levegőben és a kiabálás is elhalkult, hörgésbe fulladt. Megpróbáltam a sötétben kóválygó és a padlón fetrengő embereken keresztül a kijárat felé vonszolni magam, de tagjaim egyre nehezebbek lettek s végül belesüppedtem a kábulat feneketlen gödrébe. Halványan rémlik egy nagy arc, amin megcsillan egy éjjellátó készülék optikája. Utána már csak a reccsenésekre és a fájdalomra emlékszem…

 Az otthon, ahol élek nem egy luxusszálló, de a magamfajtának megteszi. Főleg, hogy gondjaim vannak a táplálkozással, amit önmagam nehezen tudnék megoldani. Egy csövön keresztül etetnek, itatnak, és az a helyzet, hogy nem vagyok egy szívderítő látvány. Viszont én még élve megúsztam.

 Persze, többen is élve maradtak, hiszen bizonyos csontok nélkül még életképes a szervezet, de akinek például a koponyacsontja hiányzik, annak nincs szerencséje. Elég sokáig cikkeztek az esetről, újságírók meg kíváncsiskodók járták a környéket, amire azelőtt a kutya sem volt kíváncsi. „A Frosty Mészárlás”. Így nevezték el az esetet a kocsma nevéről. Valami elmebeteg banda betört oda és a kocsma teljes közönségét elkábította és megcsonkította. Kiből ezt, kiből azt szedtek ki. Csontokat. Állítólag úgy nézett ki a hely, mint egy mászárszék, csak sokkal durvábban. Az emberek a mai napig nem tudtak napirendre térni az eset fölött, mivel hogy a tettesek még mindig szabadlábon vannak. Persze én tudom, hogy csak egy tettes volt. Ahogy azt is tudom, hogy mi a hobbija a rohadéknak.

 A rehabos dokival elég sokat beszélgettünk. Na jó, az hogy beszélgettünk, túlzás, hiszen én már nem tudok beszélni. De egy táblára írva azért egész jól tudok kommunikálni. Na, szóval a doki elmondta, hogy amiben én jelenleg hiányt szenvedek, az az állkapocscsont, latinul „mandibula”. Rögtön ismerősen csengett, amint kimondta. Ott volt a noteszben, a listán, arra is emlékszem, hogy legutoljára azt pipálta ki a manus. Továbbá azt is elmondta, hogy a felnőtt emberi csontváz kettőszázhat csontból áll.

2017. október 4., szerda

SZEMEDNEK VILÁGA

 Dr. Bernard szemben ült a magas, jóképű férfival, aki nem csak magas volt és jóképű, és olyan szőke, mint a mesebeli hercegek, de izmos is, mint egy gorilla. Ezt a külsőt bárki megirigyelhette, ahogy azt a kék szempárt is, amelyik filmsztárokat idézett. Egyetlen probléma volt ezzel a szempárral, ami miatt mégsem irigyelte senki, hogy nem látott vele. Vak volt. Teljesen és gyógyíthatatlanul. A kék szem csak egy tökéletesen hasznavehetetlen díszlet volt a férfiasan szép arcon.
 – Jól meggondolta, Mr. Jennings?
 A férfi bólintott.
 – Ezen nincs mit gondolkodnom, Dr. Bernard. Tizenhat éve élek vakon, nem így születtem. Már csak halványan emlékszem, milyen látni, és egy ideje már álmaimban is vak vagyok. Tudom milyen látni, és Isten a tudója, mennyire szeretem a szépséget. Így nem sokat ér az életem, és ha van ez a lehetőség, nem hagyhatom ki.
 Az orvos sóhajtott egy nagyot.
 – Éppen ez az, ami miatt aggodalmaim vannak, amit az imént mondott. Hogy szereti a szépséget. Ám ettől a megoldástól éppen…
 – Tudom, ne folytassa. Számoltam ezzel is, és elfogadom. A bionikus szemem nem lesz valami szép látvány. Valamit valamiért.
 – Nem hogy nem szép, de… de egyenesen ijesztő. Tudja, a bionikus szembe nem tudja még a tudomány emberi szemgolyó méretben beleintegrálni mindazt, amit az emberi szem tartalmaz, ezért szükséges egyfajta méretbeli kompromisszummal számolni. Az emberi szem mintegy ötszáz megapixel felbontású kamera, amit egy igen kifinomult ideghálózat köt össze a látóközponttal. A mai technikai tudásunk még gyerekcipőben jár ahhoz, hogy ilyen méretben létrehozzunk egy ekkora teljesítményű segédeszközt. A látóközpontjára a sérülékenység miatt nem lehet csatlakozót szerelni, az egészet egy véglegesen rögzített formában integráljuk a fejéhez. Ráadásul a szemét – az eredeti szemét – el kell távolítanunk, hogy a bionikus szem és a hozzá tartozó berendezés elférjen. Önnek nem lesz többé emberi értelemben vett szeme. Az egyik legfőbb esztétikai jegyétől kell megválnia.
 Jennigs pislogott és ismét bólintott.
 – Mit ér a szép szem, ha hasznavehetetlen? A lehetőség, hogy újra láthatok, bőven kárpótol, higgye el.
 Az orvos megveregette a férfi combját.
 – Újra látni fog? Barátom, sokkal jobban fog látni, mint az igazi szemével. Sőt, valójában minden más embernél jobban fog látni. Lehet, hogy a bionikus szemmel olyan lesz, mint egy félig ember-félig gép kiborg, de a látása tökéletes lesz. Ha még egy ilyen alkuval is, de visszakapja az életét, sőt annál sokkal többet. Még távcsövet sem kell használnia, az új szeme hatvanszoros nagyításra is képes, a felbontás vesztesége nélkül. A legkiválóbb minőségű Zeiss optikák fognak dolgozni az arca előtt, egy szuperszámítógéphez csatlakozva, amelyik képes feldolgozni az optikai jelet az agya számára, ráadásul a látott képet akár rögzítheti is.
 Jennings elnevette magát.
 – Csodálatos! Egy két lábon járó, eleven videokamera leszek! Lehet, hogy szerződtet Hollywood!
 – A filmszakma csodakamerái is elmaradott masinák a maga új szeméhez képest! Emlékeket lesz képes megörökíteni, és bármikor újra élheti őket. Gondoljon bele: elutazik egy gyönyörű helyre és rögzíti az élményeit, majd hazatérve bármikor újra nézheti őket a saját szemével. Mint ha valóban ott lenne.
 – Ez az, doki! Vágjunk bele! Már alig várom, hogy újra láthassak!

 A magas, sportos testalkatú férfi úgy rohant végig a folyosón, mint ha üldözne valakit. Fél fejét egy optikákból és fém alkatrészekből álló sisak szerűség képezte, az emberek úgy ugrottak félre az útjából, mint a nyulak, vagy a szöcskék a tikkadt mezőn. Az egyetlen bizonsági őr a lift mellett feküdt, az állcsúcsára mért pontos és lendületes jobbhorog leterítette.
 Dr. Bernard irodája zárva volt, de ez a férfit nem akadályozhatta meg a bejutásban. Akár egy kommandós, egyetlen rúgással betörte az ajtót, a zár úgy pattant szét, mint a ropi. Amikor benn volt, becsapta maga mögött az ajtót, ami már nem záródott, így az orvos jókora íróasztalát tolta elé. Dr. Bernard elhűlve nézte azt az elemi erőt, amivel a két mázsás íróasztalt odagörgette az ajtóhoz. A fiókok kinyíltak, papírok és elrejtett vodkás üveg borult a parkettára.
 – Így ni! – hörögte a férfi. – Most pedig beszélgetni fogunk, doktor úr!
 Az orvos csak kapkodta a levegőt meglepetésében, az ijedtségtől azonnal leverte a víz, hónaljánál máris sötét foltokat hagyott a veríték az ingen a kifogástalanul működő légkondi ellenére.
 – Na, de Mr. Jennings! Mégis, hogy gondolja…?
 Jennings benyúlt a belső zsebébe és egy összecsavart magazint húzott elő, ami már nyitva volt egy bizonyos cikknél.
 – Olvassa, maga tetű! – rivallt a megrettent orvosra, és hozzávágta a magazint. Bernard elé esett a lap, ő pedig sietve, engedelmesen lehajolt érte.
 – Nézze, Mr. Jennings… – kezdett el hebegni, de a magas férfi közel lépett hozzá, olyan gyorsan, hogy úgy tűnt, meg akarja ütni, de megállt előtte, és rideg Zeiss optikáival néhány centire belenézett az orvos szemébe. A fél fejét képező fémszerkezet halkan zümmögött. Olyan volt, mint ha a Star Trek valamelyik epizódjából az egyik Borg tört volna be az irodába.
 – Kuss, és olvasd! Hangosan! – sziszegte Jennings, és úgy vicsorgott hozzá, hogy valóban egy horrorfilm-béli gonosz kiborgnak tűnt. Bernard remegő kézzel az arca elé emelte a cikket és olvasni kezdte.
 – „A kínai Sheng Myang kórház kísérleti osztályán Xiang professzor elvégezte a századik „Oculus” bionikus szem beültetést Emma Hriven dán modellen, aki, miután véglegesen elveszítette látását egy felrobbant akkumulátor miatt, most újra a kifutók sztárja lehet. A robbanáskor szétfröccsent sav nem csak a szemét, de a fél arcát is szétmarta, így több arci ideget is helyettesíteni kellett a mesterséges idegekkel. Emma most szebb, mint valaha, és a látása is nagyságrendekkel jobb, mint a baleset előtt volt…”
 A cikkhez mellékelt fotókon ott mosolygott a gyönyörű modell, szeme fényesen, természetesen csillogott.
 – Megmagyaráznád, szarházi? – ordította Jennings. – A SZÁZADIK! Érted? A századik sikeres műtét! Bionikus szemek, de olyanok, mint az igaziak!
 – Nézze, Mr. Jennings, én mondtam, hogy…
 – Mi a kurva anyádat mondtál? Elmondtad, hogy a kínaiak már rég megcsinálták ezt, csak úgy, hogy az ember nem néz ki úgy utána, mint egy kibaszott robot? Ezt elmondtad? Mert én valamiért nem emlékszem rá.
 – Nem, én azt mondtam el, hogy mi mire vagyunk képesek, nem a kínaiak…
 – A kurva kínaiak! Olyan szemeket csinálnak, mint az álom, ti meg ilyen fém szarra beszéltetek rá?
 Jennings saját fejére, és az annak részeként éktelenkedő fémszerkezetre mutatott. A rideg optikák úgy meredtek Bernardra, mint ha keresztül akarnák döfni. Úgy festett, akár egy steampunk képregényfigura.
 – Ha emlékszik, Mr. Jenkins, én nem beszéltem rá semmire. Sőt, éppen azt ecseteltem, hogy meglehetősen ijesztő lesz a végeredmény. A döntés az öné volt…
 Pofon csattant. Az orvos elesett, magával döntve egy széket. Feje nekikoppant az iratszekrénynek. Hisztérikusan felsikoltott.
 – Neee! Ne bántson, az istenért!
 Jennings ott termett mellette, és megragadta az inget a nyakánál. Közel húzta gépesített arcához, úgy hörögte:
 – Az istenért? Miféle istenért? Hiszen te játszottál istent! Behülyítettél, hogy a legjobb megoldást kapom. Pedig biztos tudtad, hogy van jobb, hiszen állítólag szaktekintély vagy! Tudtad, ne merd tagadni, mert kitépem a rohadt golyóidat és lenyomom a nyavalyás torkodon!
 – Mi itt a klinikán nem tudunk…
 – Mit nem tudtok? Megmondom én, mint nem tudtok: igazat mondani! Becsületesnek lenni!
 Jennings köpte a szavakat a félig a földön fekvő férfi arcába, szavait nyálpermet kísérte. Az orvos próbált védekezni.
 – A kínai módszer nagyon drága! El sem tudja képzelni, mennyire!
 Újabb pofon csattant, ezúttal nagyobb. Bernard orra vére eleredt. Kövér cseppekben hullt a parkettát takaró perzsaszőnyegre, amely mohón itta magába, akár egy vámpír.
 – Utána néztem. Amennyit ennek a tetves klinikának fizettem, abból kijött volna a kínai módszer is. Van pénzem, több is, mint annak a dán picsának! De a fél fejem már nincs meg, köszönhetően neked! Baszd meg, doktor úr!
 A vérző orrú doki láthatóan reszketett a félelemtől. Úgy nyüszített, mint egy csapdába ejtett állatka. Dörömböltek az ajtón, újabb biztonságiak érkeztek. Jennings felpattant, és két székkel még kiékelte az ajtó elé tolt íróasztalt. Odalentről, az utcáról közelgő sziréna hallatszott.
 – Szart adtatok el nekem, ahelyett, hogy rendesen tájékoztattatok volna! Most rosszabbul nézek ki, mint Frankeinstein teremtménye, és bár látok, még a szomszéd ház tetején lévő pók seggén is látom a szőrszálakat, de egy szörnyeteg lettem!
 – De én tájékoztattam, hogy ez mivel jár…
 – A kurva anyádat tájékoztattad. Csak annyira tájékoztattál, amennyire pénzügyileg hasznos volt neked. Ne mentegetőzz, már késő! Baszki, tudod milyen aludni ezzel a szarral a fejemen? És még csak le sem tudom vetni, mert hozzá van műtve a kibaszott fejemhez!
 – Az ön döntése volt… – nyögte az orvos, de Jennings oldalba rúgta. Aztán ledobta a zakóját, és elkezdte feltűrni az ingujját.
 – Műtét lesz, faszikám! Kölcsön kenyér visszajár!
 Bernard még mindig fuldokolva a rúgástól, rémülten kimeredt szemmel próbált tiltakozni, de alig jött ki hang a torkán. Úgy érezte, eltört néhány bordája.
 – Ezt nem… ezt nem teheti… ezt nemhh…
 – Dehogynem! – rikkantotta Jennings. – Méghozzá puszta kézzel!
 Leguggolt az oldalán fekve görnyedő orvos mellé és hanyatt fordította. Az felnyögött a fájdalomtól és kezével megpróbálta eltakarni az arcát. Jennings egy mozdulattal eltörte a bal csuklóját, a másik kezére pedig rátaposott. Bernard felsikoltott.
 – Nyugton maradsz! – vakkantotta Jennings, és hatalmas bal mancsával megmarkolta a férfi nyakát, míg a jobb kezével a szeme felé nyúlt. Bernard véres nyálat fröcsögve visított, de hiába vergődött, a nagydarab férfi súlya odaszegezte a padlóhoz. A vaskos mutatóujj benyomult a jobb szemgolyója mellé, és tovább nyomulva, összepréselve a szemgolyót, kipattintotta az üregéből. Ugyanezt tette a másik szemmel is. Aztán Jennings lemerevedett. Alatta ott sikoltozott az orvos, de ő csak meredten nézte zümmögő Zeiss optikáival a kibuggyant szemgolyókat. Nem kocsányok kötötték a szemüregbe, hanem egy rendkívül finom szalagkábel. Mikor speciális lencséivel ránagyított, a szalagkábelen kínai írásjelek mellett ott látta az „Oculus” feliratot az újságban látott logóval. Sírni akart, de csak bömbölni tudott. A fejéhez műtött fémszerkezet nem tudott könnyezni.
 – Ezért megdöglesz! – hörögte, és felállt. Lábainál úgy vonaglott és sikoltozott az orvos, mint egy nyomorék csecsemő. Szája sarkában és az állán vércseppek jelentek meg, az eltört borda átszúrhatta a tüdejét. Jennings felemelte a lábát, hogy egy gőzkalapács erejével taposson le az arcra, amin a mesterséges kocsányokon lógó kaucsuk szemgolyók jobbra-balra himbálóztak, ahogy az orvos rázta a fejét.
 Hatalmas dörrenés rázta meg az irodát, ahogy a bezúzták az ajtót. A kitámasztott székek és a nehéz íróasztal játékszerként repült az iroda közepére. A jókora láb célt tévesztett, mert a gazdájába egyszerre három kilenc milliméteres lövedék fúródott. A mesterséges szem-készülék zümmögve próbált fókuszálni, a kezek valami fogódzó után kutattak, de csak a szalagfüggönyt sikerült elkapniuk, amit magukkal rántottak, ahogy a súlyos test döngve zuhant a padlóra. A kiborg-fej nagyot koppant a szőnyegen. Jennings csak egyetlen szót tudott kinyögni, mielőtt kilehelte a lelkét.
 – Rohadékok…

 Az orvos szemben ült a középkorú férfival, aki szemmel láthatóan zavart volt. Megnyugtatóan a férfi térdére tette a kezét, és csillogó szemmel, kedves hangon beszélt hozzá. Az orvos lehetett vagy hatvan, de a szeme mégis olyan fiatalosan csillogott.
 – Nyugodjon meg, Mr. Rakowsky! Nincs egyedül ezzel a problémával. A nemi szerve sajnos már menthetetlen, de megoldhatjuk, hogy örömet tudjon szerezni a feleségének. De ehhez kell némi kompromisszumkészség az ön részéről…

2017. szeptember 4., hétfő

A FEKETE KABÁTOS EMBER


Mindig ugyanazt a fekete kabátot viselte. Jobb kezében egy kopottas, régi koffert vitt, azt a fajtát, amelyiken sarokvédők vannak. A koffer valaha barna lehetett, de eredeti színe már megkopott, vagy talán mindig is ilyen volt. A férfi léptei fagyosan koppantak a járdán, csak azok a bőrtalpú cipők kopognak így, amelyeket durván megkeményített az idő. Bőrének sápadtsága még a széles karimájú kalap árnyékában is feltűnő volt. A szeme nem látszott, és a kisfiú valamiért ösztönösen úgy érezte, hogy nagyon is jól van ez így, addig jó, amíg nem látszik. A gyermeki fantázia sok rémalakot képes szülni, még ebben a technokrata világban is, amikor a szörnyek úgy özönlenek a videojátékokból és a filmekről, hogy gyakorlatilag már nem képesek úgy riogatni és borzongatni, mint a régi idők rémei.
 Berci megfigyelte, hogy a férfi mindig azon a sarkon bukkant fel, ahonnan soha senki sem érkezett, mert arra nem volt semmilyen megálló, csak néhány elhagyott ház s azokon túl a grund, ahova még a gyerekek sem szívesen jártak ki, mert valamilyen furcsa szag terjengett, ami elriasztotta őket. Azt beszélték, valamikor egy vegyi üzem működött ott, titkos laboratóriummal, és csak az Isten tudja, valójában mit gyártottak. De ez csak legenda volt, igazán senki sem járt utána.
 A férfi mindig ebből az irányból érkezett, ami azt jelentette, hogy sokat gyalogolhatott. Lassú, de határozott léptekkel haladt, a koffert soha sem lóbálta, és lehetett akár fagyos tél, akár rekkenő hőséggel kínzó nyár, mindig ugyanazt a ruhát viselte. Vastag, fekete szövetkabát, ami olyan sötét volt, hogy úgy tűnt, elnyel minden fényt maga körül.
 Berci soha nem beszélt senkinek a férfiról. Mindig akkor látta, amikor éjszaka nyugtalanság fogta el, nem tudott aludni, ezért csak bámult ki az ablakon, nézve az alvó utcát. Mindig ugyanaz a nyugtalan érzés ébresztette fel, kissé meg is izzadt, de ugyanakkor fázott is. Ilyenkor kikelt az ágyból, odament szobája ablakához, és az alatta lévő székre térdelve leste a kinti éjszakát. Nem kellett sokat várnia, a férfi mindig megjelent ezeken az éjszakákon.
 Először azt gondolta, minden éjszaka erre jön, ezért volt, hogy szándékosan ébren maradt, virrasztott, hogy láthassa. Többször is leste, várta, de nem jött. Csak azokon a bizonyos éjszakákon. A nyugtalanság, szorongás és a hideg veríték éjjelein. De olyankor mindig.
 Nem akart beszélni róla senkinek, a szüleinek főként nem, hiszen nem örültek volna neki, ha tudják, hogy olykor álmatlanságban szenved. Viszont tizenkét éves gyermek lévén roppant kíváncsi volt, s e kíváncsiság még a félelmén is felülkerekedett. Ez vezette arra az elhatározásra, hogy többet tudjon meg a fekete kabátosról. Honnan jöhet? Talán autóval érkezik, és a sarkon túl parkol le? De ha autóval jön, akkor is át kell jönnie a grundon. Mindig csak megjelenik a sarkon, jön végig az utcán, aztán eltűnik a házuk és a szomszéd háztömb közti sötétségben. Berci pedig hiába nyomja arcát neki az ablaküvegnek, nem tudja követni, csak a lépteit hallja, ahogy megszűnnek nem sokkal azután, ahogy beér a „sötét zónába”. Ennyit láthatott, tapasztalhatott csak a harmadik emeleti ablakból.
 Aznap nem feküdt le aludni. Már kora este kezdte érezni a szorongást, tudta, hogy az éjjel előrehaladtával ez csak erősödni fog, így jobbnak látta fenn maradni és felöltözve várni. A lakásból való csendes kiosonást már előre jól begyakorolta, nem szerette volna, ha szülei felébrednek. Ezúttal nem a szobája ablakában, hanem a sarokhoz közeli egyik kapubeugró rejtekéből lesve várta a férfi jöttét. Rejtekhelyéről rálátott a ködbe vesző utcára, amin csak elhagyott épületek álltak.
 Nem laktak jó környéken, a régi peremkerületi lakónegyed már évtizedek óta szanálásra várt, de valamilyen okból az mindig elmaradt. A házak egyre jobban leamortizálódtak, a közös költségek pedig nem voltak elegendőek egy felújításra. De az itt lakók többségét sem érdekelte egy felújítás, mert ők nem csak a város, hanem az élet peremén is éltek, e státusz minden velejárójával; voltak itt alkoholista családok, ahogy magányos alkoholisták, idős, beteg emberek, akiket senki sem látogatott, és olyanok, akik a társadalom perifériájára szorultak ilyen-olyan okokból.
 Enyhe szél kerekedett, a szagból ítélve a grund felől fújt. Beazonosíthatatlan szag volt ez, mégis kellemetlen, olyan, ami beeszi magát az agyba és ott marad még órákig. Néhány száraz falevél zörgése törte meg az éjszaka csendjét, zizegve gördültek, csúsztak végig a töredezett aszfalton. Olyanok voltak, akár egy bizarr nyáj, amelyik gazdája előtt jár. Berci pedig tudta, hogy a „gazda” is közeleg. Máris meghallotta a cipők jellegzetes koppanását. Mint ha a semmiből jelent volna meg valahol a sarkon túl. A lépések zaja egyik pillanatról a másikra szólalt meg, mint amikor valaki bekapcsol egy magnót. Persze, Berci tudta, ez azt jelenti, hogy most lépett a férfi a földútról az aszfaltra. Ezek szerint csak a grund felől jöhetett. Ám látni még nem látta, hiszen az utcán, a grund felől zavaros, nyúlós köd gomolygott.
 Azon a sarkon, ahol fel szokott bukkanni, nem égett lámpa, így Berci igencsak meresztette a szemét, hogy lássa az alakot megjelenni. A köd úgy vált ketté, mint valami túlvilági színpad függönye, amikor megjelent a férfi sziluettje. Lépteinek koppanása egyre közelebbről hallatszott. Ahogy közeledett, a fiú egyre jobban érezte, hogy fázik. Pólója csatakosan tapadt a testére, nem emlékezett rá, mikor izzadt meg így.
 A furcsa szagú szellő teljesen elcsendesedett, s az alak elért a sarokig. Még mindig csak egy sziluettként látszott, az amúgy is gyenge utcalámpák fénye nem ért el odáig. Amikor a sarokra ért, megállt. Berci meglepődött. Még soha sem állt meg.
 Meglátott. Lát engem. A magas, szögletes sziluett mereven állt, és csakugyan olyan volt, mintha őt nézné. Berci reszketni kezdett. Nem volt jó ötlet kijönni. Beljebb húzódott a kapubeugróba, háta nekiszorult a falnak. Elvileg teljesen sötétben volt, legfeljebb egy macska láthatta volna meg, nem egy ember. Ember? Mint ha az átizzadt pólója nem is verítékkel lett volna átitatva, hanem jeges félelemmel. Mozdulni nem mert, lélegezni is csak visszafogottan. A lába remegni kezdett.
 A férfi elindult. Szerencsére nem felé, hanem bekanyarodott a sarkon, a szokásos útján. Berci kissé megkönnyebbült, bár a szíve úgy dobolt a mellkasában, mint kalapács egy olajos hordó belsejében. Lassan kimerészkedett a beugróból, és először csak tekintetével követte a férfit. Amikor az az utca háromnegyedénél járt, utána osont, olyan halkan, ahogy csak tudott. Puha talpú tornacipője nem ütött zajt, ellenben a férfi cipőjének kopogása visszhangzott a málló vakolatú falakról.
 Amikor az alak eltűnt a két tömb közötti sötétségben, Berci megtorpant, hiszen nem tudhatta, hogy visszanéz-e. Valami belül azt súgta neki, hogy ne kövesse tovább, hanem menjen inkább haza és felejtse el ezt az egészet, amíg még megteheti. Ám félelmén ismét csak kíváncsisága kerekedett felül, és akár egy lopakodó indián, tovább osont a férfi után.
 Sikoltani akart, amikor egy jéghideg, erős kéz ragadta meg a sötétből, de nem jött ki hang a torkán. Csak érezte, hogy mindkét karját megfogják szemből, hidegen és fájdalmasan szorítva, és felemelik. A sötétben látta halványan a férfit, arca ott volt az övéhez közel, úgy tartotta maga előtt, mint egy könnyű rongybabát. Szemét gyorsan összeszorította, nem akarta látni azt az arcot. Ám a fejében belül egy hang könyörtelenül ráparancsolt, hogy nyissa ki. Nem akart engedelmeskedni, de a hangnak nem lehetett ellenállni, szemhéja magától nyílt fel.
 Nem volt teljes a sötétség, valamicske beszűrődött az utcáról, ahhoz éppen elég, hogy az arc láthatóvá váljon. Berci lábszárán vizelet csorgott le, belefolyt a tornacipőjébe, onnan pedig a betonra. Mindig tudta, hogy jobb nem látni ezt az arcot, de erre nem számított.
 Nem volt száj, orr és fül. Csak szem, az is egy, az „arc” közepén. Szemöldök, szempillák és minden egyéb emberi nélkül. Tulajdonképpen nem is emlékeztetett emberi szemre. Akkora volt, mint egy teniszlabda, és halvány vörösen izzott. Berci érezte, hogy e szem előtt nem léteznek titkok, úgy olvas benne, mint egy könyvben. A feje belsejében hallotta a hangot, ami szintén nem volt emberi, úgy zúgott, mint a templom harangja, mégis érthetően.
 Kíváncsi vagy?
 Berci bólintott. Nem hazudhatott. Ennek itt nem.
 Meg akarod tudni, ki vagyok és miért jöttem?
 Berci ismét bólintott, feje magától mozdult. A vasmarkok olyan mereven és mozdulatlanul tartották, mint egy emelőgép.
 Meg fogod tudni. Nagyon hamar. Nem kellett volna, még nem jött el az időd, de te választottál úgy, hogy másként legyen. Ennek a tudásnak ez az ára.
 A karok leengedték, és az alak eltűnt. Berci lába rogyadozott a sokktól, de minden erejét összeszedte, és úgy rohant haza, ahogy csak tudott. Amikor hazaért, egyenesen a szobájába akart menni, de úgy érezte, vízre van szüksége, hogy megmoshassa az arcát. Vizelete csípte a combját és a lábát is átáztatta zoknistól, tornacipőstől. Remegve, mégis olyan halkan és óvatosan, ahogy csak tudott, bement a fürdőszobába és becsukta maga mögött az ajtót. Náluk, ahogy az összes környéki korszerűtlen lakásban, bent volt a villanykapcsoló, nem a fürdőszobán kívül. Felkapcsolta, mert úgy vágyott a fényre, mint még soha. Ám mielőtt a mosdó fölé hajolt volna, meglátta magát a tükörben. Eredetileg sötétbarna haja most hófehéren keretezte kerek gyermekarcát.
 A szomszéd néni tetemét másnap már el is vitték, nem úgy, mint az alkoholista exrendőrét két hónapja, aki egyedül élt, és három hét kellett, amíg felfedezték a holttestét. A lakásból kiáramló irtózatos hullaszag miatt hívták ki a hatóságot. A szomszéd néninek viszont volt egy vén, kerekesszékes férje, ő értesítette őket.
 Berci sapkát húzott a fejére, hogy szülei ne lássák hirtelen őszülését. Ám arcát nem takarhatta el, és rögtön látták rajta, hogy valami nagyon nincs vele rendben. Amikor kihívták az orvost, még nem jelentkeztek a tünetek, így az csak felírt neki valamit, és elment. Csak mikor ismét leszállt az este, és magára maradt a szobájában, akkor jelent meg arcán az első hólyag. Nem kellett sok idő, és megjelent a többi is. Amikor hozzájuk ért, olyan volt, mint ha izzó vassal érintették volna meg. Mikor már egész testét fájdalmas hólyagok borították, nem tudott szólni a szüleinek. Száját, torkát, nyelvét is ellepték a bíborvörös kelések és izmait görcs tartotta mozdulatlanul. Éjfél tájt már lélegezni is alig tudott, alig hallható nyögdécselések hagyták el eltorzult száját. Nem kellett sokáig várnia, hogy meghallja a hangot. A cipők koppanása visszhangzott az éjszakában, egyre közelebbről. Tudta, hogy most érte jön, és elviszi egy olyan helyre, ahol még jelenlegi szenvedéseit is visszasírja majd. Elviszi, és csak eltorzult hullája marad itt, amire szülei talán rá sem ismernek.
 Kopp… kopp… kopp… Aztán csend. A férfi beért a házak közé.
 Berci csak résnyire tudta kinyitni a szemét, de ahhoz eléggé, hogy lássa, amint a fekete kabátos kilép szobája falából. Hatalmas, dülledt vörös szemét rámeresztette. Kikattintotta a zárakat és a koffer úgy nyílt szét, mint egy éhes krokodil szája. Benne éles és hosszú fogak meredeztek kesze-kuszán, mint valami bizarr bélés.
 Befelé! – parancsolta a fekete kabátos, és Berci elhagyta a testét. Akaratának minden erejével igyekezett kapaszkodni szánalmas, felhólyagzott testébe, de a rémalak ereje nagyobb volt, esélytelen volt a küzdelem. Először csak lebegett, látta az ágyon heverő szörnyűséget, ami nemrég még a teste volt, aztán lassan, akár egy füstfelhő, elindult a rettenetes koffer felé. A pengeéles agyarak sárgásan, nyálasan csillogtak az éjszakai utcáról beszűrődő fényben, a koffer pokoli szája szívta maga felé, az örök kín birodalmába.
 Test nélküli énje kétségbeesetten nézett a nagy, vörös szembe, amiben semmiféle érzelem nem látszódott. Különben is, az az arc, már ha arcnak lehet nevezni, tökéletesen alkalmatlan volt bármilyen mimikára. Próbált szólni, de teste nem lévén hangokat sem tudott kiadni, csak érzelmeit, gondolatait projektálta valamilyen furcsa módon a fekete kabátos felé.
 Könyörgöm! Ne, még ne! Megbántam a kíváncsiságom. Még olyan fiatal vagyok, szeretnék élni! Kérem, ne! Ne…
 Egyszercsak megállt félúton a teste és az éhesen reá várakozó száj között. A fekete kabátos felemelte fekete kesztyűs kezét és az élettelenül fekvő, kelésekkel borított testre mutatott.
 Vissza akarsz menni oda?
 A kérdés nem hangok, hanem gondolat formájában jött. Berci test híján szólni vagy bólintani nem tudott, de minden erejét beleadta a válasz gondolatba.
 Igen! Vissza akarok térni a testembe! Az életembe!
 A fekete kabátos leeresztette a kezét.
 Legyen úgy. Visszamehetsz. Meg is gyógyulsz. De ennek is ára van.
 Nem mondott többet, csak intett a kezével, és a koffer becsukódott. Belsejéből elégedetlen hörgés hallatszott. Berci elkezdett visszafelé lebegni. Megállt a teste fölött, majd leereszkedett. Gurgulázó, hörgő sóhaj hagyta el eltorzult száját. Azt akarta mondani, hogy „köszönöm”, de mire kinyögte volna, a fekete kabátos, kezében a kofferrel visszalépett a falba.
 Fél év is eltelt, mire Berci teljesen meggyógyult. Ereje visszatért, és amit átélt ugyan álomszerű volt, ő mégis tudta, hogy nem álom volt. Sokszor fülelt még álmatlan éjszakákon, de soha többet nem hallotta a léptek koppanását. Nem jött az a régi nyugtalan érzés, ahogy a fekete kabátos se. Az évek pedig teltek.
 A környék végre szanálás alá került, a leromlott tömbházakat bontásra ítélték. Berciék elköltöztek egy jobb környékre, az új hellyel az élet is más lett. Egyre kevesebbet gondolt a fekete kabátosra, s bár az emlék élénken élt benne, az idő és az új élmények szép lassan elhalványították. Iskolák, szerelmek, család, karrier. Berci élete olyan volt, mint bárki másé. Sőt, valójában boldog és tartalmas életet élt. Soha nem volt beteg, még egy náthát sem sikerült összeszednie. Szerettei, ismerősei sorra hullottak el mellőle, s ő azon kapta magát, hogy megöregedett.
 Kilencvenhat évesen ott állt a fürdőszoba tükör előtt és nézte magát, azt a ráncokkal barázdált, mégis egészséges arcot, amit dús, ősz hajkorona keretezett. Gyermekkora óta ősz volt, ez az egy dolog maradt meg még abból az időből, amikor ledöntötte az a rejtélyes betegség. Itt állt megvénülve, azzal a tudattal, hogy már a gyerekei is nagyszülők. Neki még csak a keze sem remegett, orvoshoz egyáltalán nem járt. Lelke mélyén tudta, hogy minek – vagy hogy inkább kinek – köszönheti ezt az életerőt, de nem merte kimondani még gondolatban sem. Talán azt az árat kell fizetnie, hogy örökké él? Így is elég szomorú volt megélnie a sok számára kedves ember elvesztését. Tudta, hogy a dolog még nem ért véget, még mások távozását is végig kell néznie. Az unokákét, a dédunokákét… Szörnyű dolog túlélni azokat, akiknek túl kellene élnie bennünket. Talán a világ is elpusztul, de ő még mindig itt fog kódorogni vénséges-vénen, de makkegészségesen.
 Megszólalt a csengő. Kilencvenhat éves testét meghazudtolóan ruganyos léptekkel ment ajtót nyitni. Nagy láda állt az ajtaja előtt. Barna fa utazóláda, igazi vaspántokkal. Az elején régi, de jó állapotban levő lakat fityegett, a lakathoz való kulcs egy zsinóron függött mellette. Körülnézett, de senkit sem látott. Behúzta a ládát a nappaliba, és kinyitotta a lakatot. Semmi félelemérzés nem volt benne. Ellenségei nem voltak, barátai már nem éltek, csak valamelyik rokona küldhette, hiszen másnap volt a születésnapja. Bizonyára stílusos meglepetésnek szánták, ő pedig nem volt semmi jónak az elrontója. Így hát felnyitotta a fedelet és széthajtogatta a tartalmat takaró selyempapírt.
 Egy éjfekete kabát, egy fekete kalap, egy pár cipő és egy régi, sarokvédős koffer volt benne. Egyszeriben mindent megértett. Tudta mit kell tennie.
 Amikor magára öltötte a sötét ornátust, a zsebében egy vaskos noteszt talált. Új volt, valahogy mégis nagyon régi. Toll nem volt mellé. Hosszú lista szerepelt a notesz lapjain, emberek nevei, egészen apró betűkkel róva fel a sárgás papírra.

 A sötét utca csendjét csak a keménytalpú cipők koppanása zavarta meg, de ezt a zajt igazán senki sem hallotta. Az alak a semmiből lépett elő, körülötte poshadt szellő járt, az enyészet ragadós szagát hordozva magával. Régóta rótta már így az éjszakai utcákat, de az éveket nem számolta. Számára már nem létezett az idő az általános felfogás szerint. Ahogy a napok feloldódtak benne, úgy oldódott fel a személyisége is, a személyiségével együtt pedig az arca, ami képes tükrözni is azt. Csak egy nagy, vörös, szemhéj nélküli szem rejtőzött a széles karimájú kalap árnyékában, a koponyára feszülő sápadt bőrből kupolaként kiállva. A szem képtelen volt bármiféle érzelem kifejezésére, hiszen már nem volt szüksége ilyesmire. Még akkor sem, ha belül úgy kavargott benne a fájdalom, mint kitörni készülő vihar, de ez a vihar soha nem törhetett ki. Ezzel a fájdalommal lépett be a külvárosi ház sárgás mészkővel kirakott falán, ami nem jelentett számára akadályt. A fájdalom fehéren izzó névként ivódott tudatába, egy névként, amit valamikor ő adott annak a csecsemőnek, aki most öregemberként reszketett előtte, a fotelban ülve. De ez a név most ott szerepelt a notesz sárgás lapjain, s ő nem tehetett mást. Felnyitotta a koffert. A sárgás agyarak erdeje megannyi tőrként meredt elő belőle.
Befelé! – parancsolta.

2017. augusztus 23., szerda

NYIK-NYIK

Tyll Forest

NYIK-NYIK

 A zajok az ember életének mindennapos velejárói, mégis akad néhány, amely sokkal idegesítőbb, mint a többi. A természet, az állatok keltette zajok általában senkit sem idegesítenek, akit mégis, annak valóban gondok vannak az idegeivel. Ám a mesterséges, ember keltette zajok már a legtöbb ember számára zavaróak. Ilyen zaj például a fúrógép vagy az elektromos bontókalapás keltette hang, a sarokcsiszoló sivítása, egy bútor vagy nyílászáró nyekergése, vagy az az idegrendszert kínzó nyikorgás, amit egy talicska kereke tud produkálni. Henrik ez utóbbitól szenvedett, idős, nyugdíjas szomszédja jóvoltából.
 A dolog élét csak fokozta, hogy bár az öreg nyugdíjas lévén, otthon volt a hétköznapokon is, de talicskázásait mégis a hétvégére időzítette. Henrik már régóta érlelte magában az elhatározást, hogy kérdőre vonja a szomszédot, hogy vajon miért hétvégén nyekeregteti iszonyatos eszközét, hiszen ott van neki az egész hét, amikor mindenki korán kel és estig dolgozik, de békességpárti ember lévén inkább tűrt. Ám a Henrik féle békés emberek türelme is véget ér egyszer.
 Iszonyú fáradtan ért haza pénteken, munkahelye kiszívott belőle minden pozitivitást és életenergiát, és abban a reményben feküdt le aludni, hogy talán ezúttal nem kell hajnali öt órakor a talicska nyikorgására ébrednie, hiszen az időjárásjelentés heves esőt és szelet ígért szombatra, s nincs az az istenverte munkabuzi szomszéd, aki ítéletidőben is talicskázna a szabadban. Ám azon az esős, szeles szombat hajnalon kiderült, hogy létezik ilyen szomszéd, az pedig éppen az ő szomszédja.
 Mint ha egy életlen papírvágó kést forgattak volna az agyában. Rengetegszer ébredt már erre, nem volt számára újdonság. Csak most e keserves, kényszerű ébredéshez társult még a csalódottság, hogy a zord időjárásba vetett hite is romba dőlt. Az öreg ugyanolyan intenzitással tologatta talicskáját, s talán akkor is tologatta volna, ha kitör az atomháború, megtámadják a Földet a marslakók, visszatér Jézus az angyali seregek élén, földrengés pusztít vagy napalmmal bombázzák a kertjét. Henrik ezúttal végképp belátta, hogy a türelem itt nem ér semmit, azonnal cselekednie kell.
 Indulatát igyekezett legyűrni néhány perces jógalégzés segítségével, s miközben igyekezett ellazulni (NYIK-NYIK-NYIK) és kizárólag a légzésére koncentrálni (NYIIIK-NYIIIIK-NYIK), csalódottan kellett tapasztalnia, hogy nem tudja tudatát a hallott zajtól függetleníteni. Amikor nyikorgott a talicska kereke, akkor csak a nyikorgás létezett, semmi más. Az uralta minden érzékét, idegszálát, s a feszültség csak nőtt benne, mint egy feszesre fújt lufi.
 Rugóként pattant ki az ágyból. Amint a konyha felé igyekezett (NYIK-NYIK...), mezítelen lábujját beleverte a küszöbbe, s a fájdalom csillagokat rajzolt a szeme elé. Káromkodott egy hatalmasat, olyan szavakat használva, amiken még ő maga is meglepődött, majd sántikálva, mégis határozottan folytatta útját a mosogatószekrényhez, aminek aljában tartott egy flakon varrógép olajat. Kivett a flakont, majd elindult a bejárati ajtó felé, amikor ráeszmélt, hogy alsónadrágban van, így mégsem mehet ki a kertbe, már csak az hiányzik, hogy egy kiadós megfázást is begyűjtsön az idegi trauma mellé.
 Sebtiben magára kapott egy frottírköntöst, arra pedig egy esődzsekit. Kilépve mellbe vágta a hideg szél, az esőcseppek mint apró, jeges zsilettpengék martak az arcába. Ítéletidő. Minden normális ember kuckózik ilyenkor, ha fel is ébred, legfeljebb olvas, tévét néz egy bögre kávéval a kezében, és még csak a gondolatát is elveti mindenféle szabadtéri munkának. Hajnali öt órakor, amikor még épp hogy csak dereng valami fény a horizonton, épeszű emberi lények nem talicskáznak, ha pedig mégis, akkor tiszteletben tartják szomszédjuk pihenési szándékát, és legalább megolajozzák azt a kurva talicskakereket.
 A talicska bontott téglával volt megrakva, azt tolta az öreg a sufnija mellől a kertje végébe. Jó huszonöt méteres távolság volt ez, a férfi lassú léptekkel haladt, a kerék idegtépő visítása így csak még kínzóbban szólt. A távolság felénél ott állt Henrik, mindössze két méterre mellette haladt el a talicska. Hirtelen mozdulattal átnyújtotta az olajos flakont a drótkerítés fölött, és erőltetett vidámsággal a hangjában ráköszönt a férfira.
 – Üdvözlöm, szomszéd! Ne haragudjon, hogy szólok, de megolajozná azt a kereket? Tudja, késő estig dolgoztam, és hétvége lévén pihennék.
 Az öreg megállt, letette a talicskát, és oldalra nézett, a flakont tartó Henrikre.
 – Nem olaj való erre, hanem gépzsír – mondta köszönés helyett. Átázott szürkéskék bézbólsapkájáról, ami csálén állt a fején, csorgott az esővíz az arcára, teljesen olyan volt, mint ha zuhany alatt állna. Egy khaki színű katonai kincstári esőköpenyt viselt, az alatt látszott az oldalt csíkos régi melegítő. – Az az olaj finom mechanikai szerkezetekhez való.
 – Akkor megzsírozná, kérem? – kérdezte Henrik, még mindig barátságos derűt erőltetve a hangjába.
 – Nincs gépzsírom – felelte a férfi, majd megragadta a talicska szarvát, és ismét tolni kezdte. A kerék szívet és ideget tépve felsírt.
 Henrik egy darabig kísérte a kerítés mentén, és még mindig ugyanazon a hangon mondta:
 – Azt azért mégsem várhatja, hogy én hozzak zsírt. Igazán megérthetné, hogy hétvégén az ember pihenni szeretne, főleg ilyen korán.
 A szomszéd nem felelt, csak tolta tovább a talicskát. Amikor odaért a kert végébe, kiborította a tartalmát, növelve az ottani téglahalmot. Majd megfordult, és indult visszafelé a sufnihoz újabb adagért. Amikor elhaladt Henrik mellett, még csak rá sem pillantott, de Henrik most már idegesebb hangon ismét megszólította.
 – Nagyon nyikorog. Kérem, csináljon vele valamit!
 Az öreg mentében felelt:
 – Nyikorog, nyikorog. Mit csináljak vele? Dolgoznom kell, nem érek rá ezzel foglalkozni. Maga meg jobban tenné, ha békén hagyna, és nem velem kötözködne.
 Henrik agyába úgy tolult a vér az indulattól, hogy még azt sem fogta fel, hogy bokáig áll a cuppogósra felázott fűben. Nem érezte a hideget, az esőt, csak a nyikorgást hallotta, és a hallottakon húzta fel magát egyre jobban. Forrt belül, mint a kazán, de néma maradt, mert tudta, hogy ha kinyitná a száját, csak szitkozódó üvöltés hagyná el azt. Csak állt az esőben és nézte, ahogy az öreg újabb adagot pakol a talicskába, és elindul vele a kert végébe. NYIK-NYIK-NYIK...
 Már teljesen kivilágosodott, de Henrik még mindig ott állt a kerítés mellett. Végignézte, ahogy az idős férfi teljesen elhordja a téglahalmot, és amikor végzett, elkezdte az egész műveletet újra, VISSZAFELÉ, a kert végéből a sufnihoz. Henrikben nem csupán döbbenetet váltott ki a felismerés, hanem valami el is pattant benne. Halántékán egy vastag ér lüktetett, majdnem a talicska nyikorgásának ütemére. Idegszálai túlfeszített hegedűhúrok voltak, amin a szomszéd és talicskája voltak a vonó, s egyfolytában ugyanazt játszották. NYIK-NYIK-NYIK-NYIK...
 Henrik szeméből már eltűnt az értelem, helyét valami egészen más vette át. Az őrület opálos lidércfénye. Esődzsekijének zsebébe csúsztatta az olajos flakont, majd cuppogós léptekkel elindult a házába. Rövid keresgélés után megtalálta, amit keresett.
 Nem volt nehéz átmásznia a kerítésen. A sufni mellett várakozott, egykedvűen nézve, ahogy az öreg megpakolja a talicskát a kert végében. Akár valami robot. A mozdulatai gépiesek voltak, szögletesek, a fáradtságnak jelét sem mutatta. Edzett volt, ami nem is csoda, hiszen minden hétvégén ezt csinálta, ugyanezekkel a téglákkal. Soha nem hétköznap, hanem csak a kurva, kibaszott hétvégén. Amikor Henrik pihenni szeretett volna. A rohadék.
 NYIK-NYIK...
 A nyikorgásnak egyszeriben vége szakadt, ahogy a fejsze keresztülhatolt az öregember szürkéskék bézbólsapkáján és a fején, hogy úgy repessze szét a koponyát, mint egy érett dinnyét. Még a hangja is hasonló volt a dinnye hasadásához. A látvány már kevésbé.
 Henrik a sufni melletti farakás rejtekéből lendítette meg a súlyos acélt, meglepően gyorsan és pontosan. Az öreg nem szenvedett. Teste előre bukott, rá a téglákkal félig rakott talicskára, fejéből groteszk antennaként meredt ki a jókora baltanyél. A rengeteg vért belemosta az eső a téglák közé.
 Henrik gyorsan, határozottan mozgott. Felapplikálta a holttestet a téglák tetejére, és megragadta a talicska szarvát. A tetemes súly ellenére meglehetősen könnyűnek érezte, erőt adott neki a testét elöntő adrenalin.
 A talicska kereke újból felsírt. Henrik megállt, elővette az esőköpeny zsebéből az olajos flakont és teljes tartalmát a kerék tengelyére nyomta. Elindult ismét, a nyikorgás megszűnt. Ismét megállt, lehajolt az öreg szétnyílt fejéhez, és a fülébe lihegte:
 – Látja, szomszéd? Mégiscsak jó az az olaj, bassza meg! Csak ennyit kellett volna tennie!

 Az eset óta eltelt idő eléggé megviselte Henriket, annak ellenére, hogy igen precízen tűntette el a nyomokat és a hullát. Az öreg szomszéd iránt senki sem érdeklődött, ha volt is valakije, nem tartotta vele a kapcsolatot, amit Henrik nem is csodált. Abszolút nem érzett szánalmat iránta, még akkor sem, amikor az akkurátusan feldarabolt tetem sisteregve oldódott egy savval telt műanyag hordóban. A közelükben senki más nem lakott, így nem volt tanúja az esetnek, és Henrik a kellemetlen szagokkal és látvánnyal járó utómunkálatokat is nyugodtan elvégezhette.
 A bűz, a darabolással járó hentelés, a mindezzel járó rettenetes és visszataszító látvány még sokáig kísértette, de sok munkája és a munka miatti kimerültség megtette a hatását, és Henrik hosszú idő után végre ismét jól tudott aludni. Még hétvégén is, ami különösen fontos volt számára. Hétfőnként kipihenten, felfrissülve ment be a munkahelyére, még a kollégák bárgyú viccein is tudott nevetni.
 Reggelente állt az ablaknál, ahonnan átlátott a néhai szomszéd kertjére, amit felvert a már mellig érő gaz, és a kávéját kortyolgatta. Egyik ilyen reggel egy régi Opel kombit látott megállni a kapu előtt. Egy fiatal házaspár szállt ki belőle meg egy kövér fiú, olyan tizenegy év körüli. Hiába nyomkodták a csengőt, nem jött a házból senki, hogy kaput nyisson, meg hát az áramot is lekapcsolta a szolgáltató egy ideje, anélkül meg a csengő sem működik.

 – Nincs telefonja sem, tudja, nagyon magának való ember a nagybátyám – mondta a férfi, és Henrik gondolatban hozzátette: csak volt.
 – Nos, sajnálom, hogy nem tudok segíteni. Nem ismerem a szomszédomat, csak ritkán látom. Kérnek még kávét? – Henrik olyan ember benyomását keltette, amilyen valójában volt is, ha a körülmények végletes alakulása nem kényszerítette másra: egy joviális, kedves úriember. A kis család felállt a kanapéról, láthatóan menni készültek.
 – Köszönjük a kedvességét, a vendéglátást – mondta a férfi. Kedves, szerény embernek látszott, ahogy a neje is. Megkönnyebbülve sóhajtott fel a kanapé, ahogy elhízott csemetéjük is nyögve feltápászkodott, szája szélén ott voltak még az aprósütemény morzsái.
 – Tudja, van kulcsunk, és be is mentünk. Érti, lehet, hogy betegen fekszik odabenn, nem tudni...
 – Persze, értem – bólintott Henrik. – Egy magányos ember ha rosszul lesz, senki sem veszi észre. Sajnos, még én sem, holott itt lakom a szomszédban, de keveset vagyok itthon, rengeteg a munkám.
 – Ilyen világ ez – szólalt meg most a nő. – Berci bácsi meg amúgy sem valami barátságos ember. Inkább olyan fura. Amikor évekkel ezelőtt meglátogattuk, még a karonülő Karcsikára sem volt tekintettel, pedig annyira tündéri volt. Egyszerűen elzavart minket. Még csak nem is köszönt.
 Karcsika elvigyorodott, a szája széléről néhány morzsa hullott a szőnyegre, amit nagy eséllyel bele is fog taposni csámpás lábával. Henrik nehezen tudta elképzelni karonülő gyermekként. Ahhoz a babához, akit elképzelt látva Karcsika termetét, nem egy ilyen sovány anyuka karja társult képzeletében, hanem egy Shwarzeneggerhez méltó, erekkel átszőtt, feszülő bicepsz.
 Az anyuka sóhajtott.
 – Igazság szerint félve léptünk be. Tudja... hátha ott fekszik holtan. Karcsikát ezért inkább be sem engedük, amíg körbe nem néztünk. De nem volt sehol. A lakás is úgy néz ki, mint ami régóta lakatlan. A villanyt is kikapcsolták. Nagyon úgy néz ki, elment itthonról és nem jött haza.
 Nem bizony. Hála nekem. Henrik belső énje ördögi vigyorra húzta a száját.
 – Nincs más hátra – vette át a szót a férj –, be kell jelentenünk az eltűnését.

 Nem volt különösebb nyomozás, Henriket is csak egyszer kérdezte ki egy rendőr. A szomszédot eltűntnek nyilvánították, az ingatlan kezelését pedig átvette egyetlen örököse és kis családja, vállalva a számlák fizetését, amíg a férfi elő nem kerül. De Henrik tudta, hogy soha nem fog előkerülni. Az erős sav tökéletesen feloldotta még a DNS-ét is, ami maradt belőle, visszakerült a természet körforgásába. A vén gatya már a pokolban tologatja a talicskát.

 Egy nap, mikor Henrik éppen munkába indult, teherautó állt meg a szomszéd ház előtt. Megjelentek Karcsikáék is, a kis család papírdobozokat cipelt be a házba.
 – Alighanem szomszédok leszünk – mondta az apuka mosolyogva. – Bizonyos okokból el kellett hagynunk a lakásunkat. Nehéz idők járnak...
 – Azok – bólintott Henrik, miközben beindította a motort. Búcsút intett új szomszédainak, és elindult a munkahelyére. Alapvetően jó kedve volt, mégis egy apró kis gombócot érzett materializálódni a gyomra tájékán.

 Először azt hitte, álmodik. NYIK-NYIK-NYIK... Hosszú hónapok óta nem hallotta ezt a hangot. Rádöbbent, hogy amit hall, az a valóság, és úgy ült fel az ágyban, mint akit elektromosan sokkolnak. A szobában még sötét volt, a digitális óra zöld kijelzője négy óra harmincat mutatott.
 Magára kapta a köntösét. Lassan ment az ajtó felé. Nem hitt a kísértetekben, de mégis félt, hogy az öreg szomszédot fogja megpillantani, ahogy szétnyílt koponyával, bugyborékoló hörgéssel tolja szörnyű talicskáját.
 Természetesen nem az öreg volt az. A hajnali derengésben jól kivehető volt Karcsika hóemberszerű alakja, ahogy csámpás X lábain egyensúlyoz. Henrik, mintha valami hagymázas álomban járna, szinte lebegve, nagyon lassan közelített a drótfonat kerítéshez. Jeges veríték lepte el, amikor megpillantotta, hogy Karcsika egy szürkéskék bézbólsapkát visel jókora fején, ami ugyanolyan csálén áll, mint...
 – Te jó ég, fiam, mit csinálsz te idekinn ilyen korán, ráadásul szombaton? Felébreszted a szüleidet, vagy...
 Karcsika letette a talicskát. Lufiszerű karjával legyintett.
 – Á, apáék hétvégente piacoznak, már fél négykor elmennek itthonról. Én meg nem tudok olyankor már aludni.
 De én tudnék, nagyon is tudnék, te dagadt lárva. Henrik joviális mosolyt erőltetett az arcára.
 – De hogy jutott eszedbe mégis ezt csinálni? Más gyerek inkább tévézik vagy játszik.
 A gyerek megrántotta a vállát.
 – Nemtom. Csak úgy jött.
 Henrik és a gyerek egy darabig csak nézték egymást. Henrik valahogy érezte, hogy fölösleges további kérdéseket feltennie, ez a gyerek nem normális. Nem csak dagadt, de hülye is.
 – Oké, megértem. – Dehogyis értette meg. Az ilyesmit nem lehet megérteni. Azt meg lehet, hogy valaki elmegy kocogni, vagy olvasgat, esetleg építget valamit használt jégkrémespálcikákból, de hogy bontott téglákat talicskázzon oda-vissza hajnalok hajnalán, azt nem. Így csak ennyit mondott:
 – De azért a kedvemért megolajoznád a kerekét? Tudod, nagyon zavaró a nyikorgása.
 A srác féloldalasan rávigyorgott a csálé bézbólsapka alól, és amit mondott, attól végigfutott a hideg Henrik gerincén.
 – Ehhez nem jó az olaj, gépzsír kell. De nem baj, hogy nyikorog, engem nem zavar. De maga már megint csak kötözködik.
 A fiú felemelte a talicskát és megindult vele. A kerék mint ha még hangosabban nyikorgott volna. Egy szörnyű, idegtépő, visító nevetés egyenesen a pokolból. NYIK-NYIK-NYIK...
 Henrik opálos tekintettel figyelte, miközben teste verítékben úszott, és halántékán egyre vadabbul lüktetett egy ér.


2017. augusztus 11., péntek

EGYCSAPÁSRA


        Nézze, Szalmaszéky úr, a mi irodánk a hatékony és gyors megoldásokra szakosodott. Ergo, ha ön azt olvasta a weboldalunkon, hogy minden problémáját egy csapásra megoldjuk, akkor garantálhatom, hogy az úgy is van.  Tesszük mindezt egy szerény összegért, s azt is garantáljuk, hogy e szerény összeg kiadása miatti aggodalmaktól is mentesítjük magával, a problémamegoldó metódussal.
 Szalmaszéky kikerekedett szemmel nézte a megnyerő küllemű alkalmazottat. Kettőjüket egy modern íróasztal választotta el.
 Sok problémája volt. Túl sok. Életében eljutott arra a pontra, amikor nemhogy a fényt nem látta az alagút végén, de a problémahalmazok úgy álltak össze agyában, mint egy óriási, kibogozhatatlan fonalköteg. Ez a cég pedig állítása szerint mindezt képes úgymond „egy csapásra” megoldani. Természetesen hihetetlen volt számára ez az állítás, de eljutott arra a pontra, amikor úgy érezte, nem válogathat.
        Kérem, elmagyarázná nagy vonalakban, hogy mégis mi módon képesek önök egy csapásra megoldani olyan szintű problémákat, mint az enyém? – kérdezte az alkalmazottat, aki mosolyogva behunyta a szemét a vékonykeretes szemüveg mögött.
        Ez szakmai titok, de hamarosan megtapasztalja az eredményt, csak legyünk túl a formaságokon.
Az alkalmazott elé tolta a terminált, amin az utalást el tudta végezni. Minden elő volt már készítve, neki csak engedélyeznie kellett a tranzakciót.
        De hát azt sem tudják, mi a probléma, vagyis inkább átláthatatlan problémahalmaz, ami megoldásra vár… – Szalmaszéky nem tudta befejezni aggódó megjegyzését, mert az alkalmazott felemelte a mutatóujját.
        Kérem, a szerződésben mi garanciát adtunk, hogy ön számára tökéletesen orvosoljuk a problémát. Több száz ügyfelünk közül még egy sem panaszkodott. De ha meggondolta magát, akkor még érvényteleníthetjük a szerződést, és még csak kezelési költséget sem számolunk fel. A döntés az öné. Azt ajánlom, ne szaporítsuk a szót. Kérem, legyen határozott: igen, vagy nem? Ha pedig döntött, akkor hajtsa végre a tranzakciót, s a problémamegoldás manővere azonnal működésbe lép.
Szalmaszéky egy darabig gondolkodott, de mivel minden olyan kilátástalannak tűnt számára, végül arra jutott, hogy belemegy az alkuba. Közelebb húzta a terminált, bepötyögte a PIN-kódját, és egy gombnyomással engedélyezte a tranzakciót. Valahol a virtuális térben pedig egyesek és nullák sorozataként egy szerénynek éppen nem nevezhető, ám ez esetben mégis méltányos összeg cserélt gazdát.
        Remek! – csapta össze tenyerét az alkalmazott. – Nos, akkor hozzá is láthatunk!
Az alkalmazott kihúzta az egyik íróasztalfiókot, és egy szép nagy machetét húzott elő. Szalmaszéky szája elkerekedett.
        Jé! Hogy fért el abban a fiókban egy ekkora… – ám a mondatot nem fejezhette be, mert a feje elvált a testétől, és mint tudjuk, a beszédhez elengedhetetlen, hogy az ember feje a nyakán legyen. A fej pedig a levegőben egyet bukfencezve, tompa puffanással zuhant a nylonnal letakart szőnyegre.
        Nos, ezzel meg is volnánk, Szalmaszéky úr! – mondta az alkalmazott elégedetten, fakó kék szeme pajkosan csillant a vérpettyes szemüveg mögött. A machetét  letette az asztal szélére és megnyomott egy gombot a telekomon.

        Kérném a takarítókat. Egy problémamegoldó ügylet lebonyolítva. No, és Esztike, kérem, rendeljen nekem párat azokból a sajtos pizzaszeletekből! – tekintete néhány pillanatra elidőzött a széken ülő Szalmaszéky nyakából ütemesen, ám egyre kisebb intenzitással spriccelő vérsugáron – Ööö… nem, nem, Esztike. Nem kérek rá ketchupot!

2017. augusztus 10., csütörtök

Beton



 Sötétség. Sötétség mindenütt. Az emlékek összakavarodtak, egyetlen nagy fájdalomgombóccá álltak össze, hogy aztán felrobbanjanak megannyi fájdalom- és emlékszilánkká és úgy kavarogjanak, mint egy szörnyű vihar magja. Nincs kiút semerre. Szűk a tér, az is sötét és fájdalommal teli.
 Néha érzi fogvatartója közelségét, gonoszságának egyenetlen lüktetését. Érzi, ahogy tenyerével megérinti, de ő elhúzódik, minél távolabb, amennyire csak tud, de mozgástere behatárolt. Kiszabadulna, repülne bele az örökkévalóságba, de a komor, rideg határok fogva tartják.
 Amikor a fogvatartónak sikerül őt megérintenie, van, hogy nem az elhúzódást választja, hanem nyomakodni kezd a fogvatartó felé, hátha rajta keresztül ki tud szabadulni. De azon a ponton, ahol érintkeznek, nem képes tovább jutni, az a határ. Mivel az örök zaklatottság és fájdalom lüktetésében és kaotikus áradatában létezik, nem képes összeszedni a gondolatait, az emlékeit. Kicsoda ő? Hogy került ide? Egyáltalán mi az az “itt”.
 Sötétség. Sötétség mindenütt. Káosz, félelem, fájdalom, mely emlékekből táplálkozik, a borzalmak emlékéből. Aztán az emlékek kaotikus fájdalomörvényén túl hall egy hangot, amit fogvatartója hörög arra a határfelületre amin túl nem juthat, amely minduntalan útjába áll, hiába vergődik kétségbeesetten. A hang azt hörgi: “Enyém vagy. Szenvedj hát örökre!”
 A hangtól ismét felkavarodik az a fájdalmakból, rettenetből főzött kotyvalék, ami immár ő maga, de egyszer csak az értelmezhetetlen fájdalom-emlékfolyamból felmerül egy, amit tisztábban érzékel a többinél, értelmezhető emlékké áll össze. Ugyanez a hang kántál ütemesen valamit valamilyen fura nyelven, a torokhangok úgy buknak elő, mint gusztustalan fekete bogarak egy bűzös sebből. Az érthetetlen szavak ragacsos masszaként bénítják meg a tudatát, majd előtörnek az emlékek, sorban, olyan tisztán és fájón, mint az üvegszilánkok. Ez pedig újra meg újra megismétlődik. Ki tudja mióta, és valószínűleg már örökké így lesz.

Amikor elment a barkácsáruházak építőanyag részlege mellett, mosolyogva olvasta a feliratot néhány zsákon: "hobbi beton". Vajon ki az az elmebeteg, perverz őrült, akinek éppen a betonozás a hobbija, egy olyan foglalatosság, ami egyike a legnehezebb fizikai munkáknak? Nos, ő éppen ilyen őrült volt.
 Frigyes szerette a betont, tisztelettel vegyes áhítattal nézte, ahogy köt a szürke anyag, ahogy képlékeny, szinte folyékony állapotból átalakul valami mássá, olyan szilárd dologgá, ami gyakorlatilag az egész emberi civilizáció súlyát megtartja. Más, normális ember számára ez körülbelül annyira izgalmas és érdekfeszítő, mint az olvadó havat nézni. De az ő számára ez a dolog maga volt a csoda.
 Ám Frigyes nem egészen arra használta a betont, mint az emberek. Nem épített belőle házat, nem készített belőle járdát, ház alapot, betonkoszorút vagy bármi olyat, amit az építőiparban szokás. Ő két és fél méter magas, nyolcvanszor nyolcvan centis alapú betonhasábokat öntött. A hasábok teljesen egyformák voltak és tökéletesen sima felületűek, köszönhetően a saját kezűleg készített speciális zsalunak. Formájuk és anyaguk szerint kiváló pillérek lehettek volna, de csak körben álltak Frigyes magas kőfallal körülvett, tetővel fedett udvarán, tökéletesen egyforma távolságra egymástól. A kör nagy volt, de nem teljes.
 Harminc hasáb állt, de még tíz hiányzott. A harmincegyedik helyén már készen állt a zsalu. Az udvar egy elkerített részén zajlott a beton keverés. Frigyes csakis készre kevert, zsákos betonnal dolgozott, "hobbi betonnal". Bár drágább volt, mint ha külön vette volna meg a sódert és a cementet, de a jó minőség és a könnyebb szállíthatóság megérte neki. Meg aztán mire költsön az ember, ha nem a szenvedélyére?
 Berta az építőanyag telepen ismerkedett meg Frigyessel, amikor úgy állt a raklapokra halmozott esztriches zsákok előtt, akár egy karcsú kérdőjel. Frigyes, látva a rőtvörös hajú, vékony nő tanácstalanságát, tőle szokatlan módon azonnal a segítségére sietett. Magának való ember volt, s utólag belátta, hogy az égő vörös, hullámos hajzuhatag ragadta meg. Akár a bátor Merida haja az animációs filmből.
 Berta elmondta, hogy házának hátsó bejáratához szeretne egy lépcsőfokot betonozni, mert ami ott van, túl magas, nehézkes és veszélyes rajta a közlekedés. Mióta elhagyta a férje egy másik nőért, kénytelen mindent egymaga elvégezni, még az ilyen férfinak való ház körüli munkákat is.
 Hosszasan elbeszélgettek, s Frigyes ellátta tanácsokkal az asszonyt betonozás ügyben. Végül aztán úgy döntött, segítőkészségét még jobban kiterjeszti, s felajánlotta, hogy szívesen elvégzi a munkát. Fizetséget nem fogadott el, de Berta unszolására megalkudtak egy vacsorában az asszonynál.
 Frigyes kitett magáért, a lépcső szép lett, Berta örömét csupán egy dolog árnyékolta be: eltűnt hőn szeretett kandúrja, Oszkár. Eleinte vígasztalhatatlannak tűnt, de Frigyes jó érzékkel feloldotta a bánatát. Maga sem tudta, hogy ennyire kedves személyiséggel rendelkezik. Kénytelen volt elismerni, hogy még önmaga számára is tud meglepetéssel szolgálni.
 Miután Berta megnyugodott, hogy Oszkár csak a tavaszi ösztöneinek engedelmeskedve csavargott el egy kis időre, nekilátott, hogy elkészítse a megígért vacsorát, specialitását, a parmezános csirkét, melynek receptjét lánykorában tanulta. Frigyes természetesen ebben is segédkezett, kedélyes csevej kíséretében, közösen készítették el az ételt, amit aztán a hátsó udvaron fogyasztottak el. A kellemes tavaszi este, a vacsora és az utána elkortyolgatott sauvignon blanc megtette a hatását, Frigyes és Berta a hálószobában kötöttek ki.
 Berta ágya rég volt ilyesmire használva, s hangos, ütemes nyekergéssel fejezte ki ezirányú méltatlankodását. Ám Frigyes itt is ügyes ezermesternek bizonyult, s néhány csavar meghúzását követően folytathatták kölcsönös vonzalmuk beteljesítését.

 Frigyes láthatóan nem örült, amikor másnap délután a nő váratlanul beállított hozzá.
 – Meglepetés! – sikkantotta, és a férfit félretolva már bent is volt az előszobában. Mire a férfi felocsúdhatott volna, már szobáról-szobára járta önkényes felfedező útját a házban. Frigyes magas homlokának közepén kidagadt egy ér. Nem tetszett neki ez a váratlan rámenősség. Főleg, hogy nemigen engedett be senkit a házába, legfeljebb azokat, akiket kötelező jelleggel be kellett engednie, mert hivatalos személyek voltak. Kezdett benne megérni a bizonyosség, hogy előző napi udvariassága, melyet gyengédség és intimitás követett, végzetes hiba volt.
 – Berta, nem számítottam a jöttödre, igazán megleptél! – mondta Frigyes próbálva lépést tartani a nővel, aki úgy rohangálta körbe a házat, mint egy kisgyerek.
 – Ezek szerint sikerült, ugyanis valóban meglepetésnek szántam. Tegnap te jártál nálam, úgy illik, hogy ma én látogassak el hozzád – mondta kacarászva Berta, és hozzá tette: – Nyugi, nem kell nekem vacsit főznöd! – azzal máris viharzott tovább felfedezőútján.
 Frigyes a nő elé vágott, mielőtt az kimehetett volna a hátsó udvarra és testével elállva az útját, neki szegezte a kérdést.
 – Honnan tudtad hol lakom? Nem emlékszem, hogy mondtam volna.
 A vörös hajzuhatag keretezte arcból Frigyesre meredt a zöldeskék szempár, és a rózsaszín ajkak gúnyos fintorra húzódtak.
 – Hol élsz te, a kőkorszakban? Az internetről még nem hallottál?
 – Ne haragudj, de nem túl etikus mások lakcíme után kutakodni az interneten...
 – Nem etikus? Ne viccelj, tegnap szétkeféltél, és ezek után még azt sem tudhatom meg, hogy hol laksz? Fura pacák vagy te, az már biztos. Na, de hadd nézzem meg a kertedet, ha már idáig eljutottam!
 Ki akarta szuszakolni magát Frigyes mellett, de az masszívan állt az ajtókeretben.
 – Jobb, ha nem mégy ki oda! – mondta olyan hangon, hogy Berta háta beleborsódzott. A tekintete is más lett. A tény, hogy tegnap ez a férfi még benne járt (és nem is volt rossz, sőt...) most olyan valószerűtlenek tűnt, mint ha ufonauták látogatták volna meg. Ám Berta makacs nő volt, és nem adta fel egykönnyen. Úgy tett, mint ha feladta volna abbéli szándékát, hogy átmenjen az ajtón, és egy lépést hátra lépett, majd hirtelen, olyan gyorsan, akár a villám, kisurrant a magas férfi hóna alatt.
 Frigyes arca olyan volt, akár egy durván faragott kőszoboré. Már nagyon bánta segítőkészségét, és hogy engedett annak az ösztönnek, ami megannyi nagy férfiú vesztét okozta már a történelem során. Még a bibliai Dávid király is elvesztette az eszét, amikor megpillantotta a tetőn fürdőző Bethsabét. Képes volt ezért az asszony férjét, a hitteus Uriást, aki nem mellesleg egyik legjobb, leghűségesebb katonája volt, elveszejteni. A férfit mindig csak bajba sodorták az ösztönei, s lám, most ő is így járt.

 – Te valami művészféle vagy? – kérdezte meglepetten Berta, ahogy szájtátva bámulta a hatalmas betonhasábokat.
 – Valami olyasmi – felelte Frigyes ugyanazzal a kővé vált, maszk szerű arccal.
 – Nem csoda, hogy olyan profi voltál a lépcsőm betonozásában. Ezek a micsodák itt... ezek itt... egyszerűen...
 – Tökéletesek – fejezte be a mondatot Frigyes.
 Berta apró fintort vágott, ami más férfit talán elbűvölt volna. Frigyest is, de nem itt és nem most.
 – Nem egészen erre a szóra gondoltam, de valóban tökéletesek. Nos, én inkább a "félelmetes" szóra gondoltam. Mint ha valamit őriznének. Ez... ez valami szoborcsoport? Vagy valami modern Stonehenge?
 – Úgysem értenéd – mondta Frigyes fakó hangon. – Most pedig kérlek, menj innen. Hagyj magamra. Az életemnek olyan részébe gázoltál bele, amihez igazán semmi közöd, ráadásul a határozott kérésem ellenére.
 Berta közelebb lépett a férfihez, és meg akarta érinteni az arcát, de az hátrébb lépett.
 – Ugyan már, mi a baj? Nem akartalak megbántani. Én csak azt gondoltam...
 – Mit gondoltál? Hogy egy kiadós dugás feljogosít arra, hogy hívatlanul a házamba törj, és beleártsd magad a legféltettebb titkomba?
 Frigyes halkan beszélt, talán éppen ezért volt félelmetes. Berta arca elkomorodott.
 – Titok? Miféle titok? Ezek csak bazi nagy betondarabok. Fogalmam sincs, miért készítetted őket, de tudod mit? Elhúzok innen, mert frankón kiráz a hideg ettől az egésztől, meg tőled is. Te csak egy dilis vagy, aki művésznek hiszi magát, ez a helyzet. Nem is értem, hogy engedhettelek az ágyamba. Te jó ég, csak én lehetek ilyen idióta, hogy megbaszatom magam egy dilinyós pöccsel, csak mert lebetonozta a lépcsőmet.
 – A kedvességet kifelejted a képletből. De igazad van, a magadfajta szerint én csak egy dilinyós pöcs vagyok. Én sem értem, hogy lehettem olyan hülye, hogy eljátsszam a grállovagot. – Frigyes halkan és szomorú hangon beszélt.
 – Valóban nagyon kedves voltál – mondta Berta, és látszott rajta, hogy egy hajszálnyra van attól, hogy elsírja magát. – De most tényleg olyan vagy, mint egy pöcs. Hülye voltam, kész, ennyi. Most pedig elmegyek, magadra hagylak a betontömbjeiddel. Most már látom, hogy csak zacskóürítgetésre voltam jó neked. Valójában olyan vagy, mint ezek itt – színpadiasan körbe mutatott –, egy nagy, hideg betondarab. Lélek nélkül. Na, pá, művész úr! Kösz a betonozást!
 Berta megindult az ajtó felé, de félúton megállva visszafordult. Vörös sörénye most mint ha az indulat emésztő tüzeként lobogott volna arca körül. Ujjával Frigyesre mutatott, és szeme olyan vadul villogott, akár egy ragadozónak.
 – De egy dologról biztosíthatlak. Akinek csak tudom, elmondom, hogy milyen istenverte, szarházi dilis vagy, meg hogy ilyen szarokat öntesz betonból. Nevetség tárgyává teszlek. Nem vagyok egy kihasználható numera!
 Jobban tette volna, ha visszafordulás nélkül elmegy, de ezt nem tudhatta. Ahogy azt sem, hogy Frigyes le fogja ütni.


 Amikor magához tért, iszonyúan fájt a feje. Meg akart mozdulni, de nem tudott. Hideget érzett. Hideg vasat és hideg nedvességet. Látása nagyon homályos volt, csak lassan tisztult ki, de nem teljesen. Valami folyamatos morajlást hallott. Ahogy tisztult a tudata, felismerte a hangot, amit jó párszor hallott már, amikor építkezések mellett ment el. Fura módon még az is felidéződött benne, ahogy a melósok utána fütyülnek. Egyhangú, konstans morajlás. A zúgó villanymotor és az acéldobban súrlódó vizes kavics hangja.
 A betonkeverő nem lehetett messze, de nem láthatta, mert egy acélfal volt az arca előtt. A hideget a lábán érezte. Pánik lett rajta úrrá, ahogy felismerte maga körül a függőlegesen meredező, hüvelykujj vastagságú betonacél szálakat. Ezekhez volt hozzákötözve igen szorosan. Ennek a betonacélnak a hidegségét érezte. A nedvesség pedig, amit a lába körül érzett... te jó ég, ez beton!
 Sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Léptek közeledtét hallotta, majd az arca előtt lévő acélfalon kinyílt egy kis ablak, körülbelül akkora, mint egy tablet képernyője. Frigyes szenvtelen arca jelent meg a keretben. Mint egy zord maszk.
 – A hangszálaid. Kénytelen voltam elmetszeni őket. Lehet, hogy kicsit vérzik még. Jobb, ha nem erőlteted, mert azzal csak tetézed a kínjaidat.
 Olyan hangon mondta mindezt, mint ha csak arról számolt volna be, hogy kiment a közértbe kifliért.
 – Pedig igazán szép beszédhangod volt. Sajnálom, Berta. De nem engedhetem, hogy sikoltozz itt nekem. Tudom, megoldhattam volna úgy is, hogy egyszerűen csak betömöm a szád, de az nem az igazi. Ezt csak akkor fogod megérteni, majd ha a szádig ér a beton. Semmiért sem hagynám ki azt az élvezetet.
 Berta el sem tudta képzelni, hogy létezhet olyan jeges, mindent felülíró rémület, mint ami rá szakadt. A betonhasábok... azokban is... nem, ez nem lehet igaz!
 Mint ha csak a gondolataiban olvasna, Frigyes bólintott.
 – Igen. A betonhasábok. Mindegyikben van valaki. Tehát nem mondhatod, hogy csak lelketlen betondarabok. Szó szerint lelkek vannak bennük. Ezeknek lelke van. Ahogy ennek is, ami itt készül. Ebben a te lelked lesz.
 Rémület, pánik. Torkából csak fojtott hörgések szakadtak fel. Szeme tágra nyílt a rémülettől, érezte, ahogy a vizelete lecsurog a combján, bele a térdéig érő még híg betonba. Frigyes ugyanazon a szenvtelen hangon folytatta, mindvégig a szemébe fúrva nyugodt, de mindenképpen őrült tekintetét.
 – Azt tanítják, hogy a lélek a test halálával szabaddá lesz, tehát ezen elmélet szerint valóban nincs lelkük az alkotásaimnak. De akik így hiszik, nem tudják azt, amit én. Tudod, mindig is vonzott a spiritualitás. Sokfelé jártam a világban, sokféle tant megismertem. Többségük marhaság. De volt egy mesterem, aki olyasmit tanított meg nekem, amit csak kevesen tudnak ezen a világon. Azt, hogyan lehet itt tartani az eltávozottak lelkét. Meglehetősen egyszerű szertartás, és az eredményeképpen tetszőleges helyre zárhatom be a lelket. Akár egy betontömbbe. Annyira megkedveltem ezt a mestert, hogy meghívtam magamhoz, és nehezményeztem volna a távozását. Éppen ezért vele kezdtem ezt a kört. Lelke örökre itt marad immár, a legelső tömbben. Nagy becsben tartom.
 Berta sikoltott belül, de ez csak hörgésben nyilvánult meg a külvilág számára. Ez csak egy rossz álom, ez nem lehet igaz! Mindjárt felébredek és vége. Ez nem igaz! Csak álmodom...
 Frigyes arca eltűnt a keretből. Berta hallotta távolodó lépteit, majd ahogy a betonkeverő zaja kissé megváltozik, ahogy meg szokott, amikor megdöntik a keverőputtonyt, hogy  kiöntsék a tartalmát. Hallotta, ahogy az anyag súrlódó hangot hallatva beleömlik egy talicskába. A talicska kereke ütemesen nyikorgott, ahogy a férfi tolta a nőt rejtő zsalu felé. Komótos mozdulatokkal porciózta ki valamilyen vödrökbe, majd egy alumínium létra nyekergése hallatszott, ahogy munkásbakancsos férfi cipel fel rajta valamit.
 Berta nem tudott felnézni, csak amennyire a szemgolyója forgása engedte. A nyaka viszonylag erősen volt odakötözve a betonacél szálakhoz, ez pedig igencsak korlátozta abban, hogy felfelé fordítsa a fejét. A periférikus látómezejében megjelent a zsalu felső peremén egy vödör széle, ami betont okádott rá, pontosabban mellé. A folyékony anyag cuppogva csobogott, telefröcskölve a combját. Amikor Frigyes beöntötte a negyedik vödröt is, kiürült a talicska, és Berta érezte, hogy az anyag szintje már combközépig ér.
 Ez nem álom, ez a valóság. Itt fogok kínok közt megdögleni, mert szóba álltam egy őrült sorozatgyilkossal, akivel még dugtam is. Megnyomorított. Bele fogok fulladni a betonba, lassan, nagyon lassan. Ahogy Oszkár cica.
 Kétsége sem volt afelől, hogy a szerencsétlen Oszkár teteme ott van a hátsó lépcső belsejében. Ezt megerősítendő ismét megjelent Frigyes arca a kis nyílásban. Láthatóan megizzasztotta a munka.
 – Oszkár cica bebetonozása nem volt ilyen megterhelő. De a mesterművek mindig nagyobb erőfeszítést igényelnek. Amúgy pedig igazán sajnálom, hogy épp veled kell ezt tennem. Nem ez volt a terv. No, és tetszettél is. Éppen ezért megőriztem belőled valamit, utólagos engedelmeddel.
 Frigyes ismét eltűnt, de ezúttal nem a betonkeverő felé ment, hanem a házba. Berta egész testében reszketett, s bizarr módon megfordult a fejében, hogy ez a reszketés a vibrációs eljárás része is lehet, amivel a betont tömörítik. Fogékony volt a morbid humorra, de az ilyesminek egészen más íze van, ha a borzalmakat az ember maga szenvedi el.
 Frigyes munkásbakancsos léptei közeledtek ismét, majd megjelent a férfi feje a nyílásban, s amit Berta látott, attól megállt a remegése, kővé dermedt.
 – Nem volt időm tökéletesre készíteni, csak hevenyészve van összefogva. De szerintem így is csodálatos, nem gondolod?
 Frigyes fején az ő rőtvörös lobonca volt. Kócosan, helyenként összetapadva a vértől. Berta elájult.

 Mikor magához tért, a férfi szoborszerű arcát látta maga előtt, de ezúttal a vörös haj nélkül. Ismét meg akart szólalni, de hangszálai még mindig nem engedelmeskedtek. De azt sem bánta volna, ha örökre néma marad, csak kikerülhetne ebből a zsaluból.
 Frigyes arca eltűnt a nyílásból, majd a távolodó talicska nyekergése hallatszott. A betonkeverő pedig csak morgott, zúgott folyamatosan. Berta hallotta, amint a férfi egy zsák százaz esztrichet önt a keverődobba.
 A lábfejénél már nem volt annyira hideg a massza, valószínűleg elkezdett kötni, és az bizonyos hőtermeléssel jár. Nem sokat tudott a betonról, ezt is még Frigyes mondta neki, amikor az építőanyag telepen beszélgettek. Bárcsak soha ne ment volna oda! De odament, és ennek következményeként most itt van egy bazi nagy acélzsaluban, ujjnyi vastag szálakból készített vasalathoz rögzítve. Ez a tetű pedig szépen kiélvezi a haláltusáját, élvezettel fogja végignézni, ahogy a beton szintje eléri a száját, ő pedig próbál küzdeni az életben maradásért, de hiába, mert a beton győz. Borzalmas és fájdalmas halál vár rá, ő pedig semmit sem tehet ellene. Ahogy a többi szerencsétlen sem tehetett, akiknek teste ott rejtőzik a körben álló tömbökben. Miután pedig kínok közt meghal, a lelke sem szabadulhat... de ez marhaság. Berta nem hitt az ilyesmiben. Spiritualitása legfeljebb addig terjedt, hogy néha elolvasta a horoszkópját. De mi van, ha mégis igaz? Ha még halála után is ide lesz zárva, a rideg, néma szürkeségbe?
 Nem akart belegondolni. Éppen elég volt számára a jelenlegi állapotát feldolgozni. Egyáltalán fel lehet az ilyesmit dolgozni?
 Könnypatakok folytak le arcán, a kétségbeesés, a reménytelenség könnyei. Érdekes módon már nem a rettegés munkált benne. Ismerte önmagát ahhoz eléggé, hogy tudja, nála ezt az állapotot a düh szokta követni, az emberi psziché azon egészséges lépcsőfoka, ami kifelé vezet a gödörből. Ez általában működik a hétköznapi helyzetekben, csakhogy ez egyáltalán nem az a helyzet volt. Ebből a gödörből nem nyújt kiutat a düh. Dühönghet akárhogy ebben a zsaluban, az emelkedő szintű betonban, mit sem használ. Még csak ordítni, átkozódni sem tud. Még akkor sem, ha valami csoda folytán kiszabadul innen. Soha többé.
 Furcsa, mi minden jut eszébe egy rettenetes helyzetben lévő, halálra ítélt embernek. Most éppen az jutott eszébe, hogy karaoke-ztak a húgával azon a bulin, ahol a férjét megismerte. Vagyis a volt férjét. Soha többé nem fog énekelni, de még beszélni sem. De bár csak ez volna a legkisebb veszteség, amivel szembe kell néznie!
 Abban sem reménykedhet, hogy valakinek gyanús lesz egy műholdas felvételen ez a bizarr udvar, hiszen az egészet egy opálos fényáteresztő tető fedi. A sors kegyetlen fintora, hogy ugyanolyan polikarbonát, mint amiből tavaly az előtetőt csináltatta a hátsó bejárat fölé, oda, ahol most az egyik lépcsőfokban a macskája van... A szörnyeteg mindenre gondolt.
 Talán valaki megtalálja majd a levágott haját ennél az elmebajosnál, és így elindul egy láncolat, mely fényt derít mindenre. De ő már nem sokra megy azzal, ha lebukik a szarházi. Sőt, esetleg az is meglehet, hogy aki megtalálja a hajat, nem tud lépni, mert szintén áldozattá válik és az egyik betontömbben végzi. Ez utóbbi gondolat csak még jobban elkeserítette, majd elkeseredésében azt tette, amit minden ateista tesz, ha reménytelenül életveszélybe kerül: imádkozni kezdett. Mintegy gúnyos válaszként odafentről újabb adag híg beton érkezett a zsaluba. Az anyag szintje emelkedett. Lassan, biztosan.

 – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Az exed nem igazán lehet oda értem. Rád is fújhat, de engem bizonyára egyenesen gyűlöl.
 Tamara nem akart kiszállni a kocsiból. Feri fújt egyet és bólintott.
 – Oké, rendben, nem erőltetem a dolgot. Bemegyek egyedül, de előre szólok, ciki lesz, mert ez közös kérésünk felé. Ezerszer elmondtam már, hogy nem haragszik. Békében váltunk el. Amúgy sem az a haragtartó típus. Szenvedélyes, és pillanatok alatt el küld bárkit az anyjába, de nem haragtartó. De számíts rá, hogy ő fog kijönni, és kedves lesz.
 – De basszus, miattam hagytad el! Nincs az a feleség, akiben ez ne hagyna sebeket! Én se bratyiznék azzal, aki elhappolja a pasimat. Ráadásul sokkal jobban néz ki nálam, ami valószínűleg csak fokozza az érthetetlenségét annak, hogy miattam ejtetted. Berta egy nagyon jó nő, szerintem a pasik megbolondulnak azért a vörös hajért. Ha leszbó lennék, én is rácuppannék.
 Feri elnevette magát.
 – Igen, annak idején engem is az a vörös bozont bolondított meg. De édes, te sem panaszkodhatsz. Gyönyörű vagy.
 Tamara ugyan nem volt az a különleges szépség, de légies alkata és huncutul csillogó őzbarna szeme ugyanúgy képes volt megbabonázni egy férfit, mint Berta lángoló vörös hajkoronája, s erre még pajkos jelleme is rátett pár lapát vonzerőt.
 – De bármilyen jó nő is az exem, látod, mégis el tudtam hagyni. Te is tudod, hogy a dolgok sokszor egész más szinteken működnek. No, és az sem véletlen, hogy Berta most is egyedül él.
 Tamara felhúzta a szemöldökét.
 – Arra nem gondoltál, hogy talán azért él egyedül, mert még mindig téged szeret?
 – Az ki van zárva –, csóválta a fejét Feri – hidd el, ehhez elég jól ismerem.
 – Ti pasik azt hiszitek, képesek vagytok igazán ismerni egy nőt, de valójában lófaszt se tudtok rólunk.
 Feri kajánul elvigyorodott.
 – Hé, ne csináld ezt, tudod, hogy bezsongatsz, amikor rondán beszélsz!
 – Tudom, persze, hogy tudom. Biztos ezért kellettem neked én. Perverz vagy, mint minden pasi.
 – Te is perverz vagy, máskülönben nem velem lennél.
 Tamara elnevette magát, és hirtelen gondolattól vezérelve kiszállt a kocsiból.
 – Oké, nyertél, csakugyan az vagyok. Ezért hát mégis csak bemegyek veled. Na, látod, ez eléggé perverz.

 – Ilyenkor pedig itthon szokott lenni. Tudommal nemigen jár sehova.
 Feri újra csengetett, immár negyedszer.
 – Honnan tudud, hogy mit szokott csinálni és mit nem? Hiszen már nem vele élsz. Felnőtt, önálló nő. Oda megy és azt csinál, amit akar, a te tudtod nélkül!
 Tamara karba tett kézzel állt Feri mellett a bejárati ajtó mellett és tettetett dühvel nézett rá.
 – Az is lehet, hogy lefeküdt aludni, sőt még az is, hogy nem egyedül, hanem épp egy izmos krapekkal gyűrik vadul a lepedőt. Kisebb gondja is nagyobb annál, hogy velünk foglalkozzon.
 Feri a fejét csóválta.
 – Édes, megbeszéltem vele, hogy most jövünk és hozzuk a kutyát, mert szívesen vigyáz rá. Mondta, hogy jól ellesznek Oszkárral. Vén kandúr, és méretre nagyobb, mint a mi kis Jancsink.
 Az autó felé pillantottak, aminek hátsó ülésén egy kisállat-szállító dobozban ott várakozott Jancsi, a kis Yorkie. Feriék egy hétre készültek elutazni, és megkérték Bertát – pontosabban csak Feri kérte meg –, hogy vigyázzon az ebre. Berta készségesen igent mondott.
 – Berta nem olyan, aki elfelejti az ilyesmit. Ennyire azért ismerem, hidd el.
 – Rendben, elhiszem – felelte Tamara –, de mi van, ha a mi Jancsink fogadásánál sürgősebb dolga akadt? Erre nem gondoltál?
 Feri ismét a fejét csóválta.
 – Ha így is lenne, akkor biztos felhívott volna, hogy ne hozzuk a kutyát hiába. Valami nem stimmel itt. Megnézem a hátsó bejáratot.
 – Ne már, ahhoz nincs jogod. – Tamara megfogta Feri karját. – Ez már nem a te házad. Nem mászhatsz be csak úgy a kertbe!
 – Dehogynem! – felelte Feri, és elindult a ház mögötti kert felé. Tamara rosszallóan követte.
 – Azt ugye tudod, hogy ez jogtalan behatolás? – suttogta a nő, amint Feri fellendült a kerítésre. – Ezért akár le is csukhatnak!
 – Ó, persze, meg fel is akaszthatnak, főbe lőhetnek, kerékbe törethetnek és karóba húzhatnak. Na, jössz te is, vagy csak állsz ott szétaggódva az arcodat?
 Feri a kezét nyújtotta Tamara felé, hogy felhúzhassa őt is a kőkerítés tetejére.
 – Én is? Ezt meg hogy gondolod? A bűntársaddá akarsz tenni?
 – Naná! Együtt jóban-rosszban, emlékszel? Meg aztán segítened kell, ha esetleg Oszkár a macska rám támad!

 A hátsó bejárat zárva volt, de Feri emlékezett, hol tartja Berta a pótkulcsot, az ajtó fölött lógó kaspóban. Ezt a dugihelyet még ő találta ki, amikor itt lakott. Tamara rá akart ripakodni, hogy ehhez aztán végképp nincs joga, de Feri rá sem hederített, csak elkezdett kepeckedni a kaspó felé. Egyikük sem vette észre a frissen betonozott lépcsőfokot, amibe a férfinek sikerült jól belelépnie mind a kilencven kilójával. A beton ugyan egész jól kikeményedett, de még nem kötött meg teljesen. Viszont Ferinek sikerült lerúgnia a zsaludeszkát, és ahogy elvesztette az egyensúlyát, cipője sarkával egy szép nagy darabot le is tört a félig megkötött lépcsőfokból.
 – Istenem, hogy te mekkora barom vagy! – sóhajtotta Tamara, és elfordította a fejét.
 – Csakugyan, de azért talán mégsem akkora – felelte a férfi, és a letört lépcsőfokra mutatott. Tamara oda nézett, és a szája elé kapta a kezét.
 Egy döglött macska vicsorba torzult pofája meredt rájuk, félig a betonba ágyazódva.

 A kötő beton marta csupasz bőrét. Eleinte még próbált ellenállni, mozgatta a lábujjait, amennyire tudta, de a folyamatosan, lassan szilárduló anyag fokozatosan lebénította lábának mozogni képes részeit. Teste több helyen volt a vasalathoz rögzítve, elég szorosan ahhoz, hogy meggátolja a normális vérkeringést, így valójában nem érzett annyit. Bár megpróbált küzdeni a zsibbadás ellen, az átvette az uralmat, bizarr érzéstelenítőül szolgálva.
 Frigyes most fentről, a zsalu pereméről beszélt hozzá.
 – Ez most kicsit más fajta beton, teljesen új szállítmány, másik gyártótól. Lassabban köt, de a végén keményebb lesz. Legalábbis a leírás szerint.
 Olyan kedélyes hangon beszélt, mint egyik melós a másikhoz, nem pedig egy sorozatgyilkos az éppen aktuális áldozatához.
 – Új termék, bevezető áron. Mit szólsz hozzá, hogy épp rajtad próbálom ki?
 Azt, hogy baszd meg az anyád, aztán vágd fel a rohadt hasad, és a tulajdon gennyes beleiden csúszkálva dögölj meg!
 Berta rosszul volt. Ismét az ájulás kerülgette, és valójában vágyott is rá, hogy az öntudatlanságba merülhessen. Inkább haljon meg öntudatlanul, vagy vigye el egy szívroham, csak ezt ne! Ne legyen meg ennek a beteg fasznak az öröme, hogy végignézhesse, ahogy kiszenved. Talán recskázni is fog közben a szemét. Az ilyenektől bármi kitelik.
 Látása elhomályosult, szédült, és magában hálát adott, hogy nem fogja megadni gyilkosának azt az élvezetet, amit az akar.
 – Ó, bocsáss meg! Hogy lehetek ilyen figyelmetlen? – Frigyes hangja valóban őszintének hangzott. – Hiszen te kiszáradtál! Azonnal innod kell!
 Nem! Nem és nem fog inni! El AKAR ájulni. Ki akar lépni ebből a rémálomból. Legyen vége...
 A férfi fentről behajolt hozzá, kezében egy alig csordogáló zöld kerti slagot tarva. A gyenge vízsugárral megcélozta a nő kicserepesedett száját. Berta utolsó erejével is makacsul ellenállt. Nem akart inni, vadul ellenállt életben maradási ösztönének.
 – Hát jó! – mondta Frigyes, és másik kezével is lenyúlva befogta Berta orrát. Ennek az életbenmaradási reflexnek már nem tudott ellen állni, kinyitotta a száját, s mielőtt észbe kapva becsukhatta volna, már benn is volt a slag vége a szájában, és mohón tolakodott le a torkán.
 Amikor Frigyes kihúzta a slagot, Berta köhögve fuldoklott, de legalább sikerült jó fél liter vizet juttatni a gyomrába.
 – Eeez aaaz, jó kislány! – paskolta meg a férfi Berta lekopasztott fejét. – Az nem járja, hogy kiszáradj nekem és elájulj. Mit kezdjek egy félhullával? Hol marad akkor az élvezet?
 Látta Frigyes arcát kicsivel az ő feje fölött. Fénylett a verítéktől, az izzadsága az ő arcára csöpögött. Cementtől mocskos kezével végigsimította az arcát. Ez meggondolatlan manőver volt, mert Berta, akinek köhögése ekkor már lecsillapodott, azonnal kihasználta az alkalmat, és egy pillanat alatt ráharapott a szájához túlságosan közel került kisujjra.
 A férfi fájdalomüvöltését felerősítették a zsalu acélfalai. Berta szép, egészséges, erős fogazattal rendelkezett, de így is eltartott néhány rettenetes másodpercig, amíg leharapta az ujjat. Közben a férfi végig üvöltött, olyan hangerővel, amit ebben a helyzetben nem engedhetett volna meg magának. Lám, rövid időn belül elkövette a második végzetes hibát is.

 – Annyi biztos, hogy Oszkár támadásától már nem kell tartani – mondta Feri, és leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a jobb sorsra érdemes kandúrt. A kandúrt és a lépcsőfokot.
 – Ezt nem tehette Berta – mondta a fejét vakarva. – Ha ez a szerencsétlen állat meg is döglött, biztosan nem ezt a módját választotta volna a temetésének. Ez pedig amúgy sem Berta munkája.
 Kezével végigsimított a betonfelület ép részén.
 – Ő nem ilyen ügyes. Ezt valami szaki csinálhatta.
 Most már Tamara is közelebb jött, de kezét még mindig a szája előtt tartotta. Noha az állat teteme rövid ideje lehetett a betonban, és az valamennyire lelassította a bomlási folyamat elindulását, a tetem így is enyhe hullabűzt árasztott.
 – Én nem ismerem az exnejedet, de szerintem sem az ő műve. De akkor hogy a csudába került bele a macska?
 – Nem véletlenül, az biztos. Ha pedig ezt a lépcsőt valaki más csinálta, akkor valószínűleg ő tette bele Oszkárt is. Ha pedig így van, akkor itt valami nagy gebasz lehet.
 – Nem kellene hívni a rendőrséget? – kérdezte Tamara.
 – Egy döglött macska miatt? Ne nevettess! – Feri kezében megcsillant a kulcs, amit az imént vett ki a kaspóból. – Bemegyünk!

 – Nem azért mondom, de itt kefélés volt nemrég – mondta odabenn Tamara, és körbe intett a szobában.
 – Honnan veszed? – kérdezte Feri.
 – Nektek pasiknak teljesen fejletlenek az érzékeitek. Érezni a levegő illatában. No meg ez is... – felemelt egy üres borosüveget. A mosogató mellett két borospohár és két személyre való teríték volt elmosva.
 – Látod? Berta éli az életét, mint minden normális felnőtt nő. Pasizik. Vagy talán nem tetszik neked a dolog? Féltékeny vagy?
 – Ugyan már! Hagyd a hülyeséget! Persze, hogy rendben van, ha az exnejem randizik. De az már nem, hogy a pasi, akivel összejön, bebetonozza a házikedvencét, akit már tíz éve imád, egy lépcsőfokba! Mert hogy a két személy ugyanaz, nem kétséges. Nos, ez így együtt már okot ad az aggodalomra.
 Feri elővette a telefonját. Már majdnem megérintette a hívás ikont, amikor Tamara megmarkolta az alkarját.
 – Ne! Szerintem ez nem jó ötlet!
 – Miért, az istenit? Csak megkérdezem már tőle, hogy minden rendben van-e! Különben sem ezt beszéltük meg. Éppen ő az, aki az ilyesmi miatt ki szokott akadni...
 – Hát éppen ez az, nem érted? – Tamara egész közel hajolt a férfihez. – Ha az exnejed valóban bajban van, akkor ez a hívás akár... meg is ölheti.
 – Miket beszélsz... – kezdte volna Feri, de aztán megértette.
 Csakugyan, ha Bertát elrabolták, akkor semmi esélyük, hogy megtalálják, ha nála van a telefonja, mert a csöngést az elrablója is meghallja, és ki fogja venni az aksit, akkor pedig lehetetlen bemérni.
 – Úristen, mi van, ha nincs semmi baja, csak elment vásárolni, mi meg már rémtörténeteket agyalunk ki? – Feri a tarkóját fogva járkált fel-alá, majd ismét végigsimított iPhone-ja kijelzőjén.
 – Túlaggódom a dolgot. Zárjuk rövidre, felhívom és kész. Kiderül, hogy csak a TESCO-ba ment, és tegnap a felfogadott részeg kőművese valamiért megorrolt a macskára és suttyomban eltűntette a betonba. Ő meg az eltűnt Oszkár miatti bánatában kinyitott egy üveg bort...
 Tamara ismét megragadta a férfi karját.
 – Ó, igen, és miután két terítékről megvacsizott, két pohárból megitta a bort, majd hancúrozott egyet önmagával, sűrű magányában. Ne haragudj, de az ilyesmi egy hülyére vall, és azok alapján, amiket nekem meséltél róla, ő egy nagyon is értelmes nő. Te is érzed, hogy valami nem oké, az előbb mondtad. Nos, már én is így vagyok vele, és jobb egy nő megérzéseit komolyan venni!
 Feri zsebrevágta a telefont.
 – Igazad van, ez nem oké. Akkor most talán hívnunk kellene a zsarukat? Csak negyvennyolc óra után nyilvánítják eltűnt személlyé, addig meg bármi történhet...
 – Akár elő is kerülhet.
 – Akár. – Feri érezte, hogy ennek kicsi a valószínűsége.
 – Létezik egy weboldal, amivel a telefonszám alapján be lehet mérni a mobiltelefonokat. Itt van a kocsiban a laptopom. Ugye ismered még az itteni W-FI jelszót?
 – Persze – sóhajtott Feri –, nem hinném, hogy Berta megváltoztatta volna. Még ezt is én állítottam be.

 Frigyes tehetetlen dühvel meredt bekötözött kisujjcsonkjára, amely lüktetett a fájdalomtól. Most mit tegyen? Megkínozza? Levágja a fülét, az orrát? Épp elég fizikai szenvedés vár rá még a zsaluban. A beton már a derekáig ér, a lábszára körül már meg is köthetett valamennyire. Az pedig maga lesz az iszonyat, amikor eléri a száját, ő pedig még lassabban adagolja majd a betont, amiből először csak keveset lesz kénytelen lenyelni... Hiszen a legborzalmasabb halálnak teszi ki, ahogy a többieket is kitette, nincs értelme a fizikai szenvedést apró csonkításokkal tetézni. Nem, inkább a lelkét kell meggyötörnie, hogy a saját halála, fizikai szenvedése eltörpüljön amellett a lelki fájdalom mellett, amit okozhat neki. Márpedig ezt a dolgot nem hagyhatja ennyiben, hiszen ez a ribanc leharapta az ujját.
 Előhúzta a ládát az ágya alól, amiben az elkobzott mobiltelefonokat tartotta. Mindig fontosnak tartotta, hogy elvegye és alkalmatlanná tegye őket a bemérésre. Nem rongálta meg a készülékeket, csak kivette az akkumulátorukat. Az újabbaknak nem volt kivehető akkumulátoruk, csak speciális szerszámmal lehetett eltávolítani, ami számára nem jelentett problémát.
 A legalább tucatnyi készülék közül előkereste azt, amit legutóbb dobott bele, Berta arany színű Samsungját. Megkereste a hozzá való akkumulátort is, már csak a PIN-kódra volt szüksége. De ez utóbbi nem volt gond, hiszen évekig dolgozott egy olyan üzletben, ahol olyan ügyfelek telefonjait kellett kikódolni, akik elfelejtették a PIN-kódjukat. Mindössze egy laptop és a megfelelő szoftver kellett hozzá, s mindkettő a rendelkezésére állt. Húsz perc múlva már ott világított a kezében Berta bekapcsolt mobilja, egy pálmaleveles háttérképpel.
 Bertának nem volt gyereke, de volt egy húga, akit igen hamar megtalált a névjegyzékben. Elégedetten csettintett a nyelvével. Még egy remek fotót is talált a hugiról. Frigyes örült, hogy valami olyasmi jutott eszébe, amivel valódi lelki kínokat fog okozni az ujját leharapó ribancnak. Ekkor még nem sejtette, hogy elkövette a harmadik végzetes hibát.

 Tamara vézna ujjai olyan rutinnal siklottak a laptop billentyűzete felett, mint a hollywoodi filmek klisészerű hacker figuráinak. Itt ugyan szó sem volt semmiféle hacker tudományról, csak egy mobiltelefonokat figyelő rendszerről, amelyik megmondja, hogy egy adott telefon mely cellában tartózkodik éppen, és egy térképen megközelítő pontossággal a helyét is képes megmutatni. Berta telefonszáma alapján azonban semmit sem mutatott.
 – Ez azt jelenti, hogy nincs a telefonban az akku. Féltem, hogy így lesz – sóhajtotta a lány. – Márpedig nem valószínű, hogy Berta kivette. Ez pedig rosszat jelent.
 – Futtasd le még egyszer – mondta izgatottan Feri –, egy rendszer sem tökéletes, gondolom, ez sem, bár nem értek hozzá. De futtasd le, hátha...
 Tamara bólintott.
 – Megpróbálhatom, de már vagy tízszer próbáltam. Ha nincs benn az aksi, nem jelzi a rendszer.
 Újra beírta a telefonszámot, és elindította a keresést. Egyszer csak megjelent egy pont a térképen. Egyszerre kiáltottak fel.
 – Odanézz, nincs is messze innen! – Feri rábökött a monitorra, ujja zsíros foltot hagyott a kijelzőn.
 – Egyszer jártam arra. Grundos rész, kevés házzal. Mi a francot kereshet arra?
 – Fel ne hívd! Biztos vagyok benne, hogy nem magától van ott! Oda kell mennünk.

 Frigyes keze – ráadásul a jobbkeze – lüktetett és fájt, annak ellenére, hogy két fájdalomcsillapítót is bevett, most mégis, szemében diadalittas csillogással tartotta a mobiltelefont a zsaluban félig bebetonozott Berta elé. Az acélfal ablakában a férfi izzadt arca és a telefon kijelzője látszódott, a kijelzőn pedig egy fotó Katiról, Berta húgáról. Bertát elcsigázottsága ellenére apró elégedettséggel töltötte el, hogy a férfi arcán már nem az a fagyos kifejezéstelenség ült. Harapó akciójával sikerült kibillenteni valamelyest. Ám saját mobiljának látványa és rajta Kati képe – amit még ő maga lőtt karácsonykor – azonnal porrá zúzta apró elégedettségét, és a félelem újabb hullámait indította be benne. Beszélni még mindig nem tudott, csak kétségbeesett hörgés szakadt fel a torkából. Frigyes elvette a nyílásból a telefont, s a kis keretet az ő izzadó arca töltötte ki teljesen.
 – Azt ugye tudod, hogy neked már annyi, így is, úgy is? Gondolom, ebbe már beletörődtél. – Már a hangja tónusa sem volt olyan nyugodt, mint eddig volt, de ez ebben az új helyzetben már nem adott semmiféle elégtételt Bertának. – Azt gondoltad, mit tudok én már ártani neked, igaz? Ezért hát leharaptad az ujjam. Igaz, hogy csak a kisujjam, de baszottul fáj, és ez még jobban lelassítja a munkámat. Na, de mindegy. Tudom, nincs értelme úgy büntetnem téged ezért, hogy levágom valamidet, vagy kiszúrom a szemed, bár ezen azért még gondolkodom. Viszont a húgod... Huhh!
 Berta kiabálni akart, hogy "Nem bánthatod a húgomat!", de csak ugyanaz a reszelős hörgés jött belőle, az is erőtlenül. A Frigyes által eszközölt műtét hege is felszakadhatott, mert torkát elöntötte a vér fémes íze. A beton a köldökéig ért, és a rögzítés miatti zsibbadtság miatt nem érezte a kötésben lévő anyag marását de azt igen, hogy az életerőt is szívja a testéből. Mégis próbált fenyegetően villogó tekintettel nézni a keretben lévő arcra.
 – Ejj, de szánalmas egy kurva vagy! – vakkantotta a férfi, majd hirtelen benyúlva a nyíláson, ököllel orrba vágta. Berta érezte és hallotta a reccsenést, ahogy a porc és a csont megadja magát, és azonnal el is eredt a vére. Úgy érezte, felrobbant az arca közepe. A szemét elöntötte a könny a hirtelen jött fájdalomtól, és tulajdon fájdalmas hörgésén át hallotta, ahogy Frigyes kissé nyugodtabb hangon folytatja. Köhögni kezdett, ugyanis vér került a légcsövébe. A torkában a vérzés ugyan enyhe volt, de ahhoz elég, hogy kellemetlenséget okozzon.
 – Ez jólesett! No, és lehet, hogy még pár dolog jól fog esni, amíg kiszenvedsz. De nem akarom, hogy túl sok véred keveredjen a betonba. Esetleg hozhatok egy vasalót vagy valami más forró, izzó dolgot...
 Frigyest szinte fizikai élvezettel töltötte el az, amit a nőnek okozott. Ahogy az is, amit ezután mondott neki. Merevedése azért nem volt, az ilyesmire nem indult be.
 – A következő betontömbben a drága Kati lesz. Ez már eldöntött tény. Nem tehetsz ellene semmit, nem is figyelmeztetheted, csak azzal a tudattal kell itt döglődnöd és lassú kínok között kiszenvedned, hogy neki is végig kell ezt szenvednie. Sőt, egyéb nyalánkságokat is tartogatok a számára, hiszen egész jó csaj, még ha nincs is olyan szép vörös sörénye, mint neked volt. De legfeljebb majd ráteszem a fejére a te hajad, miközben kedvem lelem benne... Na, ez remek ötlet!
 Frigyes felnevetett, miközben szétszedte a telefont, a nyála fröcsögött közben. Berta ismét elájult.

 Nézte az ájult nőt, aki jelenlegi állapotában nem is emlékeztetett arra, akit meglátott az építőanyag telepen. Gondolatai most nem voltak rendezettek, mint előző akcióikor, és hiába próbálta a szokott nyugalmat erőltetni magára, nem ment. Ezzel a nővel már eleve hiba volt kezdenie, de hát akkor még nem tudhatta... akkor még nem akarta őt is a gyűjteménye részévé tenni. A dolgok csak úgy megtörténtek, és a dolgok már akkor, a vörös boszorkány megjelenésével elkezdtek kicsúszni az irányítása alól. Igen, valójában azóta minden másképp alakult. Ennek pedig valahogy megálljt kell parancsolnia, újra neki kell irányítani, ő a pók, aki a háló közepén felügyeli a szálakat.
 De a szálak itt-ott szétszakadtak, összegubancolódtak, minden más lett. Mindez azzal kezdődött, hogy hagyta magát elragadni egy spontán esemény által. Meglátta azt a vörös hajat, és gyakorlatilag onnantól kezdve vesztette el az irányítást. Azóta pedig egyre durvábban önállósította magát a történet, s ő már nem írója, hanem egyre inkább csak egy szereplője.
 Lehunyta a szemét. Megpróbált a belső csendre figyelni, de most nem találta. Csak vészharangok folyamatos kongása szólt.
 Ránézett hevenyészve bekötözött sebesülésére. Ha akkor józan és eszénél van, időben kikaphatta volna az ujjat, és akár vissza is varrhatták volna egy klinikán. Ám az orvosok kétségtelenül felismerték volna, hogy ez emberi harapás műve, és elindult volna egy újabb kellemetlen láncolat. Kérdések, kihallgatások, a rendőrség értesítése... NEM! Akkor kellett volna józannak lennie, amikor itatáskor megsimította a ribanc arcát. Tudhatta volna! Hiszen minden sarokba szorított patkány harap!  Ujjának hiánya ezentúl mindig erre fogja emlékeztetni. Kemény lecke, de hatásos. A józansághoz gyakran a fájdalom útja vezet.
 Azzal tisztában volt, hogy az emberi harapás mind közül az egyik legveszélyesebb. Az ember szájában virulensebb baktériumtenyészet van, mint egy kutyáéban. Lehet, hogy már is egy újabb végzetes hibát követett el azzal, hogy erre nem gondolt. Tehát, most az újabb hibát megelőzendő el kell mennem tetanuszt szerezni.
 Fejében a vészharangok szüntelen kongásával, az ájult nőre ügyet sem vetve elindult. Nem sejtette, hogy ez volt az igazán nagy hiba. Bár amikor egy tervszerű, kiszámított cselekedetsort felvált az események véletlenszerű láncolata, akkor gyakorlatilag minden lépés végzetes hiba lehet.
 Amikor kiállt a dupla állásos garázsból, a khaki színű ponyvára pillantott, ami alatt a nő Smart-ja rejtőzött. Megtörölte folyamatosan verejtékező homlokát, és egy nagyot fújt.
 Még ez is! Ezt a szart is el kell majd valahogy tűntetnem...
 Mivel a letakart Smart miatt közelebb állt a garázs falához, közelebb is haladt el a Hörmann kapu széléhez, amikor kiállt. Nem mem vette észre, hogy a hátsó lökhárító beleakadt egy a falnak támasztott mázoló bakba, s magával húzta azt, s éppen a kapu alatt engedte el. A bak éppen olyan pozícióba került, hogy a kapu lecsukódását fél méterrel a talajszint fölött megakadályozza.
 Ezt azonban Frigyes nem vette észre. Benne volt a váratlan dolgok láncolatában.

 Az úton nem volt forgalom, csak egy régi Volvo jött velük szembe. Egy izzadt fickó ült benne, s ahogy elhaladtak egymás mellett, Tamara egy villanásnyira úgy látta, mint ha a férfi kormányt markoló jobb kezén egy átvérzett kötés lett volna. Ránézett Ferire.
 – Te is láttad?
 Feri bólintott.
 – Ja. Ennyire meleg azért még nincs. A fickó úgy festett, mint ha nem egy Volvo-ban, hanem egy szaunában ült volna. Biztos rajta hagyta a fűtést.
 Egyikük se mondta ki, hogy rossz érzéseik keleletkeztek a férfi láttán, inkább arra koncentráltak, hogy minél hamarabb Berta nyomára akadjanak.
 – Ott kell lefordulni! – mutatott Tamara egy leágazás felé. Feri lelassított, és hamarosan egy poros földúton haladtak tovább. Körülbelül egy kilométer után egy nagy házhoz értek, s mivel más épület nem volt a környéken, a férfi a fékbe taposott. Porfelhő lengte körbe az autót.
 Látszott, hogy a ház eredetileg kis kockaépület volt, és az évtizedek alatt lett több rész hozzá építve. A végeredmény egész tetszetős lett, számos modern dologgal kiegészítve, mint a Hörmann kapuval szerelt garázs, melyen a kapu most negyed részt nyitva állt. Egy foltos festőbak szorult alá, azért nem tudott lecsukódni. Feri és Tamara biztosan érezték, hogy jó helyen járnak.
 Feri kezében már ott volt az iPhone.
 – Ne! Még ne hívd a rendőrséget! – mondta a nő. – Egyáltalán nem biztos, hogy bűntény történt.
 – Nem érdekel! – mondta Feri és az ujjlenyomat olvasóval aktivizálta a kijelzőt. Ekkor hallották meg a hangot.
Furcsa, gurgulázó torokhang volt, szavak és értelem nélkl, mégis egyértelműen emberi hang. Egy olyan ember hangja, aki segítségre szorul.
 Feriben leomlott a megfontoltság és józan ítélőképesség bástyája, és elrakva a telefont, azonnal kipattant az autóból. Tamara követte. Nem volt nehéz a garázskapu alatt bemászva követni a hangot, és megtalálni a forrását.

 Berta arra eszmélt, hogy a saját vérétől köhög. Frigyes nem volt sehol, a betonkeverő zaja sem hallatszott. Csend volt, csak tulajdon köhögése, artikulálatlan torokhangja verődött vissza a zsalu belső falairól. Testét már egyáltalán nem érezte, mint ha megszűnt volna a lassan, de biztosan kötő beton halálos ölelésében. Az elgémberedett csontjaiból sugárzó fájdalmat azonban nem csillapította a kikötözés okozta zsibbadás, ahogy a betört orrából lüktető kínt sem. Állán, nyakán vér folyt végig, le végig a mellkasán, és teste mellett kis tócsában gyűlt a hasa körüli betonon.
 Köhögése csillapodott, ahogy mind több a légcsövébe került vértől szabadult meg. Ez a vér most bepettyezte előtte az acél falat. A kis ablakon át Frigyes beteges alkotásainak részlete látszott, ahogy komor kört alkottak, mely körnek immár ő maga is részévé vált, noha az ő "szobra" még nem volt kész. A szürke tömbökön túl repkénnyel befutott kerítés magasodott, melynek tetejét ebből a pozícióból nem láthatta. Mozgatta a fejét, amennyire tudta, de nyaka oda volt szíjazva a vasalathoz, nem túl szorosan, nehogy megfulladjon, de ahhoz eléggé szorosan, hogy csak kis mértékű mozgást engedjen a fejének. Lefelé tudott nézni, láthatta a beton szintjét, de fölfele már kevésbé, a feje mögött meredező betonvasak, amikhez a nyaka és az egész teste is hozzá voltak kötözve, nem engedték. A vasszálak nem csak mögötte futottak függőlegesen, de előtte is, teste gyakorlatilag egy betonvas-keretbe volt beszorítva.
 Egy autó vehemens fékezését hallotta meg. Visszajött a gyilkosa? A kézifék reccsenése ismerős volt számára, de ez lehetett bármilyen autó kézifékje. Lehet, hogy valaki más jött? Egy szomszéd? Valaki, aki esetleg segíthet rajta?
 A remény új szikrája kezdett feléledni benne, s a szikrából hamarosan apró láng lett, ami elég erőt adott neki ahhoz, hogy nem törődve bevérzett torkával megpróbáljon valamilyen hangot – bármilyet! – kicsikarni magából. Szakadt hangszálakkal nem egyszerű az ilyesmi és fájdalmas is, továbbá esélyes, hogy saját vérébe fulladjon, de meg kellett próbálnia. Az eredmény szánalmas volt, haláltusáját vívó, döglődő állat bugyborékoló hangjára emlékeztetett, s e dolog nem is állt olyan távol a valóságtól.
 Minden erejét beleadta, torkából folyamatosan tört elő a hörgés, bugyogás, és csak reméélni tudta, hogy ha nem Frigyes az, aki a házhoz érkezett, akkor nem ijeszti el ezekkel a pokolbéli hangokkal.

 – Uramisten... Berta! – Feri arcán egyszerre ült meg az iszonyat, és a sajnálkozás, ahogy nézte azt az arcot, ami valaha a felesége arca volt. A vérmaszatos, kopasz fej látványa borzalmasabb volt, mint az összes filmbéli szörnyűség, amit eddig látott.
 – Azonnal szedjük ki onnan! – kiabálta Tamara, és elővette a telefonját. – Verd szét azt a szart, én hívom a mentőket meg a zsarukat!
 Feri kapkodva nekilátott keresni valamit, amivel szétszedheti a zsalut. Nem értett az ilyesmihez, de látta, hogy masszív csavarok fogták össze a pántokat, amelyek az acéllapokat egyben tartották. Miközben keresgélt, remegő hangon próbálta nyugtatni Bertát, akinek arcát vér és könny áztatta.
 – Most már itt vagyunk... minden rendben... megtaláltunk... Tamara, jönnek már? Mondd nekik, hogy ez most kurvára kibaszottul sürgős!
 Tamara idegesen fel-alá járkált.
 – Bassza meg! Ezen a kurva udvaron nincs térerő!
 – Próbáld meg a házban, vagy a ház előtt, csak siess, az isten szerelmére! Minden perc számít!
 Tamara berohant a házba, Feri tovább keresgélt.
 – Hol a kurva anyjában tartja ez a szerszámokat? – kiabálta, és egy tompa puffanást hallott a ház felől. Oda fordult.
 – Minden oké? Vigyázz hova lépsz ezen a rohadt helyen! Kapcsold fel a villanyt! Használd inkább a vezetékes telefont, talán van itt olyan!
 Nem jött válasz. Feri közelebb ment a zsalun lévő ablakhoz és benézett Bertára.
 – Bemegyek a házba, ott biztos lehet telefonálni. Meg szerszámot is nézek, amivel szétszedhetem ezt a szart. Rendben? Azonnal visszajövök, most már minden rendben lesz!
 Berta könnyein át homályosan látta volt férje arcát. Aztán szeme kikerekedett, a rémület úgy áradt szét benne, mint valami jéghideg bénító folyadék. Szólni akart, kiáltani, de csak a reszelős gurgulázás jött. Férje arca mögött egy ismerős alak közeledett óvatos léptekkel az ablak felé, kezében baseball-ütőt tartva, olyan pózban, mint az amerikai filmek labdára váró játékosai.
 Feri látta volt feleségén a hirtelen rémületet, de mikor megfordult, csak egy villanásnyira láthatta azt az izzadt, indulattól eltorzult arcot, amit nemrég még egy mellettük elsuhanó Volvo-ban látott. De mielőtt akár megmozdulhatott volna, úgy érezte, az agya felrobban, és a körülötte lévő világ vele együtt a hirtelen támadt feneketlen sötétségbe zuhant.

 A karcsú, barna hajú nő letette maga mellé a könyvet, amit olvasott. Az októberi szél rőt leveleket kergetett a tó fölé, s azok még csak nem is érintették a víz felszínét, egy újabb széllökés máris tovalibbentette őket. A Nap már közeledett a horizont felé, de még kényeztette a nőt fáradt sugaraival.
 Nem tudott az olvasásra figyelni. Még kedvenc írója sem tudta feledtetni vele a csalódottságot. A gyásznál is rosszabb talán a bizonytalanság. Amikor még csak a miérteket sem tudja, nem hogy a hogyanokat. Emiatt még a kapcsolata is mélypontra került, ide a tóhoz is inkább egyedül utazott el. Úgy gondolta, talán egy kis béke, a táj szépsége, a kiadós séták helyre billentik belül, de nem érzett semmilyen változást. Maradt a gondolat, ami csak mardosta és bizonytalanságban tartotta. Mi történt ezzel a világgal, hogy mindenki ennyire ignorálja, tökéletesen leszarja?
 Nézte a parton sétálgató embereket. Mindegyik egy külön történet, s minden bizonnyal érdekesebbek, mint az övé. Ott az a pasi azzal a kis kutyával. Vajon az ő sztorija mi lehet? Miért van itt? Esetleg itt lakik?
 A kutyát sétáltató férfi elhaladt előtte, és rá mosolygott. Kedves mosolya volt. Bujkált benne valami szomorúság, ugyanakkor valami bíztató. A hónaljkutya egyszer csak váratlanul begörnyedt és nevetséges pózában a sétányra piszkított. A férfi és a nő egymásra néztek, szinte egyszerre vágva apró fintort, majd elnevették magukat.
 – A kis dög aztán mindig tudja, hol kell cikis helyzetbe hozni az embert – mondta a férfi kellemes baritonján. Majd elővett egy zacskót és felszedte a “terméket”. Rutinos mozdulattal elkötötte a nylon zacskó száját és a közeli kukába dobta.
 – Voilá! Mint ha semmi sem történt volna! – tárta szét karját a férfi. – Az élet megy tovább.
 Igen, az élet megy tovább – gondolta a nő, és sóhajtott egyet. Rámosolygott a férfira, persze úgy, hogy az ne legyen félreérthető, és felemelte a könyvét.
 – Karin Slaughter aztán tud pár dolgot az életről – jegyezte meg a férfi, és kutyájával elindult a sétányon a móló felé.
 – Csak nem olvasta maga is? – szólt utána a nő.
 – De bizony – felelte a férfi visszafordulva –, a lelki gondokra nincs is jobb, mint egy jó izgalmas thriller.
 – Nem úgy néz ki, mint akinek szoktak lelki gondjai lenni – mondta a nő, mire a férfi felhúzta a vállát.
 – Mélységes kút az ember lelke, nincs ki bele lásson. Szép estét, hölgyem!
 A férfi és a kiskutya tovább indultak, de a nő ismét utánuk szólt.
 – Ide valósi?
 A férfi visszafordult.
 – Nem igazán. Csak a hétvégére jöttem le. És kegyed?
 Ez a “kegyed” olyan békebeli, öreguras hangzású volt, tetszett a nőnek, főleg egy viszonylag fiatal pasi szájából. Ahogy ez az udvarias, magázódó hangnem is.
 – Én sem. De bocsánat, nem akartam tolakodó lenni. Csak kevés manapság a magafajta szimpatikus fickó.
 A férfi elnevette magát. A nevetése is szimpatikus volt.
 – Hát igen. Anyám szerint is valami más korból pottyantam ide. Elég fura ez a világ így is, legalább jó értelemben tegyük változatossá. De mondja – és most én remélem, hogy nem tűnök tolakodónak –, nincs kedve meginni egy kávét? Itt egy büfé nem messze a mólótól. Meghívhatom?
 A nő hangos csattanással összacsapta a könyvet, és felállt. Szép termetű fiatal nő volt, csaknem olyan magas, mint a férfi.
 – Miért ne? Valahogy most úgysem megy az olvasás.
 Vékony kezét lendületesen a férfi felé nyújtotta.
 – Katalin vagyok.
 Néhány másodperc tétovázás után a férfi is kinyújtotta jóval nagyobb kezét, amiről hiányzott a kisujj. Megfogta a vékony női kezet és finoman megrázta.
 – Frigyes. De kérem, ne szólítson Fricinek, az olyan, mint ha egy macska volnék.
 Ezen mindketten nevettek, még az apró Yorkshire terrier is csatlakozott hozzájuk egy vidám, éles vakkantással.

 A férfi félénk, kisfiús mosollyal nézett a nőre, amit a nők általában nagyon szeretnek, de ágyékát ugyanakkor jóleső bizsergés töltötte be, s közben azt gondolta, hogy milyen csodálatosan fog állni rajta a vörös paróka.