A TALÁLMÁNY

Tyll Forest

A TALÁLMÁNY

 Ben Lowell olyan fickó volt, akit senki sem kedvelt igazán, sőt, ő sem kedvelt senkit. Senkit és talán semmit. Na jó, esetleg a Budweiser-t, mert csak azt ivott, de volt már rá példa, hogy szokásos bárszónoklatában a sörmárkát is kiosztotta rendesen. Folyamatosan beszélt, volt, hogy órákig be nem állt a szája. E folyamatos beszéd azonban nem művészeti elemzésekben, elfogulatlan eszmefuttatásokban vagy hétköznapi viccmesélésben nyilvánult meg, hanem masszív, vaskos kritikában.

 A bár törzsközönsége csak azért nem apadt, mert szerették a tulajt, Owen Klarsont, aki Ben Lowell-lel ellentétben egy kedves, csöndes, joviális pasas volt. Ben Lowell-t ki nem állhatták. Mégis nap, mint nap hallgatni kényszerültek a folytonos dumáját. Megtehették volna, hogy beszólnak neki, hogy hagyja már abba, mert senki sem kíváncsi a mondókájára, de azután, hogy Griff Nolan-t egy beszólásért félholtra verte hátul a kukák mögött, senki sem mert szólni neki. Ben Lowell szívesen alkalmazott testi fenyítést azoknál, akik nem viseltettek irányába az általa előírt tisztelettel. Tette ezt többszörös előnnyel, ugyanis egyrészt rendőr volt és a polgármester kuzinja, másrészt akkora, mint egy kétajtós szekrény. Egy olyan kis városkában pedig, mint Regmont, eléggé belterjes a hatalom, s szereti is fitogtatni erejét.

 Ben Lowell kritizált, szidott, megítélt mindent és mindenkit. Ezen a kora nyári délutánon éppen a kínaiak voltak soron.

 – Azt mondják, ördögök ezek a sárgák – kezdte velős elemzését a nagydarab férfi, harmadik sörét kortyolgatva. – De mondok én nektek valamit. Az ördög egy intelligens valaki, aki számtalan eredeti dolgot kitalált. Vallásokat meg a sok rohadt számítógépet, bankrendszert és egyebeket. Mert lefogadom, hogy ezek mind az ő művei.

 Lowell hatalmas böfögést eresztett meg, olyan hangosat, mint egy hajókürt.

 – Szóval ostobaság ezeket a sárgákat egy ilyen intelligens, eredeti fickóhoz hasonlítani, mint az ördög. Mert nézzük meg, mint csinálnak? Azt mondják, ősi kultúrájuk van, meg gyógyászatuk. Oké, azt a bazi nagy falat nem lehetett semmi felhúzni, de legyünk őszinték. Elég idő alatt a leghülyébb kőművesek is felhúznák, ha elegen vannak hozzá. Ezek meg? Annyian vannak, hogy má’ még! Szóval, ne magyarázzák már nekem az okosok, hogy hű, micsoda kultúra! Lófingot! Meg a gyógyászatuk. Szadista perverzió, nem több. Teledöfködik a szerencsétleneket egy halom tűvel, az meg már úgy néz ki, mint egy rohadt sündisznó, ezek meg azt állítják, ettől majd meggyógyul. De megmondom én nektek, hogy mi gyógyul meg ettől! A sok sárga kuruzsló pénzügyi helyzete. Mert nem ám ingyen művelik ezt a szemét boszorkányságot, hanem még pénz is kérnek érte.

 Egy gyors korty, majd még egy büfi.

 – Na és a kajájuk! Ehh… hányinger. Ettetek már kínai kaját? Itt nincs büféjük, mert itt rendes népek laknak, akik normális amerikai sztéket esznek. Ide nem jönnek, de csak próbálják meg! Na szóval, úgy néz ki a kajájuk – az összes! – mint a takonyba áztatott szar. Belefőznek mindent: kutyát, macskát, egeret, patkányt meg bogarakat, tán még a halottaikat is. Feldobja a talpát valamelyik öreg? Zsupsz, megy a taknyos szószukba. Kinyírnak valakit az egymás közti bandaháborúikban? Hulla nuku, mert megy a taknyos szószba! A sok idióta barom meg azt kajálja. Ehh, így megy ez ezeknél, nekem elhihetitek! Mert mit adtak ezek a világnak? Semmit! Csak másolni tudnak. A becsületes fehér ember feltalál valamit, levédeti, ezek meg csak úgy lemásolják és elkezdik a tömeggyártását. Gyártják, csak sokkal szarabb minőségben. Semmi sem jön nekik saját kútfőből, csak másolnak, lopnak. Ebből pedig egyenesen le lehet vezetni, hogy a sárgák nem mások, mint majmok. Úgy is néznek ki, ami azt illeti. Mert mit csinál a majom? Utánozza az embert. Összevissza ugrál, vinnyog és szarik szanaszéjjel. De nem képes magától kitalálni semmit. Az úgynevezett harcművészetük is. Ugyan! Ugrálnak, meg vinnyognak, síííí, meg sááááá... Ugyan! Egy normális, emberes pofon, az kell nekik! Akkor ugrabugráljanak! Mindent ellopnak, aztán a szarukkal elárasztják a világot. De mondok én nektek valamit, és ezt készpénznek vehetitek!

 Lowell újra húzott egy jó nagyot a söréből, kiitta, majd az üres poharat odacsapta a pultra.

 – A saját szarukba fognak belefulladni! Kína tele van a rohadt gyáraikkal, mert még a mi üzletembereink is, a rohadék árulók, ezekkel gyártatnak mindent, nem kell nekik a becsületes fehér ember munkája. Így aztán ott Kínában szépen elszennyeződik minden, de megérdemlik. Mondom én, hogy majmok. Majmok és kész!

 Lowell körbe nézett, hogy van-e valakinek ellenvéleménye. Várta, hogy helyeseljenek, de senki sem bólogatott vagy mutatta jelét, hogy a helység betonbástyája micsoda igazságokat osztott meg.

 – Nem szóltok semmit? He? Most nincs igazam? Na, ki az, aki szerint nincs igazam?

 – Én vagyok az, aki szerint önnek nincs igaza – hangzott a válasz a bejárat felől. Lowell olyannyira beleélte magát a mondókájába, hogy észre sem vette, amint bejött a férfi, aki történetesen éppen kínai volt.

 – Anyám, hát ilyet! – mondta Lowell, és felállt a bárszékről, hogy jól látszódjon csaknem hét láb magas termete.  Két kezének hüvelykujját beakasztotta a nadrágszíjába, hogy tekintélyesebbnek hasson, s bár nem volt rajta rendőr egyenruha, az újonnan betérő ázsiai így folytatta:

 – Nos, biztos úr, azt kell mondanom, ön tévedett az iménti kis eszmefuttatásában velünk, kínaiakkal kapcsolatban. – A férfi akcentus nélkül beszélt, a hangja erős volt és határozott. Odament, egészen közel a nagydarab férfihoz, és feltekintve rá, egyenesen a szemébe nézett.

 – Az pedig, hogy tévedett, még hagyján, de nyilvánosan sértéseket is hangoztatott, amit lévén magam is kínai származású, nem hallgathatok szó nélkül. Szóval, biztos úr, nyomatékosan felkérem, hogy itt és most kérjen bocsánatot!

 Ben Lowell hangosan felröhögött.

 – Né’ má’, makog a majom! Most mi lesz, tán lekaratézol?

 A kínai férfi nem volt kimondottan alacsony ember, de Lowellnek a hónaljáig ért, és körülbelül a dereka volt olyan vastag, mint a rendőr karja. A bár vendégei, arcukon szorongással nézték a jelenetet, mindannyian a kínai fickót féltették. Féltették és sajnálták is egyben.

 – Eszemben sincs, biztos úr. Az ilyesmi csak az ostoba akciófilmek idétlen kliséiben fordul elő.

 Lowell nem értette a „klisé” szót, de hogy leplezze tudatlanságát, még keményebb hangon szólalt meg.

 – Majom úr, te új vagy itt, szóval elmondom, hogy mi errefelé a dörgés. Jól figyelj…

 – Elnézést, biztos úr – vágott közbe a kínai, felemelve mutatóujját, és Owen felé fordult, aki beharapott alsó ajakkal állt a pult mögött, és idegesen törölgetett egy poharat. – Előbb innék valamit, mondjuk egy jó hideg sört, ugyanis nagyon kiszáradt a szám. Tulajdonképpen ezért is tértem be, nem holmi közjátékot előidézendő.

 Lowell szeme kigúvadt a meglepetéstől és a dühtől. Már eldöntötte, hogy az ázsiai nem a saját lábán fog kimenni a bárból. Hirtelen, fenyegető mozdulattal Owen felé mutatott, és szinte ordítva mondta:

 – Owen, ha ki mered szolgálni ezt a majmot, velem gyűlik meg a bajod!

 A bártulajdonos még mindig, gépiesen törölgetve a poharat, csak mekegett-makogott.

 – Ben, de én… ez itt egy bár, és ő is…

 – Kuss! Azt mondtam, ennek a majomnak nem adsz sört!

 Egészen közel tolta már vöröslő nagy arcát a kínai arcához, és vicsorogva recsegte:

 – Sajnáljuk, majom úr, de itt nincs majomeledel. A majmok pedig sört nem kapnak. Most pedig imádkozz…

 A gyomrok már összeszűkültek a feszültségtől, egyedül a kínai fickón nem látszott idegesség. Olyan nyugodt volt, mint a hegyi tó víztükre egy szélcsendes őszi délután. Ismét felemelte mutatóujját. A többiek attól tartottak, hogy Lowell elkapja hatalmas mancsával, és egy reccsenő hang kíséretében kitöri az ujjat. De nem tette, és a kínai ugyanolyan nyugodt hangon beszélt, ahogy az előbb.

 – Biztos úr, ön azt mondta az előbb, hogy mi, kínaiak semmit sem tudunk feltalálni, mindent csak ellopunk. Ezt többszörösen is tudnám cáfolni, de az ön ez irányú hiányos lexikális tudása miatt teljesen fölöslegesnek tartom. Mondott még több ostobaságot is, de most mégis inkább a találmányok témakörénél maradnék. Szeretném ugyanis kézzel fogható példával cáfolni az ön állítását. Bemutatnám önnek az egyik találmányomat, ha megengedi.

 Lowell-ben forrt a düh, mégsem tudott megszólalni a meglepetéstől. A kínai benyúlt a zsebébe, és egy apró kis szerkentyűt vett elő, ami úgy nézett ki, mint egy garázskapu távirányítója. Maga elé tartotta, és megnyomott rajta egy gombot. Az apró tárgyból hirtelen kékes fény villant elő, s a sugár éppen Lowell mellkasának ütközött. Ami ez után történt, az zajos tetszésnyilvánítást váltott ki a bár vendégeiből és a csaposból is.

 – Nemsokára erről a találmányról beszél majd az egész világ. Ugye, hogy remek? – A kínai széles mosollyal nézett körbe, visszatéve zsebébe a tárgyat.

 – Fantasztikus találmány! – helyeseltek a vendégek, és megemelték poharukat az ázsiai felé.

 – El tudják képzelni, hogy milyen mértékben fogja ez forradalmasítani a szállítást, a raktározást, a hulladék kezelését, sőt, még az utazást is? Csak egy gond van, a visszaállítást még nem sikerült kimódolnom. De közel vagyok a megoldáshoz, nemsokára azt is szemléltetni tudom. Akkor pedig új korszak kezdődik az emberiség életében!

 – Úgy legyen! – helyeseltek a vendégek, és arcukon megkönnyebbült örömmel mosolyogtak a férfira.

 – De most, ha lehet, kérnék egy jó hideg sört, elvégre azért jöttem – fordult Owen felé, aki máris kitett a pultra egy pohár tökéletesen csapolt Budweisert. Még a habot is egyenesre igazította egy fa spatulával, ahogy azt jobb helyeken teszik.

 – Kérem, fogadja el ezt, mint a ház ajándékát. Sőt, bármikor szívesen vendégül látjuk egyre, ugorjon be, ha ismét erre jár! – Owen Klarson őszinte tisztelettel nézett új vendégére.

 – Ó, nagyon köszönöm! Alkalmasint élni is fogok a lehetőséggel, de csak ritkán vagyok átutazóban errefelé.

 A kínai lassú kortyokkal, de egy húzásra kiitta az aranyló nedűt. Mikor végzett, az emberek megtapsolták.

 – Ó, köszönöm! Ez csodálatos volt. Na, ilyen sört valóban nem tudnak a kínaiak gyártani! – mondta nevetve, és a többiek vele nevettek.

 – Most pedig mennem kell, köszönöm az italt, és további szép napot önöknek! – Elindult az ajtó felé, de félúton még visszafordult.

 – Ja, és kérem, vigyázzanak a biztos úrra. Ez a dolog kissé megviselte, de amúgy nem lesz vele semmi baj.

 – Ne aggódjon, gondunk lesz rá! – mondta Owen, és az ajtóig kísérte a férfit.

 Ben Lowell olyan fickó volt, akit senki sem kedvelt igazán, sőt, ő sem kedvelt senkit. Senkit és talán semmit. Folyton szidott, bírált, kritizált valakit vagy valamit. Be nem állt a szája. Ezen a délutánon is így volt, de már senki sem figyelt rá. Hangját legfeljebb az hallhatta, aki odament hozzá a zenegép melletti sarokba, ahol már két hónapja helyet készítettek neki. Ezúttal a legyek, a szúnyogok meg a csótányok voltak soron, őket ostorozta veretes szidalmaival. No, igen, ha az ember mindössze egy centiméter magas, akkor a rovarok is komoly kihívást jelentenek a mindennapokban.

LÉPÉSELŐNY, LÉPÉSHÁTRÁNY

Tyll Forest

LÉPÉSELŐNY, LÉPÉSHÁTRÁNY

 Az üvegajtó némán nyílt ki előtte. Odament a sorszámkiadó automatához és az érintőképernyőn addig navigált a választási lehetőségek között, amíg meg nem találta a számára megfelelő opciót. A masina közepén lévő nyílásból zümmögve kunkorodott elő a cetli, amin a 708-as szám állt. Gyorsan körbepillantott, s amikor megállapította, hogy sokan vannak, úgy döntött, hogy inkább a magával hozott könyvbe temetkezik, mint hogy az éppen soron következő számok megjelenését figyelje a kijelzőn. Különben is, minden egyes új szám megjelenését csilingelő hangjelzés kíséri, elég csak akkor felpillantania.

 Mivel sokan várakoztak a bankban, minden széken ült valaki. Ülve ugyan kényelmesebb a várakozás, főleg, ha olvas az ember, de beletörődve sorsába, a falnak támaszkodott egy olyan helyen, ahonnan csak fel kellett pillantania, és máris látta a kijelzőt.

 Mindössze három ügyintéző dolgozott, így volt ideje bőven. Elővette táskájából az izgalmas regényt. A könyv olyan volt számára, mint egy ajtó. Még küllemében is hasonlít egy ajtóra, aminek borító fedele maga az ajtólap, s amikor kinyitja, beléphet egy másik világba. Most egy olyan világba lépett be, ahol egy őrült orvos garázdálkodott, s tudományát nem a gyógyítás, hanem a szenvedés szolgálatába állította. Mi emberek szeretjük a rémmeséket, de csak ha nem velünk történnek meg. Olvasóként biztonsággal léphetjük át a kaput jelentő könyvborítót, amin át öröm, bánat, élvezet vagy szenvedés tanúi lehetünk. Talán van ebben valami perverz, amit az ember csak a kukkolók esetében ismer el perverzióként.

 A fali készülék viszonylag sűrűn jelzett, így sűrűn kellett visszalépnie e másik világból, nehogy elszalassza a sorát. Csaknem két teljes fejezetet olvasott el, amelyekben a doktor úr ismét új pácienseket áldozott fel elborult elméjének véres oltárán, amikor az egyik csengetésnél felnézve végre a 708-as számot látta a kijelzőn. Gyorsan becsukta a könyvet, otthagyva az izzadó homlokú orvost egy szikével a kezében, s joviális mosolyával odajárult a számára kijelölt ügyintéző asztalához.

 – Üdvözlöm, Mr. Osborn! Miben segíthetek? – kérdezte a nő meglepett arccal. – Csak nem elfelejtett valamit?

 Meglepődött a kérdésen, no és azon, hogy a nő tudja a nevét, holott még be sem mutatkozott. De nem akart most ezen elgondolkodni, inkább leült, és elkezdte a mondókáját.

 – Szép napot. Nem olyan rég egy energia részvény alapú megtakarítási számlát nyitottam önöknél, és most szeretném a számlán lévő összeget felszabadítani.

 A nő először csak furcsán nézett, aztán elnevette magát.

 – Mr. Osborn, maga valami komikus, ugye? Köszönöm, hogy jókedvre akar deríteni, biztos látta rajtam az előbb, hogy magam alatt vagyok, de higgye el, az előbbi kedvessége is sokat számított.

 Dean Osborn nem értett semmit. De a nő látható derültséggel folytatta.

 – Ha esetleg meg akar hívni egy kávéra, közlöm, hogy ez itt egy munkahely, körülbelül tíz kamera van minden alkalmazottra állítva, a magánéletünket e falakon kívül kell bonyolítanunk. Ráadásul férjes asszony vagyok. Ön igazán kedves ember, de…

 – Várjunk csak, hölgyem… – Dean az íróasztalon lévő névtáblára pillantott – Clara! Kedves, Clara. Nem értem, miről beszél. Én csak a számlám ügyében jöttem. Elég sokan vannak itt, elég sokat is várakoztam, higgye el, nincs szándékomban senki idejét rabolni, én…

 – Mr. Osborn, a számláját húsz perce szabadítottuk fel. – Clara, az ügyintéző arcáról eltűnt a mosoly. – Ha ez valami vicc, akkor nem alkalmas sem a hely, sem az idő, Mr. Osborn.

 – Felszabadították a számlámat – mondta Dean, és bólintott. – Ez remek. De hogy tették ezt az engedélyem, a kérésem nélkül? Tudtommal nincs tartozásom a bankjuk felé.

 Az ügyintéző arca már feszült volt.

 – Nézze, Mr. Osborn, ne játsszuk ezt, ha kérhetném. Ha gondolja, hívhatjuk a biztonságiakat, vagy bárkit, nekem mindegy. Körülbelül húsz perccel ezelőtt ön ugyanitt ült, és teljesen szabályos úton, az ön kérésére, az ön beleegyezésével, amit aláírásával is igazolt, felszabadítottuk a megtakarítási számláját. Huszonkétezer dollárt, a teljes összeget. Tessék, itt is van. Még szinte meleg az ön aláírásától.

 Csakugyan ott volt. Az ő aláírása. Minden tökéletesen, szabályosan. Megszédült.

 – Nézze, Clara, úgy érzem, itt valami nagyon nincs rendben. Én már vagy negyven perce várok itt. Nem lehettem itt húsz perccel ezelőtt, nem írhattam alá ezt itt, nem kaptam egy centet sem.

 – Márpedig itt ült, kedves volt, vicces – ami jól is esett –, és aláírt. Tőlem egy centet sem kapott, a pénzt a pénztárból vehette fel, ott ni. – Clara a pénztárablak felé mutatott lakkozott körmével.

 – Ha esetleg amnéziában szenved, arról én nem tehetek. Mellesleg jól érzi magát, Mr. Osborn? Esetleg nézzen bele a táskájába, ott van a kifizetésre feljogosító irat, amire a pénztárban kiadják az összeget. Elfeledkezett róla?

 Mint kiderült, már felvette a pénztárban a huszonkétezer dollárt, és távozott is a bankból. De ő erre valahogy nem emlékezett. Nem emlékezhetett, hiszen nem vett fel semmilyen pénzt. Úgy érezte, a bolondját járatják vele. A biztonságiak is igazolták, hogy látták távozni. Nem értett semmit. Talán összeesküdtek ellene?

 Követelte, hogy nézzék meg a bank biztonsági kamerái által készített felvételeket, de közölték vele, hogy az nem olyan egyszerű. Szánakozó, de egyre idegesebb arcukból látta az alkalmazottakon, hogy hülyének nézik. Még hallotta is a sustorgásukat, amint arról beszélnek, hogy szegény ördög, biztos megártott neki a kinti meleg, elfelejtette, mi történt vele egy fél órája. Amikor aztán felajánlották neki, hogy szívesen hívnak egy orvost, úgy döntött, hogy inkább távozik. Nem hagyhatta a dolgot ennyiben, hiszen sok pénzről volt szó, de le kellett higgadnia. Valami hiba történt a bank rendszerében, vagy… De hát a dolgozók fejében történt a hiba? Hiszen mind látták őt, emlékeztek rá, ott volt az aláírása a papírokon.

 Kinn ült a bank előtti parkban egy padon, és gondolkodni próbált. De ilyen abszurd helyzetben semmi sem jutott az eszébe. Tán valaki, aki Dean Osborn-nak adta ki magát? De hát ki ő? Egy ismeretlen átlagember, nem több. Az a valaki pedig ugyanúgy nézhetett ki, mint ő, és ugyanolyan személyi okmányokat kellett felmutatnia…

 Megfájdult a feje. Túl sok volt a lehetetlen faktor ebben az egészben. Mint egy rossz álom. Odasétált a park közepén lévő kis ivókúthoz, és vizet loccsantott az arcára, aztán a hajára, az egész fejére. Azt sem bánta, hogy eléggé vizes lett az inge.

 Megtörölte a kezét csak úgy a nadrágjába, és elővette a mobilját. Szüksége volt most valami emberi hangra, olyanra, akit jól imer.

 – Dean, haver! – Brett Losinsky kamaszos, vidám hangja jólesett neki. – Ilyen is ritkán van, hogy ilyen sűrűn hívsz. Csak nem meggondoltad magad, és elviszel engem is valami jó kis bulis útra abból a huszonkétezerből? – Ez az utóbbi mondat viszont már nem esett jól neki.

 – Brett, miről beszélsz? Vagy két hete nem beszéltünk. – Ez így is volt. Legalábbis ő úgy tudta.

 – Ha neked ennyi a két hét, akkor a méretekkel is hadilábon állhatsz – Brett felvihogott. – Elképzelem, ahogy Laurának bemutatod mennyi a húsz centi. Anyám, Dean, nagy fazon vagy!

 Egy darabig állt ott, kezében a mobillal, amit maga előtt tartott, és úgy nézett rá, mint egy érdekes rovarra. Brett hangja még így is kihallatszott.

 – Haver, azt kell mondjam, jól teszed, hogy elkezdesz végre élni. Elvégre mire is gyűjtenél? Szar munkád van, de van egy klassz nőd. Menjetek el ejtőzni valami déltengeri szigetre, és koptassátok el egymásét. Majd posztold ki a fészre, a fotókat én is látni akarom!

 Visszatette a telefont a fülére. Olyan hangon szólt bele, mint akit éppen kivégzésre visznek.

 – Brett, ha ez valami vicc, amiben igen sokan benne vannak, akkor nem díjazom. Kíváncsi kamera vagy mittudomén. Egyébként mikor hívtalak?

 – Ne izélj már! Talán tíz perce. Itt is van a híváslistán. Valami gond van, haver? Jól vagy? Meleg van ma, lehet, hogy sokat voltál a napon. Nekem is tocsog a hónaljam…

 Megszakította a vonalat. Egy darabig még farkasszemet nézett a telefonnal, aztán zsebre tette. Úgy gondolta, hogy jobb, ha most nem telefonál. Néhány másodpercre kiürült az elméje.

 Talán túl sok marhaságot olvasott össze. Időutazókról, párhuzamos világokról, és most a meleg hatására egy kicsit megzakkant. Biztos van ilyen.

 Leült a padra, kinyitotta a táskáját, és alaposan átkutatta. Nem volt nála semmiféle irat arról, hogy pénzt vett volna fel a bankból. Ahogy huszonkétezer dollár sem volt nála. Ha egyszerűen megzakkant, és valóban felvette azt a pénzt, akkor hasadt személyiségének másik fele, amiről nem tudott, esetleg elrejthette a pénzt, vagy kidobhatta. De mi az, amit nem rejthetett el? Ha valóban telefonált tíz perce, akkor annak nyoma kell hogy legyen a telefonja híváslistájában!

 Megnézte a híváslistát, de nem találta semmi jelét, hogy Brettet felhívta volna. Az utolsó hívása Brett felé valóban több mint két hete történt a hívásnapló tanúsága szerint.

 Belenézett a pénztárcájába. Ha huszonkétezer dollárt nem is, de két húszast meg némi aprót talált benne. Elindult hát, hogy keressen egy büfét, ahol leülhet, gondolkozhat, és egy hamburger meg egy sör mellett talán helyrerázódnak a dolgok.

 A büfés egy nagydarab mexikói volt. A kínálatban a szokásos dolgokon kívül volt még valami saját specialitás, húsos-babos szendvics. Úgy gondolta, kipróbálja.

 – Látom, ízlett a specialitásom, mister, de a sok csípős babbal nem árt vigyázni egy ilyen meleg napon, ha érti mire gondolok…

 A mexikóinak olyan nevetése volt, mint a disznóröfögés. De nem csak ettől ment el az étvágya, hanem leginkább attól, hogy a büfés szerint már az előbb bevágott egy húsos-babos szendvicset, sőt, még egy Coronitát is legurított utána, csaknem egyhúzásra.

 Dean nem hisztériázott. Tulajdonképpen sosem volt hisztérikus alkat, megvolt az a ritka képessége, hogy a válsághelyzeteket is hideg fejjel kezelte. Olyan közel ment a pulthoz, amilyen közel csak tudott, és mivel magas és sovány ember volt, könnyedén oda tudott hajolni a büféshez. A mexikói furcsán nézte, de meg sem moccant. Dean pedig mélyen beszívta a levegőt és hosszan rálehelt a fickóra. A férfi szeme kikerekedett, de közben összehúzta koromfekete szemöldökét.

 – Kedves uram, érez esetleg a leheletemen fűszeres illatot, továbbá sörszagot?

 – Nézze, haver, én…

 – Érez, vagy sem? Egyszerű kérdés, a válasz is ugyanilyen egyszerű lehet. Ha ugyanis én nem olyan rég itt ettem és ittam, éreznie kell. Nos, érez vagy sem?

 A büfés hátrább lépett és rögtön előjött belőle az a fajta agresszió, amit a félelem szokott szülni.

 – Haver, azt ajánlom, húzzon innen, amíg megteheti, és ne lehelgessen rám, mert…

 – Érzi vagy sem? – ismételte meg a kérdést Dean immár hangsúlyosabban.

 – Ennyi dilinyóst! – kiabálta a mexikói. – Nem, nem érzem. De mit számít ez? Maga valami őrült?

 – Köszönöm, csak ennyit akartam tudni – felelte Dean, és hátat fordítva a már spanyolul káromkodó férfinak, határozott léptekkel elindult haza. Ha ez a valaki, aki olyan, mint ő és azt teszi, amit ő, akkor oda is megy, ahova ő. Evidens, hogy haza is ugyanoda tér, bármilyen abszurdnak is tűnjön. Ha játszani akar, ő benne van, meg hát láthatóan amúgy sincs más választása, hiszen egyelőre lépéshátrányban volt vele szemben. Persze, hacsak nem a megroggyant elméjében játszódik mindez.

 Laura a nappaliban ült a kanapén, kezében egy pohár gyümölcslevet tartott.

 – Hol az a babos izé? Tudtam, hogy hozol nekem is, egy ilyen menet után megéhezik az ember lánya.

 Dean sóhajtott. Mintha számított volna erre.

 – Babos izé… – motyogta.

 – Ne már, Dean, azt hittem, hozol. Akkor minek rohantál el? Éreztem rajtad, hogy valami fincsi fűszereset ettél, és mondtam is, hogy disznóság, hogy nekem nem hoztál. De tudod mit? Nem baj, mert amit műveltél velem fényes nappal, az kárpótol. Jesszusom, utoljára a kocsiban keféltünk ekkorát, emlékszel? Csillagokat láttam. De minek rohantál el, ha nem a szend…

 – Szóval szeretkeztünk is – sóhajtott újra Dean. – és valóban annyira jó volt? Esetleg jobb, mint velem?

 Laura letette a poharat a kisasztalra és felállt. Kerek arcán aggodalom felhői jelentek meg.

 – Dean, édesem, jól vagy? Furcsán beszélsz.

 – Furcsán beszélek – ismételte meg Dean, bamba arckifejezéssel. A feleségét az előbb valaki úgy megdöngette, hogy állítólag „csillagokat látott”. De az a valaki nem ő volt.

 Lehuppant a kanapéra, két kezét az ölébe ejtette. Laura mellé ült és a hátát simogatta. Azzal a kezével, amivel nemrég még annak a fickónak a farkát… De Laura nem tehetett róla. Itt valami komoly összeesküvésnek kellett lennie.

 – Baj van, drágám? Furcsán viselkedsz. – Laura hangja kedves volt, mint mindig, amikor érezte, hogy férjének gyengédégre van szüksége.

 – Semmi baj, kicsim. Tudod, a munkahely, meg minden… – hazudta Dean. Értelmetlennek találta a magyarázkodást. Laura úgy sem értené. Hogyan is értené, amikor még ő maga sem ért semmit. Elkezdte összeszedni azt, amit eddig tudott.

 Ma valaki a bankban mindössze húsz perccel megelőzve őt, felvette helyette a megtakarított pénzét. Valaki, aki ugyanúgy néz ki, mint ő, a hangja, a ruházata, mindene, még a személyes okmányai is ugyanazok. Nem tudta, hogy ez miképpen lehetséges, de ráér ezzel később foglalkozni. Az a valaki az ő telefonjáról – ami nem az ő telefonja volt, hiszen az nála volt, de ebbe belegondolni is őrjítő – hívást kezdeményezett a barátja, Brett felé. Ez a valaki úgy gondolta, hogy kipróbálja egy mexikói büfés specialitását. Aztán ez a valaki ugyanazt teszi, ami neki is eszébe jutott, történetesen azt, hogy hazamegy és gyönyörű felesége karjaiban oldja fel a felgyülemlett feszültséget, egy kiadós szeretkezés formájában. Ez a valaki mindig pontosan azt teszi, ami az ő szándéka. Ugyanazt, csak lépéselőnyben. Tökmindegy, hogy milyen indíttatásból. Hiszen ő frusztráltan, lehangoltan ment a büféhez, a másik valószínűleg jókedvűen, hiszen volt nála huszonkétezer dollár, az ő pénze. Ő frusztráltan tervezte, hogy elkapja Laurát, aminek hatására megnyugszik, és jobban átlátja a dolgokat, a másik viszont nem lehetett frusztrált, hiszen őt nem előzte meg senki. De a lényeg, hogy mindig megtette azt, ami az ő szándéka volt, csak előbb, mint ő.

 Vagy létezik egy tökéletes mása, vagy valóban ő volt az, egy másik Dean. Bármilyen furcsának is tűnt, az elsőt ki kellett zárnia: a telefon, az iratai és Laura mind azt igazolják, hogy az a másik csakugyan ő kellett, hogy legyen. Fogalma sem volt, hogyan lehetséges ez, de tudta, hogy ha ezen túl sokat agyal, beleőrül, míg az a másik vígan átveszi az életét. Hiszen a pénzét már el is vette. Le kell állítania, bárhonnan is keveredett ide. Meg kell szabadulnia tőle.

 Laura simogatása megnyugtatta. Az asszony szép volt és kedves, mint mindig. Szép és kívánatos. Érezte, hogy a vér az ágyékába szökik, de tudva, hogy „az” előtte benne járt, lelohadt a kedve.

 – Most el kell mennem, drágám – mondta az asszonynak és felállt.

 – Biztos, édes? Nem nézel ki valami jól… Főzök inkább egy teát…

 – Nem, köszönöm, édes vagy. Most el kell mennem itthonról. Valamit nagyon gyorsan el kell intéznem. Egyet kérek: bárki jön, ne engedd be. A telefont se vedd fel senkinek, legalább egy órán át!

 – Úristen, Dean, megrémítesz! Mibe keveredtél?

 – Nyugodj meg, semmi olyanba, amitől félni kellene. De meg kell ígérned!

 – Megígérem, de mit?

 – Hogy nem engedsz be senkit. Még engem sem!

 Laura a mennyezet felé emelte az arcát és a hajába túrt.

 – Dean, tudod te, mit beszélsz? Aggódom érted. Mi az, hogy téged se engedjelek be? Hiszen van kulcsod!

 – Ha belülről rázárod a reteszt, én sem tudok bejönni. Na, és ide figyelj!

 Dean elővette a kulcsát és odaadta Laurának.

 – Most már nincs nálam kulcs. Tehát ha úgy tűnik, hogy forog a kulcsom a zárban, az nem lehet, mert nekem nincs kulcsom. Tartsd bezárva a reteszt, és akkor se nyisd ki, ha könyörgöm, hogy engedj be!

 Laura elsírta magát.

 – Dean, én nem… mi történik? Mi van veled?

 Dean magához ölelte a feleségét.

 – Semmi olyan, drágám, amit ne tudnék megoldani. Ne félj. Velem minden rendben lesz, sőt, velünk is, minden rendben, de ezt most… meg kell ígérned!

 Belenézett a könnytől ázott zöld szempárba. Jól ismerték egymást. Laura ismerte őt a legjobban a világon. Ha ő is Dean-nek hitte azt a másikat, akkor az tényleg ő. Egy másik Dean. Laura mindig bízott a férjében. Tudta, hogy most sincs más választása, bár semmi sem értett.

 – Rendben, Dean, megígérem. De meg kell ígérned neked is valamit. Minden rendben lesz veled, velünk. Ezt ígérd meg nekem! Ismerlek, mindig tudtad, mit teszel. Bízom benned.

 Ez volt az ő közös záloguk. A bizalom. Erre bármit fel tudtak ők ketten építeni, és Dean tudta hogy ez most az ő szerencséjük.

 – Minden rendben lesz, kicsim. A telefont is kapcsold ki.

 – Ez egy agyrém, de legyen. Várlak vissza. Nem lesz nálad kulcs.

 – Nem lesz.

 Már meg sem lepődött, amikor tesztelve saját elméletét, bement egy rövidáru boltba és egy pár zoknit vett.

 – Ebből a zokniból sosem elég egy pár, mi? – kacsintott rá az eladó. Ő visszakacsintott, és csak úgy, ötletszerűen továbbment egy másik üzletbe, ahol egy üveg hideg kólát vett. Ügyelt rá, hogy kisbolt legyen, ahol emlékeznek rá. Az eladó természetesen emlékezett, még meg is jegyezte, hogy ebben a dög melegben nem tud az ember eleget inni. Ekkor Dean elhatározta, hogy eljött az idő. Elméletét beigazoltnak látta: bármit tesz, az a másik előbb megteszi, teljesen mindegy, hogy mi az indíttatás. Hiszen ők ketten nem lehetnek azonos lelki állapotban. Sőt, úgy sejtette, hogy a másik Dean nem is tud róla. Ha pedig nem tud róla, akkor ez már az ő lépéselőnye lehet. De erről is meg kellett győződnie.

 Volt még annyi pénze, hogy mozijegyet vegyen. Filmkezdés előtt, az utolsó pillanatban ment a pénztárhoz. A kedvenc helyére kért jegyet, a tizedik sor közepére. Napközben a mozik fél házzal se mentek, szóval volt hely bőven.

 Görnyedt testtartásban, arcát eltakarva ment be a már sötét nézőtérre. Rögtön le is izzadt, amikor meglátta saját magát, amint a vásznat bámulja. A másik Dean egy pillanatra felé nézett, de mivel arca takarásban volt, és a ruházatából sem sok látszott, nem ismerhette fel.

 Lopva nézte saját magát a film alatt. Hihetetlen szituáció. Vitathatatlanul ő volt az.  Dean Osborn. Valahogy megkettőződött? Hiba csúszott a téridő-kontinuumba? Nem tudott válaszolni e kérésekre. Egyet viszont biztosan tudott. Ez az alak éppen az ő életét bitorolja, ha akaratlanul is, ráadásul lépéselőnyben. De most ezt a lépéselőnyt megakasztotta. Itt ültek, egy időben, egy térben. Amit ő akar tenni, azt a másik Dean előbb megteszi. Nem számít az indíttatás. A tettek bekövetkeznek, mint ha meg lenne írva… Dean Osborn szája – az igazié – kegyetlen mosolyra húzódott. Ha a pénzét már nem is, de az életét visszaszerzi.

 Az elhagyatott rakpart teljesen üres volt, amikor kezében egy betontömbbel lépkedett a víz felé. A betontömb egy kötéllel volt a nyakához kötve. Lassan ment, nem sietett. Az éjszakai levegő is fülledt maradt, a nappal múlása nem hozott enyhülést. A folyó egykedvűen zúgott odalenn, sötét áradata ki tudja mennyi titkot őrzött. Csakugyan elszánta magát, hogy véget vet ennek az egésznek. Elképzelte, milyen fájdalmas lesz a fulladás, de nem tehette meg, hogy előtte bekábítja magát. Úgy gondolta, a rozsdás vasúti híd alatt jó lesz. Arrafelé a víz is jó mély lehet, és a sodrás is erős. Mindent gondosan eltervezett.

 Megállt, nekilátott, hogy levegye a cipőjét. Kibújt a táskaszíjból is, a barna bőrtáskát letette maga mellé a földre. Ekkor valamiben majdnem elbotlott.

 Egy pár cipő állt üresen ott, ahol a sajátját akarta hagyni, mellette egy barna bőrtáska. A sötétben alig lehetett látni, de ugyanolyan cipő, ugyanolyan táska, mint az övé. Odalenn sötéten hömpölygött a folyó, s valahol az alján egy ugyanolyan férfi, mint ő, éppen most…

 Gyorsan visszabújt félig lehúzott cipőjébe, és a táskáját is visszavette. Leoldozta a nyakából a követ és bedobta a folyóba. Öblös csobbanást hallott, valószínűleg ma éjjel ez már a második, csak test nélkül. Elmosolyodott, és berúgta a vízbe az üresen álló cipőket is. A táskát egy darabig nézte, majd egy fintorral azt is berúgta.
 – Nincs benned semmi olyan, amire nekem szükségem lehet – mondta, azzal fütyörészve elindult haza, gyönyörű feleségéhez. A vén hídon tehervonat zötyögött át, a fémes zakatolás elnyomta Dean Osborn vidám füttyét. Végre, szabad volt.

 – Drágám, még soha nem szeretkeztünk így! Olyan, mint ha kamaszok lennénk!

 Laura remekül érezte magát. Nem akart kérdezősködni, hogy merre járt Dean egész éjszaka, nem érdekelte semmi, csak hogy végre minden ismét rendben van. Majd elmeséli, ha eljön az ideje, de ha nem, az sem baj. A feltétlen bizalom volt kettejük kapcsolatának záloga.

 Egymás mellett fekve pihegtek, izzadtan, boldogan. Ekkor a férfi hirtelen felpattant az ágyból és kiszaladt.

 – Meglepetés! – mondta ünnepélyesen, amikor visszajött, kezében a táskájával.

 – Épp itt az ideje, hogy lazítsunk, édes – mondta, és egy fehér borítékot vett elő, rajta a bank logójával.

 – Huszonkétezer dollár. Kivettem az összeset még délelőtt. Itt az ideje, hogy el is költsük valamire. Mit szólnál, ha elugranánk mondjuk Mexikóba?

HA KIFOGY A BENZIN

Tyll Forest

HA KIFOGY A BENZIN

 Ballagott a poros országúton, maga előtt csaknem tízméteres árnyékát nézve. A távolban már kezdett sejleni valami épületféle, de valójában a még mindig forró talaj miatti délibáb csalta meg az érzékeit. Az autót már sok mérfölddel maga mögött hagyta, csak remélte, hogy nem talál rá valami tolvaj banda. Nem ismerte ezt a környéket, és azt kívánta, bárcsak soha ne is kellene megismernie. Főleg így, hogy kifogyott a tankból a benzin, és kénytelen iszonyatos távolságot gyalog megtenni. A mobilja is lemerülőben volt, de az itt amúgy sem sokat számított, mert azt jelezte, hogy nincs térerő.

 A Nap már igencsak a horizont felé igyekezett, de még mindig volt ereje, s ezt az erőt éppen a tarkóján tapasztalta meg. Egy rongyot tett ugyan magára, de az száraz volt, mint egy vénasszony csecse, a sivatag forrósága bekúszott mögé. Tudta, hogy ez a forróság szinte varázsütésre fog átváltani hűvösbe, amint a napkorong a látóhatár alá bukik, és beáll a sivatagi sötétség. De a teljes sötétedésig még volt ideje. Két választása volt: vagy tovább megy annak reményében, hogy talál egy benzinkutat, útmenti pihenőt, büfét vagy valamit, vagy pedig megfordul és visszagyalogol a kocsihoz. Bő két órája gyalogolt már, ami ezzel a tempóval négy és fél-öt mérföldet jelentett, tehát a visszaút is körülbelül eddig tartana. Számítása szerint épp a teljes besötétedésig érne vissza a kocsihoz, és akkor legalább fedél alatt éjszakázhatna. Ám a kocsiban nem volt víz, és ha a három és fél óra alatt – ennyi ideje állt le a motor – nem járt az úton egyetlen jármű sem, akkor nem valószínű, hogy hamarosan jönne bárki is. Szóval nagyobb az esélye, ha előre megy, folytatva útját. Kell lennie valahol egy benzinkútnak.

 Kezében a lépés ritmusára lengette a marmonkannát, aztán változtatott a lengés irányán és minden lépésnél a jobb combjához ütötte. Ez a kongó hang kicsit felvidította, az így kapott ütemre dudorászni kezdett.

 „Birds flying high, you know what I mean…”

 Remélte, hogy a régi Nina Simone szám kicsit több lelkesedéssel tölti el. „Birds flying high…”, azaz madarak szállnak a magasban. Mint ha a dalra érkező gúnyos válasz lenne, vijjogást hallott a feje fölül. Csakugyan madarak szálltak a magasban. Keselyűk. Jellegzetes körözésük és vijjogásuk aggodalommal töltötte el, és már nem tudta tiszta szívből énekelni a verzék záró sorát, hogy „és én jól érzem magam”.  Elméje azonnal elkezdte összerakni a dolgokat. A keselyűk ugyanis nem ostoba madarak. Magasan vannak, messzire látnak. Ha látnának valamilyen lakott települést, házat, embereket, akkor nem lennének ilyen biztosak a dolgukban. Ő pedig látta, érezte, hogy a dögevők őt nézik, kísérik. Tehát a madarak látótávolságában nincs benzinkút, sem pedig valamiféle lakott terület. Ez rossz hír, nagyon rossz.

 Megállt, megtörölte a tarkóját. A hőség kezdett enyhülni. Hátra nézve látta, hogy a Nap izzó, vöröslő korongja már csak félig látszik ki a horizont mögül. Ugyanezt a korongot látja több millió ember most is, de ők biztonságban vannak, nem egy végtelen pusztaság elhagyatott útján bandukolnak marmonkannával a kezükben.

 Most hasított bele először a félelem. Felnézett a madarakra, ahogy köröket rajzoltak a felhőtlen égboltra. Mély levegőt vett, és öklét rázva feléjük, elordította magát:

 – Ne örüljetek, nyavalyások! Nem kaptok meg!

 Ment tovább. Jólesett neki, hogy a meleg enyhült, így a gyaloglás is jobban ment. Ha most visszafordulna, az utolsó mérföldet vaksötétben kellene megtennie. Úgy gondolta, hogy ha odaér a benzinkúthoz, vagy meg kell kérnie a kutast, hogy vigye el e kocsiig, vagy megvárja ott a reggelt, hiszen tele kannát cipelni a sivatagi éjszakában nem lenne valami üdvös dolog.

 Ha odaér… Ahogy kezdett beállni a szürkület, úgy hallotta egyre hangosabban azt a hangot, ami eddig is ott sustorgott lelki fülébe, de most már határozottan hangosabb volt. A félelem hangja volt.

 „Nincs erre semmilyen benzinkút! Ez egy mellékút, lehet, hogy hónapokig sem jár erre senki.”

 A hang ráadásul még gúnyos is volt. De ami még jobban aggasztotta, hogy a hangnak igaza lehetett. Csakugyan, még egy keréknyomot sem látott a porban. Itt nem volt aszfalt, csak kemény, sivatagi talaj, amit a használat évei alakítottak úttá. Voltak ugyan sekély, kerekek által kijárt mélyedések, de friss keréknyomokat nem őrzött a por. Olyan sima volt a vájatok felülete, mint Kojak koponyája. Talán még a térképen sincs rajta ez az út. Akkor mit keresne benzinkút egy ilyen pokolbéli út mentén?

 Elkáromkodta magát. Hogy lehetett ennyire meggondolatlan hülye? Na jó, a járművek nyomait elfújhatta a sivatagi szél is.

 „Nem fújt a szél egész nap, te ostoba. Nem emlékszel? Úgy állt a levegő, mint a kés a hulla hátában”.

 – Hallgass! – mondta hangosan. – Ez egy út. Valakik használták, használják. Na bumm, ritkábban, de akkor is. Hamarosan jön erre valaki, vagy egy tanyához érek. Sőt, az, hogy régen jártak erre, éppen azt jelentheti, hogy éppen ideje lesz megjelennie egy járműnek!

 „Ó, igen, persze. Vigasztalgasd csak magad, ha úgy jobb. De a tények attól még tények maradnak.”

 Egy csörgőkígyót pillantott meg az út mentén. Ha sötétben kell majd mennie, nem láthatja meg ezeket a bestiákat, ha pedig rálép egyre…

 Megborzongott és újra elkáromkodta magát. Válaszul valahol messze felüvöltött egy prérifarkas.

 Látszott, hogy a sör hideg, ráadásul nem is csak egy fémdobozban, hanem üvegpohárban szervírozva, rajta a "Budweiser" felirattal. A pohár falán kicsapódó pára összeállt apró gyöngyökké, hogy helyenként összekapaszkodva, kövér vízcseppekként folyjanak le az oldalán. A leggyönyörűbb látvány. Remegő kézzel nyúlt a pohár után. A pult mögötti fickó olyan ismerős volt valahonnan. Aztán rájött. Húsz éve nem látta ezt az arcot.

 – Stoneberg tanár úr, nem gondoltam volna, hogy épp itt akadok magára. Az életemet mentette meg, ugye tudja? – Remegő keze még nem érte el a poharat. Várta, hogy az öreg majd segít neki, hiszen látja, hogy nagyon kivan már, de az csak a jól ismert huncut mosolyával nézte őt. Aztán fejét oldalra biccentve megszólalt.

 – Hogy tetszik a kis kocsmám?

 Körülnézett. Még meg sem nézte igazán a helyet. Körben faburkolat, akár azokban a vadnyugati filmekben, a fal mellett pedig bokszok az ablakok mellett, de az üvegen túl csak sötétség látszott. Úgy látszik, tényleg besötétedett. De jó, hogy ideért, megúszta, hogy sötétben kelljen botorkálnia ezen az átkozott helyen. De hogy kerül ide a régi tanára? Tekintetét visszafordította az öregre. Nem is volt olyan öreg. Húsz év alatt szinte semmit sem változott. Úgy látszik, jót tett neki, hogy nyugdíjba ment, és kocsmát nyitott itt. De hol is?

 – Szép, nagyon szép – válaszolta az öreg kérdésére, aki még mindig változatlan mosollyal nézte. – Nem gondoltam volna, hogy Boston legjobb tanára egyszer kiskocsmát nyit itt a semmi közepén.

 Keze ismét elindult a pohár után. Valahogy nem tudta elérni. Miért nem segít már az öreg?

 – Büszke is vagyok rá, fiam – mondta Stoneberg, de ugyanolyan mozdulatlan maradt.

 – Csakhogy ez nem csupán egy kocsma – folytatta. – Egy tanár örökre tanár marad. Hiszen tudod, ez nem egy szakma, hanem hivatás.

 – Ha nem csak kocsma, akkor mi? – kérdezte ő, és a sör valahogy mintha távolabbra került volna.

 – Ej, hát hogy néztél körbe, fiam? Nézd meg magad, nézd meg figyelmesebben!

 Tekintetét elfordította a gyönyörűséges söröspohárról, és ismét körbejáratta a helyiségen. A bokszok. Igen, a bokszok! De hát ezek nem is közönséges bokszok, hanem… hanem iskolapadok! Régi, leharcolt, kopott iskolapadok. Talán azért nem vette észre elsőre, mert kevés volt a fény, csak valami sápatag villanykörte szórta sárgás sugarait az alacsony mennyezet közepéről. Biztos valami rozoga generátor szolgáltatja az áramot.

 Felállt és odament az egyik padhoz. Egyszerűen nem hitte el, amit látott. A régi osztálytermük padjai voltak, tolltartó-vájatokkal, táska-akasztóval. Amelyik előtt éppen megállt, az pedig az ő padja volt. Közelebb hajolt a patinás, öreg fafelülethez. „Szeretlek, Josie”. Ezt még ő véste bele körzővel. Josie Marden… a legszebb lány volt az iskolában. De régen is volt!

 – Hogy csinálta? Mekkora ötlet! – tekintetét visszafordította tanár felé, de az már ott állt mellette, közvetlen közel. Húha! Úgy közlekedik az öreg, mint az indiánok! Meg sem hallotta, amikor közelebb jött.

 – Elhozta a régi osztálybútorokat Bostonból! Ez igen! Ez igazán stílusos.

 Stoneberg elnevette magát.

 – Egy tanár örökre tanár marad. Hiszen tudod, ez nem szakma, hanem hivatás.

 Ezt már mondta egyszer.

 Visszafordult a pad felé. Ujjait végighúzta a felületén, érezte a karcolásokat, a betűket, a firkákat – volt köztük pár altesti diákpoénkodás is –, ujjai úgy futottak a belevájt mintákon, mint a vakok keze a Braille-íráson. Ismét megnézte az előbbi feliratot.

 „Szeretlek, Josie!”

 Josie Marden-nel az iskola után tíz évvel találkozott egy plázában, ahol éppen karácsonyi ajándékokat vásárolt. A lány röpke tíz év alatt az iskola szépéből önmaga árnyékává vált. Akkor már volt internet, gyorsan e-mail címet is cseréltek, s megígérték egymásnak, hogy tartják a kapcsolatot. Persze, nem tartották, csak hébe-hóba váltottak pár e-mailt. Később Josie javasolta, hogy csevegjenek online a Messengeren, de ezek a csevegések őt nagyon elkedvetlenítették, mivel a nő állandóan csak panaszkodott. Láthatóan csúszott lefele egy örvénybe, és ő nem tudott, de nem is akart segíteni rajta. Aztán a virtuális kapcsolat is megszakadt közöttük, és csak később hallotta, hogy Josie alkoholista lett, majd részegen karambolozott és meghalt. El akart menni a temetésére, de éppen nem volt pénze az utazásra.

 Végigsimított még egyszer a „Szeretlek, Josie!” feliraton, és az öreg tanár felé fordult. Ideje, hogy megigya végre azt a sört. A tanár még közelebb állt. Olyan közel, hogy még a legapróbb ráncokat is kivehette az arcán. Ugyanaz a változatlan mosoly, amitől a szeme körüli szarkaláb-mintázat csak még mívesebbnek hatott. Mi a francért áll ez ilyen közel? Szinte összeért az arcuk.

 – Josie is itt van. No, és vagyunk még itt páran… – mondta Stoneberg. Apró szemében ott csillogott a mennyezeti csupasz villanykörte ablakról visszaverődő fénye.

 – Ne vicceljen ezzel, tanár úr – mondta ő komolyan. – Hiszen Josie már évekkel ezelőtt szörnyethalt, szegény. Ez igazán rossz vicc. Kedves lány volt, jobban is figyelhettem volna rá…

 Válaszul az öreg csak mosolygott tovább. Neki pedig egyszer csak eszébe jutott egy nap, amikor felköszöntötte az osztály Stoneberget a hetvenkettedik születésnapján. Te jó ég! De hát már akkor is öregember volt! Ez azt jelenti, hogy már jócskán túl van a kilencvenen. Mégis ugyanúgy néz ki. Miért nyit egy matuzsálem korú öregember a városától több ezer mérföldre egy kocsmát a semmi közepén? Ráadásul elhozatja az osztály bútorait. Ez valahogy nem áll össze.

 Hirtelen a pulton álló söröspohár felé pillantott. Az imént még aranyló nedű helyén valamilyen zöldes trutymó volt, és mozgott. Sűrű, zöldes trutymó. Ujjnyi vastag férgek tekeregtek benne. Elborzadva kapta el a tekintetét.

 Hirtelen eszébe jutott, hogy nem is emlékszik, hogyan került ide. Kinn gyalogolt a sivatagi földúton, kezében benzineskanna. Mikor látta meg a kocsmát?

 Stoneberg ősz szemöldöke feljebb kúszott homlokán, és helyette mondta ki a kérdést:

 – Na, hogy kerültél ide? Nem emlékszel, ugye?

 Stoneberg elnevette magát. A hangja úgy szólt, mint egy régi gramofon egy láda mélyéről.

 – Na, mit jelent ez, fiam? Tekintsd ezt akár felelésnek. Vagy esetleg írjunk egy dolgozatot? Minden megvan hozzá, és készültél. Mert ugye készültél?

 Valahonnan lassú, csoszogó lépések zaja hallatszott. Közeledő lépések zaja. Olyanok zaja, akik nagyon furcsán járnak.

 – Mint mondtam, fiam, vagyunk itt egy páran. Tartunk egy remek órát. Élvezni fogod.

 Stoneberg ismét nevetett, a lépések csúszós zaja erősödött. Mint ha nyers hústömböket húznának egy deszkán.

 Mozdulni akart, rohanni, de lebénult. Mint ha egy tonnás ólomból lett volna minden tagja. Stoneberg arca fonnyadt lett, szeméből eltűnt a csillogás, a villanykörte himbálódzott a közelgő csoszogás ütemére. Az öreg tanár arca olyan volt, mint valami repedezett pergamen. Nevetése már nem is a szájából jött, hanem valahonnan máshonnan. Az öreg szája csak kitárult és kidugta a nyelvét barnás-sárgás fogai közül. De az nem nyelv volt. Egy csörgőkígyó bújt elő a sötét szájüregből tekeregve…

 – Végre! – hallott egy hangot valahonnan nagyon messziről. A hangban aggodalom feszült, de egyben megkönnyebbülést is sugárzott.

 – Nem volt sok híja! – ez egy másik hang volt.

 – Még öt perc és elveszítettük volna!

 Lassan kinyitotta a szemét. Először csak homályosan, aztán egyre tisztábban két arcot látott meg, amint fölé hajolnak. Aztán meghallotta a zajt is, ami eddig csak valami tompa lüktetésként hupp-huppolt valahol a háttérben. Felerősödött, és már tisztán kivette, hogy helikopter rotor-zaj. Már az emberi beszédet is tisztán hallotta. Hangosan beszéltek, hogy túlkiabálják a rotor zaját.

 – Óriási szerencséje van, haver! – ez a fölé hajoló férfi hangja volt. A másik egy nő volt. Éppen infúziót kötött be neki. Odakinn ragyogott a Nap, de még keskeny szögben áradt be a fény, kora reggel lehetett.

 – Egész éjjel a sivatagban bandukolt egy benzineskannával. A sötétben elég rendesen letért az útról, csoda, hogy csak hajnalban marta meg egy dög.

 Meg akart szólalni, de nem tudott, mert egy cső volt a torkában.

 – Nyugi, intubáltuk, hogy kapjon levegőt. Beadtuk az ellenszérumot is. Csak egy kisebb csörgőkígyó marta meg, de ha csak néhány perccel később találjuk meg, magának annyi. Igazi mázlista, tudja? Ne próbáljon válaszolni, most úgy se tud. – A mentős nő elnevette magát.

 – Még jó, hogy volt valaki, akinek elmondta, hogy merre van. Ez a szerencséje, tudja? Talán a barátnője?

 Értelenül nézett a két mentősre. Nem volt barátnője. Nem emlékezett rá, hogy bárkinek is említette volna ezt az utat.

 – Utolsó pillanatban hívott minket, és elmondta, hogy maga nagy veszélyben van. Hogy hívták a hölgyet, Steve? Te emlékszel, mit mondott a diszpécser?

 A Steve-nek hívott mentős egy pillanatra elgondolkodott, majd mosolyogva megszólalt.

 – Jolie… Ööö… nem is, várjunk… Ez az, megvan! Josie. Josie Marden. Valami közeli hozzátartozója?

TÍZ LÁDA NARANCS

Tyll Forest

TÍZ LÁDA NARANCS

 Poshadt sör, odaégett pecsenye, erjedt pálmabor és fekália szaga jött a hajó felé, ami azt jelentette, hogy végre megfordult a szél, és nem a tenger irányából fújt. Timont kapitány jól ismerte ezt a szagot, s tudta, hogy ez a legalkalmasabb idő vitorlát bontani, főleg, hogy a kedvező széliránnyal együtt a dagály is megérkezett.

 Az öreg háromárbocos eresztékei úgy recsegtek, mint valami méltatlankodó vénember csontjai, akinek valamiért fel kell kelnie kényelmes székéből, a kandalló mellől. Itt kandalló nem volt, legfeljebb az itt-ott pislákoló tüzek jelezték, hogy a kikötőn túli ivókban még javában tart a dajdaj.

 Az emelkedő dagály meg-megfeszítette a köteleket, amikkel a korhadó kikötőbakokhoz volt rögzítve a vén teknő, ilyenkor reccsent egy nagyot. Ocsmány és igénytelen hely volt ez, ahogy a lakói is. Még normális, vasból készült kikötőbakjuk sem volt, csak korhadó cölöpök. A legénység fele még nem érkezett meg, s Timont kapitány kemény ember lévén tudta, hogy szorulni fognak emiatt. Amúgy sem árt ezektől a hitvány, félnótás, szedett-vedett népektől megvonni a rum adagot, mert még józanul is sokszor beszámíthatatlanok. De ha az eszük nem is, a tengeri tapasztalatuk vitathatatlan volt, s bár Timont tudta ezt, mégis fukarkodott a jó szóval, a dicsérettel. Nem engedhette meg magának, hogy egy hosszú hajóúton, ahol kényszerűen össze van zárva egy rakás gazemberrel – mert ha jó tengerészek is, de kétségtelenül gazemberek –, elkapassa őket szép szavakkal. A matróznak a munka a dicséret, a szép szó pedig a korbács a fedélzetmester kezében.

 Timont már éppen oda akart szólni a rőt szakállú Oswaldnak, hogy menjenek ki és szedjék össze a részeg disznókat, amikor meghallotta a dokk deszkapallóin a dübörgést. Sóhajjal nyugtázta, hogy emberei közelednek, s láthatólag nem is részegek, legalábbis tudnak járni. A pallók zaja azért volt karakteresebb, mert nagyobb súlyt cipeltek a lábak. Ládákat cipeltek, szám szerint tízet.

 – Mit hoztatok, aljas férgek? – recsegte Oswald. Ez a fajta megszólítás általános és megszokott volt a Johanna fedélzetén a tagbaszakadt ember szájából.

 – Narancsot – lihegte Conway, aki egy olyan vékony férfi volt, hogy Tengeri Agárnak csúfolták.

 – De ezen az istenverte helyen nem is terem narancs! – mondta az épp a kajütjéből előjövő Robertson első tiszt. – Tán a fizetségetekből vettétek ital és punci helyett? Narancsot?

 A fiúk egyszerre nevettek fel. Lihegésükkel és nevetésükkel masszív cefreszag lengte be a hajót, de nem voltak részegek. Legalábbis annyira nem. Egy tengerész különben sem számít részegnek addig, amíg tud járni.

 – Biztos vagyok benne, hogy Olaf még vérbajt is vett magának! – röhögött fel az egyik nagy állú férfi, akinek elálló füle volt és csaknem nyakig érő barkója. A társaság röhögve nézett a magas, kese norvég fickóra, aki fenyegetően mutatta körbe csontos öklét.

 – Ez a kese-pisa úgy gyűjti a nemi bajt, mint ha ez lenne a hobbija – folytatta a nagy állú. – Egyszer biztos lerohad a farka, ha már le nem rohadt!

 – Kifilézlek, mint a nyelvhalat! – rikácsolta Olaf, de ekkor Timont kapitány hangja hasított a levegőbe.

 – Elég legyen! Már a tengeren kéne haladnunk árut felvenni Otávia felé, ti meg itt röhögcséltek. Honnan van a narancs? Mert biztos vagyok benne, hogy pénzt nem adtatok érte.

 Conway szólalt meg ismét.

 – Nem bizony, kapitány. De tudja, hogy van az, jól jön skorbut ellen, amúgy is fogytán az aszkorbin, csak pár penészes citrom maradt. Jefferson pedig, aki felelős az ellátmányért, épp tegnapelőtt dobta fel a talpát. Még csak szárított gyümölcsökről sem gondoskodott a részeges gazember.

 Conwaynek igaza volt. A hajószakács szíve megállt a napokban, neki kellett volna beszereznie mindent, ami lemegy a legénység torkán. Szárított húsuk, kétszersültjük volt bőven, az aszkorbinról meg ő maga is megfeledkezett. Valójában meg kellett volna dicsérnie a nyavalyásokat, hogy maguk gondoskodtak róla. De honnan vették a narancsot?

 – Hogy honnan van a narancs, majd elmondjátok, ha kihajóztunk. Éppen eleget késlekedtünk, gyerünk, munkára! Mr. Robertson, vezényelje a gazembereket!

 A látóhatáron már felbukkant a Nap vöröslő korongja, az alkák rikácsolása lassan elhalkult, amint távolodtak a kikötőtől. A vitorlák úgy feszültek, mint a szerelmes asszony keble. Timont hunyorogva nézett a Napba, szeretett a kelő csillag arcába tekinteni. Úgy tartotta, a kelő Nap fényének gyógyító, tisztító hatása van.

 Odasétált az egyik ládához és kivett egy narancsot. Kemény volt, feszes, érett. Ha nem jól tárolják, a sós tengeri levegő ellenére is rohadni kezd, szóval ki kell adnia a parancsot, hogy oldják meg a raktározást minél hamarabb. Ami pedig rohadni kezd, ki kell válogatni és kifőzni szesznek, a tengeren az alkohol is nagy kincs.

 Robertson lépkedett oda, csizmája kopogott a hajódeszkákon, szájában saját faragású pipa füstölgött. Amúgy tömzsi teste hosszú árnyékot vetett a fedélzetre a kora reggeli fényben.

 – Azt mondják, ingyen volt a narancs, csak össze kellett szedniük. A sziget túloldalán áll egy hajó, a Rosemary, annak a fedélzetén találták szanaszéjjel gurulva.

 – A Rosemary? – csodálkozott a kapitány. – Ismerem a kapitányát, Henry Portmant. Mi több, jó cimborák voltunk. Évek óta nem láttam. Ha tudom, hogy a szigeten van, magam is kimegyek és megkeresem. De a sziget túloldalán? Ott nincs kikötő, csak sziklák, meg homokzátonyok. Csak nem megfeneklett?

 – Valójában senki sem érti, mi történt a Rosemaryvel. A hajó valóban megfeneklett, de láthatólag egyben volt. Az ivóban az egyik bennszülött kölyök szólt a fiúknak a hajóról, ők meg elküldték egyiküket három bennszülöttel meg egy csónakkal. A legénység sehol, csak az a sok szétgurult narancs.

 – Hogy-hogy nem jelentették az esetet? – kérdezte Timont.

 – Ezen a nyavalyás helyen egyetlen hajózási képviselet van, az se tartozik a flotta fennhatósága alá. Ahogy a Rosemary sem, hiszen ahogy a Johannát, azt is kivásárolta a kapitánya, Henry Portman. Magánhajó volt, valójában nincs vele kapcsolatban semmiféle jelentési kötelezettség. Ahogy védelem sem illeti, feketén szállít, mint mi is.

 – Igen, de akkor is. Az emberek eltűnése… Senki sem szólt erről a szigeten?

 – Szedett-vedett, törvényen kívüli társaság, a felét körözik a korona fennhatósága alatti helyeken. Senkinek sem hiányoznak. Főleg ezen a szigeten. – Robertson a válla fölött hátra nézett a már teljesen eltűnt szárazföld irányába. – Persze, a jelentés előbb-utóbb elér a megfelelő helyre, de az időbe telik. Naponta tűnnek el emberek a tengeren.

 – Ez igaz, Robertson. De a hajó… hogy kerülhetett oda? Mi történhetett a legénységgel? Istenemre mondom, úgy furdal a kíváncsiság, ha nem lennénk késésben, visszamennék magam is, hogy alaposan megnézzem a Rosemary-t.

 – Nos, erről lemaradt, kapitány. De hívassa ide Boltont, még ő a legértelmesebb a fiúk közül, és ő járt fenn a hajón, egyike volt a narancsot összeszedőknek. Elég jó megfigyelő, hiszen tudja, mindig őt küldjük fel a kosárba. A levegőben kóválygó albatrosz-szart is kiszúrja egy mérföldről.

 Bolton érdekes figura volt. Apró termetű, fürge ember. Oldalra álló bajuszt viselt, ami a tengerészekre nem jellemző. Fura bajszával és gombszerű, csillogó barna szemével volt benne valami rágcsáló-szerű, a hatást rövidre vágott kefehaja is fokozta. Kicsit görnyedten állt a kezében még mindig ugyanazt a narancsot forgató Timont előtt.

 – Semmi furcsa nem volt azon a hajón, kapitány. Tiszta volt, szóval, tudja hogy értem, semmi vér, vagy bármi, ami arról árulkodna, hogy bárkinek is baja esett. A hajót egyszerűen elhagyták. Ha mérgezés lett volna, akkor vannak hullák. Ha erőszak, akkor vér. De semmi. Csak a rengeteg szétgurult narancs. Egyszerűen leléptek. A Rosemary legénységének nem volt éppen jó híre a kikötőkben, szóval…

 – Úgy gondolja, hogy fellázadtak a kapitány ellen és eltették láb alól? – kérdezte Conway.

 – Igen, talán így lehetett. Megölték a kapitányt és… – Bolton huncut pillantást vetett Robertson-ra –… és az első tisztet is kinyírhatták, aztán megszöktek.

 – Ez nem logikus – tűnődött Timont. – Azon a hajón egy rakás istenverte törvényen kívüli gazember szolgált. Az ilyenek nem hagynak csak úgy ott egy hajót! Ha ott is hagyják, akkor legalább felgyújtják, elsüllyesztik, vagy valami… Vagy azt teszik, amit sok más esetben: kalózkodnak tovább. De hogy szép rendben hagynak megfenekleni egy hajót, aztán nyom nélkül eltűnnek… Ez nem áll össze. Na, és ez a narancs. Ez is furcsa.

 – Akárhogy is van, kapitány, a Rosemary legénységének nincs szüksége rá, nekünk meg jól jön, bár én utálom az ízét, rosszul vagyok tőle – mondta Bolton. Jobb szeretem a szárított fügét.

 – Az most nincs, Bolton. Na, menjen a dolgára – szólt a kapitány és elkezdte hámozni a kezében tartott gyümölcsöt. Piros húsa volt, a kicsurranó lé végigfolyt bütykös kezén.

 – Vérnarancs, úgy hívják. Odahaza az úri népek csemegéje. Ha közel járnánk, még jó pénzért el is adhatnánk – jegyezte meg Robertson.

 – Az ám – sóhajtott Timont –, de Anglia messze van. Szóval megesszük mi magunk.

 – Jól van, Robertson? – kérdezte Timont az első tisztet, aki hevesen vakarózott.

 – Igen, uram. Talán elkaptam valamit azon az átkozott helyen. Jól vagyok, csak ezek az apró kiütések…

 – Robertson, az isten szerelmére, csak nem maga is…? Hiszen alig egy órát volt távol.

 – Kapitány, férfiból vagyok, és még elég rendesen áll a zászló. Két hónap a tengeren át tudja formálni az ember ízlését.

 – Ocsmány némberek azok ott. Tán még az ördög se kívánná meg őket. Kevesebb a foguk, mint ezeknek a nyavalyás matrózoknak itt.

 – Ocsmányak, és én ördög vagyok ezek szerint. Az az igazság, hogy nem néztem az arcát. Túl voltam rajta, megkönnyebbültem.

 – Kúrálja magát, Robertson. Reméljük, csak kiütés, és nem lesz szükség karanténra. Máskor meg figyeljen, hova dugja a micsodáját!

 – Igen, uram.

 – Egyen több narancsot! Az egészséges.

 Timont nehezen vette a levegőt. Az arca felpuffadt, a testét apró kiütések lepték el. Nem segített a fokozott aszkorbin bevitel sem, pedig még víz helyett is a narancs levét itták. Robertson, az első tiszt már egy hete fel sem tudott kelni, testén a kiütések helyét hólyagok vették át.

 – Átkozottak! – sziszegte ki növekvő borostája alatt. Borotválkozni sem tudott egy ideje a kiütések miatt. – Valami járványt hoztak a hajómra arról a mocskos helyről!

 Keze az ágya melletti kosárból egy újabb narancsot vett ki. Meg sem hámozta, úgy harapott bele. A gyümölcs leve végigfolyt szőrös állán, a pirosas lé átizzadt, bűzös ingét áztatta. Mohón nyelte a falatokat, még a héjat is, az ízeket már napok óta nem érezte.

 Nagy nehezen feltápászkodott. A tenger odakinn csendes volt, de a kajüt forgott vele. Minden egy kicsit nagyobbnak tűnt számára. A kajüt, a korlát, a lépcső. Szinte négykézláb ment ki a fedélzetre.

 – Oswald! – hörögte, mert a kiütések már a torkát is elborították. – Oswaaald! Hol az átkozott fedélzetmester?!

 Oswald sehol sem volt. Körbejárta a fedélzetet, de egy embert sem talált, csak néhány ruhadarabot. Az egyik láthatóan Oswald felöltője volt, megismerte a ráhímzett „Betty” feliratról. Berúgta a fedélközi lejáró ajtaját. Bűz csapott ki, beteg emberek bűze. Nyögések és hörgések. Lejjebb ment a falépcsőn, de a kinti fényről belépve nem látott semmit, túl sötét volt odalenn. Amikor szeme megszokta a sötétet, már látta a függőágyakban és a padlón összevissza heverő testeket.

 – Miért nincs senki odafenn? – nyögte elfúló hangon. Úgy érezte, a torka máris hólyagzik.

 – Mi az isten van itt? Mi a keserves ménkövet hoztatok a hajómra azoktól a beteg ringyóktól?

 Egyre jobban látott a félhomályban. Egy szinte felismerhetetlen alak görnyedt előtte a padlón. Arcvonásai ismerősek voltak, de… Egy tántorgó lépést tett felé az alak, s ekkor felismerte: Olaf, a norvég. De csak az arca egy része emlékeztetett a csontos, kese tengerészre. Ami pedig Timont-ot leginkább megrémítette, hogy a görnyedő alak nem volt görnyedő. Állt, ha azt két lábon állásnak lehet egyáltalán nevezni. A csaknem hét láb magas férfi most mindössze akkora volt, mint egy nagyobb fajta királypingvin. Apró, hólyagos kezében egy félig evett narancsot szorongatott és Timont felé nyújtotta.

 – Úgy látszik, a fiúknak igaza volt – hörögte bugyborékolón –, mert a farkam már lerohadt. Egyen egy kis narancsot, kapitány!

 Őrjöngeni akart, de nem jött ki hang a torkán, csak reszelős nyögés. Fel akart rohanni a fedélzetre, de az egyre magasabbá váló lépcsőfokok megmászása komoly feladatnak bizonyult. Végül négykézláb mászott fel. Tulajdon kezének látványa a napfénynél elborzasztotta. Rücskös lett, apró kráterekkel tarkítva, és a színe…

 Egyszer csak meglátta Boltont. A matróz, arcán jeges rémülettel, éppen a mentőcsónak köteleit oldozta el. Látszólag nagyon sietett. Amilyen gyorsan csak tudott, közelebb vánszorgott, de elbotlott a nadrágjában. Csizma már nem volt rajta, azt lenn hagyta a kajütjében. Az átkozott nadrág pedig olyan bő volt, olyan hosszú… Timont úgy mászott tovább, mint egy fóka.

 – Bolton, mit művelsz?! – krákogta a matróznak, aki láthatólag még bajusza gondozásáról is megfeledkezett. Most nem állt oldalra, hanem harcsaszerűen lógott a szája két szélén. De ezen kívül teljesen egészségesnek nézett ki.

 – Ne jöjjön közelebb! – mondta tengerész remegő hangon.

 – Bolton, te tetves, patkányképű fattyú! – hörögte Timont. – Valamit elhallgattál! Valamit nem mondtál el!

 Egy kötélbe kapaszkodva nagy nehezen lábra állt. Az amúgy mindenkinek a válláig érő Bolton most vagy két fejjel magasabban tornyosult a kapitány fölé. Timont alig tudta már kipréselni a szavakat.

 – Mit hallgattál el? El kell mondanod! Mit találtatok még a Rosemary-n? – A „Rosemary”-t úgy tudta csak kimondani, hogy „uómevvvíí”. Nem úgy működtek a hangképző szervei, ahogy kellett volna. A „nagyra nőtt” Bolton megállt sürgős teendőjében egy pillanatra, és félelemmel vegyes szánakozó pillantást vetett a vánszorgó Timont-ra.

 – Már nem számít, kapitány – mondta, és a szemében könnyek jelentek meg. – Nem számít. De elmondom. Ruhákat. Átkozott ruhákat, az ördögbe is.

 – Mi? – jött a szinte sikoltó hang a kapitányból, de leginkább csak egy beteg delfin sikítására hasonlított.

 A mentőcsónak hasa nagyot csobbant a békés vízfelszínen, a fürge Bolton majomügyességgel követte a kötélen. Csontos, inas karjaival keményen evezett, hogy minél távolabb kerüljön a Johannától. Még látta, amint a már csúszva-mászva közlekedő kapitány a korlátoz ér, felhúzza magát, de éppen hogy csak a fejét tudja kidugni mögüle. A fejét, ami már nem is hasonlított emberi fejre. Ragyás volt, apró és vöröses-sárga színű.

 A Johannát két hét múlva találta meg egy kalózhajó. Harci kedvüket, lelkesedésüket letörte, amikor senkit sem találtak a fedélzetén, csak szétszórt ruhákat, csizmákat és egy csomó szanaszét gurult narancsot. Biztos, ami biztos, összeszedték, mert egy hajón jól jön az ilyesmi skorbut ellen.

A NAGYI PULCSIJA

Tyll Forest

A NAGYI PULCSIJA

 Szinte észre sem vettem, úgy suhantak el az évek, mióta elköltöztem Austin-ból Seattle-be. Ha az embernek sok a dolga, nem veszi észre, ahogy repül az idő, és gyakran megfeledkezik azokról a dolgokról is, amikről nem kellene. Az elfoglalt ember, főleg, ha a húszas éveiben jár, és minden energiáját leköti a pénzszerzés, ami marad, azt pedig feloldja a szexben és a fékevesztett bulizásban, aminek olyan másnaposság a vége, hogy újabb és újabb esküt tesz, hogy soha, de soha többé, szóval az ilyen elfoglalt fiatal lélek megfeledkezik bizonyos személyekről is, akiket hátrahagyott. Azokról, akik egyáltalán nem érdemlik meg, hogy ne hívják fel őket időnként. Ilyen ember volt az én nagymamám, aki szórakoztató történetekkel traktált gyerekkoromban, amelyekről váltig állította, hogy mind igaz és vele történt meg. Csakhogy az ember, ha elkezd tanulni, rájön néhány (sok) anakronisztikus ellentmondásra, de mivel szereti az illetőt, hajlamos szemet hunyni a dolgok felett.

 Nagyi állítása szerint már a múlt század nagy gazdasági válsága idején is dolgozott, ami sejtve a korát, fizikai lehetetlenség, mert bár öreg volt, de azért annyira mégsem. Itt pedig el kellett gondolkodnom, mert tulajdonképpen fogalmam sem volt, hány éves a nagyi. Olyan hetvenöt-nyolcvan körülinek saccoltam, tehát valamikor a harmincas években születhetett.

 Gyerekkoromban rendszeresen felköszöntöttük a nagyit születésnapján, de utólag belegondolva kellett ráébrednem, hogy sosem tudtuk, hogy hanyadikat is ünnepeljük. A nagyi a rá jellemző huncut, furmányos módon mindig úgy szőtte a szálakat, hogy ez az apróság lényegtelen maradt. Tulajdonképpen apám sem tudta, hogy hány éves a tulajdon anyja. Aztán anyám később felvilágosított, hogy apám örökbe fogadott gyerek, és a nagyim valójában nem a vér szerinti nagyim. Különösebben nem ástam bele magam őseim történetébe, nem tartottam lényegesnek. A gyermekkori ingerek, amelyekből akadt bőven, elnyomták az ilyen akkoriban lényegtelen információkat. Ahogy azt is, hogy a nagyi mellett miért nincs egy nagypapi is. Amióta az eszemet tudtam, soha még csak szó sem volt nagypapiról. Tehát apai ágon – még ilyen fogadott módon sem – nem volt nagyapám. Ugye, milyen érdekes? Na, de hagyjuk.

 Később pedig, amikor már serdülő éveim addig hófehér vetítővásznán elkezdtek megjelenni a szexualitás egyre tarkább festményei (amik főiskolás éveim alatt élénk és tocsogós festékpacákká alakultak át, túlszárnyalva az avantgárd határait is), ezen ingerek csak még jobban elnyomták a családommal kapcsolatos érdeklődést.

 Nagyi különben sem várta el, hogy vele foglalkozzanak. Lekötötte magát, soha sem unatkozott. Szellemileg mindig friss volt, ahogy fizikailag is. Ősz haját talán soha nem vágta, terjedelmes kontyszerűségbe csavarta a feje körül, állítólag kibontva a combhajlatáig is leért az ezüst zuhatag. Ráncai is alig voltak, a bőre sima volt, pedig nem használt semmi kencét. Egy ilyen nagymami mellett még egy fickós nagypapi is elfért volna.

 Seattle-ben az életem gyakorlatilag egy irodabokszban telt, annak a reményében, hogy egyszer kikerülök a kaptárszerű bútorlap-labirintusból, és átkerülök a Mennyországba, ami mindössze negyvenlábnyira volt tőlem, egy edzett üvegfalon túl. Az volt az a birodalom, ahol ugyan még feljebb kellett nyalni, de az ember mégis egy másik kaszthoz tartozott. Az irodaboksz valójában rabszolgamunka volt. Ahogy az üvegfalon túli világ is, de akkor ezt még nem így gondoltam, ahogy a többi terminál fölött görnyedő, rovarszerű lény, azaz a kollégáim sem.

 Helen állt meg két és fél négyzetméteres birodalmam bejáratánál és a rá jellemző szokásos kacér testtartással, félrebiggyesztett szájjal nézett rám. Szeme alatt mély nyomot hagyott az éjszaka, úgy tudtam, apró gyereke van, aki épp fogzik. De azért igyekezett elég jól játszani a szerepét, a kacér kolléganőt, akinél minden oké.

 – Robbins hívat – szólalt meg enyhén susogó hangján, a szavakkal a savanykás kávéillat is elért hozzám.

 Ezen meglepődtem, hiszen ha Robbins, a főnök hívat, miért nem a belső vonalon hív személyesen? Miért az egyik kolleginával üzen? Az ilyesmi nyugtalanító a pszichológiát ismerve. Az ember akkor szokott mással üzenni a közvetlen kontaktus helyett, ha rosszat akar közölni. De lehet, hogy ez csak pesszimizmus?

 Mint kiderült, nem csupán pesszimizmus volt. Letaglózva és megalázva jöttem ki Robbins irodájából. Tipikus „szőnyeg széle” szituáció volt, azzal az aprósággal megfűszerezve, hogy Robbins világosan értésemre adta, hogy ennél a cégnél én már csak lejjebb kerülhetek. Inkább nem írom le a bennem kavargó érzéseket, szerintem szinte mindenki megtapasztalt már hasonlót, civilizációnk egyik velejáró „fűszere” ez.

 Visszamentem a gálya számomra kijelölt evezőlapátjához, és azzal a tudattal, hogy talán holnap már a postázóban kell kezdenem, gépies monotonitással vittem be valamilyen adatokat valamilyen rendszerbe, valakikről, valakiknek, akikről fogalmam sem volt, hogy kicsodák. Az agyam nem ott járt, s tudtam, hogy ha ezt ma így folytatom, még valami hibát is elkövetek, s akkor már nem a szőnyeg széle, hanem a járdaszegély vár rám az épület előtt.

 Nem volt kedvem ebédelni, inkább belekukkantottam az e-mail postafiókomba. Ilyenkor az ember tudat alatt reménykedik, hogy jön egy jó hír, de az a tapasztalat, hogy nem jön, legfeljebb a szokásos reklámok, vagy mindenki csak akar valamit az embertől, többnyire a pénzét. Ez egy ilyen világ, intelligens vámpírokként szívogatjuk egymás életenergiáját, mert nincs más mód. Legalábbis erre vagyunk kondicionálva.

 Már ki akartam lépni a levelezőből, amikor megakadt a szemem valamin, ami olyannyira nem illett az általam megtapasztalt dolgokba, hogy majdnem elsiklottam felette. Az egyik e-mail feladójánál ez állt: „Nagyi”. Lehetetlen, gondoltam, hogy az én nagyimról lenne szó. Ez is csak valami cseles reklám, ami „nagyi fogfehérítőjét” ajánlja, hiszen a levélszemetek kiagyalói már semmitől sem riadnak vissza, követve a modern marketing-guruk egyre gátlástalanabb, vérszívó attitűdjét.

 Mégis úgy éreztem, rá kell kattintanom. A nagyim írt. Az én nagyim, Texasból. Az a nagyi, aki még a távirányítós tévét sem használta (nem is nézett tévét soha), nem hogy az internetet. Ha valamire, akkor erre igazán nem számítottam.

 Ó, a nagyi! Még csak fel sem hívtam, pedig azért egy telefont igazán megengedhettem volna magamnak. Annyira elsodort az általam életnek hitt valami, hogy teljesen megfeledkeztem arról, akitől mindig csak kaptam, aki sosem akart tőlem semmit. Megnyitottam az üzenetet, és olvasni kezdtem. Nem tartott sokáig, mert az üzenet nagyon rövid volt, mindössze ennyi:

 „Gondod van? Vedd fel a pulcsit. Elkél az ilyen jó kis meleg holmi ott, azon a szottyos éghajlaton. Ölel: Nagyi.”

 Nem akartam hinni a szememnek. Az én nagyim e-mailt ír.

 El kell mondanom, hogy a texasi nagymamákra nem jellemző, hogy pulcsit kötögetnek, mostanság legalábbis. Ahogy az én nagyimra sem, mert soha nem látta egyikünk sem kötni. Pedig azt mondta, a pulcsit ő kötötte. Ragaszkodott hozzá, hogy elhozzam magammal, azt mondta, szükségem lesz rá. Megbántani nem akartam, ezért elhoztam a pulcsit, de soha nem viseltem. Cikis viselet volt, legalábbis úgy gondoltam. Azt sem tudtam, hova tettem. Ott volt eldugva bérelt lakáskám valamelyik zugában, talán a molyok is kikezdték. Vastag fonalból kötött ruhadarab volt, s talán kissé nagy rám. Eszem ágában sem volt hordani. Még ha éppen hűvösebb is volt a lakásban, akkor is inkább a trendi melegítőmbe bújtam, de a pulcsit még csak elő sem vettem soha.

 Először bosszantott a dolog. Robbins lealáz, kiszívja minden energiámat, aztán a nagyikám, akitől az internet olyan távol áll, mint gyapotszedőtől a golfparti, küld nekem egy lakonikus e-mailt, amiben egy olyan ruhadarabot említ, ami abszolút nem érdekel. Viszont éreztem, hogy tennem kell valamit, szükségem volt a nagyira, de inkább a hangjára. Még volt pár perc az ebédidőből, így hát kimentem a „kaptárból” és felhívtam.

 Az első csengetésre felvette.

 – Felvetted a pulcsit? – kérdezte köszönés helyett. Először azt gondoltam, elérte őt is az időskori demencia, kezd meghibbanni.

 – Szia, nagyi – mondtam –, tudod, hogy imádlak. Ne haragudj, hogy nem hívtalak…

 – Ugyan már, te mamlasz! – vágott közbe nagyi. – Tudom én azt nagyon jól. A fiatalok dolga, hogy letojják a véneket, ne legyen emiatt lelkiismeret-furdalásod. Én is imádlak, Benny. De a pulcsi… miért nem viseled? Azért kötöttem, hogy ott viseld.

 – Nagyi, én… szóval… érdekes, hogy nem beszéltünk egy ideje, te meg a pulcsival jössz. Hordom, de csak otthon. – Hazudtam. Néha muszáj hazudni. De a nagyi nem volt hülye.

 – Már a texasi akcentusod is eltűnt, úgy beszélsz, mint egy tipikus északi pöcs! – Talán még nem említettem, hogy a nagyi eléggé szabad szájú. – De a felvett akcentusod sem tudja elleplezni, hogy megpróbálsz hazudni, csak hogy ne bánts meg. Édesem, én akkor sem voltam mimóza, amikor Pearl Harbour-ban gitároztam vigyorogva a sebesülteknek úgy, hogy tudtam, előtte egy nappal csalt meg az a szarjankó férjem.

 A nagyi gitározott? Pearl Harbour? Ez új. Ezt a sztorit még nem hallottam. De a nagyi visszazökkentett ámulatomból.

 – Ez az ímélesdi nem bonyolult, de nem az én világom. Szerencséd, hogy rögtön felhívtál, amint elolvastad. Na, csacsogj a pulcsiról! Remélem, nem dobtad ki. Ugyanis belekötöttem egy dalt.

 Ez egy kicsit sok volt. Voltak a nagyinak fura dolgai, de ez…

 – Ez valami metafora, nagyi? Mi az, hogy beleszőttél vagy kötöttél egy dalt? Tudom, tudom… a szíved-lelked benne van, én meg, a hálátlan unoka…

 – Ugyan, eredj már! – nevetett a nagyi. – Ilyen szentimentális vén hülyének ismersz?

 Nem. A nagyira ezt igazán nem lehetett mondani.

 – Na, akkor vedd fel azt a pulcsit, hadd szóljon az a dal! – mondta a nagyi szinte kacagva.

 – Milyen dal, nagyi?

 – Majd meghallod, ha felveszed és abban mész be a nyomorult munkahelyedre.

 – De nagyi… itt zakó kell… ez nem egy texasi farm. Ez… ez képtelenség. Most különben sem értem olyan jól a tréfát, mert… – itt abbahagytam, mert nem akartam a nagyinak panaszkodni.

 – Rád jár a rúd, érzem. Éppen ezért vedd fel a pulcsit, ha jót akarsz.

 A nagyinak elment az esze. Túl sokat volt egyedül, vagy…?

 – Nem ment el az eszem – válaszolt kimondatlan gondolatomra –, vén vagyok, de még nem hülye. Azt a dalt pedig nem véletlenül kötöttem a pulcsiba. Tedd, amit mondtam! Vigyázz magadra! Szeretlek, Benny.

 A nagyi letette. Még csak el sem köszöntem tőle. Ez a temperamentum jellemző volt rá, de mégis olyan fura ez az egész. Álltam bambán, kezemben a telefonnal, és éreztem, hogy valaki figyel. Megfordultam, és Robbins-t láttam meg, amint metsző tekintetével engem figyel. Körülbelül úgy nézett rám, mint a sakál a döglődő szarvasra. Az a helyzet, hogy nem is éreztem magam különbül egy döglődő szarvasnál, és ő sem késlekedett a harapással.

 – Egy perce lejárt az ebédidő, Trunker! – Robbins hangja olyan volt, mint Joker-nek valamelyik sötét Batman moziból – Valamiért azt akarja, hogy kirúgják innen. Ezt a kívánságát szívesen teljesítem, de tudja mit?

 – Nem tudom, Mr. Robbins. – feleltem ösztönösen. Nem kellett volna, mert Robbins erre is ugrott. Mellesleg láthatóan élvezte a helyzetet.

 – Ne pofázzon közbe, nincs abban a helyzetben! – ezt a mondatot úgy sziszegte, mint Ka a Dzsungel könyvéből. Mintha jeges ujjak kaparászták volna a bőrt a gerincem mentén.

 – Holnap reggelig eldöntöm, hogy mi legyen magával, Trunker! Valójában nem tudom, mi késztet arra, hogy holnap reggelig várjak, legszívesebben most rögtön összeszedetném magával a cókmókját. Most menjen vissza a helyére, tegye a dolgát abban a reményben, hogy holnap reggel nem rúgom ki. Van rá körülbelül kettő százalék esélye, hogy nem rúgom ki. Imádkozzon, hogy reggelig változzon meg a véleményem. Ha egy cseppnyi ész is szorult magába, Trunker, akkor belekapaszkodik ebbe a tetves két százalék esélyébe. Holnap reggel az irodámban.

 Mondanom sem kell, a nap további része nem a felhőtlen boldogságról szólt számomra. A gyomrom görcsösen összeszorult, estére meg is fájdult, és a tehetetlenség úgy őrölt belülről, mint az a nagy, félelmetes, ezerfogú masina a készülő metróalagutat.

 Isabelle, akiről egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy a csajom-e vagy sem, most nem jelentett volna vigaszt, sőt, valójában örültem is, hogy nem vagyunk összebútorozva. Neki nem lehetett kiönteni a lelkem, egy vállrándítással elintézte volna, és eleinte bájos, de lassan idegesítővé váló Quebec-i franciás akcentusával csak annyit mondott volna: „Nem irigyellek, ma cherie”, majd rögtön átváltott volna egy olyan témára, ami engem még rendezett lelkiállapotban sem érdekel.

 Egymagam maradtam a gondommal, hogy valószínűleg holnap elvesztem az állásomat, ami ennél a cégnél dupla veszteség, ugyanis Robbins szeretett gondoskodni arról, hogy az általa kirúgottakat lehetőleg rossz hír kísérje. Egy szemét alak volt, ez a helyzet. Persze, ott, akkor, sűrű magányomban és mardosó gyötrelmemben mondtam ennél cifrábbakat is rá, főleg, amikor végre átlendültem a düh fázisába. A düh jó dolog, szükséges. Persze akkor, ha nem ragad meg benne az ember. Olyan, mint egy határozott, lendületes ugrás a gödörből. De ha az ember folyton csak dühös, akkor a függőjévé válhat, és dühe csak szánalmas egy helyben ugrálássá degradálódik.

 A düh segített valamelyest. Ugyanezen lendülettel, hirtelen ötlettől vezérelve, hogy gondolataimat eltereljem, s ne essek vissza a vereség és a félelem érzésébe, nekiálltam, hogy előkeressem a nagyi pulcsiját. Eltartott egy darabig, amíg megtaláltam. A molyok nem kezdték ki, ahogy a többi holmimat se, pedig biztos finom csemege lett volna számukra a tiszta pamut. Kiterítettem magam elé a szőnyegre, és elkezdtem keresni rajta a dalt.

 Valójában egy minta nélküli pulóver volt, s titkon abban reménykedtem, hogy tréfás nagyanyám valahogy a kötésmintát rendezte betűformákba, s ilyetén módon valóban kiolvasható belőle egy vers vagy egy idézet. Ilyen furmányosságot még simán ki is néztem volna belőle. De akárhogy forgattam, tanulmányoztam a rozsdabarna pulóvert, egy fia betűre sem akadtam rajta sehol. Sem cimkeként belevarrva, sem mintaként belekötve. Valami képletes dologra gondolt a nagyi? Vagy egyszerűen csak szívatja az unokáját, aki messzire ment, és annyira disznó, hogy még csak fel sem hívta ilyen sokáig? Mi tagadás, megérdemeltem volna a szívatást, de a nagyit ismerve tudtam, hogy képtelen volna ilyesmire. A nagyi nagyon szeretett engem. Nem azzal a szokványos majomszeretettel, hanem valóban. Akkor miféle dalról van szó?

 Félretettem a pulóvert a kanapé karfájára és megpróbáltan kikapcsolni a gondolataimat. Nem ment, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Az aggodalommal átszőtt gondolatok csak egyre cikáztak zaklatott elmémben, s a nagy nehezen elért ugrást – a dühöt – ismét felváltotta a félelem, az aggodalom.

 Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, s már azon voltam, hogy hozzányúlok a hűtőben rejtegetett borhoz, de erőt vettem magamon, mondván, túl kell élnem a másnap reggelt. Szükségem volt arra az állásra, ráadásul nem akartam „priusszal” távozni a cégtől. Úgy éreztem, Robbins, ez a szemétláda a markában tartja a golyóimat. Jeges marok volt ez, ami nem csak tartotta, de szüntelenül őrölgette, csavargatta is, amit tartott.

 A rettegéstől elfáradva készülődtem. A villanyborotva zümmögése jólesett, de a tükörbe csak nehezen tudtam belenézni. Ekkor tört elő belőlem újra a düh. Iszonyatos dühöt éreztem, és szeretetet a nagyi iránt. Dühös lettem magamra, hogy szülőföldemtől távol egy ocsmány kaptárban húzom az igát a reménytelenben reménykedve, méltatlan gazemberek talpát nyaldosom, ebbe fektetem az energiámat, azokról pedig, akik igazán szeretnek, megfeledkeztem. Úgy szorítottam dühömben a villanyborotvát, hogy ha még egy kicsit tovább szorítom, elreped a műanyag borítás.

 Belenéztem a tükörbe, egyenesen a saját szemembe. Kialvatlan, véreres, karikás szempár nézett vissza rám, egy olyan arcról, ami többet érdemelt. Ki is mondtam hangosan: „Többet érdemlek ennél”. Bementem a szobába, és felvettem a rozsdabarna pulóvert. Ha mennem kell ettől a tetves cégtől, akkor legalább büszkén, stílusosan teszem, nem mint egy rettegő kis féreg.

 Úgy éreztem, a régi kötött pulcsi erőt ad. Mi tagadás, kissé idétlenül állt rajtam, főleg a vasalt nadrág fölött. De éreztem rajta… éreztem a nagyi simogatását. Elsírtam magam.

 Késve értem be, de már nem érdekelt. Jöjjön hát a kegyelemdöfés! Zakót nem vettem, a pulcsira fölösleges volt. Úgy néztek rám a kollégák, ahogy végigmentem a kaptár mellett, mint egy űrlényre. Az öltönyös, vasalt inges és kiskosztümös rabszolgák csodálkozása vegyült sajnálkozásukkal. Volt aki kuncogott, volt aki sajnálkozó megjegyzést tett, de csak halkan.

 Egyenesen Robbins irodájába mentem. A titkárnője utamat állta, de udvariasan félretoltam és beléptem a tágas irodába, ami akkora területű volt, ahol az összes irodaboksz fele simán elfért volna, plusz egy kávé- és szendvicsautomata. Robbins rám se nézett, a mobiltelefonját nézte, és a szabad kezének mutatóujjával jelezte, hogy „ácsi!”

 Természetesen, nem álltam meg, hanem az íróasztalához mentem, egész közel. Ő felnézett, szemében a felháborodás villámaival, amikor… amikor meglátta a pulóvert.

 Olyan volt az egész, mint ha egy moziban látnám a jelenetet. Robbins nézte rajtam a pulóvert, és az arca teljesen megváltozott. Nem az ötvenéves szarházi főnök arca volt, hanem egy gyereké. A szeme sarkából elindult egy könnycsepp. A könnycseppet újabbak követték. Ha nem látom, nem hiszem el. Nem mertem megszólalni, de nem a félelemtől, hanem, hogy ne törjem meg azt a varázslatot, ami éppen kibontakozóban volt. Robbins szája ugyanis kinyílt, és énekelni kezdett. Soha nem hallottam még azt a dalt azelőtt, és szerintem senki más sem. Öt teljes percen át énekelt Robbins, és azt kell mondanom, gyönyörűen. Acapella énekelni amúgy is nagy kihívás, de ő szépen teljesített.

 Rosie Stapleton, a titkárnő, aki odakinn az utamat akarta állni, szintén benn állt az irodában, mert éppen el akarta mondani, hogy ő megpróbálta, de…

 Rosie torkán egy hang sem jött ki a meglepetéstől. A dal rá is hatással volt, a szája széle remegni kezdett, és felszabadult zokogásban tört ki. Az éneklés kihallatszott, odakinn is hallották, de nem mertek odajönni, ismerve Robbinst. A folyosó végén, az üvegfal mögötti rabszolgahad néma, meglepett áhítattal hallgathatta rettegett főnöküket.

 Ami ezután történt, azt inkább csak tömören írom le. A következő nap az üvegfal szebbik oldalán találtam magam, olyan beosztásban, amiről álmodni sem mertem. Részlegvezető lettem háromszoros fizetésért, és Robbins állandóan kerti partira akart hívni a hétvégére. Nem értettem ezt a változást, olyan voltam, mint aki most ébredt a kómából. Úgy gondoltam, erre csakis egyvalaki szolgálhat magyarázattal.

 Nagyi a sokadik kicsengésre sem vette fel. Egyáltalán nem vette fel. Apámtól tudtam meg, hogy előző éjjel meghalt. Szép csendben, mosolyogva, a kerti székében ülve ment el, miközben a naplementét nézte. Giccsesen szép befejezése egy életnek. Egy életnek, ami, mint később, a temetésen megtudtam, száztizenöt évig tartott ezen a Földön. Legalábbis Landers tiszteletes ezt mondta a búcsúztatóbeszédében.

 A temetésen jó volt újra találkozni a családdal, felfrissíteni a régi emlékeket. A beszélgetések nagyrészt a nagyiról szóltak, mindenkinek volt vele kapcsolatban néhány kedves, sőt, kacagtató története. Néha könnyeztünk, kacagtunk, könnyezve kacagtunk, és még mindig nem értettem semmit, de úgy gondoltam, nem is kell. A nagyi tudott valamit, ami az ő titka. Talán épp ez volt benne a lényeg, hogy a titkot magával vitte.

 Amikor visszautaztam Seattle-be, tudtam, hogy nem maradok. A városban szúrós eső szitált, az emberek úgy kóvályogtak, mint a zombik. Nem is olyan rég én is egy voltam közülük. Bár a cégnél ígéretes karrier várt, amiről sokáig azt hittem, hogy az volt mindig a vágyam, de a nagyi pulcsija felélesztette egy régi vágyam, amit még azelőtt elnyomott a társadalom felé való megfelelni vágyás, mielőtt ambícióvá érett volna.

 Visszaköltöztem Austinba. Nem mondom, hogy minden könnyen megy, de azt csinálom, amit szeretek, és úgy látszik, értek is hozzá. Novellákat, regényeket írok, amik már erőlködés nélkül buggyannak elő belőlem. Talán nem lesz egyszerű áttörni a falakat, amelyek a szíveket és az elméket veszik körbe, de van időm. Amikor pedig hűvösebb reggeleken a nagyi pulóverét viselve, egy bögre gőzölgő kávéval a kezemben kimegyek a kis bérelt házikó hátsó kertjébe, a madarak azonnal dalra fakadnak.