Íme "A fátyol ezen oldalán" című regényemnek első oldala. Ez alapján ki lehet következtetni, hogy milyen lehet a többi. A regény természetesen kőkemény thriller, krimi és science fiction humoros ötvözete.
A könyv e-book és nyomtatott formában is megvásárolható a Publio-nál, de a Google Play könyváruházában is, vagy az Adamo Books-nál, sőt, a Bookline-nál is.
A könyv e-book és nyomtatott formában is megvásárolható a Publio-nál, de a Google Play könyváruházában is, vagy az Adamo Books-nál, sőt, a Bookline-nál is.
Következzen a részlet:
"A jégcsapretek rendkívül hasznos zöldségféle. Tele vitaminokkal, enzimekkel és létfontosságú ásványi anyagokkal. Állítólag a bőr is szebb lesz tőle. Egyes állítások szerint a japán nők is a fokozott retekcsíra fogyasztásnak köszönhetik bőrük üde frissességét és selymességét.
Mindezeken felül a jégcsapretek egy elég karakteres növény. Arra fogékony emberek számára még fallikus jelleggel is bír. De úgy látszik, vannak olyan emberek is, akik szemében még fegyver jellege is van e vitamindús zöldségnek.
Steven Ottmeyer nem tudta, mit mondjon a mellette álló kollégáinak. Tulajdonképpen a látvány hatására egyfajta gondolatnélküli állapotba került. Olyan állapotba, amely eléréséért évekig is dolgoznak, gyakorolnak a spirituális emberek, tetemes összegeket hagyva a meditációt oktató guruk zsebében. Steven nem kívánta elérni eme állapotot, ez a dolog spontán következett be nála, amint belépett a helyiségbe.
A helyszín egy bevásárló központ kávézójának hátsó traktusa volt, ahova leginkább szerelmespárok szoktak elvonulni, nem pedig meglett, molett hölgyek bevásárló szatyrokkal. A két hölgy valamiért mégis ide húzódott és cappuccinot rendelt mandulatöretes aprósüteménnyel, hogy elpletykálgassanak vásárlás után. Megjárták már a komplexum élelmiszer részlegét is, egyikük ott tett szert a csaknem fél méteres jégcsapretekre. Ez a jégcsapretek pedig most véres felkiáltójelként állt ki az őszülő hajú idős hölgy szemüregéből. A kis fotelben ülő hulla feje hátracsuklott, a jókora retek pedig csaknem tökéletes függőleges pozícióban meredt az intarzia berakást imitáló polisztirol álmennyezet felé. A zöldségféle jó egyharmada mélyen be volt ékelődve a szemüregbe, olyan erővel döfhették bele, hogy az átszakította a koponya szemüregének vékony hátfal csontját és mélyen belefúródott az agyba. A szétrobbant szemgolyó maradványa a már száradó csarnokvízzel pedig groteszk könnyként folyt le a nő bal arcán. Jobb szeme még halálában is riadtan meredt a mennyezetre, mint ha azon szörnyülködne, vajon kinek jut eszébe ilyen ízléstelen, lehetetlen színű faberakás-utánzatot készteni abban a korban, amikor a számítógépek a legélethűbb famintázatokat képesek generálni egyetlen gombnyomásra.
Steven Ottmeyer meditatív állapota múlóban volt és pislogott egyet. Oldalra nézett a fintorgó egyenruhás helyszínelőre, akinek vörös bajusza teljesen úgy nézett ki, mintha kenderkócból kanyarintották volna az orra alá. A vörös bajszú nem nézett vissza rá, hanem a hullára meredve megszólalt:
– Tudja, én imádtam a retket. Eddig. De attól tartok, soha többé nem fogok retket enni. Sem ilyet – lapos, széles körmű mutatóujjával a „fegyverre” mutatott –, sem pedig másmilyet."
Mindezeken felül a jégcsapretek egy elég karakteres növény. Arra fogékony emberek számára még fallikus jelleggel is bír. De úgy látszik, vannak olyan emberek is, akik szemében még fegyver jellege is van e vitamindús zöldségnek.
Steven Ottmeyer nem tudta, mit mondjon a mellette álló kollégáinak. Tulajdonképpen a látvány hatására egyfajta gondolatnélküli állapotba került. Olyan állapotba, amely eléréséért évekig is dolgoznak, gyakorolnak a spirituális emberek, tetemes összegeket hagyva a meditációt oktató guruk zsebében. Steven nem kívánta elérni eme állapotot, ez a dolog spontán következett be nála, amint belépett a helyiségbe.
A helyszín egy bevásárló központ kávézójának hátsó traktusa volt, ahova leginkább szerelmespárok szoktak elvonulni, nem pedig meglett, molett hölgyek bevásárló szatyrokkal. A két hölgy valamiért mégis ide húzódott és cappuccinot rendelt mandulatöretes aprósüteménnyel, hogy elpletykálgassanak vásárlás után. Megjárták már a komplexum élelmiszer részlegét is, egyikük ott tett szert a csaknem fél méteres jégcsapretekre. Ez a jégcsapretek pedig most véres felkiáltójelként állt ki az őszülő hajú idős hölgy szemüregéből. A kis fotelben ülő hulla feje hátracsuklott, a jókora retek pedig csaknem tökéletes függőleges pozícióban meredt az intarzia berakást imitáló polisztirol álmennyezet felé. A zöldségféle jó egyharmada mélyen be volt ékelődve a szemüregbe, olyan erővel döfhették bele, hogy az átszakította a koponya szemüregének vékony hátfal csontját és mélyen belefúródott az agyba. A szétrobbant szemgolyó maradványa a már száradó csarnokvízzel pedig groteszk könnyként folyt le a nő bal arcán. Jobb szeme még halálában is riadtan meredt a mennyezetre, mint ha azon szörnyülködne, vajon kinek jut eszébe ilyen ízléstelen, lehetetlen színű faberakás-utánzatot készteni abban a korban, amikor a számítógépek a legélethűbb famintázatokat képesek generálni egyetlen gombnyomásra.
Steven Ottmeyer meditatív állapota múlóban volt és pislogott egyet. Oldalra nézett a fintorgó egyenruhás helyszínelőre, akinek vörös bajusza teljesen úgy nézett ki, mintha kenderkócból kanyarintották volna az orra alá. A vörös bajszú nem nézett vissza rá, hanem a hullára meredve megszólalt:
– Tudja, én imádtam a retket. Eddig. De attól tartok, soha többé nem fogok retket enni. Sem ilyet – lapos, széles körmű mutatóujjával a „fegyverre” mutatott –, sem pedig másmilyet."
