– Barátom, tudja mi a hosszú élet titka? – kérdezte a bárpultnál mellettem ülő vénember mély, reszelős hangján.
– Nem –
feleltem lakonikus egyszerűséggel. Rossz napom volt, és csak azért tértem be a Softy-ba,
hogy megigyak valamit, ami kellőképpen fejbevág ahhoz, hogy az elmúlt órákat,
napokat és úgy általában az élet dolgait feledtesse velem. Különben sem voltam
olyan állapotban, mint akit a hosszú élet titka érdekel. Lassan kortyolgattam
tovább a bourbont. Ám a tag nem adta fel.
– Nos, megmondom, hogy mi a titok! Az alku!
Még mindig nem érdekelt, amit mond, de
gondoltam, reagálok, hátha egy rövid, de kelletlen társalgással
megszabadulhatok tőle.
– Bizonyára igaza van. Nagyobb kor, több
tapasztalat. Én nem gondolkodom ilyesmin.
A testes öreg kissé közelebb húzódott.
– Persze, hiszen fiatal még. Nem kell
ilyesmivel foglalkoznia. De nálam más a helyzet. Megmondjam, hány éves vagyok?
– Valahol nyolcvan és a halál közt, ha jól
sejtem – feleltem, s kortyoltam még egy aprót az italomból. Az öreg erre
felnevetett, de nem úgy, ahogy a normális emberek szoktak. Nem azt mondta, hogy
„ha-ha-ha”, hanem azt, hogy „ho-ho-ho”.
– Inkább meg se mondom, úgy sem hinné el! –
recsegte.
– Remek! Akkor ennyiben maradhatunk. További
szép estét!
Még mindig nem voltam kíváncsi a vénemberre.
Reméltem, hogy ezek után végre békén hagy, hogy belesüppedhessek depresszióm
jól megszokott posványába. Végre ő is hallgatott, de nem vette le rólam a
tekintetét és ez meglehetősen zavart. Így hát megkérdeztem:
– Többen dícsérték már az arcélemet, de
általában nem bámulnak így. Nyögje ki, mit akar, aztán kérem, hagyjon békén.
Remélem, nem valami vén homár. Ne értsen félre, semmi bajom velük, de a zacsipacsira
meg a kardozásra nem vagyok vevő.
Ismét elnevette magát.
– Ó, nálam a szex már többszáz éve nem
játszik. Amikor még aktív voltam férfiként, akkor sem szerettem „kardozni”,
nyugodjon meg. Sőt, feleségem és gyerekeim is voltak.
Elsiklottam az első mondat felett.
– Gondolom, már nekik is legalább akkora
szakálluk van, mint magának. Már a fiúknak, úgy értem.
– Már nem élnek. Egyik sem.
Megállt a szám felé közeledő pohár a kezemben.
– Bocsánat a viccelődésért, nem tudhattam. Ez
roppant szomorú.
Az öreg arcán semmilyen szomorúság nem
látszott.
– Nem, nem szomorú. Tudtommal mind magas kort
ért meg. Bernát fiam például kilencvennyolc évesen ment el, végelgyengülésben.
Felhajtottam az italt, s a poharat nagy
csattanással tettem a pultra. Páran odakapták a tekintetüket, aztán
visszatértek az italukhoz.
– Na jó, tata, ne szórakozzon velem! Lehet,
hogy maga egy önjelölt humorista, aki éppen akut közönséghiányban szenved, de
biztosíthatom, rendkívül rossz közönség vagyok, ráadásul a humorra sem vagyok
vevő. Fogalmam sincs ki maga, honnan jött vagy hány éves, és nem is érdekel.
Kérem, boldogítson valaki mást!
Az öreg lekászálódott a bárszékről. Most
szomorúság látszott a szemében, ami még az én flegma modoromon is áthatolt és
megérintett bennem valamit. De nem akartam újabb kényszerű beszélgetésbe
bonyolódni, inkább hagytam, hadd menjen a dolgára. Utána néztem, ahogy a bár
ajtaja felé ment, s éppen akkor ő is visszanézett. Könnyek csillogtak a
vénséges szempárban.
Intettem a csaposnak, hogy kérek még egy
bourbont, s megpróbáltam újra kedvetlen magányomba feledkezni. Ám nem tudtam
kiverni az öreget a fejemből. Az a fájdalom a tekintetében tőrként vájkált a
lelkemben. Nincs rosszabb egy depressziós ember számára, mint amikor a
depresszióját lelkiismeret-furdalás is tetézi.
– A francba! – hörögtem, és gyorsan felhajtva
az italt, a pultra dobtam egy húszdollárost. Elindultam, hogy bocsánatot kérjek
a vénembertől. Ez korábban nem volt rám jellemző, most mégis valamiért meg
kellett tennem. Odakinn már sötét volt, hiszen december lévén korán sötétedett.
Egyből megláttam az utca végében cammogni testes sziluettjét. Kicsit ki kellett
lépnem, hogy utolérjem.
– Nocsak! – mondta széles vigyorral a képén,
de szeme még mindig fátyolosnak látszott az utcai higanygőz lámpa gyér
fényénél.
– Nézze – kezdtem –, nem akartam megbántani,
csak elég vacak napom volt, és magányra vágytam. Ilyenkor olyan vagyok
mindenkihez, mint a smirgli. Ne haragudjon! Jöjjön vissza a bárba, meghívom egy
italra. Aztán azt mesél, amit akar, igyekszem majd odafigyelni. Valami
alkuféléről beszélt. Talán azt is elmondhatná.
Mondandómat megspékeltem egy kissé savanykás
mosollyal, de akkor csak ennyire tellett tőlem. Valójában még mindig nem
érdekelt az öreg, de a lelkiismeret-furdalás keményen munkált bennem. A tata
végigsimított nagy, fehér szakállán, majd a vállamra tette a kezét.
– Spongyát rá! De inkább én vinném el
valahova.
– Éppenséggel ráérek. A Softy meg nem éppen a
legjobb hely.
Elindultunk egy parkoló felé, ahol mindössze
egyetlen ősöreg járgány állt. Nem értek annyira az autókhoz, de ezt a típust
ismertem gyerekkori autós kártyáimról. Egy 1948-as Chevrolet Fleetmaster Woody
Wagon, az, amelyiknek a kasztnija félig fából van. Elképesztő bravúr lehetett
egy ilyet még használható állapotban tartani. Furcsa bizsergés futott rajtam
végig, mert hirtelen beugrott, hogy gyerekkoromban épp egy ilyen masinát kértem
a Télapótól. No nem örökbe, csak hogy vezethessem. Szerény kölyök voltam, a
telhetetlenség nem volt rám jellemző.
– Csak nem a magáé? – kérdeztem kikerekedett
szemmel. Közelebb mentem a kocsihoz és rátettem a tenyerem a hűvös
motorháztetőre. Gyönyörű darab volt, tűzpirosra fényezve, kivéve a fa részeket.
– De bizony, az enyém! – mondta büszkén, és
kinyitotta a vezető oldali ajtót. Az egy pados első vezetőülés barna bőrből
volt, gyönyörű, mint ha most hozták volna ki a korabeli szalonból. – Akarja
vezetni?
Úgy éreztem, valami furcsa csoda történik
velem, s előbbi depresszióm egy csapásra tova tűnt. Helyébe a régi gyermeki
izgalom került. Hevesen bólogattam, s már be is pattantam a jókora volán mögé.
Kihúztam a szívatót és benyomva a kuplungot indítóztam. A motor egyből
beröffent, a filmekből ismert klaffogós motorhang visszhangzott a parkoló
előtti falról. A szívatót lassan visszatoltam. Az öreg elégedetten bólintott.
– Látom, ismeri a kicsikét. Nem mindenki tud
ilyen háromsebességes matuzsálemekkel bánni manapság. Ma már minden elektromos
meg „okos”, csak hiányzik belőlük a lélek. Ennek még lelke van. Érzi?
– Határozottan! – feleltem lelkesen. – Nos,
merre megyünk?
– Csak induljon, majd mutatom az utat –
mondta, majd beült mellém a széles első ülésre.
Úgy
élveztem az autókázást a vénséges kocsival, mint egy gyerek. Oldalra néztem, az
öreg szakállas arc is vigyorgott. Most ugrott csak be, hogy a korpulens
termetével, pirospozsgás arcával és hófehér szakállával teljesen úgy néz ki,
mint a…
– Nem, ez nem lehet… – hebegtem, s
félrehúzódtam a kocsival a kihalt úton. Eszembe jutott, amit a koráról mondott,
meg a gyerekkori kívánságom, de nem akartam elhinni. Ahhoz túlságosan
racionális voltam.
– De bizony! – rikkantotta, s hangosan
felkiáltott: – HO-HO-HÓÓÓÓÓ!
Szédülni kezdtem. Úgy éreztem, kezd elhagyni
az erőm. Pedig csak két bourbont ittam, az máskor meg se kottyant.
– Általában ilyen a reakció, amikor rájönnek,
ki vagyok! – nevetett. – Látja? Emlékeztem a gyerekkori kívánságára, most pedig
teljesítettem! Voilá!
Széles mozdulattal körbe mutatott az autóban.
Meg akartam szólalni, de úgy éreztem, a nyelvem teljesen elzsibbadt. Kezdtem
kissé homályosan látni az öreget, aki még mindig mosolygott, de ez a mosoly már
koránt sem volt kedves. A szája olyan szélesre nyílt, hogy csaknem a füléig
ért, a fogai pedig akár a krokodil fogak. Köztük tekergett bibircsókos, lilás
nyelve, miközben kacagott.
– Lám, igaz a legenda! Létezem! Nagyon is!
Sőt, olykor – ahogy láthatod, Theodore – kívánságokat is teljesítek. Nem,
ajándékot nem hozok, az a szülők dolga. Kissé túl van szépítve a rólam szóló
sztori.
Már alig tudtam a fejem egyenesen tartani. A
kilincs után kotorásztam, de a kezem nem engedelmeskedett, csak alig mozdult
valamennyit. Tudta a nevem, pedig be sem mutatkoztam.
– Ám a kívánságoknak ára van. Nem is kicsi,
ami azt illeti. Én is megfizettem a kívánságomért. Semmi sincs ingyen!
Próbáltam mondani valamit, de csak halk
nyöszörgés hagyta el nyáladzó ajkaimat, aztán rám borult a sötétség.
***
Egy vasszékhez kötözve tértem magamhoz. A
fejem fájt, bizonyára valami droggal vagy gázzal kábított el elrablóm. Mert
hogy elrabolt, ahhoz nem fért kétség.
Még mindig elég homályosan megpillantottam
magam előtt az öregembert, ahogy egy kanapén ült. Valamit evett hangos
csámcsogással, de nem tudtam kivenni, hogy mit, mert úgy láttam, mint ha egy nyolcdioptriás
szemüveget tettek volna a fejemre. Egy barlangszerűségben lehettünk, annak
falai verték vissza a csámcsogást. A falakon fáklyák lobogtak, sápadt fénnyel
vonva be a barlangot. Újra az öregre néztem, vagyis a helyén lévő homályos
foltra. A látásom csak nagyon lassan kezdett helyreállni. Ekkor tudatosult
bennem az az iszonyú dögszag, ami betöltötte a barlangot.
– Látom, ébredezünk – hörögte az öreg, egészen
más hangon, mint amikor megismertem. Nagy szakálla már nem volt fehér, mert vér
és egyéb nedvek áztatták.
– Megkínálnálak, de nem hinném, hogy gusztusod
lenne hozzá. Most még nem…
Már élesebben láttam. A kanapé, amin ült,
koszos volt és zsíros, eredeti huzata felismerhetetlen. Az öreg lába előtt a
földön egy bádoglavór volt, tele valamilyen nyers hússal. Itt-ott csontok
fehérlettek benne. Nem akartam látni, hogy mit eszik. Inkább körülnéztem, hol
is vagyunk.
Csakugyan barlang volt, a falak helyenként
nedvesen csillogtak a fáklyák fényénél. A falak tövében pedig csontok,
koponyák. Igen, emberi koponyák, csak… kicsik.
Rémülten
ismertem fel, hogy gyermekcsontok. Száz meg száz, talán több ezer gyermek
koponya, bordák, lábszár- és karcsontok, medencék, halmokban. Felsikoltottam.
– Ne rinyálj! – ordított rám rekedten
fogvatartóm. – Inkább beszéljünk az alkuról, amit a bárban említettem. Tudod,
aminek köszönhetően többszáz éve kódorgok ezen a sárgolyón.
Most már láttam, hogy amit tépkedett, cibált a
fogaival – amelyek most olyan hegyesnek és élesnek tűntek – nem más, mint egy
gyermek teteme. Vagy legalábbis ami megmaradt belőle. Fájdalmasan, rettegőn
tört elő belőlem a sírás.
– Hagyj békén, te Sátán! – üvöltöttem felé.
Mire ő felállt és közelebb lépett hozzám.
– Rosszul mondod! Pár betőt meg kell cserélni.
Santa, és nem Sátán! Ho-ho-hóóóó!
Kezében meglóbálta a félig lerágott lábat,
amin még egy rószaszín zokni is volt.
– Santa Claus! Bár kurvára semmi közöm ahhoz a
vén csuháshoz. Ez is csak valamiféle emberi ostobaság eredménye. Üdv a Mikulás
birodalmában!
Hánynom kellett, de csak keserű epével telt
meg a szám.
– Íme, a zord igazság! – a Mikulás színpadias
mozdulattal széttárta a karját. Mancsában, a kis lábon lifegett egy húscafat.
– Az emberi ostobaság egy kedves legendát
gyártott belőlem, összekeverve egy katolikus püspökkel. Van, aki szerint
Lappföldről származom, meg az Északi-Sarkon van a játékgyáram manócskákkal, de
a rideg valóság ez, barátom, amit látsz! A Mikulás is csak egy olyan valaha
emberként élt valaki, aki tulajdon mohósága áldozatává vált. Mert mohó voltam,
tudd meg! De én nem pénzt akartam, mint a többiek, hanem életet! Olyan sokáig
élni, mint senki más! Nem akartam meghalni! Csatákban láttam embereket
meghalni. Láttam borzalmas betegségeket, járványokat, a halál ezer formáját.
Olyan korban születtem és éltem, amikor az emberi lény „fogyóeszköz” volt a
történelem asztalán. Most is az, de akkor… Akkor fogadtam meg, hogy én nem
halok meg, még ha magával az ördöggel kell alkut kötnöm, akkor se! Nem is
váratott sokáig magára a rohadék, elhiheted! Egy vándor kereskedő képében
jelent meg, és mivel igen szórakoztató volt, teljesen elbolondította amúgy is
bolond, ifjú fejemet. Megkötöttük az alkut, de azt mondta, az árat csak öt év
múlva mondja meg. Nem vettem komolyan, azt hittem, ez csak amolyan viccelődés,
játék.
Én vígan éltem az életem tovább, családot
alapítottam. Gyerekeim születtek. Boldog voltam. Egy karácsony estén toppant be
a kereskedő. Félrehívott, és közölte, hogy most már fizetnem kell az
öröklétért. Nevettem rajta, hiszen fiatal voltam, korábbi alkunkat is csak az
ifjúság bolondériájának tartottam. Azt gondoltam, csak egy bolond vajákos, aki
régebben valahogy kihallgatta magányos fogadalmam.
Rátette a homlokomra a kezét és valamit
kántálva álmot bocsátott rám. Elaludtam, s mikor felébredtem, iszonyú éhség
gyötört. De nem csillapította éhségem se kenyér, se gyümölcs, se pecsenye.
Szörnyű képek, gondolatok kavarogtak bennem. Ekkor megtaláltam a kereskedő
levelét, amit ott hagyott nekem, miután elkábított.
Azt írta benne, hogy ezentúl csak
gyermekhússal és vérrel tudom csillapítani az éhségem, de meghalni nem tudok,
még ha akarok se. Ez az ára a kívánságomnak. A testem változásokon fog
keresztül menni, ifjú külsőm elveszítem, de élni fogok. Élni, örökké.
Nem vettem komolyan, pedig borzalmasan éreztem
magam. Ám egyre jobban gyötört a csillapíthatatlan éhség. Azt vettem észre,
hogy nagyokat nyelek, miközben a tulajdon gyermekeimet nézem. Ugyanakkor igen
gyorsan nőni kezdett a szakállam is.
Többször végezni akartam magammal, de semmi
sem használt. Semmi sem tudott megölni. Otthagytam a családomat, mert nem
akartam felfalni a saját gyerekeimet. Csak távolról, titokban figyeltem őket
időnként, néztem felnőtté válásukat. Elbujdokoltam és szenvedtem. Éheztem és
kínlódtam. Úgy, ahogy elképzelni sem tudod. Aztán egy napon egy gombaszedő
kisfiút pillantottam meg az erdőben. Nem bírtam tovább. A testem szinte magától
cselekedett…
Azóta élek így, ha életnek lehet ezt nevetni.
De így jár, aki alkut köt az ördöggel. Az évszázadok alatt rengeteg gyermeket
ettem meg, ezek a csontok, amiket itt látsz, csak töredéke féktelen étvágyam
eredményének. A világban eltűnt és soha elő nem került gyerekek szinte mind az
én gyomromban végezték. Egy idő után nem éreztem sajnálatot vagy bűntudatot. Az
évszázadok megedzettek.
Nem olyan rég ismét megjelent a kereskedő.
Ugyanúgy nézett ki, mint akkor, csak most öltönyt viselt, nyakkendőt.
Megkérdezte, hogy élvezem-e az örök életet, amit kértem. Azt kértem, öljön meg,
mert elfáradtam. Nagyon elfáradtam. Kicsit elgondolkozni látszott, majd azt
mondta, rendben. Csak egy dolgot kér: találjak magam helyett valaki mást. A
lényeg, hogy válasszak ki valakit, akinek teljesítem egy gyerekkori kívánságát.
Amint teljesítettem, megszabadulhatok az öröklét rabságából, s az iga átszáll
reá. Nos, én téged választottalak, Theodore, s ennek már harminchat esztendeje.
Nem tudtam megszólalni. Az öreg pedig
visszahuppant a mocskos kanapéra és tovább csócsálta a tetemet. Lassan
emésztettem a hallottakat. Tudtam, szabadulni innen esélyem sincs. Nyögve
kérdeztem:
– Na, és most mi lesz, Mikulás? Átadod az
erődet? Miért vártál harminchat évet?
– Mert először megbántam a választásomat. Úgy
gondoltam, adok neked is egy esélyt, és esetleg majd mást választok. Élvezd
kicsit a halandó életet, legyél boldog, legyél vidám, éld az életed emberként.
Vártam és figyeltelek. De te mindig egy életunt idióta voltál. Elüldözted magad
mellől azokat, akik szerettek, állandó depresszióban dagonyáztál, és
tulajdonképpen egy tökéletes seggfej lett belőled. Így aztán úgy döntöttem,
mégis te leszel az. De nem adhatom át neked. Én nem. Erre nincs hatalmam. Csak
a kívánságodat teljesítettem.
– Akkor mégis hogyan…? – kérdeztem, de ekkor meghallottam
a barlang falain visszhangzó, közelgő lépéseket. Egy elegánsan felöltözött üzletember jelent
meg. Középkorú, magas, jóképű.
– Látom, Nicholas, te megtetted, ami tőled
telt – fordult a Mikulás felé. – Most rajtam a sor. Hogy lásd, én mindig
betartom az alku rám eső részét.
A hangja bársonyos volt, mint valami
szinkronszínészé. Közelebb lépett és a homlokomra tette a kezét. Sikítani,
üvölteni akartam, de megnémultam és mozdulni sem tudtam. Lassan kántálni
kezdett valamit, engem pedig magával ragadott valami sötét bódulat…
***
Bár életem eddigi éveiben kimondottan sovány
embernek számítottam, mostanában kezdek pocakot ereszteni. A szakállam is
növöget és az egész fejem őszbe borult már, pedig még csak most töltöttem a
negyvenötöt. Többnyire itthon tartózkodom, felmondtam a munkahelyemen. A
depresszióm nem múlt el, csak iszonyatos és szűnni nem akaró éhség társul
mellé. Ehetek bármit, nem használ, és jól tudom, hogy ezzel hiába is fordulnék
orvoshoz. Hónapok óta szenvedek így, bezárkózom, inkább nem megyek sehova. Nem
akarok ártani senkinek. Félek, nem sokáig bírom a szenvedést. Néha kilesek az
ablakon és sóváran bámulom a lenti játszóteret, miközben a gyomrom nagyokat
kordul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése