ADDIG NYÚJTÓZKODJ...

 

 Már negyedik napja nem jött álom a szemére. Kezdett aggódni, mert egész életében remek alvó volt. Olyannyira jó alvó volt, hogy bárhol, bármikor képes volt akár egy percen belül elaludni.

 Először azt gondolta, az étkezésével van a gond, ugyanis az emésztés kihatással van az alvás minőségére. Esetleg a nőket időszakosan gyötrő valamilyen hormonális dolog. De valójában ugyanúgy étkezett, ahogy mindig. Ebben semmit sem változott. Az úgynevezett változó kortól meg még kissé messze volt. Általában tizenegy előtt ágyba került. Nem nézett idegesítő műsorokat, nem hallgatott vad zenét, nem evett fűszereset, nem tett szert semmilyen új szokásra. Ugyanúgy élt, ahogy mindig is élt. Tudomása szerint a legjobb egészségnek örvendett.

 Esetleg az élelmiszerek minőségében történt valami olyan változás, ami ilyen módon kihathat az idegrendszerére?

 Feküdt az ágyában, ami nagyon kényelmes ágy volt, az egyik legdrágább, gyógyászatilag is tesztelt matrac, amit a kereskedelemben kapni lehetett. Feküdt és járt az elméje, azon gondolkodott, vajon mi okozhatja nála ezt az álmatlanságot, de nem tudott rájönni. Végül arra a döntésre jutott, hogy ha néhány napon belül nem javul a helyzet, szakemberhez fordul segítségért. Tavaly azzal a színes szemüvegű csajjal is ez volt az irodában, aztán kiderült, hogy agyrák. Januárban még majd’ kicsattant az élettől, tavaszra meg már lehúzta a rolót. De nem, vele ilyesmi nem eshet meg, pozitívan áll a dolgokhoz, elvégre ez csak egy kis álmatlanság. Inszomnia, abból is az enyhébb fajta, hiszen még csak pár napja tart. Kivár, és ha a dolog nem javul, haladéktalanul szakemberhez fordul.

 Amint ezt eldöntötte, kissé nyugodtabb lett, s mint ha valami álmosság-féle kezdett volna az agyára telepedni, amit ő boldogan üdvözölt, hiszen az elmúlt napok kialvatlansága már a munkájára is kezdte rányomni a bélyegét. Életében először figyelmetlen volt, hibázott is. Ez nem mehet így tovább!

 Befordult a fal felé, felvette a lehető legkényelmesebb pózt, s a lassú légzést gyakorolva nyugtatta zaklatott idegrendszerét. Lassan számolt közben. Egy, kettő, három, négy, belégzés. Kicsit benntart, majd szintén négyig számolva kienged. Egy, kettő, három…

 Valami megérintette a lábát. Riadtan rántotta be a takaró alá. Lassacskán rátelepedő nyugalma most hirtelen elillant, a helyét rémület és heves szívdobogás vette át. Egyedül élt, egyedül lakott ebben a lakásban, még csak háziállata sem volt. Márpedig az érintést határozottan érezte. Nem olyan volt, amit egy macska produkál, vagy amikor egy éjjeli lepke meglibbenti a szárnyával. Határozottan emberi kéz érintését érezte.

 Lehet, hogy nekem is agydaganatom van? Álmatlanság, idegi zavarok, hallucináció… Hülyeség! Egészséges vagyok, csak túlspirázom a dolgot. Egyedül fekszem a szobámban és mindjárt elalszom.

 Lábát kissé feljebb húzta és magzatpózban ismét elkezdte a lassú légzést. A tizedik be- és kilégzésre kezdtek elernyedni az izmai, jóleső nyugalom kezdett szétáradni a testében. Vigyázott, nehogy több oxigént vigyen be a szervezetébe, mint amennyit muszáj, mert akkor a dolog éppen fordítva sül el, akár hiperventiláláskor: éber lesz, felpörög, mint ha két kávét ivott volna meg. A lassú, kontrollált, egyenletes légzéssel már többször sikerrel járt, amikor kissé zaklatott volt. Most is egyre jobban, egyre nyugodtabbnak érezte magát, a néhány perccel ezelőtti dolgot – az érintést – már el is felejtette, s kezdte érezni a szemhéjára nehezedő jótékony erőt.

 Az érintés most erősebb volt. Sokkal erősebb. Erősebb és a takaró alatt.

 Felsikoltott, de lábát már nem tudta feljebb húzni, így is magzat pózba volt kuporodva. Inkább a fejére húzta a takarót, mint kislány korában. Iménti, éppen hogy elkezdődő nyugalma úgy röppent el, mint riadt madárcsapat a háztetőről. Azon kapta magát, hogy a fogai összekoccannak a rémülettől.

 De ilyen nincs! Képzelődőm!

 Mintegy a gondolatára érkező kihívó válaszként valami megfogta a nagylábujját. A valami érdes volt és hideg. Határozottan emberi kézre emlékeztetett, egy érdes és hideg emberi kézre.

 Egy hulla keze. Az ilyen hideg és… nyirkos!

 Felvonyított, mint egy kiskutya. Kiáltani akart, de bárhogy igyekezett, nem jött ki hang a torkán. A kéz – már ha kéz volt egyáltalán – elengedte az ujjat. Bár eddig nem kellett vizelnie, most úgy feszült a hólyagja, mint egy túlfújt lufi, úgy érezte, bármikor szétdurranhat. Az előbb még a lassú légzést gyakorolta, de most lihegve hiperventilált. Izzadt a takaró alatt, moccanni sem mert. Nem volt vallásos, sőt, újabban kimondottan ateista nézeteket vallott, most mégis imádkozni kezdett. Mivel saját gondolatai leblokkoltak, csak a Miatyánkot kezdte el nyüszítve kántálni. Amikor odaért, hogy „szabadíts meg a gonosztól”, akkor érezte meg a szagot.

 Penetráns, édeskés, gyomorforgató. A bomlás félreismerhetetlen szaga. Dögszag. Hullaszag.

 Elakadt az imában és elengedett a hólyagja. A meleg vizeletet mohón szívta magába a lepedő és a matrac, a vizelet szaga a dögszaggal elegyedett.

 A combja hátsó felén végigfolyó vizelet egy pillanatra kizökkentette jeges rémületéből. Elhatározta, hogy történjék bármi, felkapcsolja az ágy melletti lámpát, lerúgja a takarót és felkel.

 Háromra. Igen, háromra elfordulok a faltól, felkapcsolom a lámpát és véget vetek ennek a szarságnak! Akkor… egy… kettő… három!

 A takaró alatt maradva villámgyorsan fordult és nyúlt a kapcsoló felé. Ám a kapcsoló ismerős tapintása helyett keze valami mást tapintott. A valami nyirkosat, hideget és keményet. Tisztán érezte ujjbegyeivel rajta a körmöket is. Jó nagy körmöket…

 Vissza akarta rántani a kezét, de a kéz megragadta. Olyan erősen tartotta, mint egy satu. Nedvességet érzett a keze fején, mint ha valaki végig nyalná. Torkaszakadtából sikítani akart, de csak nyöszörgés jött belőle. Mint ha valami letekerte volna a hangerőt benne. A kéz elengedte, ő pedig visszarántotta a kezét a takaró alá. A rátapadt nyál hatványozottan árasztotta magából a dögszagot.

  – Menj innen! Hagyj békén! – hörögte rekedten a bűzös sötétségbe, egyre elfúló, fakó hangján. Válaszul a takaró sarka elkezdett emelkedni a lábánál…

 

xxx

 

 – Nem tudod, mi lehet a Magdival? Hetek óta nem láttam.

 A magas nő szorgalmasan pakolta a kockacukrokat a kávéjába. A mellette álló kopasz férfi keserűen itta. Nagyot kortyolt a sötétbarna italból. Kortyát fintor kísérte.

 – Nekem is hiányzik. Ugyanis ez a kávé vacak. A Magdi legalább jó kávét főzött. Mióta is..?

 – Egészen pontosan három hete és négy napja. El sem érem, pedig próbáltam hívni. A mobilja ki van kapcsolva.

 A kávézókhoz egy alacsony, tömzsi férfi csatlakozott.

 – Marad nekem is ebből a löttyből? Jól hallottam, Magdiról beszéltetek? Ezek szerint ti nem is tudjátok?

 – Mit? Ne idegesíts, csak nem..?

 – Én is a Zsófitól tudom. Tegnapelőtt találtak rá szegényre a saját lakásában. Az ágyában feküdt, már jócskán oszlásnak indult. A szomszédjai hívták ki a rendőröket a szag miatt. Állítólag úgy hemzsegtek a lakásban a legyek, hogy vágni lehetett őket.

 A magas nő és a kopasz férfi keze megállt a levegőben a kávéspohárral. A nő a szája elé tette a kezét, arca elsápadt.

 – Uramisten! Ez borzalmas!

 – Rettenetes, igen. Azt mondják, össze volt kuporodva, mint egy magzat. A szája nyitva volt, mint aki sikoltozás közben halt meg.

 – Mikor lesz a temetés? – kérdezte a kopasz férfi.

 – Nem tudom, talán a Zsófi többet tud ez ügyben. Megkérdezem. Ez a kávé pocsék. Miből van ez, kazánsalakból?

 – Lehet, hogy nem is kellene kávét innod – mondta a kopasz. –  Lehet, hogy ez a bajod!

 A magas nő meglepetten nézett a tömzsi férfira.

 – Csak nem a szíved? Valami baj van?

 – Nem, dehogy. Csak egy kis álmatlanság. De semmi komoly.

 A kopasz férfi a fejét ingatta.

 – Harmadik napja nem alszik. Ez már aggodalomra adhat okot. Nézd, a szeme is milyen karikás! Így meg fog betegedni.

 A tömzsi felnevetett.

 – Dehogy is! Tudod, hogy vasból vagyok. Ezer éve nem voltam beteg és mindig jó alvó voltam. Biztos kicsit több stressz ért. Ha még pár napig ez lesz, ígérem, orvoshoz megyek. De addig minek az ördögöt a falra festeni?