Tyll Forest
ATYAI ELLENSZENV
Deb-bel már legalább két hónapja
jártunk, amikor elvitt bemutatni a szüleinek. Nyílt titok, hogy mi, férfiak egy
kapcsolatnak ezt a részét utáljuk leginkább.
Rossz előérzettel mentem el a találkozóra, már
a kocsiban izzadt a tenyerem a volánon. Nos, megérzésem nem hazudott, ugyanis
Deb apja már az első pillanattól ki nem állhatott. Ez pedig enyhe kifejezés. Az
a zsigeri gyűlölet, amit a szemében láttam megvillanni, amikor a kezem
nyújtottam felé, sokkal több volt, mint általában a lányos apák kezdeti
ellenszenve lányuk udvarlója iránt.
Abban a tekintetben minden benne volt. Minden
olyan, ami az én kínokkal tarkított vesztemmel kapcsolatos. Még a kézfogásomat
sem fogadta, inkább hirtelen jött köhögő rohamot színlelt, hogy katonás
léptekkel kivonulhasson a mosdóba.
Ami azt illeti, Deb anyja sem volt éppen a
kedvesség mintaképe. Végig olyan arcot vágott, mint akinek a szájában épp egy
jó adag feltolult slejm van, a seggében pedig egy jókora, lüktető, gyulladt
aranyér. De ő legalább kezet fogott velem és formálisan eleget tett az
udvariassági elvárásoknak.
Ami engem illet, nem vártam tőlük semmit, csak
azt, hogy a jövőben lehetőleg ne kelljen találkoznom velük. Nem értettem, sőt,
máig nem értem, hogy lehet ilyen embereknek olyan klassz lányuk, mint Deb. Mert
Deb tökéletes volt számomra, ahogy most is az, még ha együtt töltött időnket be
is árnyékolja kellemetlen emlékem. Az
emlék, ami valójában nem csak kellemetlen, hanem egyenesen szörnyű, de azt kell
mondjam, elkerülhetetlen volt, és életem legsötétebb titkaként őrzöm.
A találkozó másnapján meg is említettem
Deb-nek, hogy a szüleinek nem igazán jövök be, mire ő csak legyintett.
– Ne is törődj velük! Ez csak amolyan kezdeti
ellenszenv. Általános jelenség.
Nos, ebben a tapasztalataim tükrében erősen
kételkedtem. Deb folytatta elképesztően bájos, csicsergő hangján.
– Anyám idővel biztosan megszeret majd, apám
talán kicsit később, de ezzel teljesen fölösleges foglalkoznod, hiszen nemigen fogsz
velük találkozni.
Az igazat megvallva ebben reménykedtem én is.
Ám reményeim és a valóság a maga könyörtelenségével antagonisztikus ellentétről
adtak bizonyságot a későbbiekben.
Lisa, Deb anyja csakugyan enyhült irányomban.
Legnagyobb meglepetésemre egy ízben még át is adta Deb nekem a telefont, mert
Lisa személyesen akart üdvözölni engem. Váltottunk is néhány szót, ami baráti
csevegésnek ugyan nem volt mondható, de a kettőnk közti eladdig rideg jégpáncél
határozottan elvékonyodni látszott, sőt, itt-ott már repedések is keletkeztek
rajta.
Már-már azt gondoltam, hogy Harolddal, az
apával is elindul a közeledés a zsigeri gyűlölet irányából legalább a
semlegesség felé, de pillanatnyi merész ábrándom ártatlan kis bárányfelhőjét
éles villámként hasította ketté egy a háttérből felcsattanó hang.
„Hagyd abba a bájolgást azzal a tetűvel, mert
a fejeddel verem szét a szekrényt!”
Egyszeriben mindent megértettem az anya
korábbi viselkedése kapcsán. Megfordult a fejemben, hogy Deb vajon tudja-e,
hogy az apja így beszél az anyjával?
Ahogy sejtettem, Deb-nek erről halvány
sejtelme sem volt. Persze, jó pszichológiai érzékkel igyekeztem úgy feltenni
Deb-nek a kérdéseket, hogy abból a valóság ne derülhessen ki. Szívesebben
hagytam meg őt a tudatlanság boldog homályában, már csak a kapcsolatunk békéje
érdekében is.
Az igazi problémák Lisa váratlan halálával
kezdődtek. Állítólag ablaktisztítás közben érte a halál, egy szerencsétlen
háztartási baleset képében. Ablakot tisztított, de megcsúszott, leesett és
beverte a fejét a kőpadlóba. Mondanom sem kell, sejtettem, hogy a zord valóság
köszönőviszonyban sincs ezzel a sztorival, de inkább nem bolygattam a dolgot,
ismételten csak Deb és a kapcsolatunk miatt.
A temetésen eszem ágában sem volt odamenni
Harold-hoz, hogy illőn kinyilvánítsam a részvétemet, ezt a döntésemet szemének
fenyegető villanásai is csak megerősítették.
Úgy gondoltam, hogy Lisa halála után a Harold-dal
való találkozásaim száma a nullával lesz egyenlő, de nagyot tévedtem. Én ugyan
nem kerestem az ő társaságát, s ebből azt gondoltam, hogy egy találkozás
esélyét így zérusra redukálhatom, de sajnos, nem így lett.
Deb délutános volt a munkahelyén én pedig
korán végeztem aznap az iskolában, ahol reménytelen kölykök akciófilmeken,
videojátékokon és internetes közösségi portálokon kondicionálódott elméjébe
próbáltam irodalmat csempészni sziszifuszi munkával. Hazaérve abban a hitben
léptem be az ajtón, hogy az üres lakás vár, ahol átadhatom magam a dolgozatjavítás
tantaloszi kínjainak, de a nappaliból a tévé hangja szűrődött ki. Éppen
valamilyen bárgyú vetélkedő ment, amiben egybites celebek próbáltak minél
magasabb tornyokat építeni WC-papír tekercsekből. Csodálkoztam, hogy Deb mégis
itthon van, azon pedig még jobban, hogy ilyesmit néz, pedig utálja.
Nos, a kanapén nem Deb ült, hanem Harold
terpeszkedett. Csodálkozásomat düh váltotta fel, de mielőtt megszólalhattam
volna, Harold csak annyit csikorgott felém rám sem nézve, hogy „Kuss!” Az, hogy
a dolog érzékenyen érintett, enyhe kifejezés, sokkal inkább ugrottam volna neki
és vertem volna agyon a falról leakasztott TV-vel. Ám Harold közel hatvanéves
kora ellenére igencsak impozáns fizikummal rendelkezett, ex-katonatisztként ,
azon belül is harcászati kiképzőként pedig bizonyára nagyobb érdemi
tapasztalattal rendelkezett közelharc terén, mint egy magamfajta vézna
irodalomtanár, aki – köztünk maradjon! –
férfi létére megkönnyezte a Titanic című film végét.
Harold lassan felállt a kanapéról és úgy
indult el felém, hogy rám se nézett. Rosszat sejtettem, de minden
férfiasságomat összeszedve megszólaltam.
– Már megbocsásson, de hogy meri a saját
lakásomban? És egyáltalán mit keres itt?
Nem válaszolt, csak harákolt egyet és elém
köpött a szőnyegre. Arra a szőnyegre, amire Deb kényes volt. Nemkülönben én.
Felemeltem a mutatóujjam, hogy figyelmeztessem, mire ő elkapta és
hátrafeszítette. Az ín a kezemben durván megfeszült, az ujjam reccsent is
egyet, és reménykedtem, hogy nem törte ki. A fájdalomtól felkiáltottam, de
Harold nagy mancsával befogta a szám. A másik kezével elkapta a középső- és
gyűrűsujjamat is és jól hátrafeszítette, amitől olyan fájdalom nyilallt egészen
a vállamig, ami szó szerint térdre kényszerített. A fájdalomtól könny tolult a
szemembe és hányingerem lett.
Bár Harold volt az erősebb fizikumú, de jó fél
fejjel volt alacsonyabb nálam. Most mégis fölém tornyosult. Hátrafeszített
ujjaimat nem engedte el, s hogy kétségbeesett helyzetemet tovább tetézze a jobb
kezével, amivel a számat fogta be az előbb, megragadta a torkom. Mint ha vasból
lettek volna az ujjai. Egyszerre fojtogatott és gerjesztette a jobb karomon
végigfutó kínt. A szemem előtt karikák kezdtek el táncolni.
Baljával hirtelen elengedte szenvedő ujjaimat,
s akkor biztos voltam benne, hogy már soha többé nem fogom tudni használni
őket. A fájdalom ugyan alább hagyott, de az egész karom zsibbadás-szerűen
lüktetett. Levegőt viszont továbbra is alig kaptam, mert a vasmarok még mindig
a nyakam szorította. Nyakamnál fogva felemelt térdelésemből, amíg arcunk egy
szintre nem került. Nem tovább, hiszen, mint mondtam, jó fél fejjel voltam
magasabb nála. Így én erősen berogyasztott térdekkel csüngtem a markában, mint
valami rongybaba. Egy liluló arcú rongybaba.
Közel hajolt, egészen közel, orrunk szinte
összeért. Néhány centiről nézett a szemembe. Cigarettaszagú lehelete még a
maradék oxigénemet is elvette, s a szemem előtt táncoló karikákon túl kissé
homályosan láttam a rideg, szürke szempárt.
– Gyűlöllek, te szarházi, mindig is
gyűlöltelek. – recsegte a képembe. Nos, ezzel nem mondott újat.
– Már amikor hallottam rólad, akkor is. Amikor
pedig eljöttetek a lányommal, legszívesebben ott helyben puszta kézzel
szaggattalak volna szét és vitustáncot jártam volna a beleiden! Utálom a
fajtádat! Legszívesebben most rögtön kinyírnálak, feldarabolnálak és savban
oldanám fel a satnya tested. A koponyádból meg hamutartót készítenék. Akkor
legalább lenne valami hasznod!
Mivel levegőt még mindig alig kaptam, úgy
éreztem, hamarosan elájulok. Ezt ő is láthatta, ezért valamit enyhített a
szorításán. A látásom kezdett kitisztulni, bár a látvány nem volt kellemes,
hiszen Harold dühös ábrázata szinte teljes egészében betöltötte a látómezőmet.
– Mégsem nyírlak ki. Most még nem. Adok egy
esélyt, hogy elkotródj a lányom életéből. Szép csendben összecsomagolod az
alsógatyáidat meg a fogkefédet és elhúzol. Nincs visszapofa, nincs apelláta.
Nincs kérdés, nincs semmi. Csak fogod magad és csendben elhúzol és soha többé
nem jössz vissza. Elfelejted a lányomat, mint ha soha sem találkoztatok volna. A
helyedben valami nagyon messzi helyre mennék.
Ez túl sok volt nekem. Oké, a fizikumom nem
volt az övéhez hasonlítható, de fejlett életösztönnel rendelkezem és a dühöm is
ugyanolyan düh, mint bármely más emberé. Tudtam, hogy hiába ütném meg – mindkét
karom szabad volt –, az meg se kottyanna neki. Továbbá olvasmányaimból és
anatómiai ismereteimből tudtam, hogy élet-halál közelharcnál mindig a lágy
részeket kell támadni. Harold úgy nézett ki, mint egy masszív kőszikla, amin
semmiféle lágy rész nincs. Pedig volt, méghozzá a szeme. Egy irodalmárnak a
toll a legnagyobb fegyvere, nálam pedig épp volt egy az ingzsebemben, amit ez
esetben nem átvitt értelemben alkalmaztam fegyverként.
Meglepően gyors voltam, Harold bal szeme
pukkanás-szerű hangot adott, amikor teljes erőből beledöftem a golyóstollat. De
itt nem álltam meg, s nem büszkeségből mondom, de olyan gyors voltam, hogy mire
felkiáltott, már a másik szemét is kiszúrtam. Milyen bizarr az emberi elme!
Mikor ez történt, egy pillanatra úgy éreztem magam, mint ha én volnék
Odüsszeusz, aki épp most szúrta ki a Küklopsz szemét. Ennek a „Küklopsznak”
viszont két szeme volt. De tényleg csak múlt időben, mert mindkettőtől
megszabadítottam.
Nem létezik olyan ember, aki egy ilyen dolgot
elszenvedve még mindig a másik torkát szorongatná. Akcióm őt is váratlanul
érte, mint ahogy bárki mást váratlanul ért volna. Azonnal elengedte a nyakam és
hátratántorodva a szeméhez kapott mindkét kezével. Vagyis, hogy pontosabbak
legyünk, a szeme helyéhez. A szétfolyó üvegtestek kocsonyás pépje vérpatakkal keveredve
folyt ki lapát tenyerei alól. Visítva üvöltött, olyan szitkokat ordítva,
amilyeneket még nem is hallottam, pedig én sem a legjobb környéken nőttem fel.
Véres, szemkocsonyás kezével felém kapott, de kicselezve a vakon tapogatózó
kezeket, az ajtó felé iramodtam.
– Megdöglesz, szarházi! Mit tettél velem? A
kurva anyád! A szemeeeem…
Össze-vissza csapkodott, kapkodott, a levegőbe
markolászott. Elbotlott az egyik székben, nagyot esett. Amikor fel akart
tápászkodni, megszületett bennem a végzetes döntés. Nem hagyhattam most már
ennyiben a dolgot, ennek már számomra is rossz vége lesz, ha nem csinálom
végig. Ha már így alakult, be kell végeznem a dolgot. Az adrenalin-szintem az
egekbe szökött és az életösztönöm ismét gyors cselekvésre késztetett.
Villámgyorsan mellette teremtem és az asztalon lévő mintegy másfél kilós gránit
hamutartóval megcéloztam a nyakszirtjét. Harold tarkójánál valami igen csúnyán
reccsent, amikor nagy lendületet véve teljes erőből lesújtottam a hamutartó
élével.
Nem volt szükség további csapásokra. Az ölés
heve sem ragadott el, hogy esetleg szilánkosra verjem apósjelöltem koponyáját.
Az eredmény így is elég csúnya volt. Ahogy a tarkón csapott nyulaknál, Harold
orrából is vér kezdett el folyni. Érdekes, hogy még mindig négykézláb állt, bár
már gyakorlatilag halott volt. Zömök testén vad rázkódások futottak végig, az
állkapcsa is rángott párat, mint ha valamit erősen és gyorsan rágna. Aztán a
rángatózás abbamaradt, de ő még mindig négykézláb állt, miközben orrából úgy
folyt a vér, mint egy csapból. Cipőm talpával megtaszajtottam, mire eldőlt és
az oldalára esett, nagyot puffanva a szőnyegen. Az okkersárga szőnyeget néhány
hete vettük, most pedig úgy nézett ki, mint egy bizarr térkép, amivel a
kontinenseket vörössel festették a sárga tengerre.
Szerettem ezt a szőnyeget, de tudtam, hogy
lehet még kapni ott, ahol vettük. Tehát ez a probléma megoldható. Ám itt volt a
legnagyobb probléma, a súlyos tetem. Ez pedig sürgősen megoldásra várt. Azt
vettem észre, hogy remeg a lábam és a fejem is rángatózik. No, igen. A sokk és
a stressz. Kiszaladtam a fürdőszobába hányni.
Hosszú percekkel később tértem vissza, de nem
üres kézzel, ugyanis addigra már megjártam a garázst is. Még kissé remegő
kezemben egy fűrészt tartottam, a hónom alatt pedig vastag, fekete nylon zsákok
voltak. Tudtam, mint kell tennem.
Korábban még csirkét sem daraboltam, így
érthető, hogy Harold módszeres feldarabolása meglehetősen kifárasztott. No, és
a rengeteg vér – egy emberi test 5-6 litert is tartalmaz! – szintén kemény
feladatot rótt rám. Ám leleményességem még stresszhelyzetben sem hagyott
cserben, így a vér felitatását is megoldottam, s hálát adtam, amiért annak
idején nedves porszívót vásároltam. A tetem eltüntetése nem volt nehéz, hacsak
a cipekedést nem számítjuk. A savazás büdös és veszélyes eljárás lett volna,
valamint igen költséges is, hiszen a kénsav igen drága és egyszerű emberek
számára nehezen beszerezhető nagyobb tételben, továbbá savazó kádnak, valamint
az eljáráshoz szükséges helyiségnek is híján voltam. Így maradt megoldásnak az
elásás. Harold nem kerülhetett megboldogult hitvese mellé, amit szerintem a
hitves sem bánna, mivel valószínűleg ő is a gazember áldozataként végezte.
Mivel a tetem könnyen kezelhető darabokban volt, így nem kellett egy nagy
gödröt ásnom az erdőben, hanem csak kisebbeket, de elég mélyeket, hogy a kóbor
állatok ne kaparják elő.
Még a darabolás gyomorforgató művelete közben
eszembe villant, ahogy Harold a koponyám hamutartóvá alakításáról beszélt, így
bennem is megszületett egy bizarr ötlet, s a gondolatot tett követte. Szavamra
mondom, nem vagyok gonosz, de ezúttal a szám ördögi vigyorra húzódott…
***
Egy év is eltelt már az eset óta, Deb már
túltette magát apja eltűnésén. Igazság szerint – és ez érthető – nem fűzték
szoros szálak Harold-hoz, így legfeljebb a bizonytalanság idegesítette. De azt
kell mondjam, köztünk minden rendben van, az életünk rendben halad a maga
csendes és nyugodt útján. A szőnyeg a nappali közepén teljesen ugyanolyan, mint
amit együtt vettünk. Ám a hamutartót eltüntettem. Azt mondtam, odaadtam az
egyik kollégámnak, aki erős dohányos. Deb nem bánta, hiszen valójában egyikünk
sem dohányzik, a tárgyat inkább csak nassolnivalókhoz használtuk az esti
tévézéseknél. No, nem azért szabadultam meg tőle, mert az volt a gyilkos
fegyver, hanem mert Harold ocsmány módon belehamuzott, amíg engem várt a
kanapén ülve. Nem tudtam volna többé ezzel a tudattal enni belőle a mogyorót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése