Tyll Forest

Tyll Forest

2017. október 4., szerda

SZEMEDNEK VILÁGA

 Dr. Bernard szemben ült a magas, jóképű férfival, aki nem csak magas volt és jóképű, és olyan szőke, mint a mesebeli hercegek, de izmos is, mint egy gorilla. Ezt a külsőt bárki megirigyelhette, ahogy azt a kék szempárt is, amelyik filmsztárokat idézett. Egyetlen probléma volt ezzel a szempárral, ami miatt mégsem irigyelte senki, hogy nem látott vele. Vak volt. Teljesen és gyógyíthatatlanul. A kék szem csak egy tökéletesen hasznavehetetlen díszlet volt a férfiasan szép arcon.
 – Jól meggondolta, Mr. Jennings?
 A férfi bólintott.
 – Ezen nincs mit gondolkodnom, Dr. Bernard. Tizenhat éve élek vakon, nem így születtem. Már csak halványan emlékszem, milyen látni, és egy ideje már álmaimban is vak vagyok. Tudom milyen látni, és Isten a tudója, mennyire szeretem a szépséget. Így nem sokat ér az életem, és ha van ez a lehetőség, nem hagyhatom ki.
 Az orvos sóhajtott egy nagyot.
 – Éppen ez az, ami miatt aggodalmaim vannak, amit az imént mondott. Hogy szereti a szépséget. Ám ettől a megoldástól éppen…
 – Tudom, ne folytassa. Számoltam ezzel is, és elfogadom. A bionikus szemem nem lesz valami szép látvány. Valamit valamiért.
 – Nem hogy nem szép, de… de egyenesen ijesztő. Tudja, a bionikus szembe nem tudja még a tudomány emberi szemgolyó méretben beleintegrálni mindazt, amit az emberi szem tartalmaz, ezért szükséges egyfajta méretbeli kompromisszummal számolni. Az emberi szem mintegy ötszáz megapixel felbontású kamera, amit egy igen kifinomult ideghálózat köt össze a látóközponttal. A mai technikai tudásunk még gyerekcipőben jár ahhoz, hogy ilyen méretben létrehozzunk egy ekkora teljesítményű segédeszközt. A látóközpontjára a sérülékenység miatt nem lehet csatlakozót szerelni, az egészet egy véglegesen rögzített formában integráljuk a fejéhez. Ráadásul a szemét – az eredeti szemét – el kell távolítanunk, hogy a bionikus szem és a hozzá tartozó berendezés elférjen. Önnek nem lesz többé emberi értelemben vett szeme. Az egyik legfőbb esztétikai jegyétől kell megválnia.
 Jennigs pislogott és ismét bólintott.
 – Mit ér a szép szem, ha hasznavehetetlen? A lehetőség, hogy újra láthatok, bőven kárpótol, higgye el.
 Az orvos megveregette a férfi combját.
 – Újra látni fog? Barátom, sokkal jobban fog látni, mint az igazi szemével. Sőt, valójában minden más embernél jobban fog látni. Lehet, hogy a bionikus szemmel olyan lesz, mint egy félig ember-félig gép kiborg, de a látása tökéletes lesz. Ha még egy ilyen alkuval is, de visszakapja az életét, sőt annál sokkal többet. Még távcsövet sem kell használnia, az új szeme hatvanszoros nagyításra is képes, a felbontás vesztesége nélkül. A legkiválóbb minőségű Zeiss optikák fognak dolgozni az arca előtt, egy szuperszámítógéphez csatlakozva, amelyik képes feldolgozni az optikai jelet az agya számára, ráadásul a látott képet akár rögzítheti is.
 Jennings elnevette magát.
 – Csodálatos! Egy két lábon járó, eleven videokamera leszek! Lehet, hogy szerződtet Hollywood!
 – A filmszakma csodakamerái is elmaradott masinák a maga új szeméhez képest! Emlékeket lesz képes megörökíteni, és bármikor újra élheti őket. Gondoljon bele: elutazik egy gyönyörű helyre és rögzíti az élményeit, majd hazatérve bármikor újra nézheti őket a saját szemével. Mint ha valóban ott lenne.
 – Ez az, doki! Vágjunk bele! Már alig várom, hogy újra láthassak!

 A magas, sportos testalkatú férfi úgy rohant végig a folyosón, mint ha üldözne valakit. Fél fejét egy optikákból és fém alkatrészekből álló sisak szerűség képezte, az emberek úgy ugrottak félre az útjából, mint a nyulak, vagy a szöcskék a tikkadt mezőn. Az egyetlen bizonsági őr a lift mellett feküdt, az állcsúcsára mért pontos és lendületes jobbhorog leterítette.
 Dr. Bernard irodája zárva volt, de ez a férfit nem akadályozhatta meg a bejutásban. Akár egy kommandós, egyetlen rúgással betörte az ajtót, a zár úgy pattant szét, mint a ropi. Amikor benn volt, becsapta maga mögött az ajtót, ami már nem záródott, így az orvos jókora íróasztalát tolta elé. Dr. Bernard elhűlve nézte azt az elemi erőt, amivel a két mázsás íróasztalt odagörgette az ajtóhoz. A fiókok kinyíltak, papírok és elrejtett vodkás üveg borult a parkettára.
 – Így ni! – hörögte a férfi. – Most pedig beszélgetni fogunk, doktor úr!
 Az orvos csak kapkodta a levegőt meglepetésében, az ijedtségtől azonnal leverte a víz, hónaljánál máris sötét foltokat hagyott a veríték az ingen a kifogástalanul működő légkondi ellenére.
 – Na, de Mr. Jennings! Mégis, hogy gondolja…?
 Jennings benyúlt a belső zsebébe és egy összecsavart magazint húzott elő, ami már nyitva volt egy bizonyos cikknél.
 – Olvassa, maga tetű! – rivallt a megrettent orvosra, és hozzávágta a magazint. Bernard elé esett a lap, ő pedig sietve, engedelmesen lehajolt érte.
 – Nézze, Mr. Jennings… – kezdett el hebegni, de a magas férfi közel lépett hozzá, olyan gyorsan, hogy úgy tűnt, meg akarja ütni, de megállt előtte, és rideg Zeiss optikáival néhány centire belenézett az orvos szemébe. A fél fejét képező fémszerkezet halkan zümmögött. Olyan volt, mint ha a Star Trek valamelyik epizódjából az egyik Borg tört volna be az irodába.
 – Kuss, és olvasd! Hangosan! – sziszegte Jennings, és úgy vicsorgott hozzá, hogy valóban egy horrorfilm-béli gonosz kiborgnak tűnt. Bernard remegő kézzel az arca elé emelte a cikket és olvasni kezdte.
 – „A kínai Sheng Myang kórház kísérleti osztályán Xiang professzor elvégezte a századik „Oculus” bionikus szem beültetést Emma Hriven dán modellen, aki, miután véglegesen elveszítette látását egy felrobbant akkumulátor miatt, most újra a kifutók sztárja lehet. A robbanáskor szétfröccsent sav nem csak a szemét, de a fél arcát is szétmarta, így több arci ideget is helyettesíteni kellett a mesterséges idegekkel. Emma most szebb, mint valaha, és a látása is nagyságrendekkel jobb, mint a baleset előtt volt…”
 A cikkhez mellékelt fotókon ott mosolygott a gyönyörű modell, szeme fényesen, természetesen csillogott.
 – Megmagyaráznád, szarházi? – ordította Jennings. – A SZÁZADIK! Érted? A századik sikeres műtét! Bionikus szemek, de olyanok, mint az igaziak!
 – Nézze, Mr. Jennings, én mondtam, hogy…
 – Mi a kurva anyádat mondtál? Elmondtad, hogy a kínaiak már rég megcsinálták ezt, csak úgy, hogy az ember nem néz ki úgy utána, mint egy kibaszott robot? Ezt elmondtad? Mert én valamiért nem emlékszem rá.
 – Nem, én azt mondtam el, hogy mi mire vagyunk képesek, nem a kínaiak…
 – A kurva kínaiak! Olyan szemeket csinálnak, mint az álom, ti meg ilyen fém szarra beszéltetek rá?
 Jennings saját fejére, és az annak részeként éktelenkedő fémszerkezetre mutatott. A rideg optikák úgy meredtek Bernardra, mint ha keresztül akarnák döfni. Úgy festett, akár egy steampunk képregényfigura.
 – Ha emlékszik, Mr. Jenkins, én nem beszéltem rá semmire. Sőt, éppen azt ecseteltem, hogy meglehetősen ijesztő lesz a végeredmény. A döntés az öné volt…
 Pofon csattant. Az orvos elesett, magával döntve egy széket. Feje nekikoppant az iratszekrénynek. Hisztérikusan felsikoltott.
 – Neee! Ne bántson, az istenért!
 Jennings ott termett mellette, és megragadta az inget a nyakánál. Közel húzta gépesített arcához, úgy hörögte:
 – Az istenért? Miféle istenért? Hiszen te játszottál istent! Behülyítettél, hogy a legjobb megoldást kapom. Pedig biztos tudtad, hogy van jobb, hiszen állítólag szaktekintély vagy! Tudtad, ne merd tagadni, mert kitépem a rohadt golyóidat és lenyomom a nyavalyás torkodon!
 – Mi itt a klinikán nem tudunk…
 – Mit nem tudtok? Megmondom én, mint nem tudtok: igazat mondani! Becsületesnek lenni!
 Jennings köpte a szavakat a félig a földön fekvő férfi arcába, szavait nyálpermet kísérte. Az orvos próbált védekezni.
 – A kínai módszer nagyon drága! El sem tudja képzelni, mennyire!
 Újabb pofon csattant, ezúttal nagyobb. Bernard orra vére eleredt. Kövér cseppekben hullt a parkettát takaró perzsaszőnyegre, amely mohón itta magába, akár egy vámpír.
 – Utána néztem. Amennyit ennek a tetves klinikának fizettem, abból kijött volna a kínai módszer is. Van pénzem, több is, mint annak a dán picsának! De a fél fejem már nincs meg, köszönhetően neked! Baszd meg, doktor úr!
 A vérző orrú doki láthatóan reszketett a félelemtől. Úgy nyüszített, mint egy csapdába ejtett állatka. Dörömböltek az ajtón, újabb biztonságiak érkeztek. Jennings felpattant, és két székkel még kiékelte az ajtó elé tolt íróasztalt. Odalentről, az utcáról közelgő sziréna hallatszott.
 – Szart adtatok el nekem, ahelyett, hogy rendesen tájékoztattatok volna! Most rosszabbul nézek ki, mint Frankeinstein teremtménye, és bár látok, még a szomszéd ház tetején lévő pók seggén is látom a szőrszálakat, de egy szörnyeteg lettem!
 – De én tájékoztattam, hogy ez mivel jár…
 – A kurva anyádat tájékoztattad. Csak annyira tájékoztattál, amennyire pénzügyileg hasznos volt neked. Ne mentegetőzz, már késő! Baszki, tudod milyen aludni ezzel a szarral a fejemen? És még csak le sem tudom vetni, mert hozzá van műtve a kibaszott fejemhez!
 – Az ön döntése volt… – nyögte az orvos, de Jennings oldalba rúgta. Aztán ledobta a zakóját, és elkezdte feltűrni az ingujját.
 – Műtét lesz, faszikám! Kölcsön kenyér visszajár!
 Bernard még mindig fuldokolva a rúgástól, rémülten kimeredt szemmel próbált tiltakozni, de alig jött ki hang a torkán. Úgy érezte, eltört néhány bordája.
 – Ezt nem… ezt nem teheti… ezt nemhh…
 – Dehogynem! – rikkantotta Jennings. – Méghozzá puszta kézzel!
 Leguggolt az oldalán fekve görnyedő orvos mellé és hanyatt fordította. Az felnyögött a fájdalomtól és kezével megpróbálta eltakarni az arcát. Jennings egy mozdulattal eltörte a bal csuklóját, a másik kezére pedig rátaposott. Bernard felsikoltott.
 – Nyugton maradsz! – vakkantotta Jennings, és hatalmas bal mancsával megmarkolta a férfi nyakát, míg a jobb kezével a szeme felé nyúlt. Bernard véres nyálat fröcsögve visított, de hiába vergődött, a nagydarab férfi súlya odaszegezte a padlóhoz. A vaskos mutatóujj benyomult a jobb szemgolyója mellé, és tovább nyomulva, összepréselve a szemgolyót, kipattintotta az üregéből. Ugyanezt tette a másik szemmel is. Aztán Jennings lemerevedett. Alatta ott sikoltozott az orvos, de ő csak meredten nézte zümmögő Zeiss optikáival a kibuggyant szemgolyókat. Nem kocsányok kötötték a szemüregbe, hanem egy rendkívül finom szalagkábel. Mikor speciális lencséivel ránagyított, a szalagkábelen kínai írásjelek mellett ott látta az „Oculus” feliratot az újságban látott logóval. Sírni akart, de csak bömbölni tudott. A fejéhez műtött fémszerkezet nem tudott könnyezni.
 – Ezért megdöglesz! – hörögte, és felállt. Lábainál úgy vonaglott és sikoltozott az orvos, mint egy nyomorék csecsemő. Szája sarkában és az állán vércseppek jelentek meg, az eltört borda átszúrhatta a tüdejét. Jennings felemelte a lábát, hogy egy gőzkalapács erejével taposson le az arcra, amin a mesterséges kocsányokon lógó kaucsuk szemgolyók jobbra-balra himbálóztak, ahogy az orvos rázta a fejét.
 Hatalmas dörrenés rázta meg az irodát, ahogy a bezúzták az ajtót. A kitámasztott székek és a nehéz íróasztal játékszerként repült az iroda közepére. A jókora láb célt tévesztett, mert a gazdájába egyszerre három kilenc milliméteres lövedék fúródott. A mesterséges szem-készülék zümmögve próbált fókuszálni, a kezek valami fogódzó után kutattak, de csak a szalagfüggönyt sikerült elkapniuk, amit magukkal rántottak, ahogy a súlyos test döngve zuhant a padlóra. A kiborg-fej nagyot koppant a szőnyegen. Jennings csak egyetlen szót tudott kinyögni, mielőtt kilehelte a lelkét.
 – Rohadékok…

 Az orvos szemben ült a középkorú férfival, aki szemmel láthatóan zavart volt. Megnyugtatóan a férfi térdére tette a kezét, és csillogó szemmel, kedves hangon beszélt hozzá. Az orvos lehetett vagy hatvan, de a szeme mégis olyan fiatalosan csillogott.
 – Nyugodjon meg, Mr. Rakowsky! Nincs egyedül ezzel a problémával. A nemi szerve sajnos már menthetetlen, de megoldhatjuk, hogy örömet tudjon szerezni a feleségének. De ehhez kell némi kompromisszumkészség az ön részéről…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése