Mindig
ugyanazt a fekete kabátot viselte. Jobb kezében egy kopottas, régi koffert
vitt, azt a fajtát, amelyiken sarokvédők vannak. A koffer valaha barna lehetett, de
eredeti színe már megkopott, vagy talán mindig is ilyen volt. A férfi léptei
fagyosan koppantak a járdán, csak azok a bőrtalpú cipők kopognak így, amelyeket
durván megkeményített az idő. Bőrének sápadtsága még a széles karimájú kalap
árnyékában is feltűnő volt. A szeme nem látszott, és a kisfiú valamiért
ösztönösen úgy érezte, hogy nagyon is jól van ez így, addig jó, amíg nem
látszik. A gyermeki fantázia sok rémalakot képes szülni, még ebben a
technokrata világban is, amikor a szörnyek úgy özönlenek a videojátékokból és a
filmekről, hogy gyakorlatilag már nem képesek úgy riogatni és borzongatni, mint
a régi idők rémei.
Berci megfigyelte, hogy a férfi mindig azon a
sarkon bukkant fel, ahonnan soha senki sem érkezett, mert arra nem volt
semmilyen megálló, csak néhány elhagyott ház s azokon túl a grund, ahova még a
gyerekek sem szívesen jártak ki, mert valamilyen furcsa szag terjengett, ami elriasztotta
őket. Azt beszélték, valamikor egy vegyi üzem működött ott, titkos
laboratóriummal, és csak az Isten tudja, valójában mit gyártottak. De ez csak
legenda volt, igazán senki sem járt utána.
A férfi mindig ebből az irányból érkezett, ami
azt jelentette, hogy sokat gyalogolhatott. Lassú, de határozott léptekkel
haladt, a koffert soha sem lóbálta, és lehetett akár fagyos tél, akár rekkenő
hőséggel kínzó nyár, mindig ugyanazt a ruhát viselte. Vastag, fekete szövetkabát,
ami olyan sötét volt, hogy úgy tűnt, elnyel minden fényt maga körül.
Berci soha nem beszélt senkinek a férfiról.
Mindig akkor látta, amikor éjszaka nyugtalanság fogta el, nem tudott aludni,
ezért csak bámult ki az ablakon, nézve az alvó utcát. Mindig ugyanaz a
nyugtalan érzés ébresztette fel, kissé meg is izzadt, de ugyanakkor fázott is.
Ilyenkor kikelt az ágyból, odament szobája ablakához, és az alatta lévő székre
térdelve leste a kinti éjszakát. Nem kellett sokat várnia, a férfi mindig
megjelent ezeken az éjszakákon.
Először azt gondolta, minden éjszaka erre jön,
ezért volt, hogy szándékosan ébren maradt, virrasztott, hogy láthassa. Többször
is leste, várta, de nem jött. Csak azokon a bizonyos éjszakákon. A
nyugtalanság, szorongás és a hideg veríték éjjelein. De olyankor mindig.
Nem akart beszélni róla senkinek, a szüleinek
főként nem, hiszen nem örültek volna neki, ha tudják, hogy olykor
álmatlanságban szenved. Viszont tizenkét éves gyermek lévén roppant kíváncsi
volt, s e kíváncsiság még a félelmén is felülkerekedett. Ez vezette arra az
elhatározásra, hogy többet tudjon meg a fekete kabátosról. Honnan jöhet? Talán
autóval érkezik, és a sarkon túl parkol le? De ha autóval jön, akkor is át kell
jönnie a grundon. Mindig csak megjelenik a sarkon, jön végig az utcán, aztán
eltűnik a házuk és a szomszéd háztömb közti sötétségben. Berci pedig hiába
nyomja arcát neki az ablaküvegnek, nem tudja követni, csak a lépteit hallja,
ahogy megszűnnek nem sokkal azután, ahogy beér a „sötét zónába”. Ennyit
láthatott, tapasztalhatott csak a harmadik emeleti ablakból.
Aznap nem feküdt le aludni. Már kora este
kezdte érezni a szorongást, tudta, hogy az éjjel előrehaladtával ez csak
erősödni fog, így jobbnak látta fenn maradni és felöltözve várni. A lakásból
való csendes kiosonást már előre jól begyakorolta, nem szerette volna, ha
szülei felébrednek. Ezúttal nem a szobája ablakában, hanem a sarokhoz közeli
egyik kapubeugró rejtekéből lesve várta a férfi jöttét. Rejtekhelyéről rálátott
a ködbe vesző utcára, amin csak elhagyott épületek álltak.
Nem laktak jó környéken, a régi peremkerületi
lakónegyed már évtizedek óta szanálásra várt, de valamilyen okból az mindig
elmaradt. A házak egyre jobban leamortizálódtak, a közös költségek pedig nem
voltak elegendőek egy felújításra. De az itt lakók többségét sem érdekelte egy
felújítás, mert ők nem csak a város, hanem az élet peremén is éltek, e státusz
minden velejárójával; voltak itt alkoholista családok, ahogy magányos
alkoholisták, idős, beteg emberek, akiket senki sem látogatott, és olyanok, akik
a társadalom perifériájára szorultak ilyen-olyan okokból.
Enyhe szél kerekedett, a szagból ítélve a
grund felől fújt. Beazonosíthatatlan szag volt ez, mégis kellemetlen, olyan,
ami beeszi magát az agyba és ott marad még órákig. Néhány száraz falevél
zörgése törte meg az éjszaka csendjét, zizegve gördültek, csúsztak végig a
töredezett aszfalton. Olyanok voltak, akár egy bizarr nyáj, amelyik gazdája
előtt jár. Berci pedig tudta, hogy a „gazda” is közeleg. Máris meghallotta a
cipők jellegzetes koppanását. Mint ha a semmiből jelent volna meg valahol a
sarkon túl. A lépések zaja egyik pillanatról a másikra szólalt meg, mint amikor
valaki bekapcsol egy magnót. Persze, Berci tudta, ez azt jelenti, hogy most
lépett a férfi a földútról az aszfaltra. Ezek szerint csak a grund felől
jöhetett. Ám látni még nem látta, hiszen az utcán, a grund felől zavaros,
nyúlós köd gomolygott.
Azon a sarkon, ahol fel szokott bukkanni, nem
égett lámpa, így Berci igencsak meresztette a szemét, hogy lássa az alakot
megjelenni. A köd úgy vált ketté, mint valami túlvilági színpad függönye,
amikor megjelent a férfi sziluettje. Lépteinek koppanása egyre közelebbről
hallatszott. Ahogy közeledett, a fiú egyre jobban érezte, hogy fázik. Pólója
csatakosan tapadt a testére, nem emlékezett rá, mikor izzadt meg így.
A furcsa szagú szellő teljesen elcsendesedett,
s az alak elért a sarokig. Még mindig csak egy sziluettként látszott, az amúgy
is gyenge utcalámpák fénye nem ért el odáig. Amikor a sarokra ért, megállt.
Berci meglepődött. Még soha sem állt meg.
Meglátott.
Lát engem. A magas, szögletes sziluett mereven állt, és csakugyan olyan
volt, mintha őt nézné. Berci reszketni kezdett. Nem volt jó ötlet kijönni. Beljebb húzódott a kapubeugróba, háta
nekiszorult a falnak. Elvileg teljesen sötétben volt, legfeljebb egy macska
láthatta volna meg, nem egy ember. Ember?
Mint ha az átizzadt pólója nem is verítékkel lett volna átitatva, hanem
jeges félelemmel. Mozdulni nem mert, lélegezni is csak visszafogottan. A lába
remegni kezdett.
A férfi elindult. Szerencsére nem felé, hanem
bekanyarodott a sarkon, a szokásos útján. Berci kissé megkönnyebbült, bár a
szíve úgy dobolt a mellkasában, mint kalapács egy olajos hordó belsejében.
Lassan kimerészkedett a beugróból, és először csak tekintetével követte a
férfit. Amikor az az utca háromnegyedénél járt, utána osont, olyan halkan,
ahogy csak tudott. Puha talpú tornacipője nem ütött zajt, ellenben a férfi
cipőjének kopogása visszhangzott a málló vakolatú falakról.
Amikor az alak eltűnt a két tömb közötti
sötétségben, Berci megtorpant, hiszen nem tudhatta, hogy visszanéz-e. Valami
belül azt súgta neki, hogy ne kövesse tovább, hanem menjen inkább haza és
felejtse el ezt az egészet, amíg még megteheti. Ám félelmén ismét csak
kíváncsisága kerekedett felül, és akár egy lopakodó indián, tovább osont a
férfi után.
Sikoltani akart, amikor egy jéghideg, erős kéz
ragadta meg a sötétből, de nem jött ki hang a torkán. Csak érezte, hogy mindkét
karját megfogják szemből, hidegen és fájdalmasan szorítva, és felemelik. A
sötétben látta halványan a férfit, arca ott volt az övéhez közel, úgy tartotta
maga előtt, mint egy könnyű rongybabát. Szemét gyorsan összeszorította, nem
akarta látni azt az arcot. Ám a fejében belül egy hang könyörtelenül
ráparancsolt, hogy nyissa ki. Nem akart engedelmeskedni, de a hangnak nem
lehetett ellenállni, szemhéja magától nyílt fel.
Nem volt teljes a sötétség, valamicske
beszűrődött az utcáról, ahhoz éppen elég, hogy az arc láthatóvá váljon. Berci
lábszárán vizelet csorgott le, belefolyt a tornacipőjébe, onnan pedig a
betonra. Mindig tudta, hogy jobb nem látni ezt az arcot, de erre nem számított.
Nem volt száj, orr és fül. Csak szem, az is
egy, az „arc” közepén. Szemöldök, szempillák és minden egyéb emberi nélkül.
Tulajdonképpen nem is emlékeztetett emberi szemre. Akkora volt, mint egy
teniszlabda, és halvány vörösen izzott. Berci érezte, hogy e szem előtt nem
léteznek titkok, úgy olvas benne, mint egy könyvben. A feje belsejében hallotta
a hangot, ami szintén nem volt emberi, úgy zúgott, mint a templom harangja, mégis
érthetően.
Kíváncsi
vagy?
Berci bólintott. Nem hazudhatott. Ennek itt
nem.
Meg
akarod tudni, ki vagyok és miért jöttem?
Berci ismét bólintott, feje magától mozdult. A
vasmarkok olyan mereven és mozdulatlanul tartották, mint egy emelőgép.
Meg
fogod tudni. Nagyon hamar. Nem kellett volna, még nem jött el az időd, de te
választottál úgy, hogy másként legyen. Ennek a tudásnak ez az ára.
A karok leengedték, és az alak eltűnt. Berci
lába rogyadozott a sokktól, de minden erejét összeszedte, és úgy rohant haza,
ahogy csak tudott. Amikor hazaért, egyenesen a szobájába akart menni, de úgy
érezte, vízre van szüksége, hogy megmoshassa az arcát. Vizelete csípte a
combját és a lábát is átáztatta zoknistól, tornacipőstől. Remegve, mégis olyan
halkan és óvatosan, ahogy csak tudott, bement a fürdőszobába és becsukta maga
mögött az ajtót. Náluk, ahogy az összes környéki korszerűtlen lakásban, bent
volt a villanykapcsoló, nem a fürdőszobán kívül. Felkapcsolta, mert úgy vágyott
a fényre, mint még soha. Ám mielőtt a mosdó fölé hajolt volna, meglátta magát a
tükörben. Eredetileg sötétbarna haja most hófehéren keretezte kerek
gyermekarcát.
A szomszéd néni tetemét másnap már el is
vitték, nem úgy, mint az alkoholista exrendőrét két hónapja, aki egyedül élt,
és három hét kellett, amíg felfedezték a holttestét. A lakásból kiáramló
irtózatos hullaszag miatt hívták ki a hatóságot. A szomszéd néninek viszont
volt egy vén, kerekesszékes férje, ő értesítette őket.
Berci sapkát húzott a fejére, hogy szülei ne
lássák hirtelen őszülését. Ám arcát nem takarhatta el, és rögtön látták rajta,
hogy valami nagyon nincs vele rendben. Amikor kihívták az orvost, még nem
jelentkeztek a tünetek, így az csak felírt neki valamit, és elment. Csak mikor
ismét leszállt az este, és magára maradt a szobájában, akkor jelent meg arcán
az első hólyag. Nem kellett sok idő, és megjelent a többi is. Amikor hozzájuk
ért, olyan volt, mint ha izzó vassal érintették volna meg. Mikor már egész
testét fájdalmas hólyagok borították, nem tudott szólni a szüleinek. Száját,
torkát, nyelvét is ellepték a bíborvörös kelések és izmait görcs tartotta
mozdulatlanul. Éjfél tájt már lélegezni is alig tudott, alig hallható
nyögdécselések hagyták el eltorzult száját. Nem kellett sokáig várnia, hogy
meghallja a hangot. A cipők koppanása visszhangzott az éjszakában, egyre
közelebbről. Tudta, hogy most érte jön, és elviszi egy olyan helyre, ahol még
jelenlegi szenvedéseit is visszasírja majd. Elviszi, és csak eltorzult hullája
marad itt, amire szülei talán rá sem ismernek.
Kopp… kopp… kopp… Aztán csend. A férfi beért a
házak közé.
Berci csak résnyire tudta kinyitni a szemét,
de ahhoz eléggé, hogy lássa, amint a fekete kabátos kilép szobája falából.
Hatalmas, dülledt vörös szemét rámeresztette. Kikattintotta a zárakat és a
koffer úgy nyílt szét, mint egy éhes krokodil szája. Benne éles és hosszú fogak
meredeztek kesze-kuszán, mint valami bizarr bélés.
Befelé!
– parancsolta a fekete kabátos, és Berci elhagyta a testét. Akaratának minden
erejével igyekezett kapaszkodni szánalmas, felhólyagzott testébe, de a rémalak
ereje nagyobb volt, esélytelen volt a küzdelem. Először csak lebegett, látta az
ágyon heverő szörnyűséget, ami nemrég még a teste volt, aztán lassan, akár egy
füstfelhő, elindult a rettenetes koffer felé. A pengeéles agyarak sárgásan,
nyálasan csillogtak az éjszakai utcáról beszűrődő fényben, a koffer pokoli
szája szívta maga felé, az örök kín birodalmába.
Test nélküli énje kétségbeesetten nézett a
nagy, vörös szembe, amiben semmiféle érzelem nem látszódott. Különben is, az az
arc, már ha arcnak lehet nevezni, tökéletesen alkalmatlan volt bármilyen
mimikára. Próbált szólni, de teste nem lévén hangokat sem tudott kiadni, csak
érzelmeit, gondolatait projektálta valamilyen furcsa módon a fekete kabátos
felé.
Könyörgöm!
Ne, még ne! Megbántam a kíváncsiságom. Még olyan fiatal vagyok, szeretnék élni!
Kérem, ne! Ne…
Egyszercsak megállt félúton a teste és az
éhesen reá várakozó száj között. A fekete kabátos felemelte fekete kesztyűs kezét
és az élettelenül fekvő, kelésekkel borított testre mutatott.
Vissza
akarsz menni oda?
A kérdés nem hangok, hanem gondolat formájában
jött. Berci test híján szólni vagy bólintani nem tudott, de minden erejét
beleadta a válasz gondolatba.
Igen!
Vissza akarok térni a testembe! Az életembe!
A fekete kabátos leeresztette a kezét.
Legyen
úgy. Visszamehetsz. Meg is gyógyulsz. De ennek is ára van.
Nem mondott többet, csak intett a kezével, és
a koffer becsukódott. Belsejéből elégedetlen hörgés hallatszott. Berci
elkezdett visszafelé lebegni. Megállt a teste fölött, majd leereszkedett.
Gurgulázó, hörgő sóhaj hagyta el eltorzult száját. Azt akarta mondani, hogy „köszönöm”,
de mire kinyögte volna, a fekete kabátos, kezében a kofferrel visszalépett a
falba.
Fél év is eltelt, mire Berci teljesen
meggyógyult. Ereje visszatért, és amit átélt ugyan álomszerű volt, ő mégis
tudta, hogy nem álom volt. Sokszor fülelt még álmatlan éjszakákon, de soha
többet nem hallotta a léptek koppanását. Nem jött az a régi nyugtalan érzés,
ahogy a fekete kabátos se. Az évek pedig teltek.
A környék végre szanálás alá került, a
leromlott tömbházakat bontásra ítélték. Berciék elköltöztek egy jobb környékre,
az új hellyel az élet is más lett. Egyre kevesebbet gondolt a fekete kabátosra,
s bár az emlék élénken élt benne, az idő és az új élmények szép lassan
elhalványították. Iskolák, szerelmek, család, karrier. Berci élete olyan volt,
mint bárki másé. Sőt, valójában boldog és tartalmas életet élt. Soha nem volt
beteg, még egy náthát sem sikerült összeszednie. Szerettei, ismerősei sorra
hullottak el mellőle, s ő azon kapta magát, hogy megöregedett.
Kilencvenhat évesen ott állt a fürdőszoba
tükör előtt és nézte magát, azt a ráncokkal barázdált, mégis egészséges arcot,
amit dús, ősz hajkorona keretezett. Gyermekkora óta ősz volt, ez az egy dolog
maradt meg még abból az időből, amikor ledöntötte az a rejtélyes betegség. Itt
állt megvénülve, azzal a tudattal, hogy már a gyerekei is nagyszülők. Neki még
csak a keze sem remegett, orvoshoz egyáltalán nem járt. Lelke mélyén tudta,
hogy minek – vagy hogy inkább kinek –
köszönheti ezt az életerőt, de nem merte kimondani még gondolatban sem. Talán
azt az árat kell fizetnie, hogy örökké él? Így is elég szomorú volt megélnie a
sok számára kedves ember elvesztését. Tudta, hogy a dolog még nem ért véget,
még mások távozását is végig kell néznie. Az unokákét, a dédunokákét… Szörnyű
dolog túlélni azokat, akiknek túl kellene élnie bennünket. Talán a világ is
elpusztul, de ő még mindig itt fog kódorogni vénséges-vénen, de
makkegészségesen.
Megszólalt a csengő. Kilencvenhat éves testét
meghazudtolóan ruganyos léptekkel ment ajtót nyitni. Nagy láda állt az ajtaja
előtt. Barna fa utazóláda, igazi vaspántokkal. Az elején régi, de jó állapotban
levő lakat fityegett, a lakathoz való kulcs egy zsinóron függött mellette.
Körülnézett, de senkit sem látott. Behúzta a ládát a nappaliba, és kinyitotta a
lakatot. Semmi félelemérzés nem volt benne. Ellenségei nem voltak, barátai már
nem éltek, csak valamelyik rokona küldhette, hiszen másnap volt a
születésnapja. Bizonyára stílusos meglepetésnek szánták, ő pedig nem volt semmi
jónak az elrontója. Így hát felnyitotta a fedelet és széthajtogatta a tartalmat
takaró selyempapírt.
Egy éjfekete kabát, egy fekete kalap, egy
pár cipő és egy régi, sarokvédős koffer volt benne. Egyszeriben mindent
megértett. Tudta mit kell tennie.
Amikor magára öltötte a sötét ornátust, a zsebében
egy vaskos noteszt talált. Új volt, valahogy mégis nagyon régi. Toll nem volt
mellé. Hosszú lista szerepelt a notesz lapjain, emberek nevei, egészen apró
betűkkel róva fel a sárgás papírra.
A sötét utca csendjét csak a keménytalpú cipők
koppanása zavarta meg, de ezt a zajt igazán senki sem hallotta. Az alak a
semmiből lépett elő, körülötte poshadt szellő járt, az enyészet ragadós szagát
hordozva magával. Régóta rótta már így az éjszakai utcákat, de az éveket nem
számolta. Számára már nem létezett az idő az általános felfogás szerint. Ahogy
a napok feloldódtak benne, úgy oldódott fel a személyisége is, a
személyiségével együtt pedig az arca, ami képes tükrözni is azt. Csak egy nagy,
vörös, szemhéj nélküli szem rejtőzött a széles karimájú kalap árnyékában, a
koponyára feszülő sápadt bőrből kupolaként kiállva. A szem képtelen volt
bármiféle érzelem kifejezésére, hiszen már nem volt szüksége ilyesmire. Még
akkor sem, ha belül úgy kavargott benne a fájdalom, mint kitörni készülő vihar,
de ez a vihar soha nem törhetett ki. Ezzel a fájdalommal lépett be a külvárosi
ház sárgás mészkővel kirakott falán, ami nem jelentett számára akadályt. A
fájdalom fehéren izzó névként ivódott tudatába, egy névként, amit valamikor ő
adott annak a csecsemőnek, aki most öregemberként reszketett előtte, a fotelban
ülve. De ez a név most ott szerepelt a notesz sárgás lapjain, s ő nem tehetett
mást. Felnyitotta a koffert. A sárgás agyarak erdeje megannyi tőrként meredt elő belőle.
Befelé! – parancsolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése