Tyll Forest

Tyll Forest

2017. szeptember 4., hétfő

A FEKETE KABÁTOS EMBER


Mindig ugyanazt a fekete kabátot viselte. Jobb kezében egy kopottas, régi koffert vitt, azt a fajtát, amelyiken sarokvédők vannak. A koffer valaha barna lehetett, de eredeti színe már megkopott, vagy talán mindig is ilyen volt. A férfi léptei fagyosan koppantak a járdán, csak azok a bőrtalpú cipők kopognak így, amelyeket durván megkeményített az idő. Bőrének sápadtsága még a széles karimájú kalap árnyékában is feltűnő volt. A szeme nem látszott, és a kisfiú valamiért ösztönösen úgy érezte, hogy nagyon is jól van ez így, addig jó, amíg nem látszik. A gyermeki fantázia sok rémalakot képes szülni, még ebben a technokrata világban is, amikor a szörnyek úgy özönlenek a videojátékokból és a filmekről, hogy gyakorlatilag már nem képesek úgy riogatni és borzongatni, mint a régi idők rémei.
 Berci megfigyelte, hogy a férfi mindig azon a sarkon bukkant fel, ahonnan soha senki sem érkezett, mert arra nem volt semmilyen megálló, csak néhány elhagyott ház s azokon túl a grund, ahova még a gyerekek sem szívesen jártak ki, mert valamilyen furcsa szag terjengett, ami elriasztotta őket. Azt beszélték, valamikor egy vegyi üzem működött ott, titkos laboratóriummal, és csak az Isten tudja, valójában mit gyártottak. De ez csak legenda volt, igazán senki sem járt utána.
 A férfi mindig ebből az irányból érkezett, ami azt jelentette, hogy sokat gyalogolhatott. Lassú, de határozott léptekkel haladt, a koffert soha sem lóbálta, és lehetett akár fagyos tél, akár rekkenő hőséggel kínzó nyár, mindig ugyanazt a ruhát viselte. Vastag, fekete szövetkabát, ami olyan sötét volt, hogy úgy tűnt, elnyel minden fényt maga körül.
 Berci soha nem beszélt senkinek a férfiról. Mindig akkor látta, amikor éjszaka nyugtalanság fogta el, nem tudott aludni, ezért csak bámult ki az ablakon, nézve az alvó utcát. Mindig ugyanaz a nyugtalan érzés ébresztette fel, kissé meg is izzadt, de ugyanakkor fázott is. Ilyenkor kikelt az ágyból, odament szobája ablakához, és az alatta lévő székre térdelve leste a kinti éjszakát. Nem kellett sokat várnia, a férfi mindig megjelent ezeken az éjszakákon.
 Először azt gondolta, minden éjszaka erre jön, ezért volt, hogy szándékosan ébren maradt, virrasztott, hogy láthassa. Többször is leste, várta, de nem jött. Csak azokon a bizonyos éjszakákon. A nyugtalanság, szorongás és a hideg veríték éjjelein. De olyankor mindig.
 Nem akart beszélni róla senkinek, a szüleinek főként nem, hiszen nem örültek volna neki, ha tudják, hogy olykor álmatlanságban szenved. Viszont tizenkét éves gyermek lévén roppant kíváncsi volt, s e kíváncsiság még a félelmén is felülkerekedett. Ez vezette arra az elhatározásra, hogy többet tudjon meg a fekete kabátosról. Honnan jöhet? Talán autóval érkezik, és a sarkon túl parkol le? De ha autóval jön, akkor is át kell jönnie a grundon. Mindig csak megjelenik a sarkon, jön végig az utcán, aztán eltűnik a házuk és a szomszéd háztömb közti sötétségben. Berci pedig hiába nyomja arcát neki az ablaküvegnek, nem tudja követni, csak a lépteit hallja, ahogy megszűnnek nem sokkal azután, ahogy beér a „sötét zónába”. Ennyit láthatott, tapasztalhatott csak a harmadik emeleti ablakból.
 Aznap nem feküdt le aludni. Már kora este kezdte érezni a szorongást, tudta, hogy az éjjel előrehaladtával ez csak erősödni fog, így jobbnak látta fenn maradni és felöltözve várni. A lakásból való csendes kiosonást már előre jól begyakorolta, nem szerette volna, ha szülei felébrednek. Ezúttal nem a szobája ablakában, hanem a sarokhoz közeli egyik kapubeugró rejtekéből lesve várta a férfi jöttét. Rejtekhelyéről rálátott a ködbe vesző utcára, amin csak elhagyott épületek álltak.
 Nem laktak jó környéken, a régi peremkerületi lakónegyed már évtizedek óta szanálásra várt, de valamilyen okból az mindig elmaradt. A házak egyre jobban leamortizálódtak, a közös költségek pedig nem voltak elegendőek egy felújításra. De az itt lakók többségét sem érdekelte egy felújítás, mert ők nem csak a város, hanem az élet peremén is éltek, e státusz minden velejárójával; voltak itt alkoholista családok, ahogy magányos alkoholisták, idős, beteg emberek, akiket senki sem látogatott, és olyanok, akik a társadalom perifériájára szorultak ilyen-olyan okokból.
 Enyhe szél kerekedett, a szagból ítélve a grund felől fújt. Beazonosíthatatlan szag volt ez, mégis kellemetlen, olyan, ami beeszi magát az agyba és ott marad még órákig. Néhány száraz falevél zörgése törte meg az éjszaka csendjét, zizegve gördültek, csúsztak végig a töredezett aszfalton. Olyanok voltak, akár egy bizarr nyáj, amelyik gazdája előtt jár. Berci pedig tudta, hogy a „gazda” is közeleg. Máris meghallotta a cipők jellegzetes koppanását. Mint ha a semmiből jelent volna meg valahol a sarkon túl. A lépések zaja egyik pillanatról a másikra szólalt meg, mint amikor valaki bekapcsol egy magnót. Persze, Berci tudta, ez azt jelenti, hogy most lépett a férfi a földútról az aszfaltra. Ezek szerint csak a grund felől jöhetett. Ám látni még nem látta, hiszen az utcán, a grund felől zavaros, nyúlós köd gomolygott.
 Azon a sarkon, ahol fel szokott bukkanni, nem égett lámpa, így Berci igencsak meresztette a szemét, hogy lássa az alakot megjelenni. A köd úgy vált ketté, mint valami túlvilági színpad függönye, amikor megjelent a férfi sziluettje. Lépteinek koppanása egyre közelebbről hallatszott. Ahogy közeledett, a fiú egyre jobban érezte, hogy fázik. Pólója csatakosan tapadt a testére, nem emlékezett rá, mikor izzadt meg így.
 A furcsa szagú szellő teljesen elcsendesedett, s az alak elért a sarokig. Még mindig csak egy sziluettként látszott, az amúgy is gyenge utcalámpák fénye nem ért el odáig. Amikor a sarokra ért, megállt. Berci meglepődött. Még soha sem állt meg.
 Meglátott. Lát engem. A magas, szögletes sziluett mereven állt, és csakugyan olyan volt, mintha őt nézné. Berci reszketni kezdett. Nem volt jó ötlet kijönni. Beljebb húzódott a kapubeugróba, háta nekiszorult a falnak. Elvileg teljesen sötétben volt, legfeljebb egy macska láthatta volna meg, nem egy ember. Ember? Mint ha az átizzadt pólója nem is verítékkel lett volna átitatva, hanem jeges félelemmel. Mozdulni nem mert, lélegezni is csak visszafogottan. A lába remegni kezdett.
 A férfi elindult. Szerencsére nem felé, hanem bekanyarodott a sarkon, a szokásos útján. Berci kissé megkönnyebbült, bár a szíve úgy dobolt a mellkasában, mint kalapács egy olajos hordó belsejében. Lassan kimerészkedett a beugróból, és először csak tekintetével követte a férfit. Amikor az az utca háromnegyedénél járt, utána osont, olyan halkan, ahogy csak tudott. Puha talpú tornacipője nem ütött zajt, ellenben a férfi cipőjének kopogása visszhangzott a málló vakolatú falakról.
 Amikor az alak eltűnt a két tömb közötti sötétségben, Berci megtorpant, hiszen nem tudhatta, hogy visszanéz-e. Valami belül azt súgta neki, hogy ne kövesse tovább, hanem menjen inkább haza és felejtse el ezt az egészet, amíg még megteheti. Ám félelmén ismét csak kíváncsisága kerekedett felül, és akár egy lopakodó indián, tovább osont a férfi után.
 Sikoltani akart, amikor egy jéghideg, erős kéz ragadta meg a sötétből, de nem jött ki hang a torkán. Csak érezte, hogy mindkét karját megfogják szemből, hidegen és fájdalmasan szorítva, és felemelik. A sötétben látta halványan a férfit, arca ott volt az övéhez közel, úgy tartotta maga előtt, mint egy könnyű rongybabát. Szemét gyorsan összeszorította, nem akarta látni azt az arcot. Ám a fejében belül egy hang könyörtelenül ráparancsolt, hogy nyissa ki. Nem akart engedelmeskedni, de a hangnak nem lehetett ellenállni, szemhéja magától nyílt fel.
 Nem volt teljes a sötétség, valamicske beszűrődött az utcáról, ahhoz éppen elég, hogy az arc láthatóvá váljon. Berci lábszárán vizelet csorgott le, belefolyt a tornacipőjébe, onnan pedig a betonra. Mindig tudta, hogy jobb nem látni ezt az arcot, de erre nem számított.
 Nem volt száj, orr és fül. Csak szem, az is egy, az „arc” közepén. Szemöldök, szempillák és minden egyéb emberi nélkül. Tulajdonképpen nem is emlékeztetett emberi szemre. Akkora volt, mint egy teniszlabda, és halvány vörösen izzott. Berci érezte, hogy e szem előtt nem léteznek titkok, úgy olvas benne, mint egy könyvben. A feje belsejében hallotta a hangot, ami szintén nem volt emberi, úgy zúgott, mint a templom harangja, mégis érthetően.
 Kíváncsi vagy?
 Berci bólintott. Nem hazudhatott. Ennek itt nem.
 Meg akarod tudni, ki vagyok és miért jöttem?
 Berci ismét bólintott, feje magától mozdult. A vasmarkok olyan mereven és mozdulatlanul tartották, mint egy emelőgép.
 Meg fogod tudni. Nagyon hamar. Nem kellett volna, még nem jött el az időd, de te választottál úgy, hogy másként legyen. Ennek a tudásnak ez az ára.
 A karok leengedték, és az alak eltűnt. Berci lába rogyadozott a sokktól, de minden erejét összeszedte, és úgy rohant haza, ahogy csak tudott. Amikor hazaért, egyenesen a szobájába akart menni, de úgy érezte, vízre van szüksége, hogy megmoshassa az arcát. Vizelete csípte a combját és a lábát is átáztatta zoknistól, tornacipőstől. Remegve, mégis olyan halkan és óvatosan, ahogy csak tudott, bement a fürdőszobába és becsukta maga mögött az ajtót. Náluk, ahogy az összes környéki korszerűtlen lakásban, bent volt a villanykapcsoló, nem a fürdőszobán kívül. Felkapcsolta, mert úgy vágyott a fényre, mint még soha. Ám mielőtt a mosdó fölé hajolt volna, meglátta magát a tükörben. Eredetileg sötétbarna haja most hófehéren keretezte kerek gyermekarcát.
 A szomszéd néni tetemét másnap már el is vitték, nem úgy, mint az alkoholista exrendőrét két hónapja, aki egyedül élt, és három hét kellett, amíg felfedezték a holttestét. A lakásból kiáramló irtózatos hullaszag miatt hívták ki a hatóságot. A szomszéd néninek viszont volt egy vén, kerekesszékes férje, ő értesítette őket.
 Berci sapkát húzott a fejére, hogy szülei ne lássák hirtelen őszülését. Ám arcát nem takarhatta el, és rögtön látták rajta, hogy valami nagyon nincs vele rendben. Amikor kihívták az orvost, még nem jelentkeztek a tünetek, így az csak felírt neki valamit, és elment. Csak mikor ismét leszállt az este, és magára maradt a szobájában, akkor jelent meg arcán az első hólyag. Nem kellett sok idő, és megjelent a többi is. Amikor hozzájuk ért, olyan volt, mint ha izzó vassal érintették volna meg. Mikor már egész testét fájdalmas hólyagok borították, nem tudott szólni a szüleinek. Száját, torkát, nyelvét is ellepték a bíborvörös kelések és izmait görcs tartotta mozdulatlanul. Éjfél tájt már lélegezni is alig tudott, alig hallható nyögdécselések hagyták el eltorzult száját. Nem kellett sokáig várnia, hogy meghallja a hangot. A cipők koppanása visszhangzott az éjszakában, egyre közelebbről. Tudta, hogy most érte jön, és elviszi egy olyan helyre, ahol még jelenlegi szenvedéseit is visszasírja majd. Elviszi, és csak eltorzult hullája marad itt, amire szülei talán rá sem ismernek.
 Kopp… kopp… kopp… Aztán csend. A férfi beért a házak közé.
 Berci csak résnyire tudta kinyitni a szemét, de ahhoz eléggé, hogy lássa, amint a fekete kabátos kilép szobája falából. Hatalmas, dülledt vörös szemét rámeresztette. Kikattintotta a zárakat és a koffer úgy nyílt szét, mint egy éhes krokodil szája. Benne éles és hosszú fogak meredeztek kesze-kuszán, mint valami bizarr bélés.
 Befelé! – parancsolta a fekete kabátos, és Berci elhagyta a testét. Akaratának minden erejével igyekezett kapaszkodni szánalmas, felhólyagzott testébe, de a rémalak ereje nagyobb volt, esélytelen volt a küzdelem. Először csak lebegett, látta az ágyon heverő szörnyűséget, ami nemrég még a teste volt, aztán lassan, akár egy füstfelhő, elindult a rettenetes koffer felé. A pengeéles agyarak sárgásan, nyálasan csillogtak az éjszakai utcáról beszűrődő fényben, a koffer pokoli szája szívta maga felé, az örök kín birodalmába.
 Test nélküli énje kétségbeesetten nézett a nagy, vörös szembe, amiben semmiféle érzelem nem látszódott. Különben is, az az arc, már ha arcnak lehet nevezni, tökéletesen alkalmatlan volt bármilyen mimikára. Próbált szólni, de teste nem lévén hangokat sem tudott kiadni, csak érzelmeit, gondolatait projektálta valamilyen furcsa módon a fekete kabátos felé.
 Könyörgöm! Ne, még ne! Megbántam a kíváncsiságom. Még olyan fiatal vagyok, szeretnék élni! Kérem, ne! Ne…
 Egyszercsak megállt félúton a teste és az éhesen reá várakozó száj között. A fekete kabátos felemelte fekete kesztyűs kezét és az élettelenül fekvő, kelésekkel borított testre mutatott.
 Vissza akarsz menni oda?
 A kérdés nem hangok, hanem gondolat formájában jött. Berci test híján szólni vagy bólintani nem tudott, de minden erejét beleadta a válasz gondolatba.
 Igen! Vissza akarok térni a testembe! Az életembe!
 A fekete kabátos leeresztette a kezét.
 Legyen úgy. Visszamehetsz. Meg is gyógyulsz. De ennek is ára van.
 Nem mondott többet, csak intett a kezével, és a koffer becsukódott. Belsejéből elégedetlen hörgés hallatszott. Berci elkezdett visszafelé lebegni. Megállt a teste fölött, majd leereszkedett. Gurgulázó, hörgő sóhaj hagyta el eltorzult száját. Azt akarta mondani, hogy „köszönöm”, de mire kinyögte volna, a fekete kabátos, kezében a kofferrel visszalépett a falba.
 Fél év is eltelt, mire Berci teljesen meggyógyult. Ereje visszatért, és amit átélt ugyan álomszerű volt, ő mégis tudta, hogy nem álom volt. Sokszor fülelt még álmatlan éjszakákon, de soha többet nem hallotta a léptek koppanását. Nem jött az a régi nyugtalan érzés, ahogy a fekete kabátos se. Az évek pedig teltek.
 A környék végre szanálás alá került, a leromlott tömbházakat bontásra ítélték. Berciék elköltöztek egy jobb környékre, az új hellyel az élet is más lett. Egyre kevesebbet gondolt a fekete kabátosra, s bár az emlék élénken élt benne, az idő és az új élmények szép lassan elhalványították. Iskolák, szerelmek, család, karrier. Berci élete olyan volt, mint bárki másé. Sőt, valójában boldog és tartalmas életet élt. Soha nem volt beteg, még egy náthát sem sikerült összeszednie. Szerettei, ismerősei sorra hullottak el mellőle, s ő azon kapta magát, hogy megöregedett.
 Kilencvenhat évesen ott állt a fürdőszoba tükör előtt és nézte magát, azt a ráncokkal barázdált, mégis egészséges arcot, amit dús, ősz hajkorona keretezett. Gyermekkora óta ősz volt, ez az egy dolog maradt meg még abból az időből, amikor ledöntötte az a rejtélyes betegség. Itt állt megvénülve, azzal a tudattal, hogy már a gyerekei is nagyszülők. Neki még csak a keze sem remegett, orvoshoz egyáltalán nem járt. Lelke mélyén tudta, hogy minek – vagy hogy inkább kinek – köszönheti ezt az életerőt, de nem merte kimondani még gondolatban sem. Talán azt az árat kell fizetnie, hogy örökké él? Így is elég szomorú volt megélnie a sok számára kedves ember elvesztését. Tudta, hogy a dolog még nem ért véget, még mások távozását is végig kell néznie. Az unokákét, a dédunokákét… Szörnyű dolog túlélni azokat, akiknek túl kellene élnie bennünket. Talán a világ is elpusztul, de ő még mindig itt fog kódorogni vénséges-vénen, de makkegészségesen.
 Megszólalt a csengő. Kilencvenhat éves testét meghazudtolóan ruganyos léptekkel ment ajtót nyitni. Nagy láda állt az ajtaja előtt. Barna fa utazóláda, igazi vaspántokkal. Az elején régi, de jó állapotban levő lakat fityegett, a lakathoz való kulcs egy zsinóron függött mellette. Körülnézett, de senkit sem látott. Behúzta a ládát a nappaliba, és kinyitotta a lakatot. Semmi félelemérzés nem volt benne. Ellenségei nem voltak, barátai már nem éltek, csak valamelyik rokona küldhette, hiszen másnap volt a születésnapja. Bizonyára stílusos meglepetésnek szánták, ő pedig nem volt semmi jónak az elrontója. Így hát felnyitotta a fedelet és széthajtogatta a tartalmat takaró selyempapírt.
 Egy éjfekete kabát, egy fekete kalap, egy pár cipő és egy régi, sarokvédős koffer volt benne. Egyszeriben mindent megértett. Tudta mit kell tennie.
 Amikor magára öltötte a sötét ornátust, a zsebében egy vaskos noteszt talált. Új volt, valahogy mégis nagyon régi. Toll nem volt mellé. Hosszú lista szerepelt a notesz lapjain, emberek nevei, egészen apró betűkkel róva fel a sárgás papírra.

 A sötét utca csendjét csak a keménytalpú cipők koppanása zavarta meg, de ezt a zajt igazán senki sem hallotta. Az alak a semmiből lépett elő, körülötte poshadt szellő járt, az enyészet ragadós szagát hordozva magával. Régóta rótta már így az éjszakai utcákat, de az éveket nem számolta. Számára már nem létezett az idő az általános felfogás szerint. Ahogy a napok feloldódtak benne, úgy oldódott fel a személyisége is, a személyiségével együtt pedig az arca, ami képes tükrözni is azt. Csak egy nagy, vörös, szemhéj nélküli szem rejtőzött a széles karimájú kalap árnyékában, a koponyára feszülő sápadt bőrből kupolaként kiállva. A szem képtelen volt bármiféle érzelem kifejezésére, hiszen már nem volt szüksége ilyesmire. Még akkor sem, ha belül úgy kavargott benne a fájdalom, mint kitörni készülő vihar, de ez a vihar soha nem törhetett ki. Ezzel a fájdalommal lépett be a külvárosi ház sárgás mészkővel kirakott falán, ami nem jelentett számára akadályt. A fájdalom fehéren izzó névként ivódott tudatába, egy névként, amit valamikor ő adott annak a csecsemőnek, aki most öregemberként reszketett előtte, a fotelban ülve. De ez a név most ott szerepelt a notesz sárgás lapjain, s ő nem tehetett mást. Felnyitotta a koffert. A sárgás agyarak erdeje megannyi tőrként meredt elő belőle.
Befelé! – parancsolta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése