ATYAI ELLENSZENV

 Tyll Forest

ATYAI ELLENSZENV

 Deb-bel már legalább két hónapja jártunk, amikor elvitt bemutatni a szüleinek. Nyílt titok, hogy mi, férfiak egy kapcsolatnak ezt a részét utáljuk leginkább.

 Rossz előérzettel mentem el a találkozóra, már a kocsiban izzadt a tenyerem a volánon. Nos, megérzésem nem hazudott, ugyanis Deb apja már az első pillanattól ki nem állhatott. Ez pedig enyhe kifejezés. Az a zsigeri gyűlölet, amit a szemében láttam megvillanni, amikor a kezem nyújtottam felé, sokkal több volt, mint általában a lányos apák kezdeti ellenszenve lányuk udvarlója iránt.

 Abban a tekintetben minden benne volt. Minden olyan, ami az én kínokkal tarkított vesztemmel kapcsolatos. Még a kézfogásomat sem fogadta, inkább hirtelen jött köhögő rohamot színlelt, hogy katonás léptekkel kivonulhasson a mosdóba.

 Ami azt illeti, Deb anyja sem volt éppen a kedvesség mintaképe. Végig olyan arcot vágott, mint akinek a szájában épp egy jó adag feltolult slejm van, a seggében pedig egy jókora, lüktető, gyulladt aranyér. De ő legalább kezet fogott velem és formálisan eleget tett az udvariassági elvárásoknak.

 Ami engem illet, nem vártam tőlük semmit, csak azt, hogy a jövőben lehetőleg ne kelljen találkoznom velük. Nem értettem, sőt, máig nem értem, hogy lehet ilyen embereknek olyan klassz lányuk, mint Deb. Mert Deb tökéletes volt számomra, ahogy most is az, még ha együtt töltött időnket be is árnyékolja kellemetlen emlékem.  Az emlék, ami valójában nem csak kellemetlen, hanem egyenesen szörnyű, de azt kell mondjam, elkerülhetetlen volt, és életem legsötétebb titkaként őrzöm.

 A találkozó másnapján meg is említettem Deb-nek, hogy a szüleinek nem igazán jövök be, mire ő csak legyintett.

 – Ne is törődj velük! Ez csak amolyan kezdeti ellenszenv. Általános jelenség.

 Nos, ebben a tapasztalataim tükrében erősen kételkedtem. Deb folytatta elképesztően bájos, csicsergő hangján.

 – Anyám idővel biztosan megszeret majd, apám talán kicsit később, de ezzel teljesen fölösleges foglalkoznod, hiszen nemigen fogsz velük találkozni.

 Az igazat megvallva ebben reménykedtem én is. Ám reményeim és a valóság a maga könyörtelenségével antagonisztikus ellentétről adtak bizonyságot a későbbiekben.

 Lisa, Deb anyja csakugyan enyhült irányomban. Legnagyobb meglepetésemre egy ízben még át is adta Deb nekem a telefont, mert Lisa személyesen akart üdvözölni engem. Váltottunk is néhány szót, ami baráti csevegésnek ugyan nem volt mondható, de a kettőnk közti eladdig rideg jégpáncél határozottan elvékonyodni látszott, sőt, itt-ott már repedések is keletkeztek rajta.

 Már-már azt gondoltam, hogy Harolddal, az apával is elindul a közeledés a zsigeri gyűlölet irányából legalább a semlegesség felé, de pillanatnyi merész ábrándom ártatlan kis bárányfelhőjét éles villámként hasította ketté egy a háttérből felcsattanó hang.

 „Hagyd abba a bájolgást azzal a tetűvel, mert a fejeddel verem szét a szekrényt!”

 Egyszeriben mindent megértettem az anya korábbi viselkedése kapcsán. Megfordult a fejemben, hogy Deb vajon tudja-e, hogy az apja így beszél az anyjával?

 Ahogy sejtettem, Deb-nek erről halvány sejtelme sem volt. Persze, jó pszichológiai érzékkel igyekeztem úgy feltenni Deb-nek a kérdéseket, hogy abból a valóság ne derülhessen ki. Szívesebben hagytam meg őt a tudatlanság boldog homályában, már csak a kapcsolatunk békéje érdekében is.

 Az igazi problémák Lisa váratlan halálával kezdődtek. Állítólag ablaktisztítás közben érte a halál, egy szerencsétlen háztartási baleset képében. Ablakot tisztított, de megcsúszott, leesett és beverte a fejét a kőpadlóba. Mondanom sem kell, sejtettem, hogy a zord valóság köszönőviszonyban sincs ezzel a sztorival, de inkább nem bolygattam a dolgot, ismételten csak Deb és a kapcsolatunk miatt.

 A temetésen eszem ágában sem volt odamenni Harold-hoz, hogy illőn kinyilvánítsam a részvétemet, ezt a döntésemet szemének fenyegető villanásai is csak megerősítették.

 Úgy gondoltam, hogy Lisa halála után a Harold-dal való találkozásaim száma a nullával lesz egyenlő, de nagyot tévedtem. Én ugyan nem kerestem az ő társaságát, s ebből azt gondoltam, hogy egy találkozás esélyét így zérusra redukálhatom, de sajnos, nem így lett.

 Deb délutános volt a munkahelyén én pedig korán végeztem aznap az iskolában, ahol reménytelen kölykök akciófilmeken, videojátékokon és internetes közösségi portálokon kondicionálódott elméjébe próbáltam irodalmat csempészni sziszifuszi munkával. Hazaérve abban a hitben léptem be az ajtón, hogy az üres lakás vár, ahol átadhatom magam a dolgozatjavítás tantaloszi kínjainak, de a nappaliból a tévé hangja szűrődött ki. Éppen valamilyen bárgyú vetélkedő ment, amiben egybites celebek próbáltak minél magasabb tornyokat építeni WC-papír tekercsekből. Csodálkoztam, hogy Deb mégis itthon van, azon pedig még jobban, hogy ilyesmit néz, pedig utálja.

 Nos, a kanapén nem Deb ült, hanem Harold terpeszkedett. Csodálkozásomat düh váltotta fel, de mielőtt megszólalhattam volna, Harold csak annyit csikorgott felém rám sem nézve, hogy „Kuss!” Az, hogy a dolog érzékenyen érintett, enyhe kifejezés, sokkal inkább ugrottam volna neki és vertem volna agyon a falról leakasztott TV-vel. Ám Harold közel hatvanéves kora ellenére igencsak impozáns fizikummal rendelkezett, ex-katonatisztként , azon belül is harcászati kiképzőként pedig bizonyára nagyobb érdemi tapasztalattal rendelkezett közelharc terén, mint egy magamfajta vézna irodalomtanár, aki  – köztünk maradjon! – férfi létére megkönnyezte a Titanic című film végét.

 Harold lassan felállt a kanapéról és úgy indult el felém, hogy rám se nézett. Rosszat sejtettem, de minden férfiasságomat összeszedve megszólaltam.

 – Már megbocsásson, de hogy meri a saját lakásomban? És egyáltalán mit keres itt?

 Nem válaszolt, csak harákolt egyet és elém köpött a szőnyegre. Arra a szőnyegre, amire Deb kényes volt. Nemkülönben én. Felemeltem a mutatóujjam, hogy figyelmeztessem, mire ő elkapta és hátrafeszítette. Az ín a kezemben durván megfeszült, az ujjam reccsent is egyet, és reménykedtem, hogy nem törte ki. A fájdalomtól felkiáltottam, de Harold nagy mancsával befogta a szám. A másik kezével elkapta a középső- és gyűrűsujjamat is és jól hátrafeszítette, amitől olyan fájdalom nyilallt egészen a vállamig, ami szó szerint térdre kényszerített. A fájdalomtól könny tolult a szemembe és hányingerem lett.

 Bár Harold volt az erősebb fizikumú, de jó fél fejjel volt alacsonyabb nálam. Most mégis fölém tornyosult. Hátrafeszített ujjaimat nem engedte el, s hogy kétségbeesett helyzetemet tovább tetézze a jobb kezével, amivel a számat fogta be az előbb, megragadta a torkom. Mint ha vasból lettek volna az ujjai. Egyszerre fojtogatott és gerjesztette a jobb karomon végigfutó kínt. A szemem előtt karikák kezdtek el táncolni.

 Baljával hirtelen elengedte szenvedő ujjaimat, s akkor biztos voltam benne, hogy már soha többé nem fogom tudni használni őket. A fájdalom ugyan alább hagyott, de az egész karom zsibbadás-szerűen lüktetett. Levegőt viszont továbbra is alig kaptam, mert a vasmarok még mindig a nyakam szorította. Nyakamnál fogva felemelt térdelésemből, amíg arcunk egy szintre nem került. Nem tovább, hiszen, mint mondtam, jó fél fejjel voltam magasabb nála. Így én erősen berogyasztott térdekkel csüngtem a markában, mint valami rongybaba. Egy liluló arcú rongybaba.

 Közel hajolt, egészen közel, orrunk szinte összeért. Néhány centiről nézett a szemembe. Cigarettaszagú lehelete még a maradék oxigénemet is elvette, s a szemem előtt táncoló karikákon túl kissé homályosan láttam a rideg, szürke szempárt.

 – Gyűlöllek, te szarházi, mindig is gyűlöltelek. – recsegte a képembe. Nos, ezzel nem mondott újat.

 – Már amikor hallottam rólad, akkor is. Amikor pedig eljöttetek a lányommal, legszívesebben ott helyben puszta kézzel szaggattalak volna szét és vitustáncot jártam volna a beleiden! Utálom a fajtádat! Legszívesebben most rögtön kinyírnálak, feldarabolnálak és savban oldanám fel a satnya tested. A koponyádból meg hamutartót készítenék. Akkor legalább lenne valami hasznod!

 Mivel levegőt még mindig alig kaptam, úgy éreztem, hamarosan elájulok. Ezt ő is láthatta, ezért valamit enyhített a szorításán. A látásom kezdett kitisztulni, bár a látvány nem volt kellemes, hiszen Harold dühös ábrázata szinte teljes egészében betöltötte a látómezőmet.

 – Mégsem nyírlak ki. Most még nem. Adok egy esélyt, hogy elkotródj a lányom életéből. Szép csendben összecsomagolod az alsógatyáidat meg a fogkefédet és elhúzol. Nincs visszapofa, nincs apelláta. Nincs kérdés, nincs semmi. Csak fogod magad és csendben elhúzol és soha többé nem jössz vissza. Elfelejted a lányomat, mint ha soha sem találkoztatok volna. A helyedben valami nagyon messzi helyre mennék.

 Ez túl sok volt nekem. Oké, a fizikumom nem volt az övéhez hasonlítható, de fejlett életösztönnel rendelkezem és a dühöm is ugyanolyan düh, mint bármely más emberé. Tudtam, hogy hiába ütném meg – mindkét karom szabad volt –, az meg se kottyanna neki. Továbbá olvasmányaimból és anatómiai ismereteimből tudtam, hogy élet-halál közelharcnál mindig a lágy részeket kell támadni. Harold úgy nézett ki, mint egy masszív kőszikla, amin semmiféle lágy rész nincs. Pedig volt, méghozzá a szeme. Egy irodalmárnak a toll a legnagyobb fegyvere, nálam pedig épp volt egy az ingzsebemben, amit ez esetben nem átvitt értelemben alkalmaztam fegyverként.

 Meglepően gyors voltam, Harold bal szeme pukkanás-szerű hangot adott, amikor teljes erőből beledöftem a golyóstollat. De itt nem álltam meg, s nem büszkeségből mondom, de olyan gyors voltam, hogy mire felkiáltott, már a másik szemét is kiszúrtam. Milyen bizarr az emberi elme! Mikor ez történt, egy pillanatra úgy éreztem magam, mint ha én volnék Odüsszeusz, aki épp most szúrta ki a Küklopsz szemét. Ennek a „Küklopsznak” viszont két szeme volt. De tényleg csak múlt időben, mert mindkettőtől megszabadítottam.

 Nem létezik olyan ember, aki egy ilyen dolgot elszenvedve még mindig a másik torkát szorongatná. Akcióm őt is váratlanul érte, mint ahogy bárki mást váratlanul ért volna. Azonnal elengedte a nyakam és hátratántorodva a szeméhez kapott mindkét kezével. Vagyis, hogy pontosabbak legyünk, a szeme helyéhez. A szétfolyó üvegtestek kocsonyás pépje vérpatakkal keveredve folyt ki lapát tenyerei alól. Visítva üvöltött, olyan szitkokat ordítva, amilyeneket még nem is hallottam, pedig én sem a legjobb környéken nőttem fel. Véres, szemkocsonyás kezével felém kapott, de kicselezve a vakon tapogatózó kezeket, az ajtó felé iramodtam.

 – Megdöglesz, szarházi! Mit tettél velem? A kurva anyád! A szemeeeem…

 Össze-vissza csapkodott, kapkodott, a levegőbe markolászott. Elbotlott az egyik székben, nagyot esett. Amikor fel akart tápászkodni, megszületett bennem a végzetes döntés. Nem hagyhattam most már ennyiben a dolgot, ennek már számomra is rossz vége lesz, ha nem csinálom végig. Ha már így alakult, be kell végeznem a dolgot. Az adrenalin-szintem az egekbe szökött és az életösztönöm ismét gyors cselekvésre késztetett. Villámgyorsan mellette teremtem és az asztalon lévő mintegy másfél kilós gránit hamutartóval megcéloztam a nyakszirtjét. Harold tarkójánál valami igen csúnyán reccsent, amikor nagy lendületet véve teljes erőből lesújtottam a hamutartó élével.

 Nem volt szükség további csapásokra. Az ölés heve sem ragadott el, hogy esetleg szilánkosra verjem apósjelöltem koponyáját. Az eredmény így is elég csúnya volt. Ahogy a tarkón csapott nyulaknál, Harold orrából is vér kezdett el folyni. Érdekes, hogy még mindig négykézláb állt, bár már gyakorlatilag halott volt. Zömök testén vad rázkódások futottak végig, az állkapcsa is rángott párat, mint ha valamit erősen és gyorsan rágna. Aztán a rángatózás abbamaradt, de ő még mindig négykézláb állt, miközben orrából úgy folyt a vér, mint egy csapból. Cipőm talpával megtaszajtottam, mire eldőlt és az oldalára esett, nagyot puffanva a szőnyegen. Az okkersárga szőnyeget néhány hete vettük, most pedig úgy nézett ki, mint egy bizarr térkép, amivel a kontinenseket vörössel festették a sárga tengerre.

 Szerettem ezt a szőnyeget, de tudtam, hogy lehet még kapni ott, ahol vettük. Tehát ez a probléma megoldható. Ám itt volt a legnagyobb probléma, a súlyos tetem. Ez pedig sürgősen megoldásra várt. Azt vettem észre, hogy remeg a lábam és a fejem is rángatózik. No, igen. A sokk és a stressz. Kiszaladtam a fürdőszobába hányni.

 Hosszú percekkel később tértem vissza, de nem üres kézzel, ugyanis addigra már megjártam a garázst is. Még kissé remegő kezemben egy fűrészt tartottam, a hónom alatt pedig vastag, fekete nylon zsákok voltak. Tudtam, mint kell tennem.

 Korábban még csirkét sem daraboltam, így érthető, hogy Harold módszeres feldarabolása meglehetősen kifárasztott. No, és a rengeteg vér – egy emberi test 5-6 litert is tartalmaz! – szintén kemény feladatot rótt rám. Ám leleményességem még stresszhelyzetben sem hagyott cserben, így a vér felitatását is megoldottam, s hálát adtam, amiért annak idején nedves porszívót vásároltam. A tetem eltüntetése nem volt nehéz, hacsak a cipekedést nem számítjuk. A savazás büdös és veszélyes eljárás lett volna, valamint igen költséges is, hiszen a kénsav igen drága és egyszerű emberek számára nehezen beszerezhető nagyobb tételben, továbbá savazó kádnak, valamint az eljáráshoz szükséges helyiségnek is híján voltam. Így maradt megoldásnak az elásás. Harold nem kerülhetett megboldogult hitvese mellé, amit szerintem a hitves sem bánna, mivel valószínűleg ő is a gazember áldozataként végezte. Mivel a tetem könnyen kezelhető darabokban volt, így nem kellett egy nagy gödröt ásnom az erdőben, hanem csak kisebbeket, de elég mélyeket, hogy a kóbor állatok ne kaparják elő.

 Még a darabolás gyomorforgató művelete közben eszembe villant, ahogy Harold a koponyám hamutartóvá alakításáról beszélt, így bennem is megszületett egy bizarr ötlet, s a gondolatot tett követte. Szavamra mondom, nem vagyok gonosz, de ezúttal a szám ördögi vigyorra húzódott…

***

 Egy év is eltelt már az eset óta, Deb már túltette magát apja eltűnésén. Igazság szerint – és ez érthető – nem fűzték szoros szálak Harold-hoz, így legfeljebb a bizonytalanság idegesítette. De azt kell mondjam, köztünk minden rendben van, az életünk rendben halad a maga csendes és nyugodt útján. A szőnyeg a nappali közepén teljesen ugyanolyan, mint amit együtt vettünk. Ám a hamutartót eltüntettem. Azt mondtam, odaadtam az egyik kollégámnak, aki erős dohányos. Deb nem bánta, hiszen valójában egyikünk sem dohányzik, a tárgyat inkább csak nassolnivalókhoz használtuk az esti tévézéseknél. No, nem azért szabadultam meg tőle, mert az volt a gyilkos fegyver, hanem mert Harold ocsmány módon belehamuzott, amíg engem várt a kanapén ülve. Nem tudtam volna többé ezzel a tudattal enni belőle a mogyorót.

 Most itt ülünk Deb-bel a kanapén és épp egy romantikus filmet nézünk. Közben bort kortyolgatunk és az előttünk levő kis csonttálkából majszoljuk a mogyorót. Egész mutatós darab a rá faragott mintákkal. Igaz, ami igaz, művésznek sem lennék utolsó. Deb úgy tudja, egy tibeti dísztárgy-shopban vettem.

BÉKEJOBB

 

Tyll Forest

BÉKEJOBB

Valahányszor Aladár végigment a gangon, a gyomra görcsbe rándult, és a homlokán hideg verítékcseppek jelentek meg. A kényelmetlen jelenség csak fokozódott, mikor el kellett haladnia Szűcs Kázmér ajtaja előtt. Márpedig el kellett haladnia minden nap, volt, hogy napjában többször is. Másképp ugyanis nem tudta volna megközelíteni saját lakását.
Ezúttal is éppen arra járt, útban hazafelé, amikor Szűcs Kázmér hirtelen kilépett elé. Aladár nagyot ugrott ijedtében. Hetek óta félt ettől a találkozástól, ugyanakkor azt is jól tudta, hogy a dolog elkerülhetetlen, és előbb vagy utóbb be fog következni. Most pedig ott állt vele szemben Szűcs Kázmér vérben forgó szemmel, s a nyakán úgy duzzadtak az erek, mint valami groteszk hálófonat. Szűcs Kázmér alacsony ember volt, majd’ fél fejjel alacsonyabb, mint Aladár. Viszont alacsonyságát ellensúlyozta tömzsi, erőteljes testalkata, kopaszra borotvált feje, és rendkívüli ingerültsége. Amikor megszólalt, nyál fröcsögött a szájából.
– Megvagy, te sunyi gazember! Most elkaplak! Nem menekülsz!
Aladárban szinte megkristályosodott a vér a félelemtől. Magas homloka fénylett az izzadtságtól, keskeny arcából pingponglabdaszerűen dülledtek elő rémült, pocsolyaszín szemgolyói.
– Szűcs úr, kérem, nem rendezhetnénk el ezt a dolgot úriemberekhez méltóan?
Szűcs úr egy lépéssel közelebb jött, arca szinte érintette Aladárét.
– Megkörnyékezted a feleségemet, az sem volt úriemberhez méltó! – rivallta. – Hogy tudnád ezt jóvátenni?
Aladár zsebkendőt vett elő és megtörölte a homlokát.
– Kérem, Szűcs úr, ne itt kinn… menjünk inkább be. Ne a szomszédok előtt.
– Oké. Hozzád megyünk.
Odabenn Aladár elhatározta, hogy a lehető legdiplomatikusabb lesz. Italokkal kínálta Szűcsöt, még süteményt is vett elő.
– Kérem, a dolog egyszerű félreértés volt, semmi több. Higgye el, én csak beszélgettem a kedves feleségével. Nézzen rám: nem vagyok az a Don Juan típus.
– Az biztos. – Szűcs csaknem egy hajtásra megitta a méregdrága whisky felét, amit Aladár még születésnapjára kapott nyolc éve, és egészen ritka pillanatokra tartogatta. – Viszont az is igaz, hogy alamuszi macska nagyot ugrik!
Aladár lehunyta a szemét. Élete minden napját úgy élte le, hogy vigyázott, nehogy bárkit is megsértsen. Mindenkin segített, akin csak tudott. Egész életében az önzetlenség és a becsületesség vezérelte, és most ez a kopasz, primitív barom egyszerűen párhuzamot von közte és az úgynevezett „alamuszi macska” között. Mint olyan sokszor, most is csak lenyelte a gombócot. De Szűcs már gyúrta is a következőt.
– Az ilyen maguknak való, tudálékos barmok mindig a becsületességről papolnak, közben meg a saját anyjukat is meghágnák egy forintos kifliért. – Mindezt tele szájjal mondta. Szájából félig rágott süteménydarabkák potyogtak a szőnyegre. Aladár ismét nyelni készült, de valahogy nem ment. Maga sem értette hogyan, de a kezei önálló cselekvést kezdeményeztek, és mire feleszmélt, azon kapta magát, hogy a szomszéd mellkasán térdel, és csontos öklével püföli annak vörös képét.
Szűcs csak öt perc múlva volt képes felállni, és erősen támolygott. Nem a megivott whiskytől, hiszen rendkívül jól bírta az italt. Arca helyén egy püffedt, véres massza virított, egyik szeme pedig kezdett úgy kinézni, mint Rocky Balboáé, Ivan Drago hathatós ténykedése nyomán. Aladár elé állt, és szende, szégyellős arccal megszólalt.
– Ne haragudjon, Szűcs úr, igazán röstellem magam. Én nem akartam… béküljünk ki!
Kinyújtotta remegő kezét a szomszéd felé. Az rémülten odébb húzódott, egy esetleges újabb támadástól tartva. Aztán sután megfogta a kezet.
– Akkor béke? – kérdezte Aladár könnyeivel küszködve.
– Véfe. – motyogta Szűcs, amennyire nyúlszerűen feldagadt, vérző szája engedte.

Kázmér gyomra görcsbe rándult, és kopasz fején verítékcseppek jelentek meg, valahányszor hazaérve rápillantott Garam Aladár ajtajára. Gyorsan surrant be az ajtón, a lehető legkisebb zajt csapva. A konyhában irdatlan mosatlan hegyek várták, és a porszívó is ki volt készítve a szobában. Fáradtan lerogyott egy székre. Mérges volt ugyan, de eszébe sem jutott átszólni a feleségének, hogy hazajött. A falon átszűrődő férfias hörgések és nejének régről ismert kéjes sikolyai arról árulkodtak, hogy jól érzik magukat odaát. Isten őrizz, hogy megzavarja őket. Aladár mérges lenne…

HEPI HELOVÍN

 

Tyll Forest
HEPI HELOVÍN

Istvánka rendkívül kreatív gyermek volt, de kreativitását túlságosan is befolyásolta az aktuális trend, sőt, valójában épp emiatt lett beszűkült látókörű. Ez utóbbi dolog főként annak volt köszönhető, hogy leginkább zombifilmeken és zombis tévésorozatokon szocializálódott. Ennek hatása a Halloween-i jelmezválasztásában mutatkozott meg leginkább.
Mint említettük, Istvánka amúgy rendkívüli kreativitással rendelkezett, s beszűkült szemléletmódja keretein belül valóban a maximumot hozta ki magából: néhány tengerentúli YouTube videóból megtanulta a professzionális zombi sminkelés összes csínját-bínját, és a Magyarországon még újkeletűnek számító ünnepféleség alkalmából gusztustalan élőhalottá maszkírozta magát.
Sokat gyakorolta az autentikus tántorgást, valamint a hörgő torokhangokat is. A sok gyakorlás eredménye nem maradt el: Istvánka tökéletes zombiként lépett ki a ködös estébe, hogy az amerikai szokást mímelve édességet tarháljon a szomszédoktól.
Béluska hasonlóan kreatív volt, mint Istvánka, és sok kortársához hasonlóan ő is zombifilmeken szocializálódott, így tökéletesen tudta, hogy mik egy élőhalottal kapcsolatban a túlélés érdekében szükséges teendők. Előrelátása arra késztette, hogy kedvenc sorozata alapján elkészítse az ikonikus "Negan-féle bézbólütőt". Bár igazi bézbólütője nem volt, ő ezt egy kiszuperált zongoralábbal helyettesítette, amire a legjobb minőségű szögesdrótot applikálta fel. Ijedt nagymamáját azzal nyugtatta le a leleményes gyermek, hogy ez csak egy modern Krisztus-szobor, amelyet vallásos áhítatból készített, s a szögesdrót a töviskoronát szimbolizálja. Mélyen vallásos nagymamája erre elmosolyodott és keresztet vetve visszatért kötögetéséhez. Béluska pedig a gondosan elkészített eszközt elrakta arra az időre, amikor esetleg kitör a rettegett zombi-apokalipszis.
Bár az apokalipszis nem következett be, de eljött a Halloween, amikor megjelent az ajtóban Istvánka, aki úgy nézett ki a profi sminkelésnek köszönhetően, mint akinek a fél arcát lereszelték egy káposztareszelőn, s kékes árnyalatú bőrét megannyi lilás ér hálózta be. A nagymama elborzadva nézte a gyermeket, de felocsúdni sem volt ideje, mert félrelökte őt Béluska, és a szögesdróttal körbetekert zongoralábbal módszeres alapossággal péppé verte Istvánka koponyáját, éppolyan szakszerűséggel, ahogy azt a filmeken látta. Hiszen felkészült gyermek volt.

HOLTPONT

 Tyll Forest
HOLTPONT

Az esti levegő ugyan hűvösen telepedett a külvárosra, de ő mégis forrónak érezte, egyre forróbbnak. Már harmadik hete járt el futni esténként, és bár határozottan jobban ment, mint első alkalommal, de a harmadik kilométer körül így is mindig kifogyott a szuszból.
„Az a rohadt bagó…” – gondolta, és már alig várta, hogy elérje a víztornyot. Az utóbbi alkalmakkor épp a víztoronyhoz érve érte el azt a bizonyos holtpontot, amikor a futás átlendül szenvedésből kvázi élvezetbe, mert hogy valódi élvezetről az ő esetében még nem lehetett beszélni, legfeljebb egyfajta megkönnyebbülésről. Irigykedve nézte azokat, akik könnyedén, lazán futottak, láthatóan élvezve a testmozgást. No, igen, rajtuk nem volt huszonöt kiló felesleg és valószínűleg nem két hete tették le a cigarettát.
Új munkahelye új kihívások elé állította, kész csoda, hogy ötvenkét évesen felvették egy olyan csapatba, ahol csupa harmincas fickó dolgozott. A főnöke több meetingen is kifejtette, hogy a kollégáktól elvárja a fittséget. Az a fajta munkahely volt, ahol az számított trendinek, ha ebéd helyett lejátszottak egy faltenisz meccset. Ő azért inkább maradt az ebédnél, de a főnök célzott megjegyzései mégiscsak arra sarkallták, hogy leadja a testén lötyögő felesleget, és megfeleljen a testi elvárásoknak, még ha a munkához, amit el kellett végeznie, ennek semmi köze sem volt.
Igyekezett helytállni, felvenni a versenyt a fiatal kollégákkal minden tekintetben. Még testi fittség tekintetében is. Ezért rótta esténként a kilométereket, noha a bokája és a térde sajgott és a tüdeje is hevesen ellenkezett.
Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, amikor megpillantotta a víztorony fényeit, hiszen nemsokára eléri a holtpontot, de a vágyott állapot most valószerűtlennek tűnt. A tüdeje sípolt, a lába helyén két sajgó tuskót érzett. Mégsem állt meg, nem adta fel.
Mint annyiszor, most is felrémlett előtte a kép, ahogy a fiatal kollégák összemosolyognak slim fit öltönyeikben, amint ő nyögve hajol le egy padlóra hullt dossziéért. Ő volt az öreg, akit sajnálnak, akit megmosolyognak, de akinek bizonyítania kell, hogy még ő is ér valamit. Akinek túlságosan is kell ez az állás ahhoz, hogy bármit megtegyen, mert túl sok a veszteni valója. Soha nem panaszkodott senkinek, soha nem beszélt a magánéletéről, igyekezett mindig a munkával kapcsolatos kommunikációra szorítkozni, és esetleg megspékelni mindezt némi kötelezően trendi humorral. Akkor is, ha a reakcióként érkezett mosolyok sokszor túlságosan is mesterkéltnek tűntek.
Ott magasodott előtte a víztorony. A gyenge fényben is lehetett látni a tetején gubbasztó galambok sziluettjét, a madarak mint ha őt nézték volna szenvtelenül. Nike cipője ütemes zajt keltett a nedves aszfalton, zömök testével egyenletes tempóval kerülte meg a sötét óriásként meredező tornyot.
„Most kell jönnie…” – gondolta, és valóban, szinte óramű pontossággal érkezett meg az az állapot, amikor a szervezet túllendül a nehezén. De ezúttal valóban sokkal könnyebb lett. Úgy tűnt, erősödött, méghozzá sokat. Megérte a kitartás, hogy letette a cigit, hogy nem adta fel. A futás egyszeriben olyan könnyű lett, mint ha tollpihe volna kilencvenhét kiló hús, zsír, csont, bőr és ín helyett. Hihetetlen könnyedséget érzett, szinte suhant, repült az aszfalton, lába alig érintette azt. Tüdeje már nem égett, nem zihált, olyan könnyen lélegzett, mint egy délutáni szunyókáláskor. „Ez az! Végre, túl vagyok a holtponton” – gondolta, s nem hallotta, amint a víztorony tetejéről egyszerre felszállt az összes galamb, köztük egy hófehér is.
A testes, középkorú férfi testét másnap hajnalban találták meg a víztorony mellett, stílusosan éppen az arra kocogók. Az oldalán feküdt, üveges tekintete a semmibe meredt, de arcán valamilyen földöntúli, megkönnyebbült mosoly terült el.

ADDIG NYÚJTÓZKODJ...

 

 Már negyedik napja nem jött álom a szemére. Kezdett aggódni, mert egész életében remek alvó volt. Olyannyira jó alvó volt, hogy bárhol, bármikor képes volt akár egy percen belül elaludni.

 Először azt gondolta, az étkezésével van a gond, ugyanis az emésztés kihatással van az alvás minőségére. Esetleg a nőket időszakosan gyötrő valamilyen hormonális dolog. De valójában ugyanúgy étkezett, ahogy mindig. Ebben semmit sem változott. Az úgynevezett változó kortól meg még kissé messze volt. Általában tizenegy előtt ágyba került. Nem nézett idegesítő műsorokat, nem hallgatott vad zenét, nem evett fűszereset, nem tett szert semmilyen új szokásra. Ugyanúgy élt, ahogy mindig is élt. Tudomása szerint a legjobb egészségnek örvendett.

 Esetleg az élelmiszerek minőségében történt valami olyan változás, ami ilyen módon kihathat az idegrendszerére?

 Feküdt az ágyában, ami nagyon kényelmes ágy volt, az egyik legdrágább, gyógyászatilag is tesztelt matrac, amit a kereskedelemben kapni lehetett. Feküdt és járt az elméje, azon gondolkodott, vajon mi okozhatja nála ezt az álmatlanságot, de nem tudott rájönni. Végül arra a döntésre jutott, hogy ha néhány napon belül nem javul a helyzet, szakemberhez fordul segítségért. Tavaly azzal a színes szemüvegű csajjal is ez volt az irodában, aztán kiderült, hogy agyrák. Januárban még majd’ kicsattant az élettől, tavaszra meg már lehúzta a rolót. De nem, vele ilyesmi nem eshet meg, pozitívan áll a dolgokhoz, elvégre ez csak egy kis álmatlanság. Inszomnia, abból is az enyhébb fajta, hiszen még csak pár napja tart. Kivár, és ha a dolog nem javul, haladéktalanul szakemberhez fordul.

 Amint ezt eldöntötte, kissé nyugodtabb lett, s mint ha valami álmosság-féle kezdett volna az agyára telepedni, amit ő boldogan üdvözölt, hiszen az elmúlt napok kialvatlansága már a munkájára is kezdte rányomni a bélyegét. Életében először figyelmetlen volt, hibázott is. Ez nem mehet így tovább!

 Befordult a fal felé, felvette a lehető legkényelmesebb pózt, s a lassú légzést gyakorolva nyugtatta zaklatott idegrendszerét. Lassan számolt közben. Egy, kettő, három, négy, belégzés. Kicsit benntart, majd szintén négyig számolva kienged. Egy, kettő, három…

 Valami megérintette a lábát. Riadtan rántotta be a takaró alá. Lassacskán rátelepedő nyugalma most hirtelen elillant, a helyét rémület és heves szívdobogás vette át. Egyedül élt, egyedül lakott ebben a lakásban, még csak háziállata sem volt. Márpedig az érintést határozottan érezte. Nem olyan volt, amit egy macska produkál, vagy amikor egy éjjeli lepke meglibbenti a szárnyával. Határozottan emberi kéz érintését érezte.

 Lehet, hogy nekem is agydaganatom van? Álmatlanság, idegi zavarok, hallucináció… Hülyeség! Egészséges vagyok, csak túlspirázom a dolgot. Egyedül fekszem a szobámban és mindjárt elalszom.

 Lábát kissé feljebb húzta és magzatpózban ismét elkezdte a lassú légzést. A tizedik be- és kilégzésre kezdtek elernyedni az izmai, jóleső nyugalom kezdett szétáradni a testében. Vigyázott, nehogy több oxigént vigyen be a szervezetébe, mint amennyit muszáj, mert akkor a dolog éppen fordítva sül el, akár hiperventiláláskor: éber lesz, felpörög, mint ha két kávét ivott volna meg. A lassú, kontrollált, egyenletes légzéssel már többször sikerrel járt, amikor kissé zaklatott volt. Most is egyre jobban, egyre nyugodtabbnak érezte magát, a néhány perccel ezelőtti dolgot – az érintést – már el is felejtette, s kezdte érezni a szemhéjára nehezedő jótékony erőt.

 Az érintés most erősebb volt. Sokkal erősebb. Erősebb és a takaró alatt.

 Felsikoltott, de lábát már nem tudta feljebb húzni, így is magzat pózba volt kuporodva. Inkább a fejére húzta a takarót, mint kislány korában. Iménti, éppen hogy elkezdődő nyugalma úgy röppent el, mint riadt madárcsapat a háztetőről. Azon kapta magát, hogy a fogai összekoccannak a rémülettől.

 De ilyen nincs! Képzelődőm!

 Mintegy a gondolatára érkező kihívó válaszként valami megfogta a nagylábujját. A valami érdes volt és hideg. Határozottan emberi kézre emlékeztetett, egy érdes és hideg emberi kézre.

 Egy hulla keze. Az ilyen hideg és… nyirkos!

 Felvonyított, mint egy kiskutya. Kiáltani akart, de bárhogy igyekezett, nem jött ki hang a torkán. A kéz – már ha kéz volt egyáltalán – elengedte az ujjat. Bár eddig nem kellett vizelnie, most úgy feszült a hólyagja, mint egy túlfújt lufi, úgy érezte, bármikor szétdurranhat. Az előbb még a lassú légzést gyakorolta, de most lihegve hiperventilált. Izzadt a takaró alatt, moccanni sem mert. Nem volt vallásos, sőt, újabban kimondottan ateista nézeteket vallott, most mégis imádkozni kezdett. Mivel saját gondolatai leblokkoltak, csak a Miatyánkot kezdte el nyüszítve kántálni. Amikor odaért, hogy „szabadíts meg a gonosztól”, akkor érezte meg a szagot.

 Penetráns, édeskés, gyomorforgató. A bomlás félreismerhetetlen szaga. Dögszag. Hullaszag.

 Elakadt az imában és elengedett a hólyagja. A meleg vizeletet mohón szívta magába a lepedő és a matrac, a vizelet szaga a dögszaggal elegyedett.

 A combja hátsó felén végigfolyó vizelet egy pillanatra kizökkentette jeges rémületéből. Elhatározta, hogy történjék bármi, felkapcsolja az ágy melletti lámpát, lerúgja a takarót és felkel.

 Háromra. Igen, háromra elfordulok a faltól, felkapcsolom a lámpát és véget vetek ennek a szarságnak! Akkor… egy… kettő… három!

 A takaró alatt maradva villámgyorsan fordult és nyúlt a kapcsoló felé. Ám a kapcsoló ismerős tapintása helyett keze valami mást tapintott. A valami nyirkosat, hideget és keményet. Tisztán érezte ujjbegyeivel rajta a körmöket is. Jó nagy körmöket…

 Vissza akarta rántani a kezét, de a kéz megragadta. Olyan erősen tartotta, mint egy satu. Nedvességet érzett a keze fején, mint ha valaki végig nyalná. Torkaszakadtából sikítani akart, de csak nyöszörgés jött belőle. Mint ha valami letekerte volna a hangerőt benne. A kéz elengedte, ő pedig visszarántotta a kezét a takaró alá. A rátapadt nyál hatványozottan árasztotta magából a dögszagot.

  – Menj innen! Hagyj békén! – hörögte rekedten a bűzös sötétségbe, egyre elfúló, fakó hangján. Válaszul a takaró sarka elkezdett emelkedni a lábánál…

 

xxx

 

 – Nem tudod, mi lehet a Magdival? Hetek óta nem láttam.

 A magas nő szorgalmasan pakolta a kockacukrokat a kávéjába. A mellette álló kopasz férfi keserűen itta. Nagyot kortyolt a sötétbarna italból. Kortyát fintor kísérte.

 – Nekem is hiányzik. Ugyanis ez a kávé vacak. A Magdi legalább jó kávét főzött. Mióta is..?

 – Egészen pontosan három hete és négy napja. El sem érem, pedig próbáltam hívni. A mobilja ki van kapcsolva.

 A kávézókhoz egy alacsony, tömzsi férfi csatlakozott.

 – Marad nekem is ebből a löttyből? Jól hallottam, Magdiról beszéltetek? Ezek szerint ti nem is tudjátok?

 – Mit? Ne idegesíts, csak nem..?

 – Én is a Zsófitól tudom. Tegnapelőtt találtak rá szegényre a saját lakásában. Az ágyában feküdt, már jócskán oszlásnak indult. A szomszédjai hívták ki a rendőröket a szag miatt. Állítólag úgy hemzsegtek a lakásban a legyek, hogy vágni lehetett őket.

 A magas nő és a kopasz férfi keze megállt a levegőben a kávéspohárral. A nő a szája elé tette a kezét, arca elsápadt.

 – Uramisten! Ez borzalmas!

 – Rettenetes, igen. Azt mondják, össze volt kuporodva, mint egy magzat. A szája nyitva volt, mint aki sikoltozás közben halt meg.

 – Mikor lesz a temetés? – kérdezte a kopasz férfi.

 – Nem tudom, talán a Zsófi többet tud ez ügyben. Megkérdezem. Ez a kávé pocsék. Miből van ez, kazánsalakból?

 – Lehet, hogy nem is kellene kávét innod – mondta a kopasz. –  Lehet, hogy ez a bajod!

 A magas nő meglepetten nézett a tömzsi férfira.

 – Csak nem a szíved? Valami baj van?

 – Nem, dehogy. Csak egy kis álmatlanság. De semmi komoly.

 A kopasz férfi a fejét ingatta.

 – Harmadik napja nem alszik. Ez már aggodalomra adhat okot. Nézd, a szeme is milyen karikás! Így meg fog betegedni.

 A tömzsi felnevetett.

 – Dehogy is! Tudod, hogy vasból vagyok. Ezer éve nem voltam beteg és mindig jó alvó voltam. Biztos kicsit több stressz ért. Ha még pár napig ez lesz, ígérem, orvoshoz megyek. De addig minek az ördögöt a falra festeni?

BERTA ÉS A BERETTA

 Tyll Forest

BERTA ÉS A BERETTA

 Az egész azzal a hülye konzervvel kezdődött. Ha Berta tudta volna, hogy mi kerekedik ki belőle, inkább némán tűrte volna az éhséget, mert hogy még csak kenyér sem volt otthon. Berta viszont éhes volt és valami rejtélyes oknál fogva – ki tudja, miért, hiszen a nőknél az ilyesmi általában kiszámíthatatlan – éppen a konzerv kukoricát kívánta. Kívánhatott volna egy hamburgert vagy egy sajtos pizzát, amit házhoz szállítanak akár éjszaka is, de nem, ő kimondottan arra a feltépős konzerv kukoricára vágyott, amivel tele vannak az élelmiszerüzletek.

 Berta meglehetősen lusta volt, de ezúttal kukorica utáni vágya felülkerekedett lustaságán, és nekiindult a késő estének, ami már inkább éjszakába hajlott, hogy a három sarokra lévő kisboltban beszerezze az áhított élelmiszert. A környéken ez volt ez egyetlen üzlet, ami késő estig nyitva tartott, s csak tizenegy órakor húzta le a tulaj a rolót. Tizenegyig még volt fél órája, amennyi idő bőségesen elegendő, hogy még a kiszemelt TV műsorra haza is érjen. Ám ahogy említettem, Berta lusta volt, így esze ágában sem volt a háromsaroknyi utat gyalogosan megtenni, szóval kocsiba ült.

 A motor még csak el sem kezdett felmelegedni, amikor Berta recsegve behúzta a vénséges Geo kézifékjét a „Roland és Roland” vegyesbolt előtt és kikászálódott közel száznyolcvan centis termetével a mélyen fekvő ülésből.

 „Jó volna nekem is egy SUV, amit emberi léptékre szabtak, nem ez a hobbit járgány!” – morogta, mialatt a kivilágított ajtó felé igyekezett. Amint belépett, rögtön meg is látta a vörös, göndör hajú eladót, aki olyan pofát vágott, mint aki a nadrágjába piszkított. Valójában nem is járt messze a valóságtól, mert az eladó, aki történetesen a boltocska nevében szereplő Rolandok egyike volt, épp azon igyekezett, hogy visszatartsa a vizeletét, ugyanis a nemi szervére éppen egy 9 milliméteres Beretta csöve irányult, amit az a fickó tartott, akit Berta nem láthatott a cukorkás állvány takarásában.

 Bertának egyébként meggyőződése volt, hogy ez a Roland meg a másik, aki inkább az áruszállítást meg a bolt egyéb ügyeit szokta intézni, valójában buzibarátok, és olykor, gyér forgalmú langyos estéken zacsipacsizgatnak a raktár fűszerszagú félhomályában. Bertának ismét bevillant ez a gondolat, és előtörni készülő kuncogását próbálta visszafojtani, amikor észrevette, hogy mi a helyzet.

 Rögtön kapcsolt, hogy neki itt semmi keresnivalója, de ahhoz már késő volt, hogy sarkon forduljon. A Beretta csöve felváltva mutatott hol őrá, hol pedig a rőt hajú Roland kincstári ereklyéire. Bertának az is eszébe villant – mert hogy válsághelyzet ide vagy oda, neki folyton járt az agya -, hogy Roland cerkája valószínűleg mogyorónyi méretűre zsugorodott a félelemtől. Ez tisztán látható volt az arcán is. Petyhüdt, sápadt lángosra emlékeztető, szeplőkkel tarkított arcán fénylő verítékcseppek gördültek le. Pocsolyaszín szeme két félbevágott főtt tojásra emlékeztetve dülledt elő és a szája széle remegett.

 A rabló egy barnás bőrű latino fickó volt, hátrafordított baseball sapkával a fején. Kissé kancsal volt, ami már azért is zavaróan hatott, mert nem lehetett pontosan tudni, hogy hova néz. Az a tipikus külvárosi drogos csóringer, akinek a napi adagra kell a lóvé.

 – Kezeket fel, ribanc! – rikácsolta, és kezében kissé remegni látszott a fegyver. Berta látott már Berettát, az egyik expasija elvitte egy lőgyakorlatra. Ugyanez a típus volt, ahogy meg tudta ítélni, de mégis, valahogyan más. Ahogy pedig a srác kezében remegett – jó ha a tag megvolt hatvan kiló vasággyal együtt  –, az arról árulkodott, hogy pillekönnyű. Márpedig Berta amikor megfogta a lőgyakorlaton azt a stukkert, annak igen tekintélyes súlya volt. Csupa acél, egy kézzel csak a profik tudnak lőni vele, de még ők is keményen megtámasztják a másik kezükkel. Olyan, mint ha egy féltéglát kellene kitartani. Az ember válla begörcsöl tőle. Ez a macskajancsi meg fél kézzel tartja már ki tudja mióta, ráadásul vékonyabb a karja, mint Twiggy-é, a régmúlt idők cérnavékony modelljéé. Ugyanakkor nem éppen egy olcsó darab, feketén is szép summát kérnek érte. Miből telne egy ilyen csóró junkie-nak egy ilyen drága fegyverre? Lehet, hogy lopta, de az nem valószínű.

 Berta ilyen elemző típus volt. Folyamatosan járt az agya, rögtön megoldásokat keresett. Ezúttal pedig arra a következtetésre jutott, hogy a fegyver csak egy műanyag játékpisztoly, így nincsenek igazán veszélyben. Úgy gondolta, kockáztat, és feltartott kézzel bár, de közelebb lépett.

 – Haver, azt ugye tudod, hogy vesz a kamera? Én a helyedben szétlőném. – mondta és kacsintott.

 – Hol van? – kérdezte a rabló és idegesen kapkodta a fejét, mint egy veréb.

 – Ott ni! – mutatott az egyik sarokba Berta. – De már úgyis felvett egy csomó mindent, szóval eső után köpönyeg.

 – Milyen köpönyegről hadoválsz? – makogta a rabló idegesen, nyilvánvalóvá téve, hogy intellektusa még ahhoz is gyenge, hogy tisztában legyen az idiómákkal.

 – Mindegy, hagyjuk! – sóhajtott Berta és Rolandra nézett.

 – Add neki oda, amit kér, és hadd menjen mindenki a dolgára.

 A latino most Roland tökéről az arca felé mozdította fel a Berettának látszó tárgyat. Roland összehunyorította a szemét és görnyedten, vinnyogni kezdett.

 – Odaadnám, de üres a kassza! A társam már elvitte, épp zárni készülök. Három órája nem járt itt vevő. Vigyen amit akar, de pénz az itt nincs!

 – Akkor szétloccsantom a hülye fejed! Azt akarod, he? Nyisd ki azt a kibaszott kasszát!

 Roland kinyitotta. Csakugyan üres volt, csak némi apró csörrent meg a fakkokban.

 A rabló szörnyű pofákat vágott, látszott, hogy szenved, ráadásul a düh is majd’ szétvetette. Egyre gyorsabban váltogatta a célt. Berta, Roland, Berta, Roland, Berta… Aztán odaugrott a lány mellé és hirtelen a halántékához nyomta a fegyvert. Berta hideget érzett, pontosan olyan hideget, amilyen hideg egy acélcső. Basszus, ez nem műanyag! – villant át az agyán.

 – Akkor elmegyünk a ribanccal sétálni egy ATM-hez. Levesz nekem pénzt! Amennyit csak tud! Ugye, ribanc?!

 A srác szinte sikított. Ilyen közelről még bántóbb volt a hangja. Berta tudta, hogy egy ilyen kiszámíthatatlan ipsével ő nem fog többszáz métereket menni, ráadásul a kártyája sem volt nála. Villámgyorsan cselekedett. Ahogy azt egy filmen is látta. Bravúros mozdulattal kifordult a pisztolycső elől, s ugyanabban könyökkel keményen orrba vágta a rablót. Csont reccsent, vér fröccsent. Berta alig akarta elhinni, hogy ezt meg merte csinálni, azt pedig még kevésbé, hogy sikerült is. De nem állt le csodálkozni. Valami földöntúli erő szállta meg és késztette cselekvésre. Odébb taszította a srácot, aki felborult, ő pedig felkapta az acélból készült cukorkás állványt és lesújtott vele. Egyszer, kétszer, háromszor… nem számolta. Agyát elöntötte a bíbor köd. Roland úgy sikoltott, mint akit erőszakolnak. A fémállvány pedig fel-le járt Berta kezében és csattogott, csattogott, végül már csak cuppogott. A latin srác feje helyén csak egy csontszilánkokkal keveredett véres massza lett, agyveleje szanaszét a padlón a szétszóródott cukorkák között…

 Berta megállt, lihegett. Lassan tudatosult benne, hogy mit is tett, s ahogy tudata tisztult, meglátta a lába előtt mindössze néhány ujjnyira heverő pisztolyt. Megmozdította a lábát, belerúgott. A pisztoly tompa hangot adva csusszant a vériszamos padlón. Pont olyat, mint egy műanyag játékpisztoly. Mégegyszer belerúgott: kétségtelen, hogy műanyag. Játék. Berta elejtette a cukorkásállványt, ami viszont acélra valló hanggal zengve esett le.

 – Kurvaélet… – nyögte.

 

 – A kamera! – lihegte a még mindig rémült tekintetű Roland arcába. – Hol a videómagnó, ami veszi?

 Roland tekintete kissé kitisztult, hátrébb lépett a vérrel összefröcskölt lánytól.

 – Milyen videómagnó? Hol élsz te, a nyolcvanas években? Minden a vinyóra kerül. A raktárban, egy számítógépen. De… mit akarsz vele? Nagyon bedurvultál, de ez… ez akkor is jogos önvédelem volt! Le is lőhetett volna!

 Roland remegő ujjával a padlón fekvő srácra mutatott, legalábbis arra, ami maradt belőle. A feje helyén valami körülírhatatlan borzalom volt, az egyik lába pedig vadul rángatózott valami kósza idegtől. Aztán hirtelen tudatosult benne a látvány és agyát elárasztotta az a rezes, émelyítő vérszag, ami már töményen ült a kis bolt légterében. Elfordult a pulttól és a padlóra hányt.

 – Idefigyelj, te nagyonhülye! – sziszegte Berta. – A srácnál nem volt igazi fegyver! Gyakorlatilag fegyvertelen volt! Egy műanyag szarral hadonászott itt. Én meg kinyírtam itt egy fegyvertelen embert.

 – Nem, te nem csak kinyírtad. Péppé őrölted. – motyogta Roland elfúló hangon, a száját törölgetve. A boltban most már elviselhetetlen volt a szag, amit Roland okádéka emelt még durvább szintre. Berta és Roland úgy gondolták, ennél rosszabb már nem lehet a szag, amikor a padlón heverő hulla felől rottyanó hang hallatszott.

 – Ez… ez… most be… – motyogott rémülten Roland.

 – Igen, Beszart. A hullák beszarnak, nem tudtad? Mivel nem élnek, elernyed a záróizmuk.

 Roland megint hányt. Berta nem is értette, hogy ő miért nem. Keze-lába remegett. Körbehordozta a tekintetét a boltban, és megállapodott egy akkurátusan felhalmozott konzerv halmon.

 – A kurokica. Az a kibaszott kukorica…

 Roland egy papírtörlővel törölgette lángosszerű arcát. Kissé közelebb ment a földön heverő fegyverhez.

 – Műanyag? De nekem teljesen igazinak tűnt.

 – Egy pillanatra nekem is, amikor a fejemhez nyomta. Éppen ezért tettem azt, amit. De nagyon elragadott a hév.

 – Az nem kifejezés. De most mi legyen? Hívnom kell a zsarukat.

 – Csak azt ne! Mivel magyarázom meg ezt itt? Nem hogy kinyírtam, de ledaráltam csórikámat! A legjobb esetben is diliházban vagy valamilyen zárt intézményben végzem. Főleg, ha a zsaruk visszanézik a felvételt.

 – De… de ezzel itt mit lehet kezdeni? Szólni kell nekik, kötelesség. Én… én semmit sem csináltam, teljesen ártatlan vagyok. És a boltunkban most itt egy hulla meg ez a szag… Istenem!

 Roland a mobiljáért nyúlt. Berta tiltakozón felemelte a kezét. Vértől volt iszamos. Mint ha épp most most vágott volna le egy disznót.

 – Ne! Kérlek! Töröljük azt a kurva videót! Én meg eltűnök, azt mondod, hogy valaki más volt itt. Kérlek, hagyj ki ebből! Töröljük a…

 – A… azt nem… nem lehet! – dadogta Roland és kioldotta a képernyőzárat a telefonján. Ám a keze remegett, ideges volt és elejtette a mobilt, ami csattanva esett a padlóra, majdnem egy vértócsába. Lehajolt, hogy felvegye, de felegyenesedni már nem tudott, mert valami iszonyatosat csattant a tarkóján, ő pedig hasra esett. Keze belecsusszant a latino vérébe. Szeme előtt villódzó karikák táncoltak, megpróbált felállni, de a Berta által lesújtó állvány ismét a padlóra küldte.

 Kiabálni kezdett, ami rekedt sikoltozásra sikeredett. Alkatához képest jól bírta az ütéseket, de a sokadik után már nem jött ki hang a száján. Berta kezében a fémállvány úgy járt le-föl, mint a gőzkalapács.

 

 

 A fájlhoz nem tudott hozzáférni, a raktárban lévő gép jelszót kért. Régi darab volt, kimondottan csak arra lett odatéve, hogy rögzítse az eladótérben történő dolgokat, s két hét után törölje is azokat, tárhelyet biztosítva az új felvételeknek. Teljesen automatikusan működött. Berta nem volt egy komputerzseni, de azt ellenőrizni tudta, hogy az eldugott gép nem csatlakozik semmilyen hálózathoz vagy az internethez. Viszont a fájlokat így nem tudta törölni.

 Nem sokat teketóriázott, szétszedte a gépet és kiszedte belőle a merevlemezeket. Sok idejébe került, míg eltüntette a saját nyomait. A borzalmat maga mögött hagyva szállt vissza a Geo-ba, de még mielőtt beindította volna, egy Ford Transit Connect kisteher kanyarodott be mellé a bolt előtti kis parkolóba. Az oldalán „Roland és Roland” felirat virított, s Berta rögtön tudta, hogy a másik Roland érkezett meg. Azt is látta, hogy a tag észreveszi őt és mosolyogva átinteget. Szimpatikus fickó. Amikor kiszállt, Berta azt is rögtön levette izmos, férfias alkatáról, hogy ő játssza, vagyis már csak játszotta a férfiszerepet a vörös hajúval közös kapcsolatukban. Egy pillanatra megsajnálta, mert valóban szimpatikus volt. Az a fajta jó pasi, akit a nők nagyon sajnálnak, hogy meleg, mert nekik kellene. Nem is érette, mit evett azon a szerencsétlen vöröskén. Ám a sajnálaton túl első sorban önmagára kellett gondolnia, ezért hát nem indította be a Geo-t, hanem kiszállt, és széles mosollyal az arcán elindult a férfi felé. Örült, hogy a múltkor a kocsiban hagyta azt a váltás ruhát, ami most rajta volt, hiszen nagyon furcsán vette volna ki magát, ha a véres göncökben közeledne.

 – Helló! Csak nem a másik Roland? – kérdezte a legszebb hangján. Bár a pasas nyilvánvalóan meleg volt, de stílusával azonnal megnyerte.

 – De bizony! Látom, késve jött, Roli már bezárt, így nem kapott, amit akart. Nagyon sajnálom…

 A pasasnak még a hangja is kellemes volt.

 – Ó, igazán sajnálom, nem vagyok én ilyen tolakodó, de a barátját nem tudtam rávenni, hogy adjon egy kis tejet. Nagyon szigorúan tartja magát a rendhez. Ha esetleg megtenné, hogy beszél vele, és adna egy dobozzal, igazán hálás volnék. A dupláját is kifizetem. Tudja, a kisfiamnak hasgörcsei vannak, és ilyenkor csak a tej szokott segíteni rajta.

 – Roland nem adott? Pedig nála segítőkészebb srácot nem ismerek. Ejnye, Roli, hát kőből van a szíved?

 Berta felkacagott. Maga sem gondolta volna, hogy a szükség ilyen jó színésznővé varázsolja.

 – Jaj, ne bántsa szegényt! Valójában nagyon kedvesen utasított el, és megértem, hogy…

 – Jöjjön, bemegyünk, és adok tejet, amennyit csak akar. De ne terjessze el ezt, kérem, nem szeretnénk, ha ennek híre menne és rendszert csinálnának belőle az emberek. Ugye, érti…

 – Tökéletesen! A hálám örökké üldözni fogja!

 A férfi szélesen elmosolyodott.

 – Arra igazán nincs semmi szükség! Emberek vagyunk. De inkább ne a bejáraton menjünk, hanem hátul. Adja ide a pénzt, kiadom amit kér. Nem szeretném, ha valami erre járó meglátná, és azt gondolná, nyitva vagyunk. Akkor soha nem érünk haza.

 – Remek ötlet, én is ezt akartam javasolni! – mondta Berta és megindult a férfi után. Nézte magas, széles vállú alakját, a fenekét. Most aztán tényleg nagyon sajnálta, rettenetesen. De hát meglátta. Az a rohadt kukorica. Minden az miatt történt…

Tyll Forest: 206

 

Tulajdonképpen semmi érdekes nem volt a fickóban, kivéve talán a robusztus testalkatát. Amikor megláttam, épp a pultot támasztotta abban a külvárosi kricsmiben, ahol a betérő vendégek többségének az IQ-ja kb. a fele a vérnyomásuknak. Mivel ezek a népek általában csak olcsó sörön éltek, így ez a szám nem volt túl magas. Nem akarok nagyképűnek tűnni, hiszen én sem vagyok épp egy észlény, ahogy a tag sem tűnt annak első blikkre. A Frosty nem éppen az értelmiségiek gyülekezőhelye volt.

 Ő is sört ivott éppen, s minden korty után olyan pofát vágott, mint akit szájba hánytak. Aki ismeri annak a kricsminek a sörét, az ezt tökéletesen megérti. Valójában ez egyfajta perverzió lehet, hogy mégis olyan sokan isszák, no meg az alkoholizmusnak az igénytelenebb verziója. Mert ugye máshogyan alkoholista a csóringer segédmunkás, és megint másképp az orvos, aki a hivatásával járó feszkót egy jobb bárban vezeti le valami menő whiskyvel vagy konyakkal a kezében, miközben háttérzeneként kellemes jazz-sztenderdek szólnak, nem pedig a külvárosi alkeszek károgás-szerű beszélgetése, röhögcsélése, amit a legjobb indulattal sem lehet intelligens társalgásnak nevezni. Végül is mindkettőnek a mája bánja, plusz egyéb szervei. No, de mindegy, nem is erről akartam írni.

 Szóval ő is itta a borzalmas sört, amit a törzsközönség frappánsan csak „magzatvíz”-ként emlegetett, utalva annak zavarosságára és langyosságára. Mivel nem volt más dolgom, és mivel a többieket már gyakran láttam itt, őt viszont most először, figyelni kezdtem. Észrevettem, hogy amikor letette a pultra a korsóját, megnézett valakit találomra, aztán, mindig belefirkantott valamit az előtte heverő noteszba. Valamit hümmögött is hozzá, aztán visszatért a söréhez.

 Gondoltam, nem követek el semmi zavarót, ha odamerészkedek, és beszédbe elegyedek vele. Csak amikor közelebb mentem, akkor tudatosult bennem, hogy a fickó legalább két méter és megvan vagy százötven kiló. Ez egy ilyen helyen persze nem sokat jelent egy alkalmi kocsmai bunyó során, ugyanis ha kitör a gebasz, errefelé nem úriemberek módjára harcolnak, nem válogatnak az eszközökben. De ez a fickó valahogy más volt, mint a többiek, nem csak a testalkatát illetően. Közelebbről már észre lehetett venni azt a csillogást a szemében, ami a tanultabb emberek szemében van. Erre a csillogásra nem vont opálos hártyát az elfogyasztott alkohol, mint a vendégeknél általában.

 Bár görnyedten állt a pult mellett, még így is egy jó fejjel magasabb volt nálam. Jöttömre sem húzta ki magát, ahogy hasonló helyzetben szokták, csak rám emelte a tekintetét, s a szürke szempár úgy mért végig, mint egy beléptető szkenner valami fontos helyen. Rögtön bele is firkantott valamit ismét a noteszbe a szokásos hümmögés kíséretében.

 – Bocs, hogy zavarok, csak látom, hogy valamit irkál. Esetleg valami ellenőr vagy italkritikus? Vagy talán író?

 Elvigyorodott. Szeme körül nevetőráncok erdeje jelent meg, ami remekül passzolt ritka, őszes hajához. Amikor megszólalt, a hangja olyan öblösen szólt, mint ha egy üres tartályból szólna.

 – Nem gondolnám, hogy italkritikusok ilyen helyekre járnának. Na, az írók már annál inkább!

 – Ezek szerint író? Eltaláltam?

 Megcsóválta busa fejét. Lassan, nagyon lassan. Volt ebben a mozdulatban valami nyugtalanító.

 – Tudom, hogy pofátlanság, de megkérdezhetem, mit ír a noteszbe? Látom, rólam is írt valamit. Ha nem író, akkor esetleg valami tanulmányt folytat?

 Belekortyolt ismét a sörébe, amivel a korsó ki is ürült. Először azt vártam, hogy megereszt egy böfögést, de nem tette. Ehelyett összehajtotta a noteszt és a belső zsebébe csúsztatta. Kiegyenesedett, amitől úgy éreztem, mint ha egy torony nőtt volna ki előttem a padlóból.

 – Úgy is mondhatnánk, igen. Egyfajta tanulmány. A hobbimhoz. Kíváncsi esetleg arra is, hogy mi az?

 Nem tagadom, kíváncsi voltam. Az az igazság, hogy jobb napokat is láttam, és én sem voltam mindig ilyen külvárosi krimók törzsvendége. Üdítő színfolt volt egy ilyen különös ember feltűnése.

 – Nos, kíváncsi vagyok. Persze, csak ha nem sértem meg vele. Elvégre a maga dolga, hogy miket irkál abba a noteszbe. Csak tudja, nem minden nap lát az ember ezen a helyen egy olyan fickót, aki ír valamit.

 Felnevetett. Elővette a noteszt és lendületes mozdulattal odaadta nekem. Vonakodtam elvenni, aztán mégiscsak győzött a kíváncsiságom.

 – Biztos? – kérdeztem felpillantva rá, mintegy engedélyt kérve, hogy kinyithassam.

 – Ha nem volna az, nem adtam volna a kezébe. Nosza! Lessen bele nyugodtan!

 Kinyitottam. A sárgás lapokon számok voltak felsorakoztatva listaszerűen. A számok mellett idegen szavak, valószínűleg latinul, amit nem értettem. Pontosan kétszázhatig tartott a listaszám, kétszázhat, s minden szó mellett egy pipa. A lista összes eleme ki volt pipálva.

 – Bolond legyek, ha értem – mondtam mosolyogva, és visszaadtam a noteszt. A fickó visszatette a zsebébe, majd öblös hangján megszólalt.

 – Nem is kell, hogy értse. Ez csak az én hobbim. Fura hobbi, de hát mi emberek elég fura lények vagyunk.

 – Azt meg kell hagyni – motyogtam, majd kissé félénken megkérdeztem: – Ugye, ezek ott latinul vannak?

 – Igen. Csodálatos nyelv. Az orvoslásban és az anatómiában a mai napig használatos.

 Valahogy olyan furcsa volt a mosolya. Arra emlékeztetett, mint amikor egy rajzfilm-béli macska rámosolyog a rajzfilm-béli egérre. Végigfutott a hideg a hátamon.

 – Érdekes hobbi, az biztos! Latin szavakat irkálni egy noteszbe. – A homlokomra csaptam. – Ááá! De ostoba vagyok! Ezek szerint maga latinul tanul, és ez itt egy amolyan szótárfüzet-féle! Eltaláltam?

 A macskavigyor még szélesebb lett, s újfent az a lassú fejcsóválás társult mellé, amitől ismét a hideg futkosott a hátamon.

 – Neeeem-neeeem! Nem szótárfüzet. No, és ez a hobbi azért annál több, mint firkálgatni egy noteszbe. De úgyis megtudja mindjárt, barátom. Mindjárt…

 Megindult a kijárat felé, útközben megveregette a vállam. Hatalmas testét elnyelte a kinti éjszaka. Intettem a csaposnak, hogy adjon valami erősebbet a langyos sörnél. Ő ki is töltötte nekem a kommersz whisky-t és odalökte elém. Kezembe vettem és néztem, ahogy az alkohol megformálja tipikus csíkjait az üvegpohár falán. Mire azonban a számhoz emeltem a poharat, egyszeriben elment a villany és a krimóban töksötét lett. Az emberek káromkodni meg ordibálni kezdtek, én pedig a hangzavaron túl hallottam, ahogy az ajtó kivágódik. Arra fordítottam a tekintetem és a kintről beszűrődő halovány utcai lámpák fényében megláttam az imént távozott fickó hatalmas sziluettjét. Azt is láttam, hogy valami van a kezében, amin megcsillant az utcai lámpa fénye. Bár csak filmeken láttam ilyet, de felismertem, hogy egy machete, méghozzá jókora. Valami gáz is terjengett a levegőben és a kiabálás is elhalkult, hörgésbe fulladt. Megpróbáltam a sötétben kóválygó és a padlón fetrengő embereken keresztül a kijárat felé vonszolni magam, de tagjaim egyre nehezebbek lettek s végül belesüppedtem a kábulat feneketlen gödrébe. Halványan rémlik egy nagy arc, amin megcsillan egy éjjellátó készülék optikája. Utána már csak a reccsenésekre és a fájdalomra emlékszem…

 Az otthon, ahol élek nem egy luxusszálló, de a magamfajtának megteszi. Főleg, hogy gondjaim vannak a táplálkozással, amit önmagam nehezen tudnék megoldani. Egy csövön keresztül etetnek, itatnak, és az a helyzet, hogy nem vagyok egy szívderítő látvány. Viszont én még élve megúsztam.

 Persze, többen is élve maradtak, hiszen bizonyos csontok nélkül még életképes a szervezet, de akinek például a koponyacsontja hiányzik, annak nincs szerencséje. Elég sokáig cikkeztek az esetről, újságírók meg kíváncsiskodók járták a környéket, amire azelőtt a kutya sem volt kíváncsi. „A Frosty Mészárlás”. Így nevezték el az esetet a kocsma nevéről. Valami elmebeteg banda betört oda és a kocsma teljes közönségét elkábította és megcsonkította. Kiből ezt, kiből azt szedtek ki. Csontokat. Állítólag úgy nézett ki a hely, mint egy mászárszék, csak sokkal durvábban. Az emberek a mai napig nem tudtak napirendre térni az eset fölött, mivel hogy a tettesek még mindig szabadlábon vannak. Persze én tudom, hogy csak egy tettes volt. Ahogy azt is tudom, hogy mi a hobbija a rohadéknak.

 A rehabos dokival elég sokat beszélgettünk. Na jó, az hogy beszélgettünk, túlzás, hiszen én már nem tudok beszélni. De egy táblára írva azért egész jól tudok kommunikálni. Na, szóval a doki elmondta, hogy amiben én jelenleg hiányt szenvedek, az az állkapocscsont, latinul „mandibula”. Rögtön ismerősen csengett, amint kimondta. Ott volt a noteszben, a listán, arra is emlékszem, hogy legutoljára azt pipálta ki a manus. Továbbá azt is elmondta, hogy a felnőtt emberi csontváz kettőszázhat csontból áll.