BERTA ÉS A BERETTA

 Tyll Forest

BERTA ÉS A BERETTA

 Az egész azzal a hülye konzervvel kezdődött. Ha Berta tudta volna, hogy mi kerekedik ki belőle, inkább némán tűrte volna az éhséget, mert hogy még csak kenyér sem volt otthon. Berta viszont éhes volt és valami rejtélyes oknál fogva – ki tudja, miért, hiszen a nőknél az ilyesmi általában kiszámíthatatlan – éppen a konzerv kukoricát kívánta. Kívánhatott volna egy hamburgert vagy egy sajtos pizzát, amit házhoz szállítanak akár éjszaka is, de nem, ő kimondottan arra a feltépős konzerv kukoricára vágyott, amivel tele vannak az élelmiszerüzletek.

 Berta meglehetősen lusta volt, de ezúttal kukorica utáni vágya felülkerekedett lustaságán, és nekiindult a késő estének, ami már inkább éjszakába hajlott, hogy a három sarokra lévő kisboltban beszerezze az áhított élelmiszert. A környéken ez volt ez egyetlen üzlet, ami késő estig nyitva tartott, s csak tizenegy órakor húzta le a tulaj a rolót. Tizenegyig még volt fél órája, amennyi idő bőségesen elegendő, hogy még a kiszemelt TV műsorra haza is érjen. Ám ahogy említettem, Berta lusta volt, így esze ágában sem volt a háromsaroknyi utat gyalogosan megtenni, szóval kocsiba ült.

 A motor még csak el sem kezdett felmelegedni, amikor Berta recsegve behúzta a vénséges Geo kézifékjét a „Roland és Roland” vegyesbolt előtt és kikászálódott közel száznyolcvan centis termetével a mélyen fekvő ülésből.

 „Jó volna nekem is egy SUV, amit emberi léptékre szabtak, nem ez a hobbit járgány!” – morogta, mialatt a kivilágított ajtó felé igyekezett. Amint belépett, rögtön meg is látta a vörös, göndör hajú eladót, aki olyan pofát vágott, mint aki a nadrágjába piszkított. Valójában nem is járt messze a valóságtól, mert az eladó, aki történetesen a boltocska nevében szereplő Rolandok egyike volt, épp azon igyekezett, hogy visszatartsa a vizeletét, ugyanis a nemi szervére éppen egy 9 milliméteres Beretta csöve irányult, amit az a fickó tartott, akit Berta nem láthatott a cukorkás állvány takarásában.

 Bertának egyébként meggyőződése volt, hogy ez a Roland meg a másik, aki inkább az áruszállítást meg a bolt egyéb ügyeit szokta intézni, valójában buzibarátok, és olykor, gyér forgalmú langyos estéken zacsipacsizgatnak a raktár fűszerszagú félhomályában. Bertának ismét bevillant ez a gondolat, és előtörni készülő kuncogását próbálta visszafojtani, amikor észrevette, hogy mi a helyzet.

 Rögtön kapcsolt, hogy neki itt semmi keresnivalója, de ahhoz már késő volt, hogy sarkon forduljon. A Beretta csöve felváltva mutatott hol őrá, hol pedig a rőt hajú Roland kincstári ereklyéire. Bertának az is eszébe villant – mert hogy válsághelyzet ide vagy oda, neki folyton járt az agya -, hogy Roland cerkája valószínűleg mogyorónyi méretűre zsugorodott a félelemtől. Ez tisztán látható volt az arcán is. Petyhüdt, sápadt lángosra emlékeztető, szeplőkkel tarkított arcán fénylő verítékcseppek gördültek le. Pocsolyaszín szeme két félbevágott főtt tojásra emlékeztetve dülledt elő és a szája széle remegett.

 A rabló egy barnás bőrű latino fickó volt, hátrafordított baseball sapkával a fején. Kissé kancsal volt, ami már azért is zavaróan hatott, mert nem lehetett pontosan tudni, hogy hova néz. Az a tipikus külvárosi drogos csóringer, akinek a napi adagra kell a lóvé.

 – Kezeket fel, ribanc! – rikácsolta, és kezében kissé remegni látszott a fegyver. Berta látott már Berettát, az egyik expasija elvitte egy lőgyakorlatra. Ugyanez a típus volt, ahogy meg tudta ítélni, de mégis, valahogyan más. Ahogy pedig a srác kezében remegett – jó ha a tag megvolt hatvan kiló vasággyal együtt  –, az arról árulkodott, hogy pillekönnyű. Márpedig Berta amikor megfogta a lőgyakorlaton azt a stukkert, annak igen tekintélyes súlya volt. Csupa acél, egy kézzel csak a profik tudnak lőni vele, de még ők is keményen megtámasztják a másik kezükkel. Olyan, mint ha egy féltéglát kellene kitartani. Az ember válla begörcsöl tőle. Ez a macskajancsi meg fél kézzel tartja már ki tudja mióta, ráadásul vékonyabb a karja, mint Twiggy-é, a régmúlt idők cérnavékony modelljéé. Ugyanakkor nem éppen egy olcsó darab, feketén is szép summát kérnek érte. Miből telne egy ilyen csóró junkie-nak egy ilyen drága fegyverre? Lehet, hogy lopta, de az nem valószínű.

 Berta ilyen elemző típus volt. Folyamatosan járt az agya, rögtön megoldásokat keresett. Ezúttal pedig arra a következtetésre jutott, hogy a fegyver csak egy műanyag játékpisztoly, így nincsenek igazán veszélyben. Úgy gondolta, kockáztat, és feltartott kézzel bár, de közelebb lépett.

 – Haver, azt ugye tudod, hogy vesz a kamera? Én a helyedben szétlőném. – mondta és kacsintott.

 – Hol van? – kérdezte a rabló és idegesen kapkodta a fejét, mint egy veréb.

 – Ott ni! – mutatott az egyik sarokba Berta. – De már úgyis felvett egy csomó mindent, szóval eső után köpönyeg.

 – Milyen köpönyegről hadoválsz? – makogta a rabló idegesen, nyilvánvalóvá téve, hogy intellektusa még ahhoz is gyenge, hogy tisztában legyen az idiómákkal.

 – Mindegy, hagyjuk! – sóhajtott Berta és Rolandra nézett.

 – Add neki oda, amit kér, és hadd menjen mindenki a dolgára.

 A latino most Roland tökéről az arca felé mozdította fel a Berettának látszó tárgyat. Roland összehunyorította a szemét és görnyedten, vinnyogni kezdett.

 – Odaadnám, de üres a kassza! A társam már elvitte, épp zárni készülök. Három órája nem járt itt vevő. Vigyen amit akar, de pénz az itt nincs!

 – Akkor szétloccsantom a hülye fejed! Azt akarod, he? Nyisd ki azt a kibaszott kasszát!

 Roland kinyitotta. Csakugyan üres volt, csak némi apró csörrent meg a fakkokban.

 A rabló szörnyű pofákat vágott, látszott, hogy szenved, ráadásul a düh is majd’ szétvetette. Egyre gyorsabban váltogatta a célt. Berta, Roland, Berta, Roland, Berta… Aztán odaugrott a lány mellé és hirtelen a halántékához nyomta a fegyvert. Berta hideget érzett, pontosan olyan hideget, amilyen hideg egy acélcső. Basszus, ez nem műanyag! – villant át az agyán.

 – Akkor elmegyünk a ribanccal sétálni egy ATM-hez. Levesz nekem pénzt! Amennyit csak tud! Ugye, ribanc?!

 A srác szinte sikított. Ilyen közelről még bántóbb volt a hangja. Berta tudta, hogy egy ilyen kiszámíthatatlan ipsével ő nem fog többszáz métereket menni, ráadásul a kártyája sem volt nála. Villámgyorsan cselekedett. Ahogy azt egy filmen is látta. Bravúros mozdulattal kifordult a pisztolycső elől, s ugyanabban könyökkel keményen orrba vágta a rablót. Csont reccsent, vér fröccsent. Berta alig akarta elhinni, hogy ezt meg merte csinálni, azt pedig még kevésbé, hogy sikerült is. De nem állt le csodálkozni. Valami földöntúli erő szállta meg és késztette cselekvésre. Odébb taszította a srácot, aki felborult, ő pedig felkapta az acélból készült cukorkás állványt és lesújtott vele. Egyszer, kétszer, háromszor… nem számolta. Agyát elöntötte a bíbor köd. Roland úgy sikoltott, mint akit erőszakolnak. A fémállvány pedig fel-le járt Berta kezében és csattogott, csattogott, végül már csak cuppogott. A latin srác feje helyén csak egy csontszilánkokkal keveredett véres massza lett, agyveleje szanaszét a padlón a szétszóródott cukorkák között…

 Berta megállt, lihegett. Lassan tudatosult benne, hogy mit is tett, s ahogy tudata tisztult, meglátta a lába előtt mindössze néhány ujjnyira heverő pisztolyt. Megmozdította a lábát, belerúgott. A pisztoly tompa hangot adva csusszant a vériszamos padlón. Pont olyat, mint egy műanyag játékpisztoly. Mégegyszer belerúgott: kétségtelen, hogy műanyag. Játék. Berta elejtette a cukorkásállványt, ami viszont acélra valló hanggal zengve esett le.

 – Kurvaélet… – nyögte.

 

 – A kamera! – lihegte a még mindig rémült tekintetű Roland arcába. – Hol a videómagnó, ami veszi?

 Roland tekintete kissé kitisztult, hátrébb lépett a vérrel összefröcskölt lánytól.

 – Milyen videómagnó? Hol élsz te, a nyolcvanas években? Minden a vinyóra kerül. A raktárban, egy számítógépen. De… mit akarsz vele? Nagyon bedurvultál, de ez… ez akkor is jogos önvédelem volt! Le is lőhetett volna!

 Roland remegő ujjával a padlón fekvő srácra mutatott, legalábbis arra, ami maradt belőle. A feje helyén valami körülírhatatlan borzalom volt, az egyik lába pedig vadul rángatózott valami kósza idegtől. Aztán hirtelen tudatosult benne a látvány és agyát elárasztotta az a rezes, émelyítő vérszag, ami már töményen ült a kis bolt légterében. Elfordult a pulttól és a padlóra hányt.

 – Idefigyelj, te nagyonhülye! – sziszegte Berta. – A srácnál nem volt igazi fegyver! Gyakorlatilag fegyvertelen volt! Egy műanyag szarral hadonászott itt. Én meg kinyírtam itt egy fegyvertelen embert.

 – Nem, te nem csak kinyírtad. Péppé őrölted. – motyogta Roland elfúló hangon, a száját törölgetve. A boltban most már elviselhetetlen volt a szag, amit Roland okádéka emelt még durvább szintre. Berta és Roland úgy gondolták, ennél rosszabb már nem lehet a szag, amikor a padlón heverő hulla felől rottyanó hang hallatszott.

 – Ez… ez… most be… – motyogott rémülten Roland.

 – Igen, Beszart. A hullák beszarnak, nem tudtad? Mivel nem élnek, elernyed a záróizmuk.

 Roland megint hányt. Berta nem is értette, hogy ő miért nem. Keze-lába remegett. Körbehordozta a tekintetét a boltban, és megállapodott egy akkurátusan felhalmozott konzerv halmon.

 – A kurokica. Az a kibaszott kukorica…

 Roland egy papírtörlővel törölgette lángosszerű arcát. Kissé közelebb ment a földön heverő fegyverhez.

 – Műanyag? De nekem teljesen igazinak tűnt.

 – Egy pillanatra nekem is, amikor a fejemhez nyomta. Éppen ezért tettem azt, amit. De nagyon elragadott a hév.

 – Az nem kifejezés. De most mi legyen? Hívnom kell a zsarukat.

 – Csak azt ne! Mivel magyarázom meg ezt itt? Nem hogy kinyírtam, de ledaráltam csórikámat! A legjobb esetben is diliházban vagy valamilyen zárt intézményben végzem. Főleg, ha a zsaruk visszanézik a felvételt.

 – De… de ezzel itt mit lehet kezdeni? Szólni kell nekik, kötelesség. Én… én semmit sem csináltam, teljesen ártatlan vagyok. És a boltunkban most itt egy hulla meg ez a szag… Istenem!

 Roland a mobiljáért nyúlt. Berta tiltakozón felemelte a kezét. Vértől volt iszamos. Mint ha épp most most vágott volna le egy disznót.

 – Ne! Kérlek! Töröljük azt a kurva videót! Én meg eltűnök, azt mondod, hogy valaki más volt itt. Kérlek, hagyj ki ebből! Töröljük a…

 – A… azt nem… nem lehet! – dadogta Roland és kioldotta a képernyőzárat a telefonján. Ám a keze remegett, ideges volt és elejtette a mobilt, ami csattanva esett a padlóra, majdnem egy vértócsába. Lehajolt, hogy felvegye, de felegyenesedni már nem tudott, mert valami iszonyatosat csattant a tarkóján, ő pedig hasra esett. Keze belecsusszant a latino vérébe. Szeme előtt villódzó karikák táncoltak, megpróbált felállni, de a Berta által lesújtó állvány ismét a padlóra küldte.

 Kiabálni kezdett, ami rekedt sikoltozásra sikeredett. Alkatához képest jól bírta az ütéseket, de a sokadik után már nem jött ki hang a száján. Berta kezében a fémállvány úgy járt le-föl, mint a gőzkalapács.

 

 

 A fájlhoz nem tudott hozzáférni, a raktárban lévő gép jelszót kért. Régi darab volt, kimondottan csak arra lett odatéve, hogy rögzítse az eladótérben történő dolgokat, s két hét után törölje is azokat, tárhelyet biztosítva az új felvételeknek. Teljesen automatikusan működött. Berta nem volt egy komputerzseni, de azt ellenőrizni tudta, hogy az eldugott gép nem csatlakozik semmilyen hálózathoz vagy az internethez. Viszont a fájlokat így nem tudta törölni.

 Nem sokat teketóriázott, szétszedte a gépet és kiszedte belőle a merevlemezeket. Sok idejébe került, míg eltüntette a saját nyomait. A borzalmat maga mögött hagyva szállt vissza a Geo-ba, de még mielőtt beindította volna, egy Ford Transit Connect kisteher kanyarodott be mellé a bolt előtti kis parkolóba. Az oldalán „Roland és Roland” felirat virított, s Berta rögtön tudta, hogy a másik Roland érkezett meg. Azt is látta, hogy a tag észreveszi őt és mosolyogva átinteget. Szimpatikus fickó. Amikor kiszállt, Berta azt is rögtön levette izmos, férfias alkatáról, hogy ő játssza, vagyis már csak játszotta a férfiszerepet a vörös hajúval közös kapcsolatukban. Egy pillanatra megsajnálta, mert valóban szimpatikus volt. Az a fajta jó pasi, akit a nők nagyon sajnálnak, hogy meleg, mert nekik kellene. Nem is érette, mit evett azon a szerencsétlen vöröskén. Ám a sajnálaton túl első sorban önmagára kellett gondolnia, ezért hát nem indította be a Geo-t, hanem kiszállt, és széles mosollyal az arcán elindult a férfi felé. Örült, hogy a múltkor a kocsiban hagyta azt a váltás ruhát, ami most rajta volt, hiszen nagyon furcsán vette volna ki magát, ha a véres göncökben közeledne.

 – Helló! Csak nem a másik Roland? – kérdezte a legszebb hangján. Bár a pasas nyilvánvalóan meleg volt, de stílusával azonnal megnyerte.

 – De bizony! Látom, késve jött, Roli már bezárt, így nem kapott, amit akart. Nagyon sajnálom…

 A pasasnak még a hangja is kellemes volt.

 – Ó, igazán sajnálom, nem vagyok én ilyen tolakodó, de a barátját nem tudtam rávenni, hogy adjon egy kis tejet. Nagyon szigorúan tartja magát a rendhez. Ha esetleg megtenné, hogy beszél vele, és adna egy dobozzal, igazán hálás volnék. A dupláját is kifizetem. Tudja, a kisfiamnak hasgörcsei vannak, és ilyenkor csak a tej szokott segíteni rajta.

 – Roland nem adott? Pedig nála segítőkészebb srácot nem ismerek. Ejnye, Roli, hát kőből van a szíved?

 Berta felkacagott. Maga sem gondolta volna, hogy a szükség ilyen jó színésznővé varázsolja.

 – Jaj, ne bántsa szegényt! Valójában nagyon kedvesen utasított el, és megértem, hogy…

 – Jöjjön, bemegyünk, és adok tejet, amennyit csak akar. De ne terjessze el ezt, kérem, nem szeretnénk, ha ennek híre menne és rendszert csinálnának belőle az emberek. Ugye, érti…

 – Tökéletesen! A hálám örökké üldözni fogja!

 A férfi szélesen elmosolyodott.

 – Arra igazán nincs semmi szükség! Emberek vagyunk. De inkább ne a bejáraton menjünk, hanem hátul. Adja ide a pénzt, kiadom amit kér. Nem szeretném, ha valami erre járó meglátná, és azt gondolná, nyitva vagyunk. Akkor soha nem érünk haza.

 – Remek ötlet, én is ezt akartam javasolni! – mondta Berta és megindult a férfi után. Nézte magas, széles vállú alakját, a fenekét. Most aztán tényleg nagyon sajnálta, rettenetesen. De hát meglátta. Az a rohadt kukorica. Minden az miatt történt…

Tyll Forest: 206

 

Tulajdonképpen semmi érdekes nem volt a fickóban, kivéve talán a robusztus testalkatát. Amikor megláttam, épp a pultot támasztotta abban a külvárosi kricsmiben, ahol a betérő vendégek többségének az IQ-ja kb. a fele a vérnyomásuknak. Mivel ezek a népek általában csak olcsó sörön éltek, így ez a szám nem volt túl magas. Nem akarok nagyképűnek tűnni, hiszen én sem vagyok épp egy észlény, ahogy a tag sem tűnt annak első blikkre. A Frosty nem éppen az értelmiségiek gyülekezőhelye volt.

 Ő is sört ivott éppen, s minden korty után olyan pofát vágott, mint akit szájba hánytak. Aki ismeri annak a kricsminek a sörét, az ezt tökéletesen megérti. Valójában ez egyfajta perverzió lehet, hogy mégis olyan sokan isszák, no meg az alkoholizmusnak az igénytelenebb verziója. Mert ugye máshogyan alkoholista a csóringer segédmunkás, és megint másképp az orvos, aki a hivatásával járó feszkót egy jobb bárban vezeti le valami menő whiskyvel vagy konyakkal a kezében, miközben háttérzeneként kellemes jazz-sztenderdek szólnak, nem pedig a külvárosi alkeszek károgás-szerű beszélgetése, röhögcsélése, amit a legjobb indulattal sem lehet intelligens társalgásnak nevezni. Végül is mindkettőnek a mája bánja, plusz egyéb szervei. No, de mindegy, nem is erről akartam írni.

 Szóval ő is itta a borzalmas sört, amit a törzsközönség frappánsan csak „magzatvíz”-ként emlegetett, utalva annak zavarosságára és langyosságára. Mivel nem volt más dolgom, és mivel a többieket már gyakran láttam itt, őt viszont most először, figyelni kezdtem. Észrevettem, hogy amikor letette a pultra a korsóját, megnézett valakit találomra, aztán, mindig belefirkantott valamit az előtte heverő noteszba. Valamit hümmögött is hozzá, aztán visszatért a söréhez.

 Gondoltam, nem követek el semmi zavarót, ha odamerészkedek, és beszédbe elegyedek vele. Csak amikor közelebb mentem, akkor tudatosult bennem, hogy a fickó legalább két méter és megvan vagy százötven kiló. Ez egy ilyen helyen persze nem sokat jelent egy alkalmi kocsmai bunyó során, ugyanis ha kitör a gebasz, errefelé nem úriemberek módjára harcolnak, nem válogatnak az eszközökben. De ez a fickó valahogy más volt, mint a többiek, nem csak a testalkatát illetően. Közelebbről már észre lehetett venni azt a csillogást a szemében, ami a tanultabb emberek szemében van. Erre a csillogásra nem vont opálos hártyát az elfogyasztott alkohol, mint a vendégeknél általában.

 Bár görnyedten állt a pult mellett, még így is egy jó fejjel magasabb volt nálam. Jöttömre sem húzta ki magát, ahogy hasonló helyzetben szokták, csak rám emelte a tekintetét, s a szürke szempár úgy mért végig, mint egy beléptető szkenner valami fontos helyen. Rögtön bele is firkantott valamit ismét a noteszbe a szokásos hümmögés kíséretében.

 – Bocs, hogy zavarok, csak látom, hogy valamit irkál. Esetleg valami ellenőr vagy italkritikus? Vagy talán író?

 Elvigyorodott. Szeme körül nevetőráncok erdeje jelent meg, ami remekül passzolt ritka, őszes hajához. Amikor megszólalt, a hangja olyan öblösen szólt, mint ha egy üres tartályból szólna.

 – Nem gondolnám, hogy italkritikusok ilyen helyekre járnának. Na, az írók már annál inkább!

 – Ezek szerint író? Eltaláltam?

 Megcsóválta busa fejét. Lassan, nagyon lassan. Volt ebben a mozdulatban valami nyugtalanító.

 – Tudom, hogy pofátlanság, de megkérdezhetem, mit ír a noteszbe? Látom, rólam is írt valamit. Ha nem író, akkor esetleg valami tanulmányt folytat?

 Belekortyolt ismét a sörébe, amivel a korsó ki is ürült. Először azt vártam, hogy megereszt egy böfögést, de nem tette. Ehelyett összehajtotta a noteszt és a belső zsebébe csúsztatta. Kiegyenesedett, amitől úgy éreztem, mint ha egy torony nőtt volna ki előttem a padlóból.

 – Úgy is mondhatnánk, igen. Egyfajta tanulmány. A hobbimhoz. Kíváncsi esetleg arra is, hogy mi az?

 Nem tagadom, kíváncsi voltam. Az az igazság, hogy jobb napokat is láttam, és én sem voltam mindig ilyen külvárosi krimók törzsvendége. Üdítő színfolt volt egy ilyen különös ember feltűnése.

 – Nos, kíváncsi vagyok. Persze, csak ha nem sértem meg vele. Elvégre a maga dolga, hogy miket irkál abba a noteszbe. Csak tudja, nem minden nap lát az ember ezen a helyen egy olyan fickót, aki ír valamit.

 Felnevetett. Elővette a noteszt és lendületes mozdulattal odaadta nekem. Vonakodtam elvenni, aztán mégiscsak győzött a kíváncsiságom.

 – Biztos? – kérdeztem felpillantva rá, mintegy engedélyt kérve, hogy kinyithassam.

 – Ha nem volna az, nem adtam volna a kezébe. Nosza! Lessen bele nyugodtan!

 Kinyitottam. A sárgás lapokon számok voltak felsorakoztatva listaszerűen. A számok mellett idegen szavak, valószínűleg latinul, amit nem értettem. Pontosan kétszázhatig tartott a listaszám, kétszázhat, s minden szó mellett egy pipa. A lista összes eleme ki volt pipálva.

 – Bolond legyek, ha értem – mondtam mosolyogva, és visszaadtam a noteszt. A fickó visszatette a zsebébe, majd öblös hangján megszólalt.

 – Nem is kell, hogy értse. Ez csak az én hobbim. Fura hobbi, de hát mi emberek elég fura lények vagyunk.

 – Azt meg kell hagyni – motyogtam, majd kissé félénken megkérdeztem: – Ugye, ezek ott latinul vannak?

 – Igen. Csodálatos nyelv. Az orvoslásban és az anatómiában a mai napig használatos.

 Valahogy olyan furcsa volt a mosolya. Arra emlékeztetett, mint amikor egy rajzfilm-béli macska rámosolyog a rajzfilm-béli egérre. Végigfutott a hideg a hátamon.

 – Érdekes hobbi, az biztos! Latin szavakat irkálni egy noteszbe. – A homlokomra csaptam. – Ááá! De ostoba vagyok! Ezek szerint maga latinul tanul, és ez itt egy amolyan szótárfüzet-féle! Eltaláltam?

 A macskavigyor még szélesebb lett, s újfent az a lassú fejcsóválás társult mellé, amitől ismét a hideg futkosott a hátamon.

 – Neeeem-neeeem! Nem szótárfüzet. No, és ez a hobbi azért annál több, mint firkálgatni egy noteszbe. De úgyis megtudja mindjárt, barátom. Mindjárt…

 Megindult a kijárat felé, útközben megveregette a vállam. Hatalmas testét elnyelte a kinti éjszaka. Intettem a csaposnak, hogy adjon valami erősebbet a langyos sörnél. Ő ki is töltötte nekem a kommersz whisky-t és odalökte elém. Kezembe vettem és néztem, ahogy az alkohol megformálja tipikus csíkjait az üvegpohár falán. Mire azonban a számhoz emeltem a poharat, egyszeriben elment a villany és a krimóban töksötét lett. Az emberek káromkodni meg ordibálni kezdtek, én pedig a hangzavaron túl hallottam, ahogy az ajtó kivágódik. Arra fordítottam a tekintetem és a kintről beszűrődő halovány utcai lámpák fényében megláttam az imént távozott fickó hatalmas sziluettjét. Azt is láttam, hogy valami van a kezében, amin megcsillant az utcai lámpa fénye. Bár csak filmeken láttam ilyet, de felismertem, hogy egy machete, méghozzá jókora. Valami gáz is terjengett a levegőben és a kiabálás is elhalkult, hörgésbe fulladt. Megpróbáltam a sötétben kóválygó és a padlón fetrengő embereken keresztül a kijárat felé vonszolni magam, de tagjaim egyre nehezebbek lettek s végül belesüppedtem a kábulat feneketlen gödrébe. Halványan rémlik egy nagy arc, amin megcsillan egy éjjellátó készülék optikája. Utána már csak a reccsenésekre és a fájdalomra emlékszem…

 Az otthon, ahol élek nem egy luxusszálló, de a magamfajtának megteszi. Főleg, hogy gondjaim vannak a táplálkozással, amit önmagam nehezen tudnék megoldani. Egy csövön keresztül etetnek, itatnak, és az a helyzet, hogy nem vagyok egy szívderítő látvány. Viszont én még élve megúsztam.

 Persze, többen is élve maradtak, hiszen bizonyos csontok nélkül még életképes a szervezet, de akinek például a koponyacsontja hiányzik, annak nincs szerencséje. Elég sokáig cikkeztek az esetről, újságírók meg kíváncsiskodók járták a környéket, amire azelőtt a kutya sem volt kíváncsi. „A Frosty Mészárlás”. Így nevezték el az esetet a kocsma nevéről. Valami elmebeteg banda betört oda és a kocsma teljes közönségét elkábította és megcsonkította. Kiből ezt, kiből azt szedtek ki. Csontokat. Állítólag úgy nézett ki a hely, mint egy mászárszék, csak sokkal durvábban. Az emberek a mai napig nem tudtak napirendre térni az eset fölött, mivel hogy a tettesek még mindig szabadlábon vannak. Persze én tudom, hogy csak egy tettes volt. Ahogy azt is tudom, hogy mi a hobbija a rohadéknak.

 A rehabos dokival elég sokat beszélgettünk. Na jó, az hogy beszélgettünk, túlzás, hiszen én már nem tudok beszélni. De egy táblára írva azért egész jól tudok kommunikálni. Na, szóval a doki elmondta, hogy amiben én jelenleg hiányt szenvedek, az az állkapocscsont, latinul „mandibula”. Rögtön ismerősen csengett, amint kimondta. Ott volt a noteszben, a listán, arra is emlékszem, hogy legutoljára azt pipálta ki a manus. Továbbá azt is elmondta, hogy a felnőtt emberi csontváz kettőszázhat csontból áll.

SZEMEDNEK VILÁGA

 Dr. Bernard szemben ült a magas, jóképű férfival, aki nem csak magas volt és jóképű, és olyan szőke, mint a mesebeli hercegek, de izmos is, mint egy gorilla. Ezt a külsőt bárki megirigyelhette, ahogy azt a kék szempárt is, amelyik filmsztárokat idézett. Egyetlen probléma volt ezzel a szempárral, ami miatt mégsem irigyelte senki, hogy nem látott vele. Vak volt. Teljesen és gyógyíthatatlanul. A kék szem csak egy tökéletesen hasznavehetetlen díszlet volt a férfiasan szép arcon.

 – Jól meggondolta, Mr. Jennings?

 A férfi bólintott.

 – Ezen nincs mit gondolkodnom, Dr. Bernard. Tizenhat éve élek vakon, nem így születtem. Már csak halványan emlékszem, milyen látni, és egy ideje már álmaimban is vak vagyok. Tudom milyen látni, és Isten a tudója, mennyire szeretem a szépséget. Így nem sokat ér az életem, és ha van ez a lehetőség, nem hagyhatom ki.

 Az orvos sóhajtott egy nagyot.

 – Éppen ez az, ami miatt aggodalmaim vannak, amit az imént mondott. Hogy szereti a szépséget. Ám ettől a megoldástól éppen…

 – Tudom, ne folytassa. Számoltam ezzel is, és elfogadom. A bionikus szemem nem lesz valami szép látvány. Valamit valamiért.

 – Nem hogy nem szép, de… de egyenesen ijesztő. Tudja, a bionikus szembe nem tudja még a tudomány emberi szemgolyó méretben beleintegrálni mindazt, amit az emberi szem tartalmaz, ezért szükséges egyfajta méretbeli kompromisszummal számolni. Az emberi szem mintegy ötszáz megapixel felbontású kamera, amit egy igen kifinomult ideghálózat köt össze a látóközponttal. A mai technikai tudásunk még gyerekcipőben jár ahhoz, hogy ilyen méretben létrehozzunk egy ekkora teljesítményű segédeszközt. A látóközpontjára a sérülékenység miatt nem lehet csatlakozót szerelni, az egészet egy véglegesen rögzített formában integráljuk a fejéhez. Ráadásul a szemét – az eredeti szemét – el kell távolítanunk, hogy a bionikus szem és a hozzá tartozó berendezés elférjen. Önnek nem lesz többé emberi értelemben vett szeme. Az egyik legfőbb esztétikai jegyétől kell megválnia.

 Jennigs pislogott és ismét bólintott.

 – Mit ér a szép szem, ha hasznavehetetlen? A lehetőség, hogy újra láthatok, bőven kárpótol, higgye el.

 Az orvos megveregette a férfi combját.

 – Újra látni fog? Barátom, sokkal jobban fog látni, mint az igazi szemével. Sőt, valójában minden más embernél jobban fog látni. Lehet, hogy a bionikus szemmel olyan lesz, mint egy félig ember-félig gép kiborg, de a látása tökéletes lesz. Ha még egy ilyen alkuval is, de visszakapja az életét, sőt annál sokkal többet. Még távcsövet sem kell használnia, az új szeme hatvanszoros nagyításra is képes, a felbontás vesztesége nélkül. A legkiválóbb minőségű Zeiss optikák fognak dolgozni az arca előtt, egy szuperszámítógéphez csatlakozva, amelyik képes feldolgozni az optikai jelet az agya számára, ráadásul a látott képet akár rögzítheti is.

 Jennings elnevette magát.

 – Csodálatos! Egy két lábon járó, eleven videokamera leszek! Lehet, hogy szerződtet Hollywood!

 – A filmszakma csodakamerái is elmaradott masinák a maga új szeméhez képest! Emlékeket lesz képes megörökíteni, és bármikor újra élheti őket. Gondoljon bele: elutazik egy gyönyörű helyre és rögzíti az élményeit, majd hazatérve bármikor újra nézheti őket a saját szemével. Mint ha valóban ott lenne.

 – Ez az, doki! Vágjunk bele! Már alig várom, hogy újra láthassak!

 A magas, sportos testalkatú férfi úgy rohant végig a folyosón, mint ha üldözne valakit. Fél fejét egy optikákból és fém alkatrészekből álló sisak szerűség képezte, az emberek úgy ugrottak félre az útjából, mint a nyulak, vagy a szöcskék a tikkadt mezőn. Az egyetlen bizonsági őr a lift mellett feküdt, az állcsúcsára mért pontos és lendületes jobbhorog leterítette.

 Dr. Bernard irodája zárva volt, de ez a férfit nem akadályozhatta meg a bejutásban. Akár egy kommandós, egyetlen rúgással betörte az ajtót, a zár úgy pattant szét, mint a ropi. Amikor benn volt, becsapta maga mögött az ajtót, ami már nem záródott, így az orvos jókora íróasztalát tolta elé. Dr. Bernard elhűlve nézte azt az elemi erőt, amivel a két mázsás íróasztalt odagörgette az ajtóhoz. A fiókok kinyíltak, papírok és elrejtett vodkás üveg borult a parkettára.

 – Így ni! – hörögte a férfi. – Most pedig beszélgetni fogunk, doktor úr!

 Az orvos csak kapkodta a levegőt meglepetésében, az ijedtségtől azonnal leverte a víz, hónaljánál máris sötét foltokat hagyott a veríték az ingen a kifogástalanul működő légkondi ellenére.

 – Na, de Mr. Jennings! Mégis, hogy gondolja…?

 Jennings benyúlt a belső zsebébe és egy összecsavart magazint húzott elő, ami már nyitva volt egy bizonyos cikknél.

 – Olvassa, maga tetű! – rivallt a megrettent orvosra, és hozzávágta a magazint. Bernard elé esett a lap, ő pedig sietve, engedelmesen lehajolt érte.

 – Nézze, Mr. Jennings… – kezdett el hebegni, de a magas férfi közel lépett hozzá, olyan gyorsan, hogy úgy tűnt, meg akarja ütni, de megállt előtte, és rideg Zeiss optikáival néhány centire belenézett az orvos szemébe. A fél fejét képező fémszerkezet halkan zümmögött. Olyan volt, mint ha a Star Trek valamelyik epizódjából az egyik Borg tört volna be az irodába.

 – Kuss, és olvasd! Hangosan! – sziszegte Jennings, és úgy vicsorgott hozzá, hogy valóban egy horrorfilm-béli gonosz kiborgnak tűnt. Bernard remegő kézzel az arca elé emelte a cikket és olvasni kezdte.

 – „A kínai Sheng Myang kórház kísérleti osztályán Xiang professzor elvégezte a századik „Oculus” bionikus szem beültetést Emma Hriven dán modellen, aki, miután véglegesen elveszítette látását egy felrobbant akkumulátor miatt, most újra a kifutók sztárja lehet. A robbanáskor szétfröccsent sav nem csak a szemét, de a fél arcát is szétmarta, így több arci ideget is helyettesíteni kellett a mesterséges idegekkel. Emma most szebb, mint valaha, és a látása is nagyságrendekkel jobb, mint a baleset előtt volt…”

 A cikkhez mellékelt fotókon ott mosolygott a gyönyörű modell, szeme fényesen, természetesen csillogott.

 – Megmagyaráznád, szarházi? – ordította Jennings. – A SZÁZADIK! Érted? A századik sikeres műtét! Bionikus szemek, de olyanok, mint az igaziak!

 – Nézze, Mr. Jennings, én mondtam, hogy…

 – Mi a kurva anyádat mondtál? Elmondtad, hogy a kínaiak már rég megcsinálták ezt, csak úgy, hogy az ember nem néz ki úgy utána, mint egy kibaszott robot? Ezt elmondtad? Mert én valamiért nem emlékszem rá.

 – Nem, én azt mondtam el, hogy mi mire vagyunk képesek, nem a kínaiak…

 – A kurva kínaiak! Olyan szemeket csinálnak, mint az álom, ti meg ilyen fém szarra beszéltetek rá?

 Jennings saját fejére, és az annak részeként éktelenkedő fémszerkezetre mutatott. A rideg optikák úgy meredtek Bernardra, mint ha keresztül akarnák döfni. Úgy festett, akár egy steampunk képregényfigura.

 – Ha emlékszik, Mr. Jenkins, én nem beszéltem rá semmire. Sőt, éppen azt ecseteltem, hogy meglehetősen ijesztő lesz a végeredmény. A döntés az öné volt…

 Pofon csattant. Az orvos elesett, magával döntve egy széket. Feje nekikoppant az iratszekrénynek. Hisztérikusan felsikoltott.

 – Neee! Ne bántson, az istenért!

 Jennings ott termett mellette, és megragadta az inget a nyakánál. Közel húzta gépesített arcához, úgy hörögte:

 – Az istenért? Miféle istenért? Hiszen te játszottál istent! Behülyítettél, hogy a legjobb megoldást kapom. Pedig biztos tudtad, hogy van jobb, hiszen állítólag szaktekintély vagy! Tudtad, ne merd tagadni, mert kitépem a rohadt golyóidat és lenyomom a nyavalyás torkodon!

 – Mi itt a klinikán nem tudunk…

 – Mit nem tudtok? Megmondom én, mint nem tudtok: igazat mondani! Becsületesnek lenni!

 Jennings köpte a szavakat a félig a földön fekvő férfi arcába, szavait nyálpermet kísérte. Az orvos próbált védekezni.

 – A kínai módszer nagyon drága! El sem tudja képzelni, mennyire!

 Újabb pofon csattant, ezúttal nagyobb. Bernard orra vére eleredt. Kövér cseppekben hullt a parkettát takaró perzsaszőnyegre, amely mohón itta magába, akár egy vámpír.

 – Utána néztem. Amennyit ennek a tetves klinikának fizettem, abból kijött volna a kínai módszer is. Van pénzem, több is, mint annak a dán picsának! De a fél fejem már nincs meg, köszönhetően neked! Baszd meg, doktor úr!

 A vérző orrú doki láthatóan reszketett a félelemtől. Úgy nyüszített, mint egy csapdába ejtett állatka. Dörömböltek az ajtón, újabb biztonságiak érkeztek. Jennings felpattant, és két székkel még kiékelte az ajtó elé tolt íróasztalt. Odalentről, az utcáról közelgő sziréna hallatszott.

 – Szart adtatok el nekem, ahelyett, hogy rendesen tájékoztattatok volna! Most rosszabbul nézek ki, mint Frankeinstein teremtménye, és bár látok, még a szomszéd ház tetején lévő pók seggén is látom a szőrszálakat, de egy szörnyeteg lettem!

 – De én tájékoztattam, hogy ez mivel jár…

 – A kurva anyádat tájékoztattad. Csak annyira tájékoztattál, amennyire pénzügyileg hasznos volt neked. Ne mentegetőzz, már késő! Baszki, tudod milyen aludni ezzel a szarral a fejemen? És még csak le sem tudom vetni, mert hozzá van műtve a kibaszott fejemhez!

 – Az ön döntése volt… – nyögte az orvos, de Jennings oldalba rúgta. Aztán ledobta a zakóját, és elkezdte feltűrni az ingujját.

 – Műtét lesz, faszikám! Kölcsön kenyér visszajár!

 Bernard még mindig fuldokolva a rúgástól, rémülten kimeredt szemmel próbált tiltakozni, de alig jött ki hang a torkán. Úgy érezte, eltört néhány bordája.

 – Ezt nem… ezt nem teheti… ezt nemhh…

 – Dehogynem! – rikkantotta Jennings. – Méghozzá puszta kézzel!

 Leguggolt az oldalán fekve görnyedő orvos mellé és hanyatt fordította. Az felnyögött a fájdalomtól és kezével megpróbálta eltakarni az arcát. Jennings egy mozdulattal eltörte a bal csuklóját, a másik kezére pedig rátaposott. Bernard felsikoltott.

 – Nyugton maradsz! – vakkantotta Jennings, és hatalmas bal mancsával megmarkolta a férfi nyakát, míg a jobb kezével a szeme felé nyúlt. Bernard véres nyálat fröcsögve visított, de hiába vergődött, a nagydarab férfi súlya odaszegezte a padlóhoz. A vaskos mutatóujj benyomult a jobb szemgolyója mellé, és tovább nyomulva, összepréselve a szemgolyót, kipattintotta az üregéből. Ugyanezt tette a másik szemmel is. Aztán Jennings lemerevedett. Alatta ott sikoltozott az orvos, de ő csak meredten nézte zümmögő Zeiss optikáival a kibuggyant szemgolyókat. Nem kocsányok kötötték a szemüregbe, hanem egy rendkívül finom szalagkábel. Mikor speciális lencséivel ránagyított, a szalagkábelen kínai írásjelek mellett ott látta az „Oculus” feliratot az újságban látott logóval. Sírni akart, de csak bömbölni tudott. A fejéhez műtött fémszerkezet nem tudott könnyezni.

 – Ezért megdöglesz! – hörögte, és felállt. Lábainál úgy vonaglott és sikoltozott az orvos, mint egy nyomorék csecsemő. Szája sarkában és az állán vércseppek jelentek meg, az eltört borda átszúrhatta a tüdejét. Jennings felemelte a lábát, hogy egy gőzkalapács erejével taposson le az arcra, amin a mesterséges kocsányokon lógó kaucsuk szemgolyók jobbra-balra himbálóztak, ahogy az orvos rázta a fejét.

 Hatalmas dörrenés rázta meg az irodát, ahogy a bezúzták az ajtót. A kitámasztott székek és a nehéz íróasztal játékszerként repült az iroda közepére. A jókora láb célt tévesztett, mert a gazdájába egyszerre három kilenc milliméteres lövedék fúródott. A mesterséges szem-készülék zümmögve próbált fókuszálni, a kezek valami fogódzó után kutattak, de csak a szalagfüggönyt sikerült elkapniuk, amit magukkal rántottak, ahogy a súlyos test döngve zuhant a padlóra. A kiborg-fej nagyot koppant a szőnyegen. Jennings csak egyetlen szót tudott kinyögni, mielőtt kilehelte a lelkét.

 – Rohadékok…

 Az orvos szemben ült a középkorú férfival, aki szemmel láthatóan zavart volt. Megnyugtatóan a férfi térdére tette a kezét, és csillogó szemmel, kedves hangon beszélt hozzá. Az orvos lehetett vagy hatvan, de a szeme mégis olyan fiatalosan csillogott.

 – Nyugodjon meg, Mr. Rakowsky! Nincs egyedül ezzel a problémával. A nemi szerve sajnos már menthetetlen, de megoldhatjuk, hogy örömet tudjon szerezni a feleségének. De ehhez kell némi kompromisszumkészség az ön részéről…

A FEKETE KABÁTOS EMBER

Mindig ugyanazt a fekete kabátot viselte. Jobb kezében egy kopottas, régi koffert vitt, azt a fajtát, amelyiken sarokvédők vannak. A koffer valaha barna lehetett, de eredeti színe már megkopott, vagy talán mindig is ilyen volt. A férfi léptei fagyosan koppantak a járdán, csak azok a bőrtalpú cipők kopognak így, amelyeket durván megkeményített az idő. Bőrének sápadtsága még a széles karimájú kalap árnyékában is feltűnő volt. A szeme nem látszott, és a kisfiú valamiért ösztönösen úgy érezte, hogy nagyon is jól van ez így, addig jó, amíg nem látszik. A gyermeki fantázia sok rémalakot képes szülni, még ebben a technokrata világban is, amikor a szörnyek úgy özönlenek a videojátékokból és a filmekről, hogy gyakorlatilag már nem képesek úgy riogatni és borzongatni, mint a régi idők rémei.

 Berci megfigyelte, hogy a férfi mindig azon a sarkon bukkant fel, ahonnan soha senki sem érkezett, mert arra nem volt semmilyen megálló, csak néhány elhagyott ház s azokon túl a grund, ahova még a gyerekek sem szívesen jártak ki, mert valamilyen furcsa szag terjengett, ami elriasztotta őket. Azt beszélték, valamikor egy vegyi üzem működött ott, titkos laboratóriummal, és csak az Isten tudja, valójában mit gyártottak. De ez csak legenda volt, igazán senki sem járt utána.

 A férfi mindig ebből az irányból érkezett, ami azt jelentette, hogy sokat gyalogolhatott. Lassú, de határozott léptekkel haladt, a koffert soha sem lóbálta, és lehetett akár fagyos tél, akár rekkenő hőséggel kínzó nyár, mindig ugyanazt a ruhát viselte. Vastag, fekete szövetkabát, ami olyan sötét volt, hogy úgy tűnt, elnyel minden fényt maga körül.

 Berci soha nem beszélt senkinek a férfiról. Mindig akkor látta, amikor éjszaka nyugtalanság fogta el, nem tudott aludni, ezért csak bámult ki az ablakon, nézve az alvó utcát. Mindig ugyanaz a nyugtalan érzés ébresztette fel, kissé meg is izzadt, de ugyanakkor fázott is. Ilyenkor kikelt az ágyból, odament szobája ablakához, és az alatta lévő székre térdelve leste a kinti éjszakát. Nem kellett sokat várnia, a férfi mindig megjelent ezeken az éjszakákon.

 Először azt gondolta, minden éjszaka erre jön, ezért volt, hogy szándékosan ébren maradt, virrasztott, hogy láthassa. Többször is leste, várta, de nem jött. Csak azokon a bizonyos éjszakákon. A nyugtalanság, szorongás és a hideg veríték éjjelein. De olyankor mindig.

 Nem akart beszélni róla senkinek, a szüleinek főként nem, hiszen nem örültek volna neki, ha tudják, hogy olykor álmatlanságban szenved. Viszont tizenkét éves gyermek lévén roppant kíváncsi volt, s e kíváncsiság még a félelmén is felülkerekedett. Ez vezette arra az elhatározásra, hogy többet tudjon meg a fekete kabátosról. Honnan jöhet? Talán autóval érkezik, és a sarkon túl parkol le? De ha autóval jön, akkor is át kell jönnie a grundon. Mindig csak megjelenik a sarkon, jön végig az utcán, aztán eltűnik a házuk és a szomszéd háztömb közti sötétségben. Berci pedig hiába nyomja arcát neki az ablaküvegnek, nem tudja követni, csak a lépteit hallja, ahogy megszűnnek nem sokkal azután, ahogy beér a „sötét zónába”. Ennyit láthatott, tapasztalhatott csak a harmadik emeleti ablakból.

 Aznap nem feküdt le aludni. Már kora este kezdte érezni a szorongást, tudta, hogy az éjjel előrehaladtával ez csak erősödni fog, így jobbnak látta fenn maradni és felöltözve várni. A lakásból való csendes kiosonást már előre jól begyakorolta, nem szerette volna, ha szülei felébrednek. Ezúttal nem a szobája ablakában, hanem a sarokhoz közeli egyik kapubeugró rejtekéből lesve várta a férfi jöttét. Rejtekhelyéről rálátott a ködbe vesző utcára, amin csak elhagyott épületek álltak.

 Nem laktak jó környéken, a régi peremkerületi lakónegyed már évtizedek óta szanálásra várt, de valamilyen okból az mindig elmaradt. A házak egyre jobban leamortizálódtak, a közös költségek pedig nem voltak elegendőek egy felújításra. De az itt lakók többségét sem érdekelte egy felújítás, mert ők nem csak a város, hanem az élet peremén is éltek, e státusz minden velejárójával; voltak itt alkoholista családok, ahogy magányos alkoholisták, idős, beteg emberek, akiket senki sem látogatott, és olyanok, akik a társadalom perifériájára szorultak ilyen-olyan okokból.

 Enyhe szél kerekedett, a szagból ítélve a grund felől fújt. Beazonosíthatatlan szag volt ez, mégis kellemetlen, olyan, ami beeszi magát az agyba és ott marad még órákig. Néhány száraz falevél zörgése törte meg az éjszaka csendjét, zizegve gördültek, csúsztak végig a töredezett aszfalton. Olyanok voltak, akár egy bizarr nyáj, amelyik gazdája előtt jár. Berci pedig tudta, hogy a „gazda” is közeleg. Máris meghallotta a cipők jellegzetes koppanását. Mint ha a semmiből jelent volna meg valahol a sarkon túl. A lépések zaja egyik pillanatról a másikra szólalt meg, mint amikor valaki bekapcsol egy magnót. Persze, Berci tudta, ez azt jelenti, hogy most lépett a férfi a földútról az aszfaltra. Ezek szerint csak a grund felől jöhetett. Ám látni még nem látta, hiszen az utcán, a grund felől zavaros, nyúlós köd gomolygott.

 Azon a sarkon, ahol fel szokott bukkanni, nem égett lámpa, így Berci igencsak meresztette a szemét, hogy lássa az alakot megjelenni. A köd úgy vált ketté, mint valami túlvilági színpad függönye, amikor megjelent a férfi sziluettje. Lépteinek koppanása egyre közelebbről hallatszott. Ahogy közeledett, a fiú egyre jobban érezte, hogy fázik. Pólója csatakosan tapadt a testére, nem emlékezett rá, mikor izzadt meg így.

 A furcsa szagú szellő teljesen elcsendesedett, s az alak elért a sarokig. Még mindig csak egy sziluettként látszott, az amúgy is gyenge utcalámpák fénye nem ért el odáig. Amikor a sarokra ért, megállt. Berci meglepődött. Még soha sem állt meg.

 Meglátott. Lát engem. A magas, szögletes sziluett mereven állt, és csakugyan olyan volt, mintha őt nézné. Berci reszketni kezdett. Nem volt jó ötlet kijönni. Beljebb húzódott a kapubeugróba, háta nekiszorult a falnak. Elvileg teljesen sötétben volt, legfeljebb egy macska láthatta volna meg, nem egy ember. Ember? Mint ha az átizzadt pólója nem is verítékkel lett volna átitatva, hanem jeges félelemmel. Mozdulni nem mert, lélegezni is csak visszafogottan. A lába remegni kezdett.

 A férfi elindult. Szerencsére nem felé, hanem bekanyarodott a sarkon, a szokásos útján. Berci kissé megkönnyebbült, bár a szíve úgy dobolt a mellkasában, mint kalapács egy olajos hordó belsejében. Lassan kimerészkedett a beugróból, és először csak tekintetével követte a férfit. Amikor az az utca háromnegyedénél járt, utána osont, olyan halkan, ahogy csak tudott. Puha talpú tornacipője nem ütött zajt, ellenben a férfi cipőjének kopogása visszhangzott a málló vakolatú falakról.

 Amikor az alak eltűnt a két tömb közötti sötétségben, Berci megtorpant, hiszen nem tudhatta, hogy visszanéz-e. Valami belül azt súgta neki, hogy ne kövesse tovább, hanem menjen inkább haza és felejtse el ezt az egészet, amíg még megteheti. Ám félelmén ismét csak kíváncsisága kerekedett felül, és akár egy lopakodó indián, tovább osont a férfi után.

 Sikoltani akart, amikor egy jéghideg, erős kéz ragadta meg a sötétből, de nem jött ki hang a torkán. Csak érezte, hogy mindkét karját megfogják szemből, hidegen és fájdalmasan szorítva, és felemelik. A sötétben látta halványan a férfit, arca ott volt az övéhez közel, úgy tartotta maga előtt, mint egy könnyű rongybabát. Szemét gyorsan összeszorította, nem akarta látni azt az arcot. Ám a fejében belül egy hang könyörtelenül ráparancsolt, hogy nyissa ki. Nem akart engedelmeskedni, de a hangnak nem lehetett ellenállni, szemhéja magától nyílt fel.

 Nem volt teljes a sötétség, valamicske beszűrődött az utcáról, ahhoz éppen elég, hogy az arc láthatóvá váljon. Berci lábszárán vizelet csorgott le, belefolyt a tornacipőjébe, onnan pedig a betonra. Mindig tudta, hogy jobb nem látni ezt az arcot, de erre nem számított.

 Nem volt száj, orr és fül. Csak szem, az is egy, az „arc” közepén. Szemöldök, szempillák és minden egyéb emberi nélkül. Tulajdonképpen nem is emlékeztetett emberi szemre. Akkora volt, mint egy teniszlabda, és halvány vörösen izzott. Berci érezte, hogy e szem előtt nem léteznek titkok, úgy olvas benne, mint egy könyvben. A feje belsejében hallotta a hangot, ami szintén nem volt emberi, úgy zúgott, mint a templom harangja, mégis érthetően.

 Kíváncsi vagy?

 Berci bólintott. Nem hazudhatott. Ennek itt nem.

 Meg akarod tudni, ki vagyok és miért jöttem?

 Berci ismét bólintott, feje magától mozdult. A vasmarkok olyan mereven és mozdulatlanul tartották, mint egy emelőgép.

 Meg fogod tudni. Nagyon hamar. Nem kellett volna, még nem jött el az időd, de te választottál úgy, hogy másként legyen. Ennek a tudásnak ez az ára.

 A karok leengedték, és az alak eltűnt. Berci lába rogyadozott a sokktól, de minden erejét összeszedte, és úgy rohant haza, ahogy csak tudott. Amikor hazaért, egyenesen a szobájába akart menni, de úgy érezte, vízre van szüksége, hogy megmoshassa az arcát. Vizelete csípte a combját és a lábát is átáztatta zoknistól, tornacipőstől. Remegve, mégis olyan halkan és óvatosan, ahogy csak tudott, bement a fürdőszobába és becsukta maga mögött az ajtót. Náluk, ahogy az összes környéki korszerűtlen lakásban, bent volt a villanykapcsoló, nem a fürdőszobán kívül. Felkapcsolta, mert úgy vágyott a fényre, mint még soha. Ám mielőtt a mosdó fölé hajolt volna, meglátta magát a tükörben. Eredetileg sötétbarna haja most hófehéren keretezte kerek gyermekarcát.

 A szomszéd néni tetemét másnap már el is vitték, nem úgy, mint az alkoholista exrendőrét két hónapja, aki egyedül élt, és három hét kellett, amíg felfedezték a holttestét. A lakásból kiáramló irtózatos hullaszag miatt hívták ki a hatóságot. A szomszéd néninek viszont volt egy vén, kerekesszékes férje, ő értesítette őket.

 Berci sapkát húzott a fejére, hogy szülei ne lássák hirtelen őszülését. Ám arcát nem takarhatta el, és rögtön látták rajta, hogy valami nagyon nincs vele rendben. Amikor kihívták az orvost, még nem jelentkeztek a tünetek, így az csak felírt neki valamit, és elment. Csak mikor ismét leszállt az este, és magára maradt a szobájában, akkor jelent meg arcán az első hólyag. Nem kellett sok idő, és megjelent a többi is. Amikor hozzájuk ért, olyan volt, mint ha izzó vassal érintették volna meg. Mikor már egész testét fájdalmas hólyagok borították, nem tudott szólni a szüleinek. Száját, torkát, nyelvét is ellepték a bíborvörös kelések és izmait görcs tartotta mozdulatlanul. Éjfél tájt már lélegezni is alig tudott, alig hallható nyögdécselések hagyták el eltorzult száját. Nem kellett sokáig várnia, hogy meghallja a hangot. A cipők koppanása visszhangzott az éjszakában, egyre közelebbről. Tudta, hogy most érte jön, és elviszi egy olyan helyre, ahol még jelenlegi szenvedéseit is visszasírja majd. Elviszi, és csak eltorzult hullája marad itt, amire szülei talán rá sem ismernek.

 Kopp… kopp… kopp… Aztán csend. A férfi beért a házak közé.

 Berci csak résnyire tudta kinyitni a szemét, de ahhoz eléggé, hogy lássa, amint a fekete kabátos kilép szobája falából. Hatalmas, dülledt vörös szemét rámeresztette. Kikattintotta a zárakat és a koffer úgy nyílt szét, mint egy éhes krokodil szája. Benne éles és hosszú fogak meredeztek kesze-kuszán, mint valami bizarr bélés.

 Befelé! – parancsolta a fekete kabátos, és Berci elhagyta a testét. Akaratának minden erejével igyekezett kapaszkodni szánalmas, felhólyagzott testébe, de a rémalak ereje nagyobb volt, esélytelen volt a küzdelem. Először csak lebegett, látta az ágyon heverő szörnyűséget, ami nemrég még a teste volt, aztán lassan, akár egy füstfelhő, elindult a rettenetes koffer felé. A pengeéles agyarak sárgásan, nyálasan csillogtak az éjszakai utcáról beszűrődő fényben, a koffer pokoli szája szívta maga felé, az örök kín birodalmába.

 Test nélküli énje kétségbeesetten nézett a nagy, vörös szembe, amiben semmiféle érzelem nem látszódott. Különben is, az az arc, már ha arcnak lehet nevezni, tökéletesen alkalmatlan volt bármilyen mimikára. Próbált szólni, de teste nem lévén hangokat sem tudott kiadni, csak érzelmeit, gondolatait projektálta valamilyen furcsa módon a fekete kabátos felé.

 Könyörgöm! Ne, még ne! Megbántam a kíváncsiságom. Még olyan fiatal vagyok, szeretnék élni! Kérem, ne! Ne…

 Egyszercsak megállt félúton a teste és az éhesen reá várakozó száj között. A fekete kabátos felemelte fekete kesztyűs kezét és az élettelenül fekvő, kelésekkel borított testre mutatott.

 Vissza akarsz menni oda?

 A kérdés nem hangok, hanem gondolat formájában jött. Berci test híján szólni vagy bólintani nem tudott, de minden erejét beleadta a válasz gondolatba.

 Igen! Vissza akarok térni a testembe! Az életembe!

 A fekete kabátos leeresztette a kezét.

 Legyen úgy. Visszamehetsz. Meg is gyógyulsz. De ennek is ára van.

 Nem mondott többet, csak intett a kezével, és a koffer becsukódott. Belsejéből elégedetlen hörgés hallatszott. Berci elkezdett visszafelé lebegni. Megállt a teste fölött, majd leereszkedett. Gurgulázó, hörgő sóhaj hagyta el eltorzult száját. Azt akarta mondani, hogy „köszönöm”, de mire kinyögte volna, a fekete kabátos, kezében a kofferrel visszalépett a falba.

 Fél év is eltelt, mire Berci teljesen meggyógyult. Ereje visszatért, és amit átélt ugyan álomszerű volt, ő mégis tudta, hogy nem álom volt. Sokszor fülelt még álmatlan éjszakákon, de soha többet nem hallotta a léptek koppanását. Nem jött az a régi nyugtalan érzés, ahogy a fekete kabátos se. Az évek pedig teltek.

 A környék végre szanálás alá került, a leromlott tömbházakat bontásra ítélték. Berciék elköltöztek egy jobb környékre, az új hellyel az élet is más lett. Egyre kevesebbet gondolt a fekete kabátosra, s bár az emlék élénken élt benne, az idő és az új élmények szép lassan elhalványították. Iskolák, szerelmek, család, karrier. Berci élete olyan volt, mint bárki másé. Sőt, valójában boldog és tartalmas életet élt. Soha nem volt beteg, még egy náthát sem sikerült összeszednie. Szerettei, ismerősei sorra hullottak el mellőle, s ő azon kapta magát, hogy megöregedett.

 Kilencvenhat évesen ott állt a fürdőszoba tükör előtt és nézte magát, azt a ráncokkal barázdált, mégis egészséges arcot, amit dús, ősz hajkorona keretezett. Gyermekkora óta ősz volt, ez az egy dolog maradt meg még abból az időből, amikor ledöntötte az a rejtélyes betegség. Itt állt megvénülve, azzal a tudattal, hogy már a gyerekei is nagyszülők. Neki még csak a keze sem remegett, orvoshoz egyáltalán nem járt. Lelke mélyén tudta, hogy minek – vagy hogy inkább kinek – köszönheti ezt az életerőt, de nem merte kimondani még gondolatban sem. Talán azt az árat kell fizetnie, hogy örökké él? Így is elég szomorú volt megélnie a sok számára kedves ember elvesztését. Tudta, hogy a dolog még nem ért véget, még mások távozását is végig kell néznie. Az unokákét, a dédunokákét… Szörnyű dolog túlélni azokat, akiknek túl kellene élnie bennünket. Talán a világ is elpusztul, de ő még mindig itt fog kódorogni vénséges-vénen, de makkegészségesen.

 Megszólalt a csengő. Kilencvenhat éves testét meghazudtolóan ruganyos léptekkel ment ajtót nyitni. Nagy láda állt az ajtaja előtt. Barna fa utazóláda, igazi vaspántokkal. Az elején régi, de jó állapotban levő lakat fityegett, a lakathoz való kulcs egy zsinóron függött mellette. Körülnézett, de senkit sem látott. Behúzta a ládát a nappaliba, és kinyitotta a lakatot. Semmi félelemérzés nem volt benne. Ellenségei nem voltak, barátai már nem éltek, csak valamelyik rokona küldhette, hiszen másnap volt a születésnapja. Bizonyára stílusos meglepetésnek szánták, ő pedig nem volt semmi jónak az elrontója. Így hát felnyitotta a fedelet és széthajtogatta a tartalmat takaró selyempapírt.

 Egy éjfekete kabát, egy fekete kalap, egy pár cipő és egy régi, sarokvédős koffer volt benne. Egyszeriben mindent megértett. Tudta mit kell tennie.

 Amikor magára öltötte a sötét ornátust, a zsebében egy vaskos noteszt talált. Új volt, valahogy mégis nagyon régi. Toll nem volt mellé. Hosszú lista szerepelt a notesz lapjain, emberek nevei, egészen apró betűkkel róva fel a sárgás papírra.

 A sötét utca csendjét csak a keménytalpú cipők koppanása zavarta meg, de ezt a zajt igazán senki sem hallotta. Az alak a semmiből lépett elő, körülötte poshadt szellő járt, az enyészet ragadós szagát hordozva magával. Régóta rótta már így az éjszakai utcákat, de az éveket nem számolta. Számára már nem létezett az idő az általános felfogás szerint. Ahogy a napok feloldódtak benne, úgy oldódott fel a személyisége is, a személyiségével együtt pedig az arca, ami képes tükrözni is azt. Csak egy nagy, vörös, szemhéj nélküli szem rejtőzött a széles karimájú kalap árnyékában, a koponyára feszülő sápadt bőrből kupolaként kiállva. A szem képtelen volt bármiféle érzelem kifejezésére, hiszen már nem volt szüksége ilyesmire. Még akkor sem, ha belül úgy kavargott benne a fájdalom, mint kitörni készülő vihar, de ez a vihar soha nem törhetett ki. Ezzel a fájdalommal lépett be a külvárosi ház sárgás mészkővel kirakott falán, ami nem jelentett számára akadályt. A fájdalom fehéren izzó névként ivódott tudatába, egy névként, amit valamikor ő adott annak a csecsemőnek, aki most öregemberként reszketett előtte, a fotelban ülve. De ez a név most ott szerepelt a notesz sárgás lapjain, s ő nem tehetett mást. Felnyitotta a koffert. A sárgás agyarak erdeje megannyi tőrként meredt elő belőle.

Befelé! – parancsolta.

NYIK-NYIK

Tyll Forest

NYIK-NYIK

 A zajok az ember életének mindennapos velejárói, mégis akad néhány, amely sokkal idegesítőbb, mint a többi. A természet, az állatok keltette zajok általában senkit sem idegesítenek, akit mégis, annak valóban gondok vannak az idegeivel. Ám a mesterséges, ember keltette zajok már a legtöbb ember számára zavaróak. Ilyen zaj például a fúrógép vagy az elektromos bontókalapás keltette hang, a sarokcsiszoló sivítása, egy bútor vagy nyílászáró nyekergése, vagy az az idegrendszert kínzó nyikorgás, amit egy talicska kereke tud produkálni. Henrik ez utóbbitól szenvedett, idős, nyugdíjas szomszédja jóvoltából.

 A dolog élét csak fokozta, hogy bár az öreg nyugdíjas lévén, otthon volt a hétköznapokon is, de talicskázásait mégis a hétvégére időzítette. Henrik már régóta érlelte magában az elhatározást, hogy kérdőre vonja a szomszédot, hogy vajon miért hétvégén nyekeregteti iszonyatos eszközét, hiszen ott van neki az egész hét, amikor mindenki korán kel és estig dolgozik, de békességpárti ember lévén inkább tűrt. Ám a Henrik féle békés emberek türelme is véget ér egyszer.

 Iszonyú fáradtan ért haza pénteken, munkahelye kiszívott belőle minden pozitivitást és életenergiát, és abban a reményben feküdt le aludni, hogy talán ezúttal nem kell hajnali öt órakor a talicska nyikorgására ébrednie, hiszen az időjárásjelentés heves esőt és szelet ígért szombatra, s nincs az az istenverte munkabuzi szomszéd, aki ítéletidőben is talicskázna a szabadban. Ám azon az esős, szeles szombat hajnalon kiderült, hogy létezik ilyen szomszéd, az pedig éppen az ő szomszédja.

 Mint ha egy életlen papírvágó kést forgattak volna az agyában. Rengetegszer ébredt már erre, nem volt számára újdonság. Csak most e keserves, kényszerű ébredéshez társult még a csalódottság, hogy a zord időjárásba vetett hite is romba dőlt. Az öreg ugyanolyan intenzitással tologatta talicskáját, s talán akkor is tologatta volna, ha kitör az atomháború, megtámadják a Földet a marslakók, visszatér Jézus az angyali seregek élén, földrengés pusztít vagy napalmmal bombázzák a kertjét. Henrik ezúttal végképp belátta, hogy a türelem itt nem ér semmit, azonnal cselekednie kell.

 Indulatát igyekezett legyűrni néhány perces jógalégzés segítségével, s miközben igyekezett ellazulni (NYIK-NYIK-NYIK) és kizárólag a légzésére koncentrálni (NYIIIK-NYIIIIK-NYIK), csalódottan kellett tapasztalnia, hogy nem tudja tudatát a hallott zajtól függetleníteni. Amikor nyikorgott a talicska kereke, akkor csak a nyikorgás létezett, semmi más. Az uralta minden érzékét, idegszálát, s a feszültség csak nőtt benne, mint egy feszesre fújt lufi.

 Rugóként pattant ki az ágyból. Amint a konyha felé igyekezett (NYIK-NYIK...), mezítelen lábujját beleverte a küszöbbe, s a fájdalom csillagokat rajzolt a szeme elé. Káromkodott egy hatalmasat, olyan szavakat használva, amiken még ő maga is meglepődött, majd sántikálva, mégis határozottan folytatta útját a mosogatószekrényhez, aminek aljában tartott egy flakon varrógép olajat. Kivett a flakont, majd elindult a bejárati ajtó felé, amikor ráeszmélt, hogy alsónadrágban van, így mégsem mehet ki a kertbe, már csak az hiányzik, hogy egy kiadós megfázást is begyűjtsön az idegi trauma mellé.

 Sebtiben magára kapott egy frottírköntöst, arra pedig egy esődzsekit. Kilépve mellbe vágta a hideg szél, az esőcseppek mint apró, jeges zsilettpengék martak az arcába. Ítéletidő. Minden normális ember kuckózik ilyenkor, ha fel is ébred, legfeljebb olvas, tévét néz egy bögre kávéval a kezében, és még csak a gondolatát is elveti mindenféle szabadtéri munkának. Hajnali öt órakor, amikor még épp hogy csak dereng valami fény a horizonton, épeszű emberi lények nem talicskáznak, ha pedig mégis, akkor tiszteletben tartják szomszédjuk pihenési szándékát, és legalább megolajozzák azt a kurva talicskakereket.

 A talicska bontott téglával volt megrakva, azt tolta az öreg a sufnija mellől a kertje végébe. Jó huszonöt méteres távolság volt ez, a férfi lassú léptekkel haladt, a kerék idegtépő visítása így csak még kínzóbban szólt. A távolság felénél ott állt Henrik, mindössze két méterre mellette haladt el a talicska. Hirtelen mozdulattal átnyújtotta az olajos flakont a drótkerítés fölött, és erőltetett vidámsággal a hangjában ráköszönt a férfira.

 – Üdvözlöm, szomszéd! Ne haragudjon, hogy szólok, de megolajozná azt a kereket? Tudja, késő estig dolgoztam, és hétvége lévén pihennék.

 Az öreg megállt, letette a talicskát, és oldalra nézett, a flakont tartó Henrikre.

 – Nem olaj való erre, hanem gépzsír – mondta köszönés helyett. Átázott szürkéskék bézbólsapkájáról, ami csálén állt a fején, csorgott az esővíz az arcára, teljesen olyan volt, mint ha zuhany alatt állna. Egy khaki színű katonai kincstári esőköpenyt viselt, az alatt látszott az oldalt csíkos régi melegítő. – Az az olaj finom mechanikai szerkezetekhez való.

 – Akkor megzsírozná, kérem? – kérdezte Henrik, még mindig barátságos derűt erőltetve a hangjába.

 – Nincs gépzsírom – felelte a férfi, majd megragadta a talicska szarvát, és ismét tolni kezdte. A kerék szívet és ideget tépve felsírt.

 Henrik egy darabig kísérte a kerítés mentén, és még mindig ugyanazon a hangon mondta:

 – Azt azért mégsem várhatja, hogy én hozzak zsírt. Igazán megérthetné, hogy hétvégén az ember pihenni szeretne, főleg ilyen korán.

 A szomszéd nem felelt, csak tolta tovább a talicskát. Amikor odaért a kert végébe, kiborította a tartalmát, növelve az ottani téglahalmot. Majd megfordult, és indult visszafelé a sufnihoz újabb adagért. Amikor elhaladt Henrik mellett, még csak rá sem pillantott, de Henrik most már idegesebb hangon ismét megszólította.

 – Nagyon nyikorog. Kérem, csináljon vele valamit!

 Az öreg mentében felelt:

 – Nyikorog, nyikorog. Mit csináljak vele? Dolgoznom kell, nem érek rá ezzel foglalkozni. Maga meg jobban tenné, ha békén hagyna, és nem velem kötözködne.

 Henrik agyába úgy tolult a vér az indulattól, hogy még azt sem fogta fel, hogy bokáig áll a cuppogósra felázott fűben. Nem érezte a hideget, az esőt, csak a nyikorgást hallotta, és a hallottakon húzta fel magát egyre jobban. Forrt belül, mint a kazán, de néma maradt, mert tudta, hogy ha kinyitná a száját, csak szitkozódó üvöltés hagyná el azt. Csak állt az esőben és nézte, ahogy az öreg újabb adagot pakol a talicskába, és elindul vele a kert végébe. NYIK-NYIK-NYIK...

 Már teljesen kivilágosodott, de Henrik még mindig ott állt a kerítés mellett. Végignézte, ahogy az idős férfi teljesen elhordja a téglahalmot, és amikor végzett, elkezdte az egész műveletet újra, VISSZAFELÉ, a kert végéből a sufnihoz. Henrikben nem csupán döbbenetet váltott ki a felismerés, hanem valami el is pattant benne. Halántékán egy vastag ér lüktetett, majdnem a talicska nyikorgásának ütemére. Idegszálai túlfeszített hegedűhúrok voltak, amin a szomszéd és talicskája voltak a vonó, s egyfolytában ugyanazt játszották. NYIK-NYIK-NYIK-NYIK...

 Henrik szeméből már eltűnt az értelem, helyét valami egészen más vette át. Az őrület opálos lidércfénye. Esődzsekijének zsebébe csúsztatta az olajos flakont, majd cuppogós léptekkel elindult a házába. Rövid keresgélés után megtalálta, amit keresett.

 Nem volt nehéz átmásznia a kerítésen. A sufni mellett várakozott, egykedvűen nézve, ahogy az öreg megpakolja a talicskát a kert végében. Akár valami robot. A mozdulatai gépiesek voltak, szögletesek, a fáradtságnak jelét sem mutatta. Edzett volt, ami nem is csoda, hiszen minden hétvégén ezt csinálta, ugyanezekkel a téglákkal. Soha nem hétköznap, hanem csak a kurva, kibaszott hétvégén. Amikor Henrik pihenni szeretett volna. A rohadék.

 NYIK-NYIK...

 A nyikorgásnak egyszeriben vége szakadt, ahogy a fejsze keresztülhatolt az öregember szürkéskék bézbólsapkáján és a fején, hogy úgy repessze szét a koponyát, mint egy érett dinnyét. Még a hangja is hasonló volt a dinnye hasadásához. A látvány már kevésbé.

 Henrik a sufni melletti farakás rejtekéből lendítette meg a súlyos acélt, meglepően gyorsan és pontosan. Az öreg nem szenvedett. Teste előre bukott, rá a téglákkal félig rakott talicskára, fejéből groteszk antennaként meredt ki a jókora baltanyél. A rengeteg vért belemosta az eső a téglák közé.

 Henrik gyorsan, határozottan mozgott. Felapplikálta a holttestet a téglák tetejére, és megragadta a talicska szarvát. A tetemes súly ellenére meglehetősen könnyűnek érezte, erőt adott neki a testét elöntő adrenalin.

 A talicska kereke újból felsírt. Henrik megállt, elővette az esőköpeny zsebéből az olajos flakont és teljes tartalmát a kerék tengelyére nyomta. Elindult ismét, a nyikorgás megszűnt. Ismét megállt, lehajolt az öreg szétnyílt fejéhez, és a fülébe lihegte:

 – Látja, szomszéd? Mégiscsak jó az az olaj, bassza meg! Csak ennyit kellett volna tennie!

 Az eset óta eltelt idő eléggé megviselte Henriket, annak ellenére, hogy igen precízen tűntette el a nyomokat és a hullát. Az öreg szomszéd iránt senki sem érdeklődött, ha volt is valakije, nem tartotta vele a kapcsolatot, amit Henrik nem is csodált. Abszolút nem érzett szánalmat iránta, még akkor sem, amikor az akkurátusan feldarabolt tetem sisteregve oldódott egy savval telt műanyag hordóban. A közelükben senki más nem lakott, így nem volt tanúja az esetnek, és Henrik a kellemetlen szagokkal és látvánnyal járó utómunkálatokat is nyugodtan elvégezhette.

 A bűz, a darabolással járó hentelés, a mindezzel járó rettenetes és visszataszító látvány még sokáig kísértette, de sok munkája és a munka miatti kimerültség megtette a hatását, és Henrik hosszú idő után végre ismét jól tudott aludni. Még hétvégén is, ami különösen fontos volt számára. Hétfőnként kipihenten, felfrissülve ment be a munkahelyére, még a kollégák bárgyú viccein is tudott nevetni.

 Reggelente állt az ablaknál, ahonnan átlátott a néhai szomszéd kertjére, amit felvert a már mellig érő gaz, és a kávéját kortyolgatta. Egyik ilyen reggel egy régi Opel kombit látott megállni a kapu előtt. Egy fiatal házaspár szállt ki belőle meg egy kövér fiú, olyan tizenegy év körüli. Hiába nyomkodták a csengőt, nem jött a házból senki, hogy kaput nyisson, meg hát az áramot is lekapcsolta a szolgáltató egy ideje, anélkül meg a csengő sem működik.

 – Nincs telefonja sem, tudja, nagyon magának való ember a nagybátyám – mondta a férfi, és Henrik gondolatban hozzátette: csak volt.

 – Nos, sajnálom, hogy nem tudok segíteni. Nem ismerem a szomszédomat, csak ritkán látom. Kérnek még kávét? – Henrik olyan ember benyomását keltette, amilyen valójában volt is, ha a körülmények végletes alakulása nem kényszerítette másra: egy joviális, kedves úriember. A kis család felállt a kanapéról, láthatóan menni készültek.

 – Köszönjük a kedvességét, a vendéglátást – mondta a férfi. Kedves, szerény embernek látszott, ahogy a neje is. Megkönnyebbülve sóhajtott fel a kanapé, ahogy elhízott csemetéjük is nyögve feltápászkodott, szája szélén ott voltak még az aprósütemény morzsái.

 – Tudja, van kulcsunk, és be is mentünk. Érti, lehet, hogy betegen fekszik odabenn, nem tudni...

 – Persze, értem – bólintott Henrik. – Egy magányos ember ha rosszul lesz, senki sem veszi észre. Sajnos, még én sem, holott itt lakom a szomszédban, de keveset vagyok itthon, rengeteg a munkám.

 – Ilyen világ ez – szólalt meg most a nő. – Berci bácsi meg amúgy sem valami barátságos ember. Inkább olyan fura. Amikor évekkel ezelőtt meglátogattuk, még a karonülő Karcsikára sem volt tekintettel, pedig annyira tündéri volt. Egyszerűen elzavart minket. Még csak nem is köszönt.

 Karcsika elvigyorodott, a szája széléről néhány morzsa hullott a szőnyegre, amit nagy eséllyel bele is fog taposni csámpás lábával. Henrik nehezen tudta elképzelni karonülő gyermekként. Ahhoz a babához, akit elképzelt látva Karcsika termetét, nem egy ilyen sovány anyuka karja társult képzeletében, hanem egy Shwarzeneggerhez méltó, erekkel átszőtt, feszülő bicepsz.

 Az anyuka sóhajtott.

 – Igazság szerint félve léptünk be. Tudja... hátha ott fekszik holtan. Karcsikát ezért inkább be sem engedük, amíg körbe nem néztünk. De nem volt sehol. A lakás is úgy néz ki, mint ami régóta lakatlan. A villanyt is kikapcsolták. Nagyon úgy néz ki, elment itthonról és nem jött haza.

 Nem bizony. Hála nekem. Henrik belső énje ördögi vigyorra húzta a száját.

 – Nincs más hátra – vette át a szót a férj –, be kell jelentenünk az eltűnését.

 Nem volt különösebb nyomozás, Henriket is csak egyszer kérdezte ki egy rendőr. A szomszédot eltűntnek nyilvánították, az ingatlan kezelését pedig átvette egyetlen örököse és kis családja, vállalva a számlák fizetését, amíg a férfi elő nem kerül. De Henrik tudta, hogy soha nem fog előkerülni. Az erős sav tökéletesen feloldotta még a DNS-ét is, ami maradt belőle, visszakerült a természet körforgásába. A vén gatya már a pokolban tologatja a talicskát.

 Egy nap, mikor Henrik éppen munkába indult, teherautó állt meg a szomszéd ház előtt. Megjelentek Karcsikáék is, a kis család papírdobozokat cipelt be a házba.

 – Alighanem szomszédok leszünk – mondta az apuka mosolyogva. – Bizonyos okokból el kellett hagynunk a lakásunkat. Nehéz idők járnak...

 – Azok – bólintott Henrik, miközben beindította a motort. Búcsút intett új szomszédainak, és elindult a munkahelyére. Alapvetően jó kedve volt, mégis egy apró kis gombócot érzett materializálódni a gyomra tájékán.

 Először azt hitte, álmodik. NYIK-NYIK-NYIK... Hosszú hónapok óta nem hallotta ezt a hangot. Rádöbbent, hogy amit hall, az a valóság, és úgy ült fel az ágyban, mint akit elektromosan sokkolnak. A szobában még sötét volt, a digitális óra zöld kijelzője négy óra harmincat mutatott.

 Magára kapta a köntösét. Lassan ment az ajtó felé. Nem hitt a kísértetekben, de mégis félt, hogy az öreg szomszédot fogja megpillantani, ahogy szétnyílt koponyával, bugyborékoló hörgéssel tolja szörnyű talicskáját.

 Természetesen nem az öreg volt az. A hajnali derengésben jól kivehető volt Karcsika hóemberszerű alakja, ahogy csámpás X lábain egyensúlyoz. Henrik, mintha valami hagymázas álomban járna, szinte lebegve, nagyon lassan közelített a drótfonat kerítéshez. Jeges veríték lepte el, amikor megpillantotta, hogy Karcsika egy szürkéskék bézbólsapkát visel jókora fején, ami ugyanolyan csálén áll, mint...

 – Te jó ég, fiam, mit csinálsz te idekinn ilyen korán, ráadásul szombaton? Felébreszted a szüleidet, vagy...

 Karcsika letette a talicskát. Lufiszerű karjával legyintett.

 – Á, apáék hétvégente piacoznak, már fél négykor elmennek itthonról. Én meg nem tudok olyankor már aludni.

 De én tudnék, nagyon is tudnék, te dagadt lárva. Henrik joviális mosolyt erőltetett az arcára.

 – De hogy jutott eszedbe mégis ezt csinálni? Más gyerek inkább tévézik vagy játszik.

 A gyerek megrántotta a vállát.

 – Nemtom. Csak úgy jött.

 Henrik és a gyerek egy darabig csak nézték egymást. Henrik valahogy érezte, hogy fölösleges további kérdéseket feltennie, ez a gyerek nem normális. Nem csak dagadt, de hülye is.

 – Oké, megértem. – Dehogyis értette meg. Az ilyesmit nem lehet megérteni. Azt meg lehet, hogy valaki elmegy kocogni, vagy olvasgat, esetleg építget valamit használt jégkrémespálcikákból, de hogy bontott téglákat talicskázzon oda-vissza hajnalok hajnalán, azt nem. Így csak ennyit mondott:

 – De azért a kedvemért megolajoznád a kerekét? Tudod, nagyon zavaró a nyikorgása.

 A srác féloldalasan rávigyorgott a csálé bézbólsapka alól, és amit mondott, attól végigfutott a hideg Henrik gerincén.

 – Ehhez nem jó az olaj, gépzsír kell. De nem baj, hogy nyikorog, engem nem zavar. De maga már megint csak kötözködik.

 A fiú felemelte a talicskát és megindult vele. A kerék mint ha még hangosabban nyikorgott volna. Egy szörnyű, idegtépő, visító nevetés egyenesen a pokolból. NYIK-NYIK-NYIK...

 Henrik opálos tekintettel figyelte, miközben teste verítékben úszott, és halántékán egyre vadabbul lüktetett egy ér.

EGYCSAPÁSRA

–        Nézze, Szalmaszéky úr, a mi irodánk a hatékony és gyors megoldásokra szakosodott. Ergo, ha ön azt olvasta a weboldalunkon, hogy minden problémáját egy csapásra megoldjuk, akkor garantálhatom, hogy az úgy is van.  Tesszük mindezt egy szerény összegért, s azt is garantáljuk, hogy e szerény összeg kiadása miatti aggodalmaktól is mentesítjük magával, a problémamegoldó metódussal.

 Szalmaszéky kikerekedett szemmel nézte a megnyerő küllemű alkalmazottat. Kettőjüket egy modern íróasztal választotta el.

 Sok problémája volt. Túl sok. Életében eljutott arra a pontra, amikor nemhogy a fényt nem látta az alagút végén, de a problémahalmazok úgy álltak össze agyában, mint egy óriási, kibogozhatatlan fonalköteg. Ez a cég pedig állítása szerint mindezt képes úgymond „egy csapásra” megoldani. Természetesen hihetetlen volt számára ez az állítás, de eljutott arra a pontra, amikor úgy érezte, nem válogathat.

–        Kérem, elmagyarázná nagy vonalakban, hogy mégis mi módon képesek önök egy csapásra megoldani olyan szintű problémákat, mint az enyém? – kérdezte az alkalmazottat, aki mosolyogva behunyta a szemét a vékonykeretes szemüveg mögött.

–        Ez szakmai titok, de hamarosan megtapasztalja az eredményt, csak legyünk túl a formaságokon.

Az alkalmazott elé tolta a terminált, amin az utalást el tudta végezni. Minden elő volt már készítve, neki csak engedélyeznie kellett a tranzakciót.

–        De hát azt sem tudják, mi a probléma, vagyis inkább átláthatatlan problémahalmaz, ami megoldásra vár… – Szalmaszéky nem tudta befejezni aggódó megjegyzését, mert az alkalmazott felemelte a mutatóujját.

–        Kérem, a szerződésben mi garanciát adtunk, hogy ön számára tökéletesen orvosoljuk a problémát. Több száz ügyfelünk közül még egy sem panaszkodott. De ha meggondolta magát, akkor még érvényteleníthetjük a szerződést, és még csak kezelési költséget sem számolunk fel. A döntés az öné. Azt ajánlom, ne szaporítsuk a szót. Kérem, legyen határozott: igen, vagy nem? Ha pedig döntött, akkor hajtsa végre a tranzakciót, s a problémamegoldás manővere azonnal működésbe lép.

Szalmaszéky egy darabig gondolkodott, de mivel minden olyan kilátástalannak tűnt számára, végül arra jutott, hogy belemegy az alkuba. Közelebb húzta a terminált, bepötyögte a PIN-kódját, és egy gombnyomással engedélyezte a tranzakciót. Valahol a virtuális térben pedig egyesek és nullák sorozataként egy szerénynek éppen nem nevezhető, ám ez esetben mégis méltányos összeg cserélt gazdát.

–        Remek! – csapta össze tenyerét az alkalmazott. – Nos, akkor hozzá is láthatunk!

Az alkalmazott kihúzta az egyik íróasztalfiókot, és egy szép nagy machetét húzott elő. Szalmaszéky szája elkerekedett.

–        Jé! Hogy fért el abban a fiókban egy ekkora… – ám a mondatot nem fejezhette be, mert a feje elvált a testétől, és mint tudjuk, a beszédhez elengedhetetlen, hogy az ember feje a nyakán legyen. A fej pedig a levegőben egyet bukfencezve, tompa puffanással zuhant a nylonnal letakart szőnyegre.

–        Nos, ezzel meg is volnánk, Szalmaszéky úr! – mondta az alkalmazott elégedetten, fakó kék szeme pajkosan csillant a vérpettyes szemüveg mögött. A machetét  letette az asztal szélére és megnyomott egy gombot a telekomon.

–        Kérném a takarítókat. Egy problémamegoldó ügylet lebonyolítva. No, és Esztike, kérem, rendeljen nekem párat azokból a sajtos pizzaszeletekből! – tekintete néhány pillanatra elidőzött a széken ülő Szalmaszéky nyakából ütemesen, ám egyre kisebb intenzitással spriccelő vérsugáron – Ööö… nem, nem, Esztike. Nem kérek rá ketchupot!