Tyll Forest
TÍZ LÁDA NARANCS
Poshadt sör, odaégett
pecsenye, erjedt pálmabor és fekália szaga jött a hajó felé, ami azt
jelentette, hogy végre megfordult a szél, és nem a tenger irányából fújt.
Timont kapitány jól ismerte ezt a szagot, s tudta, hogy ez a legalkalmasabb idő
vitorlát bontani, főleg, hogy a kedvező széliránnyal együtt a dagály is
megérkezett.
Az öreg háromárbocos
eresztékei úgy recsegtek, mint valami méltatlankodó vénember csontjai, akinek
valamiért fel kell kelnie kényelmes székéből, a kandalló mellől. Itt kandalló
nem volt, legfeljebb az itt-ott pislákoló tüzek jelezték, hogy a kikötőn túli
ivókban még javában tart a dajdaj.
Az emelkedő dagály
meg-megfeszítette a köteleket, amikkel a korhadó kikötőbakokhoz volt rögzítve a
vén teknő, ilyenkor reccsent egy nagyot. Ocsmány és igénytelen hely volt ez,
ahogy a lakói is. Még normális, vasból készült kikötőbakjuk sem volt, csak
korhadó cölöpök. A legénység fele még nem érkezett meg, s Timont kapitány
kemény ember lévén tudta, hogy szorulni fognak emiatt. Amúgy sem árt ezektől a
hitvány, félnótás, szedett-vedett népektől megvonni a rum adagot, mert még
józanul is sokszor beszámíthatatlanok. De ha az eszük nem is, a tengeri
tapasztalatuk vitathatatlan volt, s bár Timont tudta ezt, mégis fukarkodott a
jó szóval, a dicsérettel. Nem engedhette meg magának, hogy egy hosszú hajóúton,
ahol kényszerűen össze van zárva egy rakás gazemberrel – mert ha jó tengerészek
is, de kétségtelenül gazemberek –, elkapassa őket szép szavakkal. A matróznak a
munka a dicséret, a szép szó pedig a korbács a fedélzetmester kezében.
Timont már éppen oda
akart szólni a rőt szakállú Oswaldnak, hogy menjenek ki és szedjék össze a
részeg disznókat, amikor meghallotta a dokk deszkapallóin a dübörgést. Sóhajjal
nyugtázta, hogy emberei közelednek, s láthatólag nem is részegek, legalábbis
tudnak járni. A pallók zaja azért volt karakteresebb, mert nagyobb súlyt
cipeltek a lábak. Ládákat cipeltek, szám szerint tízet.
– Mit hoztatok, aljas
férgek? – recsegte Oswald. Ez a fajta megszólítás általános és megszokott volt
a Johanna fedélzetén a tagbaszakadt ember szájából.
– Narancsot – lihegte
Conway, aki egy olyan vékony férfi volt, hogy Tengeri Agárnak csúfolták.
– De ezen az
istenverte helyen nem is terem narancs! – mondta az épp a kajütjéből előjövő
Robertson első tiszt. – Tán a fizetségetekből vettétek ital és punci helyett?
Narancsot?
A fiúk egyszerre
nevettek fel. Lihegésükkel és nevetésükkel masszív cefreszag lengte be a hajót,
de nem voltak részegek. Legalábbis annyira nem. Egy tengerész különben sem
számít részegnek addig, amíg tud járni.
– Biztos vagyok
benne, hogy Olaf még vérbajt is vett magának! – röhögött fel az egyik nagy állú
férfi, akinek elálló füle volt és csaknem nyakig érő barkója. A társaság
röhögve nézett a magas, kese norvég fickóra, aki fenyegetően mutatta körbe
csontos öklét.
– Ez a kese-pisa úgy
gyűjti a nemi bajt, mint ha ez lenne a hobbija – folytatta a nagy állú. –
Egyszer biztos lerohad a farka, ha már le nem rohadt!
– Kifilézlek, mint a
nyelvhalat! – rikácsolta Olaf, de ekkor Timont kapitány hangja hasított a
levegőbe.
– Elég legyen! Már a
tengeren kéne haladnunk árut felvenni Otávia felé, ti meg itt röhögcséltek.
Honnan van a narancs? Mert biztos vagyok benne, hogy pénzt nem adtatok érte.
Conway szólalt meg
ismét.
– Nem bizony,
kapitány. De tudja, hogy van az, jól jön skorbut ellen, amúgy is fogytán az
aszkorbin, csak pár penészes citrom maradt. Jefferson pedig, aki felelős az
ellátmányért, épp tegnapelőtt dobta fel a talpát. Még csak szárított gyümölcsökről sem gondoskodott a részeges gazember.
Conwaynek igaza volt.
A hajószakács szíve megállt a napokban, neki kellett volna beszereznie mindent,
ami lemegy a legénység torkán. Szárított húsuk, kétszersültjük volt bőven, az
aszkorbinról meg ő maga is megfeledkezett. Valójában meg kellett volna
dicsérnie a nyavalyásokat, hogy maguk gondoskodtak róla. De honnan vették a
narancsot?
– Hogy honnan van a
narancs, majd elmondjátok, ha kihajóztunk. Éppen eleget késlekedtünk, gyerünk,
munkára! Mr. Robertson, vezényelje a gazembereket!
A látóhatáron már
felbukkant a Nap vöröslő korongja, az alkák rikácsolása lassan elhalkult, amint
távolodtak a kikötőtől. A vitorlák úgy feszültek, mint a szerelmes asszony
keble. Timont hunyorogva nézett a Napba, szeretett a kelő csillag arcába
tekinteni. Úgy tartotta, a kelő Nap fényének gyógyító, tisztító hatása van.
Odasétált az egyik
ládához és kivett egy narancsot. Kemény volt, feszes, érett. Ha nem jól
tárolják, a sós tengeri levegő ellenére is rohadni kezd, szóval ki kell adnia a
parancsot, hogy oldják meg a raktározást minél hamarabb. Ami pedig rohadni
kezd, ki kell válogatni és kifőzni szesznek, a tengeren az alkohol is nagy
kincs.
Robertson lépkedett
oda, csizmája kopogott a hajódeszkákon, szájában saját faragású pipa
füstölgött. Amúgy tömzsi teste hosszú árnyékot vetett a fedélzetre a kora
reggeli fényben.
– Azt mondják, ingyen
volt a narancs, csak össze kellett szedniük. A sziget túloldalán áll egy hajó,
a Rosemary, annak a fedélzetén találták szanaszéjjel gurulva.
– A Rosemary? –
csodálkozott a kapitány. – Ismerem a kapitányát, Henry Portmant. Mi több, jó
cimborák voltunk. Évek óta nem láttam. Ha tudom, hogy a szigeten van, magam is
kimegyek és megkeresem. De a sziget túloldalán? Ott nincs kikötő, csak sziklák, meg homokzátonyok.
Csak nem megfeneklett?
– Valójában senki sem
érti, mi történt a Rosemaryvel. A hajó valóban megfeneklett, de láthatólag
egyben volt. Az ivóban az egyik bennszülött kölyök szólt a fiúknak a hajóról, ők
meg elküldték egyiküket három bennszülöttel meg egy csónakkal. A legénység
sehol, csak az a sok szétgurult narancs.
– Hogy-hogy nem
jelentették az esetet? – kérdezte Timont.
– Ezen a nyavalyás
helyen egyetlen hajózási képviselet van, az se tartozik a flotta fennhatósága
alá. Ahogy a Rosemary sem, hiszen ahogy a Johannát, azt is kivásárolta a
kapitánya, Henry Portman. Magánhajó volt, valójában nincs vele kapcsolatban
semmiféle jelentési kötelezettség. Ahogy védelem sem illeti, feketén szállít,
mint mi is.
– Igen, de akkor is.
Az emberek eltűnése… Senki sem szólt erről a szigeten?
– Szedett-vedett,
törvényen kívüli társaság, a felét körözik a korona fennhatósága alatti
helyeken. Senkinek sem hiányoznak. Főleg ezen a szigeten. – Robertson a válla
fölött hátra nézett a már teljesen eltűnt szárazföld irányába. – Persze, a
jelentés előbb-utóbb elér a megfelelő helyre, de az időbe telik. Naponta tűnnek
el emberek a tengeren.
– Ez igaz, Robertson.
De a hajó… hogy kerülhetett oda? Mi történhetett a legénységgel? Istenemre mondom,
úgy furdal a kíváncsiság, ha nem lennénk késésben, visszamennék magam is, hogy
alaposan megnézzem a Rosemary-t.
– Nos, erről
lemaradt, kapitány. De hívassa ide Boltont, még ő a legértelmesebb a fiúk
közül, és ő járt fenn a hajón, egyike volt a narancsot összeszedőknek. Elég jó
megfigyelő, hiszen tudja, mindig őt küldjük fel a kosárba. A levegőben kóválygó
albatrosz-szart is kiszúrja egy mérföldről.
Bolton érdekes figura
volt. Apró termetű, fürge ember. Oldalra álló bajuszt viselt, ami a tengerészekre
nem jellemző. Fura bajszával és gombszerű, csillogó barna szemével volt benne
valami rágcsáló-szerű, a hatást rövidre vágott kefehaja is fokozta. Kicsit
görnyedten állt a kezében még mindig ugyanazt a narancsot forgató Timont előtt.
– Semmi furcsa nem
volt azon a hajón, kapitány. Tiszta volt, szóval, tudja hogy értem, semmi vér,
vagy bármi, ami arról árulkodna, hogy bárkinek is baja esett. A hajót
egyszerűen elhagyták. Ha mérgezés lett volna, akkor vannak hullák. Ha erőszak,
akkor vér. De semmi. Csak a rengeteg szétgurult narancs. Egyszerűen leléptek. A
Rosemary legénységének nem volt éppen jó híre a kikötőkben, szóval…
– Úgy gondolja, hogy
fellázadtak a kapitány ellen és eltették láb alól? – kérdezte Conway.
– Igen, talán így
lehetett. Megölték a kapitányt és… – Bolton huncut pillantást vetett Robertson-ra
–… és az első tisztet is kinyírhatták, aztán megszöktek.
– Ez nem logikus –
tűnődött Timont. – Azon a hajón egy rakás istenverte törvényen kívüli gazember
szolgált. Az ilyenek nem hagynak csak úgy ott egy hajót! Ha ott is hagyják,
akkor legalább felgyújtják, elsüllyesztik, vagy valami… Vagy azt teszik, amit
sok más esetben: kalózkodnak tovább. De hogy szép rendben hagynak megfenekleni
egy hajót, aztán nyom nélkül eltűnnek… Ez nem áll össze. Na, és ez a narancs.
Ez is furcsa.
– Akárhogy is van,
kapitány, a Rosemary legénységének nincs szüksége rá, nekünk meg jól jön, bár
én utálom az ízét, rosszul vagyok tőle – mondta Bolton. Jobb szeretem a
szárított fügét.
– Az most nincs,
Bolton. Na, menjen a dolgára – szólt a kapitány és elkezdte hámozni a kezében
tartott gyümölcsöt. Piros húsa volt, a kicsurranó lé végigfolyt bütykös kezén.
– Vérnarancs, úgy
hívják. Odahaza az úri népek csemegéje. Ha közel járnánk, még jó pénzért el is
adhatnánk – jegyezte meg Robertson.
– Az ám – sóhajtott
Timont –, de Anglia messze van. Szóval megesszük mi magunk.
– Jól van, Robertson?
– kérdezte Timont az első tisztet, aki hevesen vakarózott.
– Igen, uram. Talán
elkaptam valamit azon az átkozott helyen. Jól vagyok, csak ezek az apró
kiütések…
– Robertson, az isten
szerelmére, csak nem maga is…? Hiszen alig egy órát volt távol.
– Kapitány, férfiból
vagyok, és még elég rendesen áll a zászló. Két hónap a tengeren át tudja
formálni az ember ízlését.
– Ocsmány némberek
azok ott. Tán még az ördög se kívánná meg őket. Kevesebb a foguk, mint ezeknek
a nyavalyás matrózoknak itt.
– Ocsmányak, és én
ördög vagyok ezek szerint. Az az igazság, hogy nem néztem az arcát. Túl voltam
rajta, megkönnyebbültem.
– Kúrálja magát, Robertson.
Reméljük, csak kiütés, és nem lesz szükség karanténra. Máskor meg figyeljen,
hova dugja a micsodáját!
– Igen, uram.
– Egyen több
narancsot! Az egészséges.
Timont nehezen vette
a levegőt. Az arca felpuffadt, a testét apró kiütések lepték el. Nem segített a
fokozott aszkorbin bevitel sem, pedig még víz helyett is a narancs levét itták.
Robertson, az első tiszt már egy hete fel sem tudott kelni, testén a kiütések
helyét hólyagok vették át.
– Átkozottak! –
sziszegte ki növekvő borostája alatt. Borotválkozni sem tudott egy ideje a
kiütések miatt. – Valami járványt hoztak a hajómra arról a mocskos helyről!
Keze az ágya melletti
kosárból egy újabb narancsot vett ki. Meg sem hámozta, úgy harapott bele. A
gyümölcs leve végigfolyt szőrös állán, a pirosas lé átizzadt, bűzös ingét
áztatta. Mohón nyelte a falatokat, még a héjat is, az ízeket már napok óta nem
érezte.
Nagy nehezen
feltápászkodott. A tenger odakinn csendes volt, de a kajüt forgott vele. Minden
egy kicsit nagyobbnak tűnt számára. A kajüt, a korlát, a lépcső. Szinte
négykézláb ment ki a fedélzetre.
– Oswald! – hörögte,
mert a kiütések már a torkát is elborították. – Oswaaald! Hol az átkozott
fedélzetmester?!
Oswald sehol sem
volt. Körbejárta a fedélzetet, de egy embert sem talált, csak néhány ruhadarabot.
Az egyik láthatóan Oswald felöltője volt, megismerte a ráhímzett „Betty”
feliratról. Berúgta a fedélközi lejáró ajtaját. Bűz csapott ki, beteg emberek
bűze. Nyögések és hörgések. Lejjebb ment a falépcsőn, de a kinti fényről
belépve nem látott semmit, túl sötét volt odalenn. Amikor szeme megszokta a
sötétet, már látta a függőágyakban és a padlón összevissza heverő testeket.
– Miért nincs senki
odafenn? – nyögte elfúló hangon. Úgy érezte, a torka máris hólyagzik.
– Mi az isten van
itt? Mi a keserves ménkövet hoztatok a hajómra azoktól a beteg ringyóktól?
Egyre jobban látott a
félhomályban. Egy szinte felismerhetetlen alak görnyedt előtte a padlón.
Arcvonásai ismerősek voltak, de… Egy tántorgó lépést tett felé az alak, s ekkor
felismerte: Olaf, a norvég. De csak az arca egy része emlékeztetett a csontos,
kese tengerészre. Ami pedig Timont-ot leginkább megrémítette, hogy a görnyedő
alak nem volt görnyedő. Állt, ha azt két lábon állásnak lehet egyáltalán
nevezni. A csaknem hét láb magas férfi most mindössze akkora volt, mint egy
nagyobb fajta királypingvin. Apró, hólyagos kezében egy félig evett narancsot
szorongatott és Timont felé nyújtotta.
– Úgy látszik, a
fiúknak igaza volt – hörögte bugyborékolón –, mert a farkam már lerohadt. Egyen
egy kis narancsot, kapitány!
Őrjöngeni akart, de
nem jött ki hang a torkán, csak reszelős nyögés. Fel akart rohanni a
fedélzetre, de az egyre magasabbá váló lépcsőfokok megmászása komoly feladatnak
bizonyult. Végül négykézláb mászott fel. Tulajdon kezének látványa a napfénynél
elborzasztotta. Rücskös lett, apró kráterekkel tarkítva, és a színe…
Egyszer csak meglátta
Boltont. A matróz, arcán jeges rémülettel, éppen a mentőcsónak köteleit oldozta el.
Látszólag nagyon sietett. Amilyen gyorsan csak tudott, közelebb vánszorgott, de
elbotlott a nadrágjában. Csizma már nem volt rajta, azt lenn hagyta a
kajütjében. Az átkozott nadrág pedig olyan bő volt, olyan hosszú… Timont úgy
mászott tovább, mint egy fóka.
– Bolton, mit művelsz?!
– krákogta a matróznak, aki láthatólag még bajusza gondozásáról is
megfeledkezett. Most nem állt oldalra, hanem harcsaszerűen lógott a szája két
szélén. De ezen kívül teljesen egészségesnek nézett ki.
– Ne jöjjön közelebb!
– mondta tengerész remegő hangon.
– Bolton, te tetves,
patkányképű fattyú! – hörögte Timont. – Valamit elhallgattál! Valamit nem
mondtál el!
Egy kötélbe
kapaszkodva nagy nehezen lábra állt. Az amúgy mindenkinek a válláig érő Bolton
most vagy két fejjel magasabban tornyosult a kapitány fölé. Timont alig tudta
már kipréselni a szavakat.
– Mit hallgattál el?
El kell mondanod! Mit találtatok még a Rosemary-n? – A „Rosemary”-t úgy tudta
csak kimondani, hogy „uómevvvíí”. Nem úgy működtek a hangképző szervei, ahogy
kellett volna. A „nagyra nőtt” Bolton megállt sürgős teendőjében egy
pillanatra, és félelemmel vegyes szánakozó pillantást vetett a vánszorgó
Timont-ra.
– Már nem számít,
kapitány – mondta, és a szemében könnyek jelentek meg. – Nem számít. De
elmondom. Ruhákat. Átkozott ruhákat, az ördögbe is.
– Mi? – jött a szinte
sikoltó hang a kapitányból, de leginkább csak egy beteg delfin sikítására
hasonlított.
A mentőcsónak hasa
nagyot csobbant a békés vízfelszínen, a fürge Bolton majomügyességgel követte a
kötélen. Csontos, inas karjaival keményen evezett, hogy minél távolabb kerüljön
a Johannától. Még látta, amint a már csúszva-mászva közlekedő kapitány a
korlátoz ér, felhúzza magát, de éppen hogy csak a fejét tudja kidugni mögüle. A
fejét, ami már nem is hasonlított emberi fejre. Ragyás volt, apró és
vöröses-sárga színű.
A Johannát két hét múlva
találta meg egy kalózhajó. Harci kedvüket, lelkesedésüket letörte, amikor
senkit sem találtak a fedélzetén, csak szétszórt ruhákat, csizmákat és egy
csomó szanaszét gurult narancsot. Biztos, ami biztos, összeszedték, mert egy
hajón jól jön az ilyesmi skorbut ellen.
Jó!
VálaszTörlésBorzongató történet, nagyon jó!
VálaszTörlés