A piros gomb

 Tyll Forest:

A PIROS GOMB

A szoba egyszerű volt, üres és szürke. Mindössze egyetlen pult állt a közepén, fél méterszer fél méteres, körülbelül egy méter magas. A tetején egy nagy, csaknem tenyérnyi nagyságú nyomógomb, aminek piros színe szinte sikoltott a helyiség szürke egyhangúságában.

Patrick értetlenül állt a pult előtt, hiszen ő csak egy állásinterjúra jelentkezett. Fogalma sem volt, mint akar jelenteni ez az egész. Amikor a megbeszélt helyre érkezett, egy nagy, fekete autóba ültették, amiből nem lehetett kilátni, és teljesen biztos volt benne, hogy a jármű egy helyben áll, ám amikor néhány perc múlva kinyílt az ajtaja, már egy óriási, szürke teremben voltak, ahonnan ide vezették. Azt mondták, nem kell félnie, csak az állás bizalmas jellege miatt szükségesek ezek az óvintézkedések.

– Kérem, megmondaná valaki, hogy hol vagyok és mi ez az izé itt?

A piros gomb felé mutatott. Mivel egyedül állt a zárt helyiségben, nem volt, aki válaszoljon neki, csak sejtése volt, hogy figyelik valahonnan. Sejtése beigazolódott, amikor a szemben lévő falon kivilágosodott egy képernyő, majd megjelent rajta egy elegáns kosztümbe öltözött nő. Szőke haja decensen összefogva, a bőre hibátlan, akár a porcelán felszíne és a szeme olyan kék, akár a tenger. Ez a kék szempár most őt nézte a képernyőről. Néhány másodperc csend után megszólalt kissé mély, ám mégis kellemesen nőies hangján.

– Ez volna maga az állásinterjú, Patrick. Mindössze egyetlen kérdésre kell felelnie, egyszerű cselekvés formájában. A kérdés a következő: Ha most megtudná, hogy a világ bizonyítottan menthetetlen és minden csak egyre rosszabb lesz, beleértve az ön életét is, sőt gyakorlatilag száz százalékig reménytelen, akkor megnyomná azt a piros gombot, amellyel az egész világot egy pillanat alatt elpusztíthatja? Kérem, ne válaszoljon azonnal, a kérdés megválaszolására van öt perce. Addig gondolkodjon el rajta. Az öt perc letelte után, ha döntésre jutott, és a válasza igen, akkor kérem, azonnal nyomja meg a gombot. Amennyiben a válasza nem, akkor ne tegyen semmit, csak forduljon meg, majd távozzon az automatikusan kinyíló ajtón. Az embereink visszaviszik önt oda, ahonnan elhozták. Az eredményről pedig majd értesítjük.

Patrick nem nagyon szerette a pszichológiai teszteket, és nyilvánvaló volt számára, hogy ez egy teszt. Nem tudta, melyik lenne a helyes válasz, bár már ő maga is érezte sokszor az életében, hogy ha egy gombnyomással megsemmisíthetné a világot, habozás nélkül megtenné. De az ilyen gondolatok általában felindult vagy nagyon keserű lelkiállapotában lepték meg, s csak nagyon rövid ideig. Alapjában véve életpárti volt.

Ám, ha ez egy olyan cég, ahol éppen olyan embereket keresnek, akik képesek meghozni a legkeményebb döntéseket, akkor nyilvánvaló, hogy olyasvalaki kell nekik, aki az említett szituációban habozás nélkül megnyomja a gombot. Patrick ezzel be is fejezte az okoskodást, és elhatározta, megmutatja nekik, hogy ő képes a gyors, határozott döntéshozatalra, még ha az áldozatokkal jár is, hiszen most egy alternatíva elé állították, nem magyarázkodhat, nem kérdezhet, csak cselekednie kell. Tudta jól, hogy a mai cégek kemény, határozott embereket keresnek, nincs helye a filozofálgatásnak. Tehát várt, hogy leteljen az öt perc, s amikor letelt, habozás nélkül rátenyerelt a piros gombra. A szemben levő képernyő ismét kivilágosodott, újra a szőke nő kék szempárja nézett rá.

– Gratulálunk, Patrick! Ön elvégezte a világegyetem legnehezebb feladatát, méghozzá gyorsan, határozottan, és amint azt műszereink érzékelték, még csak a pulzusa sem emelkedett közben. Így nem nekünk kellett elvégeznünk ezt a kínos feladatot, amit Galaktikus Tanácsunk szükségesnek tartott, hiszen fajunk felesküdött a közvetlen gyilkosság megtagadására. A teszt, amely során bebizonyította, hogy képes akár az egész Földet is elpusztítani, ha kell, alkalmassá tette önt, hogy letelepedést és galaktikus ítéletvégrehajtó állást ajánljunk önnek a bolygónkon, a néhai Föld helyétől tizenkét fényévnyi távolságra…

HO-HO-HÓ, AVAGY A HOSSZÚ ÉLET TITKA

  – Barátom, tudja mi a hosszú élet titka? – kérdezte a bárpultnál mellettem ülő vénember mély, reszelős hangján.

 – Nem  – feleltem lakonikus egyszerűséggel. Rossz napom volt, és csak azért tértem be a Softy-ba, hogy megigyak valamit, ami kellőképpen fejbevág ahhoz, hogy az elmúlt órákat, napokat és úgy általában az élet dolgait feledtesse velem. Különben sem voltam olyan állapotban, mint akit a hosszú élet titka érdekel. Lassan kortyolgattam tovább a bourbont. Ám a tag nem adta fel.

 – Nos, megmondom, hogy mi a titok! Az alku!

 Még mindig nem érdekelt, amit mond, de gondoltam, reagálok, hátha egy rövid, de kelletlen társalgással megszabadulhatok tőle.

 – Bizonyára igaza van. Nagyobb kor, több tapasztalat. Én nem gondolkodom ilyesmin.

 A testes öreg kissé közelebb húzódott.

 – Persze, hiszen fiatal még. Nem kell ilyesmivel foglalkoznia. De nálam más a helyzet. Megmondjam, hány éves vagyok?

 – Valahol nyolcvan és a halál közt, ha jól sejtem – feleltem, s kortyoltam még egy aprót az italomból. Az öreg erre felnevetett, de nem úgy, ahogy a normális emberek szoktak. Nem azt mondta, hogy „ha-ha-ha”, hanem azt, hogy „ho-ho-ho”.

 – Inkább meg se mondom, úgy sem hinné el! – recsegte.

 – Remek! Akkor ennyiben maradhatunk. További szép estét!

 Még mindig nem voltam kíváncsi a vénemberre. Reméltem, hogy ezek után végre békén hagy, hogy belesüppedhessek depresszióm jól megszokott posványába. Végre ő is hallgatott, de nem vette le rólam a tekintetét és ez meglehetősen zavart. Így hát megkérdeztem:

 – Többen dícsérték már az arcélemet, de általában nem bámulnak így. Nyögje ki, mit akar, aztán kérem, hagyjon békén. Remélem, nem valami vén homár. Ne értsen félre, semmi bajom velük, de a zacsipacsira meg a kardozásra nem vagyok vevő.

 Ismét elnevette magát.

 – Ó, nálam a szex már többszáz éve nem játszik. Amikor még aktív voltam férfiként, akkor sem szerettem „kardozni”, nyugodjon meg. Sőt, feleségem és gyerekeim is voltak.

 Elsiklottam az első mondat felett.

 – Gondolom, már nekik is legalább akkora szakálluk van, mint magának. Már a fiúknak, úgy értem.

 – Már nem élnek. Egyik sem.

 Megállt a szám felé közeledő pohár a kezemben.

 – Bocsánat a viccelődésért, nem tudhattam. Ez roppant szomorú.

 Az öreg arcán semmilyen szomorúság nem látszott.

 – Nem, nem szomorú. Tudtommal mind magas kort ért meg. Bernát fiam például kilencvennyolc évesen ment el, végelgyengülésben.

 Felhajtottam az italt, s a poharat nagy csattanással tettem a pultra. Páran odakapták a tekintetüket, aztán visszatértek az italukhoz.

 – Na jó, tata, ne szórakozzon velem! Lehet, hogy maga egy önjelölt humorista, aki éppen akut közönséghiányban szenved, de biztosíthatom, rendkívül rossz közönség vagyok, ráadásul a humorra sem vagyok vevő. Fogalmam sincs ki maga, honnan jött vagy hány éves, és nem is érdekel. Kérem, boldogítson valaki mást!

 Az öreg lekászálódott a bárszékről. Most szomorúság látszott a szemében, ami még az én flegma modoromon is áthatolt és megérintett bennem valamit. De nem akartam újabb kényszerű beszélgetésbe bonyolódni, inkább hagytam, hadd menjen a dolgára. Utána néztem, ahogy a bár ajtaja felé ment, s éppen akkor ő is visszanézett. Könnyek csillogtak a vénséges szempárban.

 Intettem a csaposnak, hogy kérek még egy bourbont, s megpróbáltam újra kedvetlen magányomba feledkezni. Ám nem tudtam kiverni az öreget a fejemből. Az a fájdalom a tekintetében tőrként vájkált a lelkemben. Nincs rosszabb egy depressziós ember számára, mint amikor a depresszióját lelkiismeret-furdalás is tetézi.

 – A francba! – hörögtem, és gyorsan felhajtva az italt, a pultra dobtam egy húszdollárost. Elindultam, hogy bocsánatot kérjek a vénembertől. Ez korábban nem volt rám jellemző, most mégis valamiért meg kellett tennem. Odakinn már sötét volt, hiszen december lévén korán sötétedett. Egyből megláttam az utca végében cammogni testes sziluettjét. Kicsit ki kellett lépnem, hogy utolérjem.

 – Nocsak! – mondta széles vigyorral a képén, de szeme még mindig fátyolosnak látszott az utcai higanygőz lámpa gyér fényénél.

 – Nézze – kezdtem –, nem akartam megbántani, csak elég vacak napom volt, és magányra vágytam. Ilyenkor olyan vagyok mindenkihez, mint a smirgli. Ne haragudjon! Jöjjön vissza a bárba, meghívom egy italra. Aztán azt mesél, amit akar, igyekszem majd odafigyelni. Valami alkuféléről beszélt. Talán azt is elmondhatná.

 Mondandómat megspékeltem egy kissé savanykás mosollyal, de akkor csak ennyire tellett tőlem. Valójában még mindig nem érdekelt az öreg, de a lelkiismeret-furdalás keményen munkált bennem. A tata végigsimított nagy, fehér szakállán, majd a vállamra tette a kezét.

 – Spongyát rá! De inkább én vinném el valahova.

 – Éppenséggel ráérek. A Softy meg nem éppen a legjobb hely.

 Elindultunk egy parkoló felé, ahol mindössze egyetlen ősöreg járgány állt. Nem értek annyira az autókhoz, de ezt a típust ismertem gyerekkori autós kártyáimról. Egy 1948-as Chevrolet Fleetmaster Woody Wagon, az, amelyiknek a kasztnija félig fából van. Elképesztő bravúr lehetett egy ilyet még használható állapotban tartani. Furcsa bizsergés futott rajtam végig, mert hirtelen beugrott, hogy gyerekkoromban épp egy ilyen masinát kértem a Télapótól. No nem örökbe, csak hogy vezethessem. Szerény kölyök voltam, a telhetetlenség nem volt rám jellemző.

 – Csak nem a magáé? – kérdeztem kikerekedett szemmel. Közelebb mentem a kocsihoz és rátettem a tenyerem a hűvös motorháztetőre. Gyönyörű darab volt, tűzpirosra fényezve, kivéve a fa részeket.

 – De bizony, az enyém! – mondta büszkén, és kinyitotta a vezető oldali ajtót. Az egy pados első vezetőülés barna bőrből volt, gyönyörű, mint ha most hozták volna ki a korabeli szalonból. – Akarja vezetni?

 Úgy éreztem, valami furcsa csoda történik velem, s előbbi depresszióm egy csapásra tova tűnt. Helyébe a régi gyermeki izgalom került. Hevesen bólogattam, s már be is pattantam a jókora volán mögé. Kihúztam a szívatót és benyomva a kuplungot indítóztam. A motor egyből beröffent, a filmekből ismert klaffogós motorhang visszhangzott a parkoló előtti falról. A szívatót lassan visszatoltam. Az öreg elégedetten bólintott.

 – Látom, ismeri a kicsikét. Nem mindenki tud ilyen háromsebességes matuzsálemekkel bánni manapság. Ma már minden elektromos meg „okos”, csak hiányzik belőlük a lélek. Ennek még lelke van. Érzi?

 – Határozottan! – feleltem lelkesen. – Nos, merre megyünk?

 – Csak induljon, majd mutatom az utat – mondta, majd beült mellém a széles első ülésre.

Úgy élveztem az autókázást a vénséges kocsival, mint egy gyerek. Oldalra néztem, az öreg szakállas arc is vigyorgott. Most ugrott csak be, hogy a korpulens termetével, pirospozsgás arcával és hófehér szakállával teljesen úgy néz ki, mint a…

 – Nem, ez nem lehet… – hebegtem, s félrehúzódtam a kocsival a kihalt úton. Eszembe jutott, amit a koráról mondott, meg a gyerekkori kívánságom, de nem akartam elhinni. Ahhoz túlságosan racionális voltam.

 – De bizony! – rikkantotta, s hangosan felkiáltott: – HO-HO-HÓÓÓÓÓ!

 Szédülni kezdtem. Úgy éreztem, kezd elhagyni az erőm. Pedig csak két bourbont ittam, az máskor meg se kottyant.

 – Általában ilyen a reakció, amikor rájönnek, ki vagyok! – nevetett. – Látja? Emlékeztem a gyerekkori kívánságára, most pedig teljesítettem! Voilá!

 Széles mozdulattal körbe mutatott az autóban. Meg akartam szólalni, de úgy éreztem, a nyelvem teljesen elzsibbadt. Kezdtem kissé homályosan látni az öreget, aki még mindig mosolygott, de ez a mosoly már koránt sem volt kedves. A szája olyan szélesre nyílt, hogy csaknem a füléig ért, a fogai pedig akár a krokodil fogak. Köztük tekergett bibircsókos, lilás nyelve, miközben kacagott.

 – Lám, igaz a legenda! Létezem! Nagyon is! Sőt, olykor – ahogy láthatod, Theodore – kívánságokat is teljesítek. Nem, ajándékot nem hozok, az a szülők dolga. Kissé túl van szépítve a rólam szóló sztori.

 Már alig tudtam a fejem egyenesen tartani. A kilincs után kotorásztam, de a kezem nem engedelmeskedett, csak alig mozdult valamennyit. Tudta a nevem, pedig be sem mutatkoztam.

 – Ám a kívánságoknak ára van. Nem is kicsi, ami azt illeti. Én is megfizettem a kívánságomért. Semmi sincs ingyen!

 Próbáltam mondani valamit, de csak halk nyöszörgés hagyta el nyáladzó ajkaimat, aztán rám borult a sötétség.

***

 

 Egy vasszékhez kötözve tértem magamhoz. A fejem fájt, bizonyára valami droggal vagy gázzal kábított el elrablóm. Mert hogy elrabolt, ahhoz nem fért kétség.

 Még mindig elég homályosan megpillantottam magam előtt az öregembert, ahogy egy kanapén ült. Valamit evett hangos csámcsogással, de nem tudtam kivenni, hogy mit, mert úgy láttam, mint ha egy nyolcdioptriás szemüveget tettek volna a fejemre. Egy barlangszerűségben lehettünk, annak falai verték vissza a csámcsogást. A falakon fáklyák lobogtak, sápadt fénnyel vonva be a barlangot. Újra az öregre néztem, vagyis a helyén lévő homályos foltra. A látásom csak nagyon lassan kezdett helyreállni. Ekkor tudatosult bennem az az iszonyú dögszag, ami betöltötte a barlangot.

 – Látom, ébredezünk – hörögte az öreg, egészen más hangon, mint amikor megismertem. Nagy szakálla már nem volt fehér, mert vér és egyéb nedvek áztatták.

 – Megkínálnálak, de nem hinném, hogy gusztusod lenne hozzá. Most még nem…

 Már élesebben láttam. A kanapé, amin ült, koszos volt és zsíros, eredeti huzata felismerhetetlen. Az öreg lába előtt a földön egy bádoglavór volt, tele valamilyen nyers hússal. Itt-ott csontok fehérlettek benne. Nem akartam látni, hogy mit eszik. Inkább körülnéztem, hol is vagyunk.

 Csakugyan barlang volt, a falak helyenként nedvesen csillogtak a fáklyák fényénél. A falak tövében pedig csontok, koponyák. Igen, emberi koponyák, csak… kicsik.

Rémülten ismertem fel, hogy gyermekcsontok. Száz meg száz, talán több ezer gyermek koponya, bordák, lábszár- és karcsontok, medencék, halmokban. Felsikoltottam.

 – Ne rinyálj! – ordított rám rekedten fogvatartóm. – Inkább beszéljünk az alkuról, amit a bárban említettem. Tudod, aminek köszönhetően többszáz éve kódorgok ezen a sárgolyón.

 Most már láttam, hogy amit tépkedett, cibált a fogaival – amelyek most olyan hegyesnek és élesnek tűntek – nem más, mint egy gyermek teteme. Vagy legalábbis ami megmaradt belőle. Fájdalmasan, rettegőn tört elő belőlem a sírás.

 – Hagyj békén, te Sátán! – üvöltöttem felé. Mire ő felállt és közelebb lépett hozzám.

 – Rosszul mondod! Pár betőt meg kell cserélni. Santa, és nem Sátán! Ho-ho-hóóóó!

 Kezében meglóbálta a félig lerágott lábat, amin még egy rószaszín zokni is volt.

 – Santa Claus! Bár kurvára semmi közöm ahhoz a vén csuháshoz. Ez is csak valamiféle emberi ostobaság eredménye. Üdv a Mikulás birodalmában!

 Hánynom kellett, de csak keserű epével telt meg a szám.

 – Íme, a zord igazság! – a Mikulás színpadias mozdulattal széttárta a karját. Mancsában, a kis lábon lifegett egy húscafat.

 – Az emberi ostobaság egy kedves legendát gyártott belőlem, összekeverve egy katolikus püspökkel. Van, aki szerint Lappföldről származom, meg az Északi-Sarkon van a játékgyáram manócskákkal, de a rideg valóság ez, barátom, amit látsz! A Mikulás is csak egy olyan valaha emberként élt valaki, aki tulajdon mohósága áldozatává vált. Mert mohó voltam, tudd meg! De én nem pénzt akartam, mint a többiek, hanem életet! Olyan sokáig élni, mint senki más! Nem akartam meghalni! Csatákban láttam embereket meghalni. Láttam borzalmas betegségeket, járványokat, a halál ezer formáját. Olyan korban születtem és éltem, amikor az emberi lény „fogyóeszköz” volt a történelem asztalán. Most is az, de akkor… Akkor fogadtam meg, hogy én nem halok meg, még ha magával az ördöggel kell alkut kötnöm, akkor se! Nem is váratott sokáig magára a rohadék, elhiheted! Egy vándor kereskedő képében jelent meg, és mivel igen szórakoztató volt, teljesen elbolondította amúgy is bolond, ifjú fejemet. Megkötöttük az alkut, de azt mondta, az árat csak öt év múlva mondja meg. Nem vettem komolyan, azt hittem, ez csak amolyan viccelődés, játék.

 Én vígan éltem az életem tovább, családot alapítottam. Gyerekeim születtek. Boldog voltam. Egy karácsony estén toppant be a kereskedő. Félrehívott, és közölte, hogy most már fizetnem kell az öröklétért. Nevettem rajta, hiszen fiatal voltam, korábbi alkunkat is csak az ifjúság bolondériájának tartottam. Azt gondoltam, csak egy bolond vajákos, aki régebben valahogy kihallgatta magányos fogadalmam.

 Rátette a homlokomra a kezét és valamit kántálva álmot bocsátott rám. Elaludtam, s mikor felébredtem, iszonyú éhség gyötört. De nem csillapította éhségem se kenyér, se gyümölcs, se pecsenye. Szörnyű képek, gondolatok kavarogtak bennem. Ekkor megtaláltam a kereskedő levelét, amit ott hagyott nekem, miután elkábított.

 Azt írta benne, hogy ezentúl csak gyermekhússal és vérrel tudom csillapítani az éhségem, de meghalni nem tudok, még ha akarok se. Ez az ára a kívánságomnak. A testem változásokon fog keresztül menni, ifjú külsőm elveszítem, de élni fogok. Élni, örökké.

 Nem vettem komolyan, pedig borzalmasan éreztem magam. Ám egyre jobban gyötört a csillapíthatatlan éhség. Azt vettem észre, hogy nagyokat nyelek, miközben a tulajdon gyermekeimet nézem. Ugyanakkor igen gyorsan nőni kezdett a szakállam is.

 Többször végezni akartam magammal, de semmi sem használt. Semmi sem tudott megölni. Otthagytam a családomat, mert nem akartam felfalni a saját gyerekeimet. Csak távolról, titokban figyeltem őket időnként, néztem felnőtté válásukat. Elbujdokoltam és szenvedtem. Éheztem és kínlódtam. Úgy, ahogy elképzelni sem tudod. Aztán egy napon egy gombaszedő kisfiút pillantottam meg az erdőben. Nem bírtam tovább. A testem szinte magától cselekedett…

 Azóta élek így, ha életnek lehet ezt nevetni. De így jár, aki alkut köt az ördöggel. Az évszázadok alatt rengeteg gyermeket ettem meg, ezek a csontok, amiket itt látsz, csak töredéke féktelen étvágyam eredményének. A világban eltűnt és soha elő nem került gyerekek szinte mind az én gyomromban végezték. Egy idő után nem éreztem sajnálatot vagy bűntudatot. Az évszázadok megedzettek.

 Nem olyan rég ismét megjelent a kereskedő. Ugyanúgy nézett ki, mint akkor, csak most öltönyt viselt, nyakkendőt. Megkérdezte, hogy élvezem-e az örök életet, amit kértem. Azt kértem, öljön meg, mert elfáradtam. Nagyon elfáradtam. Kicsit elgondolkozni látszott, majd azt mondta, rendben. Csak egy dolgot kér: találjak magam helyett valaki mást. A lényeg, hogy válasszak ki valakit, akinek teljesítem egy gyerekkori kívánságát. Amint teljesítettem, megszabadulhatok az öröklét rabságából, s az iga átszáll reá. Nos, én téged választottalak, Theodore, s ennek már harminchat esztendeje.

 Nem tudtam megszólalni. Az öreg pedig visszahuppant a mocskos kanapéra és tovább csócsálta a tetemet. Lassan emésztettem a hallottakat. Tudtam, szabadulni innen esélyem sincs. Nyögve kérdeztem:

 – Na, és most mi lesz, Mikulás? Átadod az erődet? Miért vártál harminchat évet?

 – Mert először megbántam a választásomat. Úgy gondoltam, adok neked is egy esélyt, és esetleg majd mást választok. Élvezd kicsit a halandó életet, legyél boldog, legyél vidám, éld az életed emberként. Vártam és figyeltelek. De te mindig egy életunt idióta voltál. Elüldözted magad mellől azokat, akik szerettek, állandó depresszióban dagonyáztál, és tulajdonképpen egy tökéletes seggfej lett belőled. Így aztán úgy döntöttem, mégis te leszel az. De nem adhatom át neked. Én nem. Erre nincs hatalmam. Csak a kívánságodat teljesítettem.

 – Akkor mégis hogyan…? – kérdeztem, de ekkor meghallottam a barlang falain visszhangzó, közelgő lépéseket.  Egy elegánsan felöltözött üzletember jelent meg. Középkorú, magas, jóképű.

 – Látom, Nicholas, te megtetted, ami tőled telt – fordult a Mikulás felé. – Most rajtam a sor. Hogy lásd, én mindig betartom az alku rám eső részét.

 A hangja bársonyos volt, mint valami szinkronszínészé. Közelebb lépett és a homlokomra tette a kezét. Sikítani, üvölteni akartam, de megnémultam és mozdulni sem tudtam. Lassan kántálni kezdett valamit, engem pedig magával ragadott valami sötét bódulat…

***

 

 Bár életem eddigi éveiben kimondottan sovány embernek számítottam, mostanában kezdek pocakot ereszteni. A szakállam is növöget és az egész fejem őszbe borult már, pedig még csak most töltöttem a negyvenötöt. Többnyire itthon tartózkodom, felmondtam a munkahelyemen. A depresszióm nem múlt el, csak iszonyatos és szűnni nem akaró éhség társul mellé. Ehetek bármit, nem használ, és jól tudom, hogy ezzel hiába is fordulnék orvoshoz. Hónapok óta szenvedek így, bezárkózom, inkább nem megyek sehova. Nem akarok ártani senkinek. Félek, nem sokáig bírom a szenvedést. Néha kilesek az ablakon és sóváran bámulom a lenti játszóteret, miközben a gyomrom nagyokat kordul.

 Kopogtatnak. Kilesek a kémlelőn, a halszemoptikában két hatéves forma kisfiút látok. Valamilyen aláíró ívet tartanak meg egy dobozt. Talán adományokat gyűjtenek valamire. Nem tudom, de nem is érdekel. Az éhség lángja úgy emészt belül, hogy folyamatosan üvöltenék. Üvöltenék, de nem tehetem. Azt hiszem, beengedem őket… 

ATYAI ELLENSZENV

 Tyll Forest

ATYAI ELLENSZENV

 Deb-bel már legalább két hónapja jártunk, amikor elvitt bemutatni a szüleinek. Nyílt titok, hogy mi, férfiak egy kapcsolatnak ezt a részét utáljuk leginkább.

 Rossz előérzettel mentem el a találkozóra, már a kocsiban izzadt a tenyerem a volánon. Nos, megérzésem nem hazudott, ugyanis Deb apja már az első pillanattól ki nem állhatott. Ez pedig enyhe kifejezés. Az a zsigeri gyűlölet, amit a szemében láttam megvillanni, amikor a kezem nyújtottam felé, sokkal több volt, mint általában a lányos apák kezdeti ellenszenve lányuk udvarlója iránt.

 Abban a tekintetben minden benne volt. Minden olyan, ami az én kínokkal tarkított vesztemmel kapcsolatos. Még a kézfogásomat sem fogadta, inkább hirtelen jött köhögő rohamot színlelt, hogy katonás léptekkel kivonulhasson a mosdóba.

 Ami azt illeti, Deb anyja sem volt éppen a kedvesség mintaképe. Végig olyan arcot vágott, mint akinek a szájában épp egy jó adag feltolult slejm van, a seggében pedig egy jókora, lüktető, gyulladt aranyér. De ő legalább kezet fogott velem és formálisan eleget tett az udvariassági elvárásoknak.

 Ami engem illet, nem vártam tőlük semmit, csak azt, hogy a jövőben lehetőleg ne kelljen találkoznom velük. Nem értettem, sőt, máig nem értem, hogy lehet ilyen embereknek olyan klassz lányuk, mint Deb. Mert Deb tökéletes volt számomra, ahogy most is az, még ha együtt töltött időnket be is árnyékolja kellemetlen emlékem.  Az emlék, ami valójában nem csak kellemetlen, hanem egyenesen szörnyű, de azt kell mondjam, elkerülhetetlen volt, és életem legsötétebb titkaként őrzöm.

 A találkozó másnapján meg is említettem Deb-nek, hogy a szüleinek nem igazán jövök be, mire ő csak legyintett.

 – Ne is törődj velük! Ez csak amolyan kezdeti ellenszenv. Általános jelenség.

 Nos, ebben a tapasztalataim tükrében erősen kételkedtem. Deb folytatta elképesztően bájos, csicsergő hangján.

 – Anyám idővel biztosan megszeret majd, apám talán kicsit később, de ezzel teljesen fölösleges foglalkoznod, hiszen nemigen fogsz velük találkozni.

 Az igazat megvallva ebben reménykedtem én is. Ám reményeim és a valóság a maga könyörtelenségével antagonisztikus ellentétről adtak bizonyságot a későbbiekben.

 Lisa, Deb anyja csakugyan enyhült irányomban. Legnagyobb meglepetésemre egy ízben még át is adta Deb nekem a telefont, mert Lisa személyesen akart üdvözölni engem. Váltottunk is néhány szót, ami baráti csevegésnek ugyan nem volt mondható, de a kettőnk közti eladdig rideg jégpáncél határozottan elvékonyodni látszott, sőt, itt-ott már repedések is keletkeztek rajta.

 Már-már azt gondoltam, hogy Harolddal, az apával is elindul a közeledés a zsigeri gyűlölet irányából legalább a semlegesség felé, de pillanatnyi merész ábrándom ártatlan kis bárányfelhőjét éles villámként hasította ketté egy a háttérből felcsattanó hang.

 „Hagyd abba a bájolgást azzal a tetűvel, mert a fejeddel verem szét a szekrényt!”

 Egyszeriben mindent megértettem az anya korábbi viselkedése kapcsán. Megfordult a fejemben, hogy Deb vajon tudja-e, hogy az apja így beszél az anyjával?

 Ahogy sejtettem, Deb-nek erről halvány sejtelme sem volt. Persze, jó pszichológiai érzékkel igyekeztem úgy feltenni Deb-nek a kérdéseket, hogy abból a valóság ne derülhessen ki. Szívesebben hagytam meg őt a tudatlanság boldog homályában, már csak a kapcsolatunk békéje érdekében is.

 Az igazi problémák Lisa váratlan halálával kezdődtek. Állítólag ablaktisztítás közben érte a halál, egy szerencsétlen háztartási baleset képében. Ablakot tisztított, de megcsúszott, leesett és beverte a fejét a kőpadlóba. Mondanom sem kell, sejtettem, hogy a zord valóság köszönőviszonyban sincs ezzel a sztorival, de inkább nem bolygattam a dolgot, ismételten csak Deb és a kapcsolatunk miatt.

 A temetésen eszem ágában sem volt odamenni Harold-hoz, hogy illőn kinyilvánítsam a részvétemet, ezt a döntésemet szemének fenyegető villanásai is csak megerősítették.

 Úgy gondoltam, hogy Lisa halála után a Harold-dal való találkozásaim száma a nullával lesz egyenlő, de nagyot tévedtem. Én ugyan nem kerestem az ő társaságát, s ebből azt gondoltam, hogy egy találkozás esélyét így zérusra redukálhatom, de sajnos, nem így lett.

 Deb délutános volt a munkahelyén én pedig korán végeztem aznap az iskolában, ahol reménytelen kölykök akciófilmeken, videojátékokon és internetes közösségi portálokon kondicionálódott elméjébe próbáltam irodalmat csempészni sziszifuszi munkával. Hazaérve abban a hitben léptem be az ajtón, hogy az üres lakás vár, ahol átadhatom magam a dolgozatjavítás tantaloszi kínjainak, de a nappaliból a tévé hangja szűrődött ki. Éppen valamilyen bárgyú vetélkedő ment, amiben egybites celebek próbáltak minél magasabb tornyokat építeni WC-papír tekercsekből. Csodálkoztam, hogy Deb mégis itthon van, azon pedig még jobban, hogy ilyesmit néz, pedig utálja.

 Nos, a kanapén nem Deb ült, hanem Harold terpeszkedett. Csodálkozásomat düh váltotta fel, de mielőtt megszólalhattam volna, Harold csak annyit csikorgott felém rám sem nézve, hogy „Kuss!” Az, hogy a dolog érzékenyen érintett, enyhe kifejezés, sokkal inkább ugrottam volna neki és vertem volna agyon a falról leakasztott TV-vel. Ám Harold közel hatvanéves kora ellenére igencsak impozáns fizikummal rendelkezett, ex-katonatisztként , azon belül is harcászati kiképzőként pedig bizonyára nagyobb érdemi tapasztalattal rendelkezett közelharc terén, mint egy magamfajta vézna irodalomtanár, aki  – köztünk maradjon! – férfi létére megkönnyezte a Titanic című film végét.

 Harold lassan felállt a kanapéról és úgy indult el felém, hogy rám se nézett. Rosszat sejtettem, de minden férfiasságomat összeszedve megszólaltam.

 – Már megbocsásson, de hogy meri a saját lakásomban? És egyáltalán mit keres itt?

 Nem válaszolt, csak harákolt egyet és elém köpött a szőnyegre. Arra a szőnyegre, amire Deb kényes volt. Nemkülönben én. Felemeltem a mutatóujjam, hogy figyelmeztessem, mire ő elkapta és hátrafeszítette. Az ín a kezemben durván megfeszült, az ujjam reccsent is egyet, és reménykedtem, hogy nem törte ki. A fájdalomtól felkiáltottam, de Harold nagy mancsával befogta a szám. A másik kezével elkapta a középső- és gyűrűsujjamat is és jól hátrafeszítette, amitől olyan fájdalom nyilallt egészen a vállamig, ami szó szerint térdre kényszerített. A fájdalomtól könny tolult a szemembe és hányingerem lett.

 Bár Harold volt az erősebb fizikumú, de jó fél fejjel volt alacsonyabb nálam. Most mégis fölém tornyosult. Hátrafeszített ujjaimat nem engedte el, s hogy kétségbeesett helyzetemet tovább tetézze a jobb kezével, amivel a számat fogta be az előbb, megragadta a torkom. Mint ha vasból lettek volna az ujjai. Egyszerre fojtogatott és gerjesztette a jobb karomon végigfutó kínt. A szemem előtt karikák kezdtek el táncolni.

 Baljával hirtelen elengedte szenvedő ujjaimat, s akkor biztos voltam benne, hogy már soha többé nem fogom tudni használni őket. A fájdalom ugyan alább hagyott, de az egész karom zsibbadás-szerűen lüktetett. Levegőt viszont továbbra is alig kaptam, mert a vasmarok még mindig a nyakam szorította. Nyakamnál fogva felemelt térdelésemből, amíg arcunk egy szintre nem került. Nem tovább, hiszen, mint mondtam, jó fél fejjel voltam magasabb nála. Így én erősen berogyasztott térdekkel csüngtem a markában, mint valami rongybaba. Egy liluló arcú rongybaba.

 Közel hajolt, egészen közel, orrunk szinte összeért. Néhány centiről nézett a szemembe. Cigarettaszagú lehelete még a maradék oxigénemet is elvette, s a szemem előtt táncoló karikákon túl kissé homályosan láttam a rideg, szürke szempárt.

 – Gyűlöllek, te szarházi, mindig is gyűlöltelek. – recsegte a képembe. Nos, ezzel nem mondott újat.

 – Már amikor hallottam rólad, akkor is. Amikor pedig eljöttetek a lányommal, legszívesebben ott helyben puszta kézzel szaggattalak volna szét és vitustáncot jártam volna a beleiden! Utálom a fajtádat! Legszívesebben most rögtön kinyírnálak, feldarabolnálak és savban oldanám fel a satnya tested. A koponyádból meg hamutartót készítenék. Akkor legalább lenne valami hasznod!

 Mivel levegőt még mindig alig kaptam, úgy éreztem, hamarosan elájulok. Ezt ő is láthatta, ezért valamit enyhített a szorításán. A látásom kezdett kitisztulni, bár a látvány nem volt kellemes, hiszen Harold dühös ábrázata szinte teljes egészében betöltötte a látómezőmet.

 – Mégsem nyírlak ki. Most még nem. Adok egy esélyt, hogy elkotródj a lányom életéből. Szép csendben összecsomagolod az alsógatyáidat meg a fogkefédet és elhúzol. Nincs visszapofa, nincs apelláta. Nincs kérdés, nincs semmi. Csak fogod magad és csendben elhúzol és soha többé nem jössz vissza. Elfelejted a lányomat, mint ha soha sem találkoztatok volna. A helyedben valami nagyon messzi helyre mennék.

 Ez túl sok volt nekem. Oké, a fizikumom nem volt az övéhez hasonlítható, de fejlett életösztönnel rendelkezem és a dühöm is ugyanolyan düh, mint bármely más emberé. Tudtam, hogy hiába ütném meg – mindkét karom szabad volt –, az meg se kottyanna neki. Továbbá olvasmányaimból és anatómiai ismereteimből tudtam, hogy élet-halál közelharcnál mindig a lágy részeket kell támadni. Harold úgy nézett ki, mint egy masszív kőszikla, amin semmiféle lágy rész nincs. Pedig volt, méghozzá a szeme. Egy irodalmárnak a toll a legnagyobb fegyvere, nálam pedig épp volt egy az ingzsebemben, amit ez esetben nem átvitt értelemben alkalmaztam fegyverként.

 Meglepően gyors voltam, Harold bal szeme pukkanás-szerű hangot adott, amikor teljes erőből beledöftem a golyóstollat. De itt nem álltam meg, s nem büszkeségből mondom, de olyan gyors voltam, hogy mire felkiáltott, már a másik szemét is kiszúrtam. Milyen bizarr az emberi elme! Mikor ez történt, egy pillanatra úgy éreztem magam, mint ha én volnék Odüsszeusz, aki épp most szúrta ki a Küklopsz szemét. Ennek a „Küklopsznak” viszont két szeme volt. De tényleg csak múlt időben, mert mindkettőtől megszabadítottam.

 Nem létezik olyan ember, aki egy ilyen dolgot elszenvedve még mindig a másik torkát szorongatná. Akcióm őt is váratlanul érte, mint ahogy bárki mást váratlanul ért volna. Azonnal elengedte a nyakam és hátratántorodva a szeméhez kapott mindkét kezével. Vagyis, hogy pontosabbak legyünk, a szeme helyéhez. A szétfolyó üvegtestek kocsonyás pépje vérpatakkal keveredve folyt ki lapát tenyerei alól. Visítva üvöltött, olyan szitkokat ordítva, amilyeneket még nem is hallottam, pedig én sem a legjobb környéken nőttem fel. Véres, szemkocsonyás kezével felém kapott, de kicselezve a vakon tapogatózó kezeket, az ajtó felé iramodtam.

 – Megdöglesz, szarházi! Mit tettél velem? A kurva anyád! A szemeeeem…

 Össze-vissza csapkodott, kapkodott, a levegőbe markolászott. Elbotlott az egyik székben, nagyot esett. Amikor fel akart tápászkodni, megszületett bennem a végzetes döntés. Nem hagyhattam most már ennyiben a dolgot, ennek már számomra is rossz vége lesz, ha nem csinálom végig. Ha már így alakult, be kell végeznem a dolgot. Az adrenalin-szintem az egekbe szökött és az életösztönöm ismét gyors cselekvésre késztetett. Villámgyorsan mellette teremtem és az asztalon lévő mintegy másfél kilós gránit hamutartóval megcéloztam a nyakszirtjét. Harold tarkójánál valami igen csúnyán reccsent, amikor nagy lendületet véve teljes erőből lesújtottam a hamutartó élével.

 Nem volt szükség további csapásokra. Az ölés heve sem ragadott el, hogy esetleg szilánkosra verjem apósjelöltem koponyáját. Az eredmény így is elég csúnya volt. Ahogy a tarkón csapott nyulaknál, Harold orrából is vér kezdett el folyni. Érdekes, hogy még mindig négykézláb állt, bár már gyakorlatilag halott volt. Zömök testén vad rázkódások futottak végig, az állkapcsa is rángott párat, mint ha valamit erősen és gyorsan rágna. Aztán a rángatózás abbamaradt, de ő még mindig négykézláb állt, miközben orrából úgy folyt a vér, mint egy csapból. Cipőm talpával megtaszajtottam, mire eldőlt és az oldalára esett, nagyot puffanva a szőnyegen. Az okkersárga szőnyeget néhány hete vettük, most pedig úgy nézett ki, mint egy bizarr térkép, amivel a kontinenseket vörössel festették a sárga tengerre.

 Szerettem ezt a szőnyeget, de tudtam, hogy lehet még kapni ott, ahol vettük. Tehát ez a probléma megoldható. Ám itt volt a legnagyobb probléma, a súlyos tetem. Ez pedig sürgősen megoldásra várt. Azt vettem észre, hogy remeg a lábam és a fejem is rángatózik. No, igen. A sokk és a stressz. Kiszaladtam a fürdőszobába hányni.

 Hosszú percekkel később tértem vissza, de nem üres kézzel, ugyanis addigra már megjártam a garázst is. Még kissé remegő kezemben egy fűrészt tartottam, a hónom alatt pedig vastag, fekete nylon zsákok voltak. Tudtam, mint kell tennem.

 Korábban még csirkét sem daraboltam, így érthető, hogy Harold módszeres feldarabolása meglehetősen kifárasztott. No, és a rengeteg vér – egy emberi test 5-6 litert is tartalmaz! – szintén kemény feladatot rótt rám. Ám leleményességem még stresszhelyzetben sem hagyott cserben, így a vér felitatását is megoldottam, s hálát adtam, amiért annak idején nedves porszívót vásároltam. A tetem eltüntetése nem volt nehéz, hacsak a cipekedést nem számítjuk. A savazás büdös és veszélyes eljárás lett volna, valamint igen költséges is, hiszen a kénsav igen drága és egyszerű emberek számára nehezen beszerezhető nagyobb tételben, továbbá savazó kádnak, valamint az eljáráshoz szükséges helyiségnek is híján voltam. Így maradt megoldásnak az elásás. Harold nem kerülhetett megboldogult hitvese mellé, amit szerintem a hitves sem bánna, mivel valószínűleg ő is a gazember áldozataként végezte. Mivel a tetem könnyen kezelhető darabokban volt, így nem kellett egy nagy gödröt ásnom az erdőben, hanem csak kisebbeket, de elég mélyeket, hogy a kóbor állatok ne kaparják elő.

 Még a darabolás gyomorforgató művelete közben eszembe villant, ahogy Harold a koponyám hamutartóvá alakításáról beszélt, így bennem is megszületett egy bizarr ötlet, s a gondolatot tett követte. Szavamra mondom, nem vagyok gonosz, de ezúttal a szám ördögi vigyorra húzódott…

***

 Egy év is eltelt már az eset óta, Deb már túltette magát apja eltűnésén. Igazság szerint – és ez érthető – nem fűzték szoros szálak Harold-hoz, így legfeljebb a bizonytalanság idegesítette. De azt kell mondjam, köztünk minden rendben van, az életünk rendben halad a maga csendes és nyugodt útján. A szőnyeg a nappali közepén teljesen ugyanolyan, mint amit együtt vettünk. Ám a hamutartót eltüntettem. Azt mondtam, odaadtam az egyik kollégámnak, aki erős dohányos. Deb nem bánta, hiszen valójában egyikünk sem dohányzik, a tárgyat inkább csak nassolnivalókhoz használtuk az esti tévézéseknél. No, nem azért szabadultam meg tőle, mert az volt a gyilkos fegyver, hanem mert Harold ocsmány módon belehamuzott, amíg engem várt a kanapén ülve. Nem tudtam volna többé ezzel a tudattal enni belőle a mogyorót.

 Most itt ülünk Deb-bel a kanapén és épp egy romantikus filmet nézünk. Közben bort kortyolgatunk és az előttünk levő kis csonttálkából majszoljuk a mogyorót. Egész mutatós darab a rá faragott mintákkal. Igaz, ami igaz, művésznek sem lennék utolsó. Deb úgy tudja, egy tibeti dísztárgy-shopban vettem.

BÉKEJOBB

 

Tyll Forest

BÉKEJOBB

Valahányszor Aladár végigment a gangon, a gyomra görcsbe rándult, és a homlokán hideg verítékcseppek jelentek meg. A kényelmetlen jelenség csak fokozódott, mikor el kellett haladnia Szűcs Kázmér ajtaja előtt. Márpedig el kellett haladnia minden nap, volt, hogy napjában többször is. Másképp ugyanis nem tudta volna megközelíteni saját lakását.
Ezúttal is éppen arra járt, útban hazafelé, amikor Szűcs Kázmér hirtelen kilépett elé. Aladár nagyot ugrott ijedtében. Hetek óta félt ettől a találkozástól, ugyanakkor azt is jól tudta, hogy a dolog elkerülhetetlen, és előbb vagy utóbb be fog következni. Most pedig ott állt vele szemben Szűcs Kázmér vérben forgó szemmel, s a nyakán úgy duzzadtak az erek, mint valami groteszk hálófonat. Szűcs Kázmér alacsony ember volt, majd’ fél fejjel alacsonyabb, mint Aladár. Viszont alacsonyságát ellensúlyozta tömzsi, erőteljes testalkata, kopaszra borotvált feje, és rendkívüli ingerültsége. Amikor megszólalt, nyál fröcsögött a szájából.
– Megvagy, te sunyi gazember! Most elkaplak! Nem menekülsz!
Aladárban szinte megkristályosodott a vér a félelemtől. Magas homloka fénylett az izzadtságtól, keskeny arcából pingponglabdaszerűen dülledtek elő rémült, pocsolyaszín szemgolyói.
– Szűcs úr, kérem, nem rendezhetnénk el ezt a dolgot úriemberekhez méltóan?
Szűcs úr egy lépéssel közelebb jött, arca szinte érintette Aladárét.
– Megkörnyékezted a feleségemet, az sem volt úriemberhez méltó! – rivallta. – Hogy tudnád ezt jóvátenni?
Aladár zsebkendőt vett elő és megtörölte a homlokát.
– Kérem, Szűcs úr, ne itt kinn… menjünk inkább be. Ne a szomszédok előtt.
– Oké. Hozzád megyünk.
Odabenn Aladár elhatározta, hogy a lehető legdiplomatikusabb lesz. Italokkal kínálta Szűcsöt, még süteményt is vett elő.
– Kérem, a dolog egyszerű félreértés volt, semmi több. Higgye el, én csak beszélgettem a kedves feleségével. Nézzen rám: nem vagyok az a Don Juan típus.
– Az biztos. – Szűcs csaknem egy hajtásra megitta a méregdrága whisky felét, amit Aladár még születésnapjára kapott nyolc éve, és egészen ritka pillanatokra tartogatta. – Viszont az is igaz, hogy alamuszi macska nagyot ugrik!
Aladár lehunyta a szemét. Élete minden napját úgy élte le, hogy vigyázott, nehogy bárkit is megsértsen. Mindenkin segített, akin csak tudott. Egész életében az önzetlenség és a becsületesség vezérelte, és most ez a kopasz, primitív barom egyszerűen párhuzamot von közte és az úgynevezett „alamuszi macska” között. Mint olyan sokszor, most is csak lenyelte a gombócot. De Szűcs már gyúrta is a következőt.
– Az ilyen maguknak való, tudálékos barmok mindig a becsületességről papolnak, közben meg a saját anyjukat is meghágnák egy forintos kifliért. – Mindezt tele szájjal mondta. Szájából félig rágott süteménydarabkák potyogtak a szőnyegre. Aladár ismét nyelni készült, de valahogy nem ment. Maga sem értette hogyan, de a kezei önálló cselekvést kezdeményeztek, és mire feleszmélt, azon kapta magát, hogy a szomszéd mellkasán térdel, és csontos öklével püföli annak vörös képét.
Szűcs csak öt perc múlva volt képes felállni, és erősen támolygott. Nem a megivott whiskytől, hiszen rendkívül jól bírta az italt. Arca helyén egy püffedt, véres massza virított, egyik szeme pedig kezdett úgy kinézni, mint Rocky Balboáé, Ivan Drago hathatós ténykedése nyomán. Aladár elé állt, és szende, szégyellős arccal megszólalt.
– Ne haragudjon, Szűcs úr, igazán röstellem magam. Én nem akartam… béküljünk ki!
Kinyújtotta remegő kezét a szomszéd felé. Az rémülten odébb húzódott, egy esetleges újabb támadástól tartva. Aztán sután megfogta a kezet.
– Akkor béke? – kérdezte Aladár könnyeivel küszködve.
– Véfe. – motyogta Szűcs, amennyire nyúlszerűen feldagadt, vérző szája engedte.

Kázmér gyomra görcsbe rándult, és kopasz fején verítékcseppek jelentek meg, valahányszor hazaérve rápillantott Garam Aladár ajtajára. Gyorsan surrant be az ajtón, a lehető legkisebb zajt csapva. A konyhában irdatlan mosatlan hegyek várták, és a porszívó is ki volt készítve a szobában. Fáradtan lerogyott egy székre. Mérges volt ugyan, de eszébe sem jutott átszólni a feleségének, hogy hazajött. A falon átszűrődő férfias hörgések és nejének régről ismert kéjes sikolyai arról árulkodtak, hogy jól érzik magukat odaát. Isten őrizz, hogy megzavarja őket. Aladár mérges lenne…

HEPI HELOVÍN

 

Tyll Forest
HEPI HELOVÍN

Istvánka rendkívül kreatív gyermek volt, de kreativitását túlságosan is befolyásolta az aktuális trend, sőt, valójában épp emiatt lett beszűkült látókörű. Ez utóbbi dolog főként annak volt köszönhető, hogy leginkább zombifilmeken és zombis tévésorozatokon szocializálódott. Ennek hatása a Halloween-i jelmezválasztásában mutatkozott meg leginkább.
Mint említettük, Istvánka amúgy rendkívüli kreativitással rendelkezett, s beszűkült szemléletmódja keretein belül valóban a maximumot hozta ki magából: néhány tengerentúli YouTube videóból megtanulta a professzionális zombi sminkelés összes csínját-bínját, és a Magyarországon még újkeletűnek számító ünnepféleség alkalmából gusztustalan élőhalottá maszkírozta magát.
Sokat gyakorolta az autentikus tántorgást, valamint a hörgő torokhangokat is. A sok gyakorlás eredménye nem maradt el: Istvánka tökéletes zombiként lépett ki a ködös estébe, hogy az amerikai szokást mímelve édességet tarháljon a szomszédoktól.
Béluska hasonlóan kreatív volt, mint Istvánka, és sok kortársához hasonlóan ő is zombifilmeken szocializálódott, így tökéletesen tudta, hogy mik egy élőhalottal kapcsolatban a túlélés érdekében szükséges teendők. Előrelátása arra késztette, hogy kedvenc sorozata alapján elkészítse az ikonikus "Negan-féle bézbólütőt". Bár igazi bézbólütője nem volt, ő ezt egy kiszuperált zongoralábbal helyettesítette, amire a legjobb minőségű szögesdrótot applikálta fel. Ijedt nagymamáját azzal nyugtatta le a leleményes gyermek, hogy ez csak egy modern Krisztus-szobor, amelyet vallásos áhítatból készített, s a szögesdrót a töviskoronát szimbolizálja. Mélyen vallásos nagymamája erre elmosolyodott és keresztet vetve visszatért kötögetéséhez. Béluska pedig a gondosan elkészített eszközt elrakta arra az időre, amikor esetleg kitör a rettegett zombi-apokalipszis.
Bár az apokalipszis nem következett be, de eljött a Halloween, amikor megjelent az ajtóban Istvánka, aki úgy nézett ki a profi sminkelésnek köszönhetően, mint akinek a fél arcát lereszelték egy káposztareszelőn, s kékes árnyalatú bőrét megannyi lilás ér hálózta be. A nagymama elborzadva nézte a gyermeket, de felocsúdni sem volt ideje, mert félrelökte őt Béluska, és a szögesdróttal körbetekert zongoralábbal módszeres alapossággal péppé verte Istvánka koponyáját, éppolyan szakszerűséggel, ahogy azt a filmeken látta. Hiszen felkészült gyermek volt.

HOLTPONT

 Tyll Forest
HOLTPONT

Az esti levegő ugyan hűvösen telepedett a külvárosra, de ő mégis forrónak érezte, egyre forróbbnak. Már harmadik hete járt el futni esténként, és bár határozottan jobban ment, mint első alkalommal, de a harmadik kilométer körül így is mindig kifogyott a szuszból.
„Az a rohadt bagó…” – gondolta, és már alig várta, hogy elérje a víztornyot. Az utóbbi alkalmakkor épp a víztoronyhoz érve érte el azt a bizonyos holtpontot, amikor a futás átlendül szenvedésből kvázi élvezetbe, mert hogy valódi élvezetről az ő esetében még nem lehetett beszélni, legfeljebb egyfajta megkönnyebbülésről. Irigykedve nézte azokat, akik könnyedén, lazán futottak, láthatóan élvezve a testmozgást. No, igen, rajtuk nem volt huszonöt kiló felesleg és valószínűleg nem két hete tették le a cigarettát.
Új munkahelye új kihívások elé állította, kész csoda, hogy ötvenkét évesen felvették egy olyan csapatba, ahol csupa harmincas fickó dolgozott. A főnöke több meetingen is kifejtette, hogy a kollégáktól elvárja a fittséget. Az a fajta munkahely volt, ahol az számított trendinek, ha ebéd helyett lejátszottak egy faltenisz meccset. Ő azért inkább maradt az ebédnél, de a főnök célzott megjegyzései mégiscsak arra sarkallták, hogy leadja a testén lötyögő felesleget, és megfeleljen a testi elvárásoknak, még ha a munkához, amit el kellett végeznie, ennek semmi köze sem volt.
Igyekezett helytállni, felvenni a versenyt a fiatal kollégákkal minden tekintetben. Még testi fittség tekintetében is. Ezért rótta esténként a kilométereket, noha a bokája és a térde sajgott és a tüdeje is hevesen ellenkezett.
Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, amikor megpillantotta a víztorony fényeit, hiszen nemsokára eléri a holtpontot, de a vágyott állapot most valószerűtlennek tűnt. A tüdeje sípolt, a lába helyén két sajgó tuskót érzett. Mégsem állt meg, nem adta fel.
Mint annyiszor, most is felrémlett előtte a kép, ahogy a fiatal kollégák összemosolyognak slim fit öltönyeikben, amint ő nyögve hajol le egy padlóra hullt dossziéért. Ő volt az öreg, akit sajnálnak, akit megmosolyognak, de akinek bizonyítania kell, hogy még ő is ér valamit. Akinek túlságosan is kell ez az állás ahhoz, hogy bármit megtegyen, mert túl sok a veszteni valója. Soha nem panaszkodott senkinek, soha nem beszélt a magánéletéről, igyekezett mindig a munkával kapcsolatos kommunikációra szorítkozni, és esetleg megspékelni mindezt némi kötelezően trendi humorral. Akkor is, ha a reakcióként érkezett mosolyok sokszor túlságosan is mesterkéltnek tűntek.
Ott magasodott előtte a víztorony. A gyenge fényben is lehetett látni a tetején gubbasztó galambok sziluettjét, a madarak mint ha őt nézték volna szenvtelenül. Nike cipője ütemes zajt keltett a nedves aszfalton, zömök testével egyenletes tempóval kerülte meg a sötét óriásként meredező tornyot.
„Most kell jönnie…” – gondolta, és valóban, szinte óramű pontossággal érkezett meg az az állapot, amikor a szervezet túllendül a nehezén. De ezúttal valóban sokkal könnyebb lett. Úgy tűnt, erősödött, méghozzá sokat. Megérte a kitartás, hogy letette a cigit, hogy nem adta fel. A futás egyszeriben olyan könnyű lett, mint ha tollpihe volna kilencvenhét kiló hús, zsír, csont, bőr és ín helyett. Hihetetlen könnyedséget érzett, szinte suhant, repült az aszfalton, lába alig érintette azt. Tüdeje már nem égett, nem zihált, olyan könnyen lélegzett, mint egy délutáni szunyókáláskor. „Ez az! Végre, túl vagyok a holtponton” – gondolta, s nem hallotta, amint a víztorony tetejéről egyszerre felszállt az összes galamb, köztük egy hófehér is.
A testes, középkorú férfi testét másnap hajnalban találták meg a víztorony mellett, stílusosan éppen az arra kocogók. Az oldalán feküdt, üveges tekintete a semmibe meredt, de arcán valamilyen földöntúli, megkönnyebbült mosoly terült el.

ADDIG NYÚJTÓZKODJ...

 

 Már negyedik napja nem jött álom a szemére. Kezdett aggódni, mert egész életében remek alvó volt. Olyannyira jó alvó volt, hogy bárhol, bármikor képes volt akár egy percen belül elaludni.

 Először azt gondolta, az étkezésével van a gond, ugyanis az emésztés kihatással van az alvás minőségére. Esetleg a nőket időszakosan gyötrő valamilyen hormonális dolog. De valójában ugyanúgy étkezett, ahogy mindig. Ebben semmit sem változott. Az úgynevezett változó kortól meg még kissé messze volt. Általában tizenegy előtt ágyba került. Nem nézett idegesítő műsorokat, nem hallgatott vad zenét, nem evett fűszereset, nem tett szert semmilyen új szokásra. Ugyanúgy élt, ahogy mindig is élt. Tudomása szerint a legjobb egészségnek örvendett.

 Esetleg az élelmiszerek minőségében történt valami olyan változás, ami ilyen módon kihathat az idegrendszerére?

 Feküdt az ágyában, ami nagyon kényelmes ágy volt, az egyik legdrágább, gyógyászatilag is tesztelt matrac, amit a kereskedelemben kapni lehetett. Feküdt és járt az elméje, azon gondolkodott, vajon mi okozhatja nála ezt az álmatlanságot, de nem tudott rájönni. Végül arra a döntésre jutott, hogy ha néhány napon belül nem javul a helyzet, szakemberhez fordul segítségért. Tavaly azzal a színes szemüvegű csajjal is ez volt az irodában, aztán kiderült, hogy agyrák. Januárban még majd’ kicsattant az élettől, tavaszra meg már lehúzta a rolót. De nem, vele ilyesmi nem eshet meg, pozitívan áll a dolgokhoz, elvégre ez csak egy kis álmatlanság. Inszomnia, abból is az enyhébb fajta, hiszen még csak pár napja tart. Kivár, és ha a dolog nem javul, haladéktalanul szakemberhez fordul.

 Amint ezt eldöntötte, kissé nyugodtabb lett, s mint ha valami álmosság-féle kezdett volna az agyára telepedni, amit ő boldogan üdvözölt, hiszen az elmúlt napok kialvatlansága már a munkájára is kezdte rányomni a bélyegét. Életében először figyelmetlen volt, hibázott is. Ez nem mehet így tovább!

 Befordult a fal felé, felvette a lehető legkényelmesebb pózt, s a lassú légzést gyakorolva nyugtatta zaklatott idegrendszerét. Lassan számolt közben. Egy, kettő, három, négy, belégzés. Kicsit benntart, majd szintén négyig számolva kienged. Egy, kettő, három…

 Valami megérintette a lábát. Riadtan rántotta be a takaró alá. Lassacskán rátelepedő nyugalma most hirtelen elillant, a helyét rémület és heves szívdobogás vette át. Egyedül élt, egyedül lakott ebben a lakásban, még csak háziállata sem volt. Márpedig az érintést határozottan érezte. Nem olyan volt, amit egy macska produkál, vagy amikor egy éjjeli lepke meglibbenti a szárnyával. Határozottan emberi kéz érintését érezte.

 Lehet, hogy nekem is agydaganatom van? Álmatlanság, idegi zavarok, hallucináció… Hülyeség! Egészséges vagyok, csak túlspirázom a dolgot. Egyedül fekszem a szobámban és mindjárt elalszom.

 Lábát kissé feljebb húzta és magzatpózban ismét elkezdte a lassú légzést. A tizedik be- és kilégzésre kezdtek elernyedni az izmai, jóleső nyugalom kezdett szétáradni a testében. Vigyázott, nehogy több oxigént vigyen be a szervezetébe, mint amennyit muszáj, mert akkor a dolog éppen fordítva sül el, akár hiperventiláláskor: éber lesz, felpörög, mint ha két kávét ivott volna meg. A lassú, kontrollált, egyenletes légzéssel már többször sikerrel járt, amikor kissé zaklatott volt. Most is egyre jobban, egyre nyugodtabbnak érezte magát, a néhány perccel ezelőtti dolgot – az érintést – már el is felejtette, s kezdte érezni a szemhéjára nehezedő jótékony erőt.

 Az érintés most erősebb volt. Sokkal erősebb. Erősebb és a takaró alatt.

 Felsikoltott, de lábát már nem tudta feljebb húzni, így is magzat pózba volt kuporodva. Inkább a fejére húzta a takarót, mint kislány korában. Iménti, éppen hogy elkezdődő nyugalma úgy röppent el, mint riadt madárcsapat a háztetőről. Azon kapta magát, hogy a fogai összekoccannak a rémülettől.

 De ilyen nincs! Képzelődőm!

 Mintegy a gondolatára érkező kihívó válaszként valami megfogta a nagylábujját. A valami érdes volt és hideg. Határozottan emberi kézre emlékeztetett, egy érdes és hideg emberi kézre.

 Egy hulla keze. Az ilyen hideg és… nyirkos!

 Felvonyított, mint egy kiskutya. Kiáltani akart, de bárhogy igyekezett, nem jött ki hang a torkán. A kéz – már ha kéz volt egyáltalán – elengedte az ujjat. Bár eddig nem kellett vizelnie, most úgy feszült a hólyagja, mint egy túlfújt lufi, úgy érezte, bármikor szétdurranhat. Az előbb még a lassú légzést gyakorolta, de most lihegve hiperventilált. Izzadt a takaró alatt, moccanni sem mert. Nem volt vallásos, sőt, újabban kimondottan ateista nézeteket vallott, most mégis imádkozni kezdett. Mivel saját gondolatai leblokkoltak, csak a Miatyánkot kezdte el nyüszítve kántálni. Amikor odaért, hogy „szabadíts meg a gonosztól”, akkor érezte meg a szagot.

 Penetráns, édeskés, gyomorforgató. A bomlás félreismerhetetlen szaga. Dögszag. Hullaszag.

 Elakadt az imában és elengedett a hólyagja. A meleg vizeletet mohón szívta magába a lepedő és a matrac, a vizelet szaga a dögszaggal elegyedett.

 A combja hátsó felén végigfolyó vizelet egy pillanatra kizökkentette jeges rémületéből. Elhatározta, hogy történjék bármi, felkapcsolja az ágy melletti lámpát, lerúgja a takarót és felkel.

 Háromra. Igen, háromra elfordulok a faltól, felkapcsolom a lámpát és véget vetek ennek a szarságnak! Akkor… egy… kettő… három!

 A takaró alatt maradva villámgyorsan fordult és nyúlt a kapcsoló felé. Ám a kapcsoló ismerős tapintása helyett keze valami mást tapintott. A valami nyirkosat, hideget és keményet. Tisztán érezte ujjbegyeivel rajta a körmöket is. Jó nagy körmöket…

 Vissza akarta rántani a kezét, de a kéz megragadta. Olyan erősen tartotta, mint egy satu. Nedvességet érzett a keze fején, mint ha valaki végig nyalná. Torkaszakadtából sikítani akart, de csak nyöszörgés jött belőle. Mint ha valami letekerte volna a hangerőt benne. A kéz elengedte, ő pedig visszarántotta a kezét a takaró alá. A rátapadt nyál hatványozottan árasztotta magából a dögszagot.

  – Menj innen! Hagyj békén! – hörögte rekedten a bűzös sötétségbe, egyre elfúló, fakó hangján. Válaszul a takaró sarka elkezdett emelkedni a lábánál…

 

xxx

 

 – Nem tudod, mi lehet a Magdival? Hetek óta nem láttam.

 A magas nő szorgalmasan pakolta a kockacukrokat a kávéjába. A mellette álló kopasz férfi keserűen itta. Nagyot kortyolt a sötétbarna italból. Kortyát fintor kísérte.

 – Nekem is hiányzik. Ugyanis ez a kávé vacak. A Magdi legalább jó kávét főzött. Mióta is..?

 – Egészen pontosan három hete és négy napja. El sem érem, pedig próbáltam hívni. A mobilja ki van kapcsolva.

 A kávézókhoz egy alacsony, tömzsi férfi csatlakozott.

 – Marad nekem is ebből a löttyből? Jól hallottam, Magdiról beszéltetek? Ezek szerint ti nem is tudjátok?

 – Mit? Ne idegesíts, csak nem..?

 – Én is a Zsófitól tudom. Tegnapelőtt találtak rá szegényre a saját lakásában. Az ágyában feküdt, már jócskán oszlásnak indult. A szomszédjai hívták ki a rendőröket a szag miatt. Állítólag úgy hemzsegtek a lakásban a legyek, hogy vágni lehetett őket.

 A magas nő és a kopasz férfi keze megállt a levegőben a kávéspohárral. A nő a szája elé tette a kezét, arca elsápadt.

 – Uramisten! Ez borzalmas!

 – Rettenetes, igen. Azt mondják, össze volt kuporodva, mint egy magzat. A szája nyitva volt, mint aki sikoltozás közben halt meg.

 – Mikor lesz a temetés? – kérdezte a kopasz férfi.

 – Nem tudom, talán a Zsófi többet tud ez ügyben. Megkérdezem. Ez a kávé pocsék. Miből van ez, kazánsalakból?

 – Lehet, hogy nem is kellene kávét innod – mondta a kopasz. –  Lehet, hogy ez a bajod!

 A magas nő meglepetten nézett a tömzsi férfira.

 – Csak nem a szíved? Valami baj van?

 – Nem, dehogy. Csak egy kis álmatlanság. De semmi komoly.

 A kopasz férfi a fejét ingatta.

 – Harmadik napja nem alszik. Ez már aggodalomra adhat okot. Nézd, a szeme is milyen karikás! Így meg fog betegedni.

 A tömzsi felnevetett.

 – Dehogy is! Tudod, hogy vasból vagyok. Ezer éve nem voltam beteg és mindig jó alvó voltam. Biztos kicsit több stressz ért. Ha még pár napig ez lesz, ígérem, orvoshoz megyek. De addig minek az ördögöt a falra festeni?