MUNKAHELYI SZANKCIÓK

 

 – Nos, akkor elmondanám, mi is lesz a dolga, Mr. Wenger. Kérem, kövessen!

 Az alacsony, zömök férfi egy lifthez vezette. Körben minden csupa inox acél. A rozsdamentes acél ajtó homályosan tükrözte a két férfi alakját, akik mint ha egymás komikus ellentétei lettek volna. Az egyik viszonylag magas, vékony, száznyolcvanöt körüli, a másik talán még százhatvan se és olyan tömzsi, mint egy tornazsák. „Mint két idétlen rajzfilmfigura” – suhant át Todd agyán és elmosolyodott. Látva azonban az alacsony pókerarcát, lehervadt a mosoly az arcáról. Kissé olyan fizimiskája volt, mint az ősembereknek: mélyen ülő szemek, előreugró homlokcsont, agresszív állkapocs, ami mellé kicsi áll társult. A képzettársításon még az sem javított, hogy a figura decensen meg volt borotválkozva, s fekete haja gondosan hátra volt nyalva valami zselével. Todd előtt felrémlett régi iskolás tankönyvének illusztrációja a barlanglakó emberről, aki ugyanilyen ábrázattal meredt valahova a távolba, miközben kezében egy szakócát szorongatott. Életében nem látott még ilyen alacsony homlokot. „Troglodita arc”. Tovább azonban nem gondolta a dolgot, mert a liftajtó kinyílt.

 Belül ugyanaz a rozsdamentes acél fogadta. Kissé úgy érezte magát, mint egy darab hús valami feldolgozó üzemben. Lelki szemei előtt fröccsenő vér mintázata jelent meg az acélfalon. Megborzongott. A fülke érezhetően lefele indult el, az ajtó feletti panelen lévő kijelző is ezt mutatta. Számokat nem jelzett ki, csak egy lefele mutató nyíl világított rajta vérvörösen.

 Nem akarta bámulni a férfit, de inkább rá kellett néznie, mint a rideg burkolatra, vagy a vörös nyílra. Igaz, a férfi látványától sem érezte jobban magát. Főleg, hogy olyan rezzenéstelen arccal figyelte maga előtt a lift falát, mint egy szobor. Egy troglodita szobor.

 – Jó mélyre megyünk! – jegyezte meg halkan. Kísérője nem felelt semmit. Kissé aggasztotta ez a szobormerevség és a hozzá társuló túlságosan is lakonikus attitűd.

 

***

 

 Egy helyi ingyenes reklámkiadványban látta meg a hirdetést, ami könnyű munkát és jó keresetet ígért. Mindkettő ráfért, hiszen a legutóbbi munkahelyén baromi nehéz, szálkás faládákat kellett pakolnia nevetséges összegért, s ennek is már második hónapja. Lassan elfogytak kicsinyke tartalékai, és kezdett felkopni az álla.

 Azonnal hívta a megadott telefonszámot, amin egy kedves női hang fogadta. Seperc alatt lebeszélték az interjú időpontját. Másnap már ott is volt, a legjobb öltözékében, frissen borotválkozva, Old Spice arcszesztől illatozón. Ám az interjún nem az a hölgy fogadta, akivel telefonon beszélt, hanem az alacsony , tömzsi fickó a troglodita küllemmel.

 Mindössze néhány egyszerű kérdésre kellett válaszolnia, s a tag közölte vele, hogy ha ő is úgy gondolja, fel van véve, akár már másnap kezdhet. Némi aggodalommal bólintott rá, de a fizetség, amit ígértek, s főleg a jókora előleg, a lényegtelen dolgok fiókjába söpörte aggodalmát, és mosolyogva nyújtotta a kezét a fickónak, megegyezésüket férfias kézfogással megpecsételendő. A férfi keze széles volt, mint a lapát és durva, akár az elefánt talpa.

 Aláírta az aláírandókat és bizalommal tekintve a jövő felé, arcán derűs mosollyal lépett ki az épületből, ami a városnak azon részén állt, amit a helyiek csak a város segge végének neveztek. Jövője iránti bizalmát a zsebében lapuló előleg is erősítette, amelynek egy részét hazafelé egy bárpult mellett szándékozott elkölteni. Elvégre az új munkáját meg kellett ünnepelni.

 

***

 

 A tegnapi ünnepi hangulata most valahogy igen távolinak tűnt, még annak tükrében is, hogy egy állítólag biztos állást tudhat a magáénak. Ráadásul egy igen kemény titoktartási záradéka is volt a szerződésnek, ami titoktartás megszegése esetén súlyos szankciókat helyezett kilátásba. Fizetésmegvonás? Fegyelmi és elbocsátás rossz ajánlólevéllel megspékelve? Fogalma sem volt, miféle büntetés lehet egy ilyen cégnél, de nem is akarta tudni. Senkinek sem beszélhet a munkájáról. Továbbá semmilyen kép- vagy hangrögzítő eszközt sem vihet a munkaállomására, így mobiltelefont sem. Ami azt illetti, a mélység, ahova tartottak és a rengeteg acél a térerő leghalványabb reményét is elvette. Zenét sem hallgathatott munka közben. Több dolog is aggasztotta, de már késő bánat, aláírta a szerződést. Tarkóján egy viszkető verítékcsepp indult el lefelé a háta közepén, hogy egy ponton, közel a nadrágszíjához az ing megállítsa, és mohón magába szippantsa.

 A lift megállt. Ugyanolyan simán és zajtalanul, ahogy egészen idáig jött. Egy hosszú folyosóra nyílt az ajtaja. A rozsdamentes acélt csak a padlón végigfutó szürke szőnyeg és a mennyezeti világítótestek törték meg, valamint a tízméterenkénti ajtókeretek, amik szinte alig látszottak, mert teljesen egy síkban voltak a folyosó falával. Az ajtók falán homokfúvott számozás. Sehol egy kilincs vagy fogantyú. Gyomrában az idegesség gombócával lépkedett az „ősember” mögött.

 Hátrapillantva látta, hogy a liftajtó igencsak távol van már tőlük. Kísérője egyszer csak megállt az egyik ajtó előtt. Megérintette az ajtólap egy pontját, mire azon egy világító billentyűzet és egy emberi tenyér körvonala jelent meg. Tömzsi ujjaival villámgyorsan bepötyögött valami kódot, mire a tenyérlenyomat kerete villogni kezdett.

 – Kérem, helyezze a tenyerét ide, a leolvasóra! – mondta a kísérő. – Ez a szkenner most megjegyzi az ön tenyér lenyomatát, s ezentúl így tud majd belépni a munkaállomására.

 – Ez aztán hi-tech munkahely! – mondta Todd, és jobb tenyerét rátapasztotta a szkennerre. Az ajtólap félresiklott, s mögötte feltárult egy háromszor három méteres helyiség, a közepén egy székkel. A szék előtt egy konzol, amin mindössze egy kar volt látható. Körben ugyanolyan acélfalak, mint a liftben és a folyosón és a sarokban egy szintén rozsdamentes WC csésze, mellette apró rozsdamentes mosdókagyló. Akár egy cellában. Todd immár többedszer megborzongott.

 – Ez elég… elég…

 – Rideg. – fejezte be a mondatot a kísérő. – Nos, mi mindig csak a célszerűségre törekszünk. De ami önnek biológiailag szükséges, azt a munkaállomás biztosítja. A szaniter egység teljesen öntisztító, így az esetleges szagoktól nem kell tartania. Ebből következik, hogy munkaállomását sem higiéniai, sem pedig étkezési céllal nem hagyhatja el, minden meg van oldva itt, a helyszínen. A higiéniai fokozat maximális. Az ebédjét is itt, a munkaállomáson kell elfogyasztania. Naponta változó menükínálatunkból választhat.

 A férfi odalépett a WC-vel átellenes sarokhoz és megérintette a falat. Egy addig láthatatlan ajtó csusszant félre, felfedve egy fülkét. A fülkében apró képernyőn három készétel neve volt olvasható.

 – Az ebédidőt hangjelzés fogja jelezni, az ajtó automatikusan nyílik. Az aktuális ebédkínálatból az érintőpanelen választhat, és fél órája van az étel elfogyasztására. Ha bármi probléma merülne fel, mondjuk az egészségi állapotával kapcsolatban, azt biológiai szkennerünk azonnal jelzi, szóval nincs miért aggódnia.

 Ez egy kibaszott börtön! Ez rosszabb, mint egy vágóhíd. Jesszusom, de hát annyira kell a pénz! Egyáltalán mit fogok én itt dolgozni? Mi a munkám?

 Mint ha a gondolataira válaszolna, a tömzsi ősember odalépett a székhez és a konzolhoz.

 – Mint azt korábban is említettük, a munkája végtelenül egyszerű. Egyszerű, ugyanakkor némi figyelmet is igényel. No, nem nagyot, csak annyit, hogy amikor szemközt, a falon kigyullad egy vörös fényjelzé,s amit a biztonság kedvéért egy hangjelzés is kísér, ön meghúzza itt ezt a kart.

 – Aham… És utána?

 – Nos, ül, és várja a következő jelzést, ami után ismét…

 – Meghúzom a kart. Tehát csak ülök itt, és a jelzésre meghúzom a kart. Ennyi lenne a munkám?

 Az ősember szoborarca rezzenéstelen maradt, csak bólintott.

 – Mint mondtuk, egyszerű munkáról van szó. Nos, ez egyszerű, nemde?

 – Kétségtelenül. Most őszintén: ez valami kandi kamerás átverés? Mert ez… ez…

 – Túl egyszerű?

 – Jézusom, igen! Ennyire egyszerű munkáért ki akarna ilyen fizetést adni?

 – Mi. Van esetleg valami kifogása? Ön aláírt egy szerződést, aminek mi minden tekintetben megfeleltünk. Most önön a sor, hogy megfeleljen a szerződésnek: dolgozzon! Nem is tartom fel, mert az óra ketyeg, ön már tizenöt perce munkában van.

 – Várjon! Ez csakis átverés lehet. Valami tréfa. Valamelyik tévécsatorna, ahova a haverjaim beneveztek engem a tudtom nélkül. Nem kell mondania, csak bólintson.

 A szoborarc rezzenéstelen maradt. Tekintete úgy meredt Todd-ra, mint valami faragott bálvány.

 – Ne már, ember, ezt el is higgyem? De hát erre egy pingvint is betaníthatnak, vagy egy majmot. Vagy egy gépet! Ezért maguk fizetnek?

 – Fizetünk, méghozzá nem is rosszul. Most pedig kezdje el a munkáját, mert különben a szerződés értelmében kénytelenek leszünk szankciókat alkalmazni. Soha ne akarja megtudni, miféléket. Soha. Most pedig rajta! Jó munkát!

 

***

 

 A szék elég kényelmes volt, mégis rosszul érezte magát. Mint egy kísérleti patkány valami idióta, elmebeteg laborban. De még egy kísérleti patkánynak is több kihívást jelent a „munkája”. Labirintusból kitalálni és egyebek. Ő meg csak ül itt a székben, és…

 – BRRRRR!

 A berregő hang felriasztotta. A fényjelzés viszonylag gyenge volt, kellett mellé a hang, hogy észrevegye. Megfogta a kart, aminek a végén egy gömbölyű, fekete gomb volt, akár egy veterán autó sebességváltóján. Meghúzta. Valahonnan a fal mögül olyan hang hallatszott, mint amikor valamit darálnak. Aztán csend. Hosszú ideig. Túl hosszú ideig. Jó két óra eltelt, mire újra megszólalt a jelzés és ő újra megránthatta a kart.

 Óráján a mutató delet mutatott, és bár semmi étvágya nem volt ebben az acélkasztniban, odament az automatikusan nyíló fülkeajtóhoz.

 Etetőfülke. Mint az idomított állatoknak.

 A választék meglepte. Háromféle ételt választhatott, az egyik közülük vegetáriánus menü, mivel hogy rájuk is gondoltak. Húsos ételt választott. Érdekes, de egyben remek fűszerezéssel készült a nyílásból előcsusszanó ragu.

 Valami pozitív ebben az elcseszett börtönben.

 Jóízűen evett, s miután könnyített a hólyagján a másik sarokban, kissé vidámabban ült vissza a székbe.

 – Végtére is jól megfizetnek. Ez se sokkal rosszabb, mint egy irodaboxban adatokat egyeztetni. – dünnyögte maga elé. – Na jó, baromi nyomasztó, de meló után (a „meló” szónál elvigyorodott) ott van még a nap többi része, kinn, a szabad világban. Majd megszokom.

 

***

 

 Nem szokta meg. Élő, egészséges ember ilyet nem tud megszokni. Amikor első napján kilépett az épület kapuján, úgy kapkodta a levegőt, mint akit vízből húztak ki. Bement az egyik elhagyatott kapualjba és előtört belőle a sírás. Amint a sírás abbamaradt, hányinger tört rá és ott a kapualjban kiadta magából a délben megevett ragut.

 – Bravó! Az egyetlen pozitív dolog is kijött! – hörögte a száját törölgetve. Úgy érezte, ha nem ihat rögtön valami erőset, fejjel kell a falnak rohannia.

 Mikor bizonyossággá érett benne, hogy tényleg ez a munkája és a sokadik nap is ugyanezt kellett végeznie ugyanabban a szobában, igen hamar az egyik közeli bár törzsvendége lett, ahol munkaidő után minden este leitta magát. Pénze volt bőven, hiszen csakugyan remekül megfizették, s részegségében csak bugyborékolva röhögött azon, hogy többet keres egy nyavalyás kar rángatásával, mint egy magánorvos.

 A napok, a hetek, a hónapok teltek ugyanazzal az egyhangúsággal, s a Todd-ban kialakuló depresszión és keserűségen még a hétvégék sem tudtak enyhíteni. Hallotta, amint körülötte beszélgetnek a haverjai, s néha már nyílt a szája, hogy ő is elkezdjen beszélni a „munkájáról”, de olyankor mindig megjelent az ősember-fickó rettenetes ábrázata előtte, benne pedig olyan mértékűre dagadt a félelem, hogy csak több pohár whisky tudta enyhíteni. Így aztán a hétvégenkénti, vagy esténkénti összejöveteleket is megpecsételte az, hogy ő mindig tökrészegre itta magát, ami már a haveroknak is egyre kellemetlenebb volt. Lassacskán elmaradoztak, egyre kevesebbszer hívták fel telefonon, a végén már csak azért, hogy az egészsége felől érdeklődjenek, nem pedig azért, hogy elhívják valahova.

 Szabadidejében megpróbált olvasni, de bármi is szerepelt a könyvek lapjain, ő csak a rideg fémfalakat látta és a jelre figyelt. Otthonában a legmodernebb tévé takarta el a fél falat, de a legújabb filmek, műsorok sem tudták lekötni. Valahogy mindig egy italosüveg mellett kötött ki.

 Már hónapok óta végezte a „munkáját”, s olykor örömlányokat fizetett meg, hogy vele legyenek, de mire az aktusra került volna a sor, ő már részegen zokogta nyálasra a csajok dekoltázsát.

 A szerződése szerint két évet volt köteles ledolgozni a cégnél, életre szóló titoktartással, de fél év alatt szinte önmaga árnyékává vált. Mígnem aztán az egyik szeszgőzös este egy kissé beszédesebb fickó szegődött mellé a bárban, aki a munkájáról panaszkodott. Arról beszélt, hogy olyan munkát végez, ami a lelket is kiölte belőle, hogy valami idomított állatnak érzi már magát.

 Todd eleinte csak hallgatta a fickót, aztán nem bírta tovább. Úgy fakadt ki belőle a szerződése kötelezte titok, mint valami gennyedző seb. Elmondott mindent, közben sűrűn káromkodott. Elvégre ki hallhatja itt? Az ősember? Az valahol biztos egy fémfalú szobában néz maga elé, mint egy Húsvét-szigeteki szobor. Hiszen senki sem törődik már vele, senkit sem érdekel, hogy ki ő és mit csinál. Úgy érezte, menten meghal, ha még több mint egy évig kell oda bejárnia anélkül, hogy beszélhetne róla valakinek.

 A részeg fickó hallgatta, s közben nagyokat bólogatott. Todd-ból pedig ömlött a szó. Nem sok volt, amiről mesélhetett, de azt a legváltozatosabban, a legcifrább káromkodásokkal tarkítva adta elő. A részeg fickó pedig valahogy egyre józanabbnak tűnt. Amikor befejezte, szeme olyan tisztán és értelmesen meredt Todd-ra, mint ha csak vizet ivott volna. Ami azt illet, Todd nem is látta őt inni…

 Abbahagyta a beszédet és csak némán nézték egymást. Az imént még ittasnak tűnő férfi lassan megcsóválta a fejét. Amikor megszólalt, hangjában már nyoma sem volt az alkoholnak. Hideg, érces orgánuma volt.

 – Ejnye, Mr. Wenger! Ejnye…

 Csak most tűnt fel Todd-nak, hogy a férfinak is meglehetősen alacsony a homloka és mélyen ülő a szeme.

 

***

 

 Igen hamar kijózanodott. Már hazafelé is teljesen józannak érezte magát, csak a feje fájt rettenetesen. A fejfájás mellé pedig úgy vert a szíve, hogy majd’ kiszakította a mellkasát. A bejárati ajtót elreteszelte és a fürdőszobába sietett. A csap alá dugva a fejét zúdította magára a hideg vizet. A fájdalom nem enyhült, csak még hányinger is társult mellé. Feltépte a gyógyszeres szekrényt és kivett belőle egy doboz nyugtatót meg egy doboz fájdalomcsillapítót. Letette a dobozokat a mosdó fölötti polcra.

 Körbe-körbe rohangált a nappaliban, a fejét fogta.

 – Nem, az nem lehet! – ordítozta. – Az a tag… az nem lehet, hogy ő is…

 Szeme előtt ismét megjelent a komor tekintet, a rosszalló fejcsóválás. A kissé előre ugró, alacsony homlok. Ahogy kimondja a nevét, holott be sem mutatkozott neki. Nem, annyira nem volt részeg, hogy ilyesmit hallucináljon. Az a manus valódi volt, nagyon is valódi. Ráadásul nagyon is tudta, hogy ki ő.
 „Ejnye, Mr. Wenger. Ejnye…”

 Sírással küszködött, a félelem csak egyre nőtt benne. Zaklatott tekintete végül megállapodott a bárszekrényen. Megragadott egy bontatlan whisky-s üveget és miközben lecsavarta a kupakját, a fürdőszobába viharzott. Lepattintotta az előbb elővett gyógyszeres dobozok tetejét, és tartalmukat kitátott szájába ürítette. Keserű volt, mint az epe. Nagy kortyokkal öblítette le, a whisky-s üveg csaknem félig kiürült. Már amikor visszafelé ment a nappaliba, elkezdődött a szédülés. A látása el-elhomályosult, a padló és a mennyezet pedig időnként helyet cseréltek. Mint ha egy halszemoptikán keresztül látta volna a szobát.

 – Ez azzzz, a kurva életbe! Gyors, kurrva gyors…– hörögte és egy habzó nyálcsík indult el az állán. Nekiesett a könyvszekrénynek, majd a szőnyegben elbotolva az egyik fotel karfájára zuhant, de az üveget nem engedte el. Lerogyott a fotel mellé a szőnyegre és ismét a szájához emelte az italt.

 

***

 

 Amikor magához tért, csak az iszonyú fejfájást érezte. Mint ha életlen, rozsdás kardokat döftek volna át a koponyáján. A torka is fájt, izzón, égetőn. Lassan, hunyorogva nyitotta ki a szemét. A mennyezeti fénytől először semmit sem látott.

 „Megtaláltak, kórházba kerültem.” – gondolta, de ahogy tisztult a látása, a fejfájás mellé úgy csatlakozott a csalódottság és a félelem. Rozsdamentes acélfalak vették körül. Meg akarta mozdítani a karját, de nem sikerült. Egy ismerős arc hajolt fölé.

 – A szerződés értelmében, ha megszegi a titoktartási egyezményt, kénytelenek vagyunk szankciókat életbe léptetni. – Az ősember-szerű arc mit sem változott, mióta legutoljára látta. A sötét szempár szenvtelenül nézett rá az előre ugró homlok vaskos eresze alól. Todd meg akart szólalni, de egy hang se jött ki a torkán, csak a fájdalom fokozódott.

 – Fölösleges lenne bármit is mondania, Mr. Wenger, és egyben lehetetlen is. A hangképző szerveit már eltávolítottuk. Mintegy a kilátásba helyezett szankciók egyik állomásaként.

 Ordítani akart, de még csak nyögés sem jött. A teste nem engedelmeskedett. Úgy feküdt, mint egy darab fa. Az ősember arc továbbra is csak szenvtelenül nézte, aztán lassan elmosolyodott. Elővillant a fogsora, amit Todd még soha sem látott eddig. Éles, tüskeszerű valamik szörnyű erdeje mutatkozott meg sárgásan. Aztán érezte, ahogy megindul alatta a futószalag. A falon hangtalanul felnyílt egy ajtó, ahova a szalag bevitte. Odabenn nem volt olyan világos, mint kinn, de teljesen sötét sem, így Todd jól láthatta, hogy egy hatalmas folyosón halad végig. A falak mentén fényes acélgépek mozdultak, karjaik különféle forgó-, vágó és zúzóeszközökben végződtek.

 Az egyik munkaállomás falán kigyulladt egy vörös lámpa és megszólalt egy hangjelzés. Az egykedvűen ücsörgő nő meghúzta az előtte álló kart a konzolon. Valahol a fal mögött az egyik gép módszeres alapossággal hozzálátott, hogy határozott fűrészmozdulatokkal levágja Todd bal karját. Azonmód hozzá is látott a csontozáshoz.

 Egy perc múlva egy másik munkaállomáson is megszólalt a jelzés, kigyulladt a vörös fény. Valahol a fal mögött ismét beindult egy gép…

 

***

 

 A harminchatos munkaállomás csendjét a jól ismert surranó hang szakította meg. A félresikló ajtó mögött mint mindig, Alan most is háromféle ételből választhatott. Darált húsos ravioli, szték kissé véresen és serpenyőben sült zöldségek. Alan a sztéket választotta, ugyanis nem volt vegetáriánus. Minden utálata ellenére el kellett ismernie, hogy bár a világ legnyomasztóbb munkahelye, mégis remekül főznek. A szték volt a kedvence. Mindig olyan friss és szaftos.